Karmazsin napok végén várok rád (1. fejezet)

Legyen hát meg a köz akarata: Thorki az ötvenes évek Louisianajában. Bár attól tartok, a hangsúly kevésbé a koron, mint inkább a helyszínen van. 

Odin haldoklik, Thor lelki válságot él át, Jane zabálnivaló ökomanó, Loki meg... hát Loki, na. 

(Mindenki tegye le a kalaptűjét, a Holmescest is jön, csak még érlelem.)

Karmazsin napok végén várok rád

1. fejezet

Harmadik napja volt, hogy a béka minden este, alkonyat után odatelepedett a verandára. Thor csak onnan tudta ilyen pontosan, hogy az első napon, ahogyan ott ült a fonott nád hintaszékben, látta az állatot nehézkesen felmászni a kopott élű falépcsőkön. Gyerekkorában gyakori vendég volt a házban egy-egy varangy, amelyik felevickélt a nagy házig a közeli vízpartról – Thor jól emlékezett az anyja meglepett sikolyára, amikor egy este, ahogy a vacsorára felszolgált pástétomról  leemelte a fémharangot, egy jókora béka pislogott vissza az asszonyra épp oly meglepetten. Persze a vacsorának lőttek, különösen azután, hogy ő gyakorlatilag rommá taposta az asztalon sorakozó ételeket a béka utáni hajtóvadászatban.

Mostanában azonban már ritkaság számba ment, hogy mocsári siklókba vagy varangyokba botoljon az ember idefent. A nyári éjszakák csendesebbek, szelídebbek, és Thor benyomása szerint üresebbek is lettek. Ekkora megtermett példányt, mint ez itt, nem is emlékezett, mikor látott utoljára.  Persze nem a mérete hatott nyugtalanítóan Thorra, miközben figyelte, ahogy az állat nedves cuppanásokkal elfoglalja helyét a legfelső lépcsőfokon, aznap, amikor az apja először nem tudott felkelni reggel az ágyból.

Nem is a béka rücskös bőre, a mellső lábairól lecsüngő vizenyős tasakok, vagy a távolba meredő, dülledt szemek voltak különösek.  A varangy testtartásában volt valami megmagyarázhatatlan feszültség: igen, az egymás felé forduló göcsörtös lábak, és a fölöttük előre nyújtott vaskos nyak, az útra szegezett meredt tekintet nem hagyta nyugodni Thort, és először egy kézlegyintéssel próbálta elriasztani az állatot. A béka meg se rezzent bele.

A súlyos lábdobbantás, ami megrengette a tornác fagerendáit, szintén hatás nélkül maradt. Thor végül belenyugvóan rogyott vissza a hintaszékbe. Fáradt volt. Nem volt ereje holmi csökönyös kétéltűekkel foglalkozni.

Az apja betegsége, bár nem teljesen váratlanul jött, mégis, viharosnak tűnt a gyorsaság, amivel megette az öregembert, mostanra csak csontokat, bőrt, és egy szigorú, jégkék tekintetet hagyva a helyén.

Az apja néhány évvel ezelőtt, egy balesetben elvesztette a jobb szemét, így minden  akaratereje és keménysége az egy épen maradt szemre koncentrálódott, amely mögött a halálfélelem csak távoli lidércfényként bukkant fel néha, miközben az öregember utasításokat adott a céget a gyakorlatban vezető gazdasági igazgatónak, a könyvelő havi jelentését hallgatta, vagy a családi ügyvédnek végrendelkezett. 

Hivatalosan ugyan Thor vette át az üzlet vezetését tavaly, amikor az apjánál először diagnosztizálták a rákot, ám ennyi idő után már nem ámította magát azzal, hogy a cégnél dolgozó öreg bútordarabok, az apja régi bizalmasai nélkül akár csak egy hétig is boldogulna.

Volt idő, azelőtt, amikor még ifjonti ambíciókkal telve azt gondolta, büszkén lép majd Odin nyomdokaiba, az általános megelégedést szolgálva. Ám mostanra már legalább önmagának beismerte, hogy hiányzik belőle az a széleslátókörüség, ugyanakkor minden részletre kiterjedő alaposság, amivel az apja felvirágoztatta a céget, és aminek hiányában ő, Thor mindörökre csak torz árnyéka marad.

Az önérzete ugyan néha még bele-bele sajdult, amikor egy megbeszélésen a huszadik perc után azon kapta magát, hogy a legutóbbi New Orleans-Arkansas ütközet sorsdöntő pillanatait pörgeti újra a fejében, és tulajdonképpen gőze sincs, miről folyik a szó a tárgyalóteremben, de lassan egyre inkább megbékélt a saját hiányosságaival.

Elvégre nem övezte így is köztisztelet, nem szerették, becsülték, csodálták minden lépését? Őszinte volt, és korrekten, érdemük szerint kezelte az embereket, nem pedig a saját érdekei szerint. Úgy tűnt, ez olyan tulajdonság, ami önmagában elegendő volt a népszerűséghez itt lent délen. Igazságos, mondták volna róla egy másik korban. Mit számít, hogy elunja az értekezleteket, és nem is konyít a könyvvitelhez, ha helyén van a szíve, nem igaz? Helyén van a szíve. Ez volt a kedvenc frázisa, amit magának mondogatott, amikor, mint ahogyan most is, a külső problémák a fejére nőni látszottak. 

A gond csak az volt, hogy ezúttal mintha csődöt mondott volna a varázsige. Az apja betegsége kirántotta a lába alól a talajt, összezavarva ezt az addig mindig tévedhetetlennek tetsző belső iránytűt.

Őrt áll, villant Thorban a felismerés, kiszakítva az eddigi gondolatmenetéből. Igen, a béka határozottan őrt állt a verandán, elnézve az útkanyarulat felé. Bár nem volt különösebben járatos etológiában, Thor biztos volt benne, hogy a territóriumot védelmező viselkedés szokatlan ettől a fajtól.

Holnap megkérdezem Jane-t, ötlött fel benne, és a lány gondolatára mintha enyhült volna a nyomasztó érzés, ami mostanában gyakran hatalmába kerítette, ha egyedül volt. 

Már több mint egy éve, egy április reggelen történt hogy Jane a tavaszi esőzések beköszöntésével egyidőben megjelent a birtokon. Vaskos fémkapcsos mappát szorongatva a kezében, magabiztos léptekkel sétált fel a lépcsőkön, hogy Odin orra alá dugja a Louisianai Állami Egyetem által szignált kérelmet a birtokra való belépésre és az ott végzendő kutatásra.

Miközben a két férfi a reggeli rántottája és frissen facsart narancsleve felett bizalmatlan pillantásokkal mérte végig a százhatvan centi magas,  pöttyös ruhát és hetyke kalapot viselő lányt, Jane Foster tárgyilagosan felvilágosította őket arról, hogy a ház mögött elterülő holtág ad otthont az amerikai lótusz (Nelumba Lutea, szúrta be két félmondata közé) egyik különleges hibridjének, amelyik a világon csak ezen az egy helyen található meg, és amelynek megmentésére az Állami Botanikai Társaság saját alapot különített el. 

Mire a virágfejek különlegességének leírásáig jutott (a hagyományosan fehér szirmokat ebben az esetben sötétlila, feketébe hajló sáv szegélyezi), Jane már otthonosan helyet foglalt az asztalnál, sőt mi több, Odin és Thor legnagyobb elképedésére a teát is töltött magának, majd kedélyesen arról érdeklődött, hogy hol tudná tárolni a felszerelését az alatt a pár hónap alatt, amíg a munka a birtokhoz köti.

Odin mindeközben egy óvatlan pillanatban, még mindig a korai óra és meglepetés hatása alatt aláírta az engedélyt, anélkül, hogy rápillantott volna a papírra.

-     Mióta az eszemet tudom, nőnek itt fekete szirmú lótuszok. Arról azonban nem volt fogalmam, hogy ennyire különlegesek. Már itt voltak, amikor a birtokot vettem, vagy jó harminc éve.

-     Érdekes – húzta közelebb a székét Jane, és újabb maratoni előadásba kezdett a környező folyószakasz és holtágrendszer történetéről.

Thort megbűvölve hallgatta. Sosem érdekelte különösebben a mocsár élővilága. Nem érdekelte, abban az értelemben, ahogy nem gondol az ember az oxigénnel, amit beszív, a talajjal, amin lépdel. Itt nőt fel, itt töltötte a gyerekkorát: minden útkanyar, minden fa, minden csalitos együtt alkotta azt az ismerős közeget, amelyben igazán otthon érezte magát. Bár Charlestonnál távolabb sosem járt, a csontjai mélyén tudta, hogy a világon csak ezen a vidéken, egyedül csak ezen a birtokon kaphatja meg mindazt, amiért egyáltalán élni érdemes.

És lám, most ez az őzikeszemű, törékeny teremtés, aki mintha egy másik bolygóról jött volna – hisz bizonyos értelemben így is volt, a mocsáron túlról, kívülről jött -, is azt mondja neki furcsa idegen hangzású szavakkal, hogy csakugyan olyan különleges hely az otthona, amilyennek mindig is sejtette. Kötöznivaló bolondnak kell lenni ahhoz, hogy az ember elmenjen innen. 

Thor hallgatta Jane-t, ahogy az sokáig beszélt ’mutációkról’, ’biomokról’ és ’biodiverzitásról’, és a különféle növény-és állatfajokról, amelyek benépesítették a birtokot és környékét. Beszélt a mocsári ciprusokról, a fátyolmoháról, a lótuszokról (erre sokszor visszatért), amelyek kusza indáikkal, göcsörtösen tekergő léggyökereikkel és hatalmas, ernyőszerű leveleikkel  kirajzolták a vidék, a Mississippi folyó mentén elterülő Atchafalaya mocsár egyedülálló arcát.

A lány összehúzta a szemöldökét, és szigorú pillantással nézett Odinra, amikor arról kezdett beszélni, hogy a nagy ház építéséhez önkényesen (Thor hallotta, hogy itt a lány mérgesen dobbantott egyet a lábával az asztal alatt) elterelték a folyó egyik mellékágát, veszélybe sodorva ezzel az egész ökoszisztémát. A folyó már máshol rakta le a hordalékát, és nem jutott elég víz a holtágba, amely így apadni kezdett, elsekélyesedett, a fekete szirmú lótuszok élőhelye pedig napról napra zsugorodott. 

Mindezek a dolgok ismerősek voltak Thornak, de most ennek a hóbortos lánynak a szemén keresztül új színben tűntek fel előtte. Ismerős dolgok egy idegen lencsén keresztül; önkéntelenül ő is közelebb húzta a székét, mintha ezáltal jobban látná a világot, amit Jane Foster feltárt előtte.

Jane beszélt aztán egy tervről, amely, ha Thor jól vette ki, egyelőre csak a lány és az asszisztense fejében létezett, amely szerint egy új csatornát vezetnének a zsilipen túlról a pangó vízhez, életet lehelve így az apadó posványba.

Odin akkoriban még reggelire megette a szokásos fél tucat tojást, még lehúzta a kávéját a gigászi méretű bögréjéből -Thornak csak ebben a pillanatban, Jane finom alakja ellenében tűnt fel, hogy az apja körül minden mintha túlméretezett lenne, már olyan karikatúra jelleggel hatalmas -, mielőtt elnéző mosollyal az arcán felállt volna az asztaltól.

-     Szó ami szó, ráférne már egy női kéz a birtokra. Csak ne árassza el a házat, mire hazajövök. Egyébként a fiam majd mindenben a segítségére lesz. 

Búcsúképpen az ép szemével Thorra kacsintott, és dübörgő léptekkel elindult a gyárba.

Jane mulatva bámult utána.

-     Mindig ilyen lekezelő?  

Thor úgy nézett a lányra, mintha az most jelentette volna be, hogy a Szovjetunió annektálta az Egyesült Államokat. És Thor ezúttal nem az idegen hangzású szó  okozta zavartól merevedett volna le, hanem mert Odinhoz hasonlóan ő is harcos hazafinak vallotta magát. Harcát a reggelihez viselt zászlómintás selyemköntöse jelképezte.

-     Én csak… – habogott Jane, ráébredve az akaratlan tabudöngetésre.

-     Szeretné, ha körbevezetném? – ajánlotta megbocsájtóan Thor.

Innentől kezdve parkolt le a krémszínű Chevrolet a ház előtt minden nap reggeli környékén. Nélkülözhetetlen része lett a homlokzat látképének, olyannyira, hogy a pár héttel később, a Country Living magazin számára készített fotóriport képein is ott díszelgett a kavicsos placc szélén. Nem csak az autó látványához szoktak hozzá a birtok lakói: Jane Foster céltudatos jövés-menése lassan mintha visszahozta volna azt a derűt, vagy legalább annak árnyékát, ami Frigga asszony halála előtt lengte be a házat.

Aztán persze jött Odin betegsége. Thor ott volt, amikor az orvos közölte a diagnózist, látta az apja összeszorított, kemény állkapcsát, és arra gondolt, nem, ez az ember soha nem fog meghalni. Halhatatlan csakugyan, mint a régi istenek, mint a mocsár szellemei; mindent látott és mindent túlélt, mint ez a vén, ocsmány béka itt a tornácon.

Holnap megkérdezem Jane-t, ismételte magának Thor, miközben elnyomta a szivarját a szék melletti virágcserépben, majd bement a házba.

Másnap aztán elfelejtette megkérdezni. Amikor ugyanis bement az apjához a szokásos gyárba indulás előtti vizitre, Odin még nem ébredt fel. Az ápolónő félrehívta Thort.

-     Nem akarok vészmadár lenni, de úgy gondolom, ideje lenne értesíteni a távolabbi családot. Ideje lenne hazahívni…

-    – Mennyi ideje van? - szakította félbe a keményítőszagú mondatokat. 

-     Sosem lehet pontosan tudni – néha hetekig eltart, néha váratlanul elmennek egy éjjel. De azt mondanám, semmi esetre sem több, mint egy hét.

-     Egy hét – ismételte Thor, és az ítélet, aminek a valótlanságáról akkor, az atlantai orvosi rendelőben még abszolút bizonyossággal meg volt győződve, most teljes súlyával zuhant rá. – Meg fog halni – meredt ekkor az ágyban fekvő, összetöppedt öregemberre. – Meg fog halni! – ismételte meg vádlón felemelve a hangját.

Az ápolónő megérintette Thor karját. Ő lerázta magáról.

-     Talán ma betelefonálhatna a gyárba, hogy nem megy be.

-     Bemegyek – húzta ki magát. – Ő is ezt akarná – fordult kötelességtudó komorsággal ismét az apja felé.

Az öregember semmit nem hallott a beszélgetésükből: lehunyt szemekkel, maszkszerű arccal feküdt. Thornak először tűnt fel, hogy az alak, ami a gyerekkori emlékeiben mindig úgy tornyosult felé, mint egy mitikus, védelmező óriás, most alig foglalt el némi helyet a hatalmas franciaágyban. Az emlékek örökkévaló és a jelen kézzelfogható valósága hirtelen mintha szétcsúszott volna, és Thor egy pillanatra úgy érezte, az egész ház megdől, és ő is mindjárt csúszni kezd lefelé. Egy-két botorkáló lépést tett a közeli fotelig.

-     Talán… mégiscsak igaza van – morogta az ápolónő felé összeszorított fogakkal. Azért küzdött, hogy a fél órája elfogyasztott reggelijét a padlóra ne ürítse.

-     Hozok fel egy teát, mindjárt visszajövök -  mondta diszkréten a nő, és halkan betette maga után az ajtót.

Thor a fotelben ülve lassan visszanyerte az önuralmát. Igaz, a feje most mintha teljesen kiürült volna. Mintha minden gondolatát magába szívta volna ez a ráncos, rendíthetetlen arcú aggastyán, aki, mint ahogyan soha életében, most sem kért engedélyt senkitől arra, amit tenni készült.  Még tőle, a fiától sem.

Amikor ismét nyílt az ajtó, nem az ápolónő fehér fityulás feje jelent meg mögötte, hanem Jane tarkóra simított sötétbarna fürtjei. A lány lefelé nézett, a kezében tartott tálcát figyelve meredten, miközben nyelve hegyét kidugva igyekezett egyensúlyban tartani a rajta lévő két csésze teát.

-     Mrs. Adams mondta, hogy ma itthon maradsz. Gondoltam, felhozom a teád. Én ma még nem is reggeliztem, ahogy kinyíltak a szemeim, egyből rohantam, hogy megnézzem, hogy vészelték át a tegnap telepített dugványok az éjszakát. Az első hetvenkét óra során… - A lány itt végre Thorra nézett, majd fejét a férfi tekintetét követve az ágy felé fordította. – De bocsáss meg, sokat fecsegek.

-     Nem – vette ki a kezéből a tálcát Thor. – Nem fecsegsz. Szívesen hallgatlak.

-     Hogy vagy? – ereszkedett le a mellette lévő székre Jane.

-     Nem ismerem ezt az embert.

Jane néhány percig hallgatott, forgatva magában a szavakat.

-     Természetes, hogy most így érzel. Egy szülő elvesztése…

-     Nem – csapott az asztalra erőteljesen Thor. A porcelán csészék és a cukortartó ijedten koccantak össze.  – Nem érted. Én... Én tényleg nem ismerem. Nem tudom, mit akart. Mik voltak a vágyai. Félelmei. Bár, nem hiszem, hogy valaha is félt volna bármitől is.

-     Mindannyian félünk – mondta halkan a lány. – Te mitől félsz, Thor?

A férfi nem válaszolt. Felállt, és a szobát a reggeli napfénytől védő opálfehér függönyt félrehúzva kinézett az ablakon.

Később, amikor Jane együttérzése felett végül is úrrá lett az üvegház aznapi állapota iránt érzett kíváncsisága, és magára hagyta őt, Thor úgy döntött, ha már itthon maradt, kihasználja az időt arra, hogy számba vegye a házon a közeljövőben elvégzendő javításokat. Az elmúlt másfél évben semmihez nem nyúltak idebent, és egy ekkora épület esetében ez túl hosszú időnek bizonyult, különösen, ha az ember hozzáadja a nyirkos környezet hatását a faszerkezetre, és a belső terek finoman kidolgozott faborítására.

Thor emlékezett, hogy amikor gyerek volt, a munkások évente, minden ősszel átkenték a házat védőlakkal, majd tojáshéjszín festékkel, és a háznak ilyenkor hetekig új, idegen illata volt. Most itt is, ott is felütötte a fejét a sarokban holmi dohosodás, mállás, a kártyaszobában pedig egész tenyérnyi falfelületről hullottak alá a festékpelyhek hóesésszerűen, amikor a felhólyagzott réteget megkapirgálta a mutatóujjával.

Határozottan kijárt már egy felújítás az egész épületnek.

Lassan elért a ház déli szárnyához, amelyet évek óta alig használtak. A legtöbb szobában be voltak húzva az ablakok spalettái, és porvédő huzat fedte a bútorokat. Thor sorra benyitott mindegyikbe, mind kevésbé leplezve maga előtt a tényt, hogy immár teljesen céltalanul lézeng. A folyosó végére érve, az utolsó ajtót kinyitva azonban megállt a küszöbön. A szobában a többitől eltérően nem csak bútorok, hanem személyes tárgyak, könyvek, ruhadarabok hevertek a cselédek erőfeszítései ellenére ismét leszálló porréteg alatt.

Az ablak előtti kis asztalon egy írógép, belőle félig kilógott a papír. Thor, bár tudta, kívülről, álmából felébresztve is tudta, mi áll rajta, mégsem bírta megállni, hogy be ne lépjen a szobába, és a szék fölött áthajolva ismét el ne olvassa a sorokat.

A szájával szokása szerint lassan, némán artikulálta a szavakat.

Amikor a végére ért, oda, ahol a papírlap mondanivalóját könyörtelenül elharapta a fémhenger, pillantása az írógép mellé tévedt. A gombostűkkel átszúrt voodo baba is a szokott helyén volt, és Thor szemei, ahogy mindig, megpihentek rajta. Most azonban - maga sem tudta, mi ütött belé -, szakítva előző látogatásai menetével, lenyúlt érte, és óvatosan felemelte az asztalról az emberalakot formázó foszladozó rongycsomót. Kellemetlen, nyirkos volt a tapintása, és az egyik hátul kiálló tűhegy megszúrta a kezét.

Visszadobta a babát írógép mellé, majd megfordult, és szemét körbejáratta a szobán, keresve valamit, ami arról árulkodna, hogy a reggel kapott hír ide is elért, hogy a földrengés nem csak rajta söpört végig. A könyvek azonban a megszokott helyükön voltak örökké változatlan némaságukban, és a fotel karfájára ejtett nyakkendő haragoszöld színe is épp oly rezzenéstelen fensőbbséggel emelkedett ki a kopottszürke háttérből, ahogyan eddig.  

Thor visszament az emeletre, ahol egy percre megállt az apja ajtaja előtt hallgatózni, de csak az ápolónő kötőtűinek fürge csattogása szűrődött ki hozzá. Továbbhaladt a saját szobájáig: úgy döntött, ledől egy kicsit, és majd délután, a munkaidő letelte előtt néz be a gyárba, nem is annyira a napi teendők miatt, mint inkább azért, hogy megnyugtassa az embereket: minden rendben van, Odin betegsége ellenére a munka a megszokott mederben halad tovább.

Alig ért a feje a párnára, máris elnyomta az álom. Álma azonban felszínes volt: néha behallatszottak a külvilág zajai, amelyek összekeveredtek az álomképekkel. Lépteket hallott a folyosón, majd Jane hangját, ahogy őt szólítja, és ő válaszolt is neki, legalábbis azt gondolta, de aztán nem sokkal később felbőgött a Chevrolet motorja az ablaka alatt, és innen tudta, hogy csak álmában beszélt a lányhoz. Felderengett benne, hogy felkel, és utána megy, de a délutáni hőség a takaróhoz szegezte a végtagjait, és elszívta belőle az elhatározást. Tovább aludt.

Valamikor később, amikor a tudata megint az ébrenlét felé lebegett, arra lett figyelmes, hogy egy nehéz súly nyomja a mellkasát. Kinyitotta a szemét – legalábbis kinyitni vélte őket-, és meglepetés nélkül nyugtázta, hogy csak az öreg béka ült oda a mellkasára, fejét az ajtó felé fordítva őrizve az ő álmát. Innentől aztán mély nyugalommal süppedt vissza a kényelmes öntudatlanságba.

Órákkal később, kábán ébredt, amikor odakint már lemenőben volt a nap. Sokáig pislogott a gyér délutáni fényben, próbálva szétválasztani a valós körvonalakat a homálytól, amibe minduntalan bele akartak olvadni.

Kitámolygott a fürdőszobába, hogy hideg vízzel megmossa az arcát, majd ledobva magáról az átizzadt ingét és nadrágját, belebújt az ajtóról lógó köntösébe. A ház csendbe borult: a cselédek ilyenkorra már hazamentek, csak az ápolónő aludt ott, az Odin szobája melletti fogadószobából kialakított hálóban. Ahogy megint elhaladt az ajtó előtt, Thor még mindig hallotta a kötőtűket, amelyek szakadatlanul őröltek, mint a halál malmai.

Kilépett a verandára, és rögtön az első szippantásból megérezte a mindjárt eleredő eső szagát. Ha megkínozzák sem tudta volna megmondani, pontosan miben volt más ilyenkor az erdőből felszálló illattömeg. Talán terhesebb és fülledtebb volt, vagy inkább épp ellenkezőleg, visszafojtottabb és sejtelmesebb.  De elég volt csak beleszagolnia a levegőbe, hogy huszonkilenc év tapasztalatával meg tudja mondani: lógott az eső lába.

Még valami feltűnt neki: a béka nem ült ott a megszokott helyén, a legutolsó deszka szélén, épp az ajtó előtt. Ekkor eszébe jutott az álma, és nyugtalanul sétált előre néhány lépést. Ahogy végignézett az oszlopok mentén, majdnem hátrahőkölt, amikor észrevette, hogy a tornác végén az egyik nádszéket egy nyúlánk alak foglalta el.

A háznak ez a része már sötétbe borult, de Thor még így is, akárhogyan is, rögtön felismerte az alakot.

-     Loki.

Keresztbe vetett lábakkal, égő cigarettát lógatva a karfán áthanyatló kezéből, arcába lógó hajjal és cinikus mosollyal az ajkán, az öreg békát dajkálva a térdén ott ült az öccse.

     Ekkor eleredt az eső, puhán landoltak a cseppek a hatalmas lapuleveleken és a mohafüggönyön, ami magába szívta a nedvességet, hogy majd másnap, a délutáni szikkadt hőséggel párologtassa ki magából. 

Thor azonban nem hallotta az esőcseppek dobolását, vagy az erdő halk neszeit, ahogy a napközben elkókadt növények ismét vízhez jutva megduzzadtak élettel, kirúgták magukat, a levelek kisimultak és a virágok felemelték a fejüket. Thor nem hallotta mindezeket, mert egyetlen gondolat zakatolt a fejében, minden egyéb zajt elnyomva. Loki hazajött.