Danse Macabre

Valami ilyesmi volt a fejemben, amikor az első sorokat Wordbe vetettem. De az már két hónapja volt. Nézzétek el nekem.

Figyelmeztetés: kínzás. Csak egy egész kicsit.  Még vér se folyik. 

Danse macabre

-     Tudod, teljesen normális, ha most meg vagy ijedve.

Az apja hangja a szokásos, gyakorlatias nyugodtsággal cseng, miközben a férfi széles mozdulattal jobbra tekeri a sötétkék védőhuzattal bevont kormánykereket, követve a hegyek között kanyargó út hirtelen váltásait. A visszapillantó tükörre akasztott nyúlláb hol jobbra, hol balra leng ki nagy svunggal. 

-     Nem vagyok megijedve – feleli Mycoroft az újság gőgösen lehajtott sarka felett egyetlen, futó pillantásra méltatva az apját.

A Times aznapi számában dupla oldalt kapott a líbiai konfliktusról szóló elemzés. Bár Nagy-Britannia érintettsége elhanyagolható volt, Mycroft türelmetlen szemei falják a sorokat. Az apja is belenyugodott egy idő után, hogy a fiú inden kommunikációra irányuló kísérletet indulatos horkantással hárít el, és nem próbálkozik kirángatni őt a külpolitika iránti makacs érdeklődése által képzett burokból.

Azért időről-időre aggódva pillant Mycroftra, akinek apró kezei egy idős intellektuel szakértelmével vonják irányításuk alá a lepedőnyi papírlapokat. A saját fia egyszerre tölti el csodálattal és borzongással. Magában ekkorra már feladta a harcot a megértésért, és csak jámbor elfogadással nyugtázza néha, hogy egy teljesen idegen, apró emberrel él együtt egy fedél alatt. Ennek az apró idegennek pedig néha nyugtalanítóan éles meglátásai és felnőttes szokásai vannak, amelyek csak még szívszóratóbban hiábavalóvá teszik minden kísérletét az óvatos, atyai terelgetésre.  

Ahogy közelednek céljukhoz, az út ereszkedni kezd, és hamarosan leérnek a völgybe, ahol már megpillantják a fák közül előbukkanó víztükröt, majd a házat, melynek vastag falai durván faragott terméskövekből vannak rakva, és ettől az építmény szinte elveszti emberi kéz alkotta jellegét. Mintha a táj része lenne: egy nagy, világos sziklarakás a tópartra hullva a mögötte magasodó hegyek ormáról.

Az autó bekanyarodik a keskeny földútra, majd megáll néhány méterre a bejárati ajtótól.

- Megjöttünk - jelenti be teljesen fölöslegesen, majd a rezzenéstelenül tovább olvasó fiúra pillantva előbb megköszörüli a torkát, aztán lemondóan sóhajtva kikászálódik az autóból, hogy üdvözölje a saját apját, aki ekkor lép ki az ajtón.

Mycroft egyedül maradva az autó hermetikus csendjében az ölébe ereszti a lapokat, majd gondosan összehajtogatja az újságot, kettőbe, négybe, és amikor látja, hogy a lapszélek nem illeszkednek tökéletesen egy vonalba, előröl kezdi az egészet: kisimít, félbehajt, megfordít, félbehajt… A máskor elsőre sikeres, rutinszerű mozdulatsorba most valami felderíthetetlen hiba csúszik minduntalan, és ő nem tud megbirkózni a szétálló lapszélek kakofóniájával. Kisimít, félbehajt, megordít, félbehajt...

-     Még mindig itt piszmogsz? – nyitja rá a kocsiajtót az apja egy idő után.

Mycroft ekkor kényelmetlenül leteszi az újságot, és homlokráncolva néz fel a kőházra.

Nem szeret a nagyapjánál lenni.

-     Minden rendben lesz – mosolyog rá biztatóan az apja, ahogy a kezébe adja a táskáját.  – Egy-két nap, aztán eljövök érted. Anya és az öcséd már otthon fognak várni.

-     Nagyszerű lesz – szorítja össze az ajkát egy szigorú vonallá Mycroft, mielőtt kivenné a táskát az apja kezéből, és megindulna vele a ház felé.

A nagyapja, aki az eresz alatt áll, egy kemény kézfogással üdvözöli, de Mycroft figyelmét nem kerüli el közben az ellágyuló félmosoly az érdes, mély ráncok szabdalta arcon. Mycroft felháborodása teljes.  Kihúzza magát, és táskáját a hóna alá csapva bemasírozik a házba.

Később, miután az apja elment,  persze nagy duzzogva mégis kimegy az öreggel a fáskamrába tüzelőért. Amíg az a hasábokat aprítja ráérősen, némán, az ezerszer és tízezerszer elismételt mozdulatok biztonságával, Mycroft a sarokba felhalmozott régi rejtvényújságokat futja át, a felszálló por elől menekülve és a jobb látási viszonyok reményében az ajtó előtti lépcsőfokra stócolva őket a kalyiba előtt.

Csak akkor pillant fel, amikor váratlanul odakint is szinte éjszakai sötétbe borul minden. Ahogy felnéz, a nagyapja állt mellette.

-     Jobb lesz bemenni – mondja neki az öreg. – Vihar jön kelet felől.

Mycroft a mondott irányba fordul, és ekkor meglátja a hegyek közé ékelődő, hosszú völgybe aláereszkedni a tömör, sötét viharfelhőt. A tó melletti nyílt térségen nyulak szaladnak át, hogy a távolabbi  fák gyökerei között keressenek menedéket. Néhány vadkacsa küzd kétségbeesetten a tó felett végigsüvítő széllel.

Eddigre már őket is eléri az első széllökés, és vadul kivágja az épület faajtaját.

-     Gyorsan, hozd a maradék tüzelőt – sürgeti a nagyapja Mycroftot.

Ő kelletlenül fogja meg a poros fahasábokat, és az öreg sürgetését figyelmen kívül hagyva, ráérős tempóban indul meg a ház felé. Éppen akkor lépi át a küszöböt a nagyapja nyomában, amikor nagyot dörren az ég, majd pár másodpercre rá szakadni kezd odakint az eső.

Ledobják a tüzelőt a kandalló előtti elrongyolódott szőnyegre, és az öreg nekiáll meggyújtani a tüzet. Mycroft egy darabig figyeli, de egyre ostobábbnak érzi magát, hogy hasznavehetetlenül asszisztál ehhez az otthonos tevékenységhez, így inkább felkattintja a generátorról működtetett egy szem izzót.

Azt már azonnal a megérkezése után megállapította, hogy szinte semmi sem változott a legutóbbi látogatása óta. A ház egyetlen helyiségből áll, amely egyben tölti be a nappali (a kandalló melletti, nyikorgó rugós szófa és fotel), hálószoba (a nagyapja vastag fakeretes, öreg hajóra emlékeztető ágya) és konyha (az ablak elé állított mosogató, és a kis háromlábú asztal előtte) funkcióját. Egyedül a fürdőszoba kapott egy külön kis sarkot, amely függönnyel van elválasztva a ház többi részétől, és amelyben egy régi rézkád pöffeszkedik fensőbbségesen. Csak hideg víz folyik a fúrt kúthoz csatlakozó csapból. Ha fürdeni akarnak, a tűzhelyen kell vizet forralni nagy fazékban.

Mycroft homályosan emlékszik rá, hogy azelőtt a nagyapja bent lakott a városban, egy komfortos szolgálati lakásban, és csak a nagyanyja halála után száműzte magát ide fel, a hegyek közé.

A vihar eközben odakint már ráeresztette teljes erejét a tájra. Villámok cikáznak át az égen, és a szakadó eső egyetlen, egybefüggő dübörgésnek hat Mycroft számára, ahogy a lezúduló víztömeg a szurkolt palatetőt veri. 

-     Ne félj - szól hátra neki válla felett a nagyapja, miközben megpiszkálja a tüzet a tömörvas kotróval.

-     Miért félnék egy természetes, elektromos légköri gázkisüléstől? - csücsöríti össze a száját tudálékosan.  - Egyébként sem hiszem, hogy a félelem meggátolja a magas feszültségű áramot abban, hogy épp a házba csapjon bele. Milyen barátságos hely is lenne a világ akkor. 

A nagyapja nem szól neki semmit, csak mosolyogva babrál tovább a tűzzel. 

Lefekvés után - Mycroft a fotellel összetolt szófára fészkeli be magát, két nagy dunyha közé - nem marad más, mint hallgatni a még pislákoló tűz roppanásait, és a tűznél sokkal hangosabban, az odakinti vihar tombolását. Minta kitépné a szél a lelket a tájból: vastag törzsű fák vágódnak végig dübörögve a völgyben, sziklák görögnek le a hegyoldalon, mély csobbanással találva végső nyughelyre a tó fenekén. 

Mycroftot az őrjöngés hangjai egyre inkább elbizonytalanítják. A dolgok emberi léptéke, irányíthatósága mintha hirtelen semmissé válna, és ő kiszolgáltatottan, védelem nélkül reszket a semmi közepén egy ismeretlen, vad erő kegyére bízva. Amikor minden tudományos és racionális érvre alapozott védelem csődöt mond, csak az épp olyan irracionális, ösztönszerű cselekedetek tűnnek megbízhatónak: Mycroft a fejére húzza a takarót.

Reggelre aztán elvonult a vihar.

Amikor kinyitja a szemét, az első, amit megpillant, a nagyapja. Az öreg a kis, háromlábú az asztalra dőlve fekszik, és a reggeli, nedves atmoszférán átszűrődő fény megcsillan a szemüvegén, ami előtte hever, félig az orrán, félig az asztalra csúszva. Nem lélegzik. Mycroft ezt innen, az ágyból fekve is jól látja.   

Meghalt, valamikor az éjjel. Talán telefonálni próbált, és azért kelt fel: a telefonkagyló a zsinóron lóg le az asztalszélről. 

Mycroft kikászálódik az ágyból, tesz egy lépést a nagyapja felé, aztán megáll megint, de végül mégis erőt vesz magán és odalép. Felemeli a kagylót, azonban nincs vonal: a vihar eltéphette a faluból jövő vezetéket. Visszateszi a helyére.

Egy darabig még álldogál a holttest mellett, majd felkapja a tegnapi Timest, amit megérkezve ledobott az ajtó melletti szekrénykére, és belesüpped a fotelbe. Az ujjai öntudatlanul kezdik el hajtogatni a már salátává gyűrt lapokat. Félbe, lesimít, megint félbe... 

Ki tudja, meddig ült így abban a  fotelben Mycrot. Talán csak pár percig, talán órák is elteltek. 

Az időközben ünnepélyessé mélyült csendet végül gépies illetlenséggel töri meg a telefon kattogó, harsány berregése.

Ekkor kibogozza magát ültéből, és zsibbadt lábakon odatámolyog a készülékhez.

- Haló? – szól bele, majd amikor maga is meglepődik a hangja erőtlenségén, megismétli, immár
határozottan, ezt ez egyetlen szót. – Haló.

- Mycroft? Te vagy az, fiam? Csak azért telefonálok, hogy elújságoljam, az éjjel megszületett a kisöcséd, Sherlock.

~

 - Direkt csináltad.

Mycroft nem kérdez, kijelent, mind mindig, amikor az öccséhez szól.

Sherlock nem válaszol, mint általában, amikor Mycroft számon kéri. Jobb kezével maszatolgatja a szeme körül az arca egyik felét is beborító piros festéket.

Az (eredetileg) fekete öltönyt, ami rajta van - pontos, kisebb mását annak, amit Mycroft visel - természetesen ki lehet dobni.

- Tudod kedves öcsém, fontolóra vehetnéd, hogy esetleg néha megpróbálj az elvárásoknak megfelelően viselkedni.

- Elvárások - fújtat Sherlock, és megrázza bíborba mártott fekete fürtjeit, Rőtszakállt utánozva, amikor az egy jóleső dagonyázás után kikászálódik a kerti dísztóból.

Mycroftnak félre kell ugrania a szerteszét fröcskölő festékcseppek elől. Bár még időben kitér a piros permet útjából, az arca mégis paprikavörös színt ölt. A hangja ennek ellenére higgadt, sőt, már-már szelíd, mikor megszólal:

- Meséltem már neked a Keleti Szélről, Sherlock?

Sherlock éppen azzal van elfoglalva, hogy a kicsomózott nyakkendőjét galacsinná gyűrje, és belehajítsa a terasz szélén álló szemeteskukába, amit az anyjuk készített oda neki, mielőtt összeszorított szájjal elvonult volna, hogy értesítse Bessy nénit az esküvőről való várható késésükről.

A nyakkendőgalacsin a kuka faláról ragadósan toccsanva hullik a díszkőre.

- Keleti Szél - ismétli elmerengve Sherlock.

- Ez a fékezhetetlen, pusztító erő magával ragad mindent, ami méltatlan és alávaló – jelenti ki ünnepélyesen magasra emelve az állát Mycroft. – Nincs előle menekvés, és ha nem vigyázol, téged is elér.  Bizony, Sherlock. Jobb lesz, ha vigyázol. – Ezzel sarkon fordul, és a tőle telhető legnagyobb méltósággal bevonul a házba. 

Sherlock a cipője orrával arrébb rugdalja a kukát, majd mozdulatlanná dermed egy pillanatra.

- De te azt úgysem hagynád, nem igaz? - motyogja maga elé bizonytalanul. 

~

- De hát Mycroft volt.

- Igaz ez, fiam?

Mycroft nyel egy nagyot, és a szeme sarkából oldalra sandít, Sherlockra. Sherlock nagyra nyílt, csillogó szemekkel, lebiggyedt szájjal néz fel az apjukra.

- Igen - feleli lassan Mycroft.  - Én voltam.

~

A hatalom folyosóinak hőmérséklete mindig tökéletesen szabályozott, huszonegy egész hattized Celsius-fok. Mycroft nyakig begombolkozva járhatja őket naphosszat, anélkül, hogy izzadságfolt csúfítaná el a patyolat ingét, vagy a hidegtől libabőr futna végig a karján a finom angol gyapjúszövet alatt. 

Így aztán kellemetlen meglepetésként éri, hogy a heti több száz fontba kerülő magánklinikán éppen elromlott a légkondi. Nyár vége van, és az utolsó augusztusi hőhullám megrekedt a folyosókon. Amikor kiszállt az autóból, ugyan látott az ég alján némi reményre okot adó borulást, de meglehet, elkerüli őket a hűsítő zápor.

Feltűrt ingujjal ül Sherlock ágya mellett.

Sherlock bal keze lelóg az ágyról, kifeszülve az ágykeret szélén.

Mycroft alkarján makulátlan a bőr.

A hőség hirtelen mintha enyhülne, és egy hűvös fuvallat táncol be a félig nyitott ablakon. Sherlock felnyög álmában. Mycroft felkapja a fejét, de nem az öccse irányába fordul, hanem kifelé fülel. Egy autó fordul be az épület elé, gyerekhangok - Ki hoz gyereket egy ilyen helyre? Ah. Az egyik orvos családja. -, de mögötte jól kivehető a fák susogása a parkban.

Sherlock megint moccan: a másik oldalára fordul, arccal Mycroft felé. A világoskék, kórházi pizsama most eltakarja a karját. Mycroft hálás ezért.

Meglibben az ablakfüggöny, kecsesen táncol a levegőben, majd vissza is ereszkedik, mintha maga sem lenne biztos a dologban. Mycroft feláll, és fontolgatja, hogy becsukja az ablakot, ám még mindig nagy a hőség idebent, és a bezárt helyiség gondolata még jobban leizzasztja. Csupán csak behajtja hát az ablaktáblát, hagyva egy keskeny rést, és Sherlock az éjjeliszekrényen heverő könyvével (A szervek biokémiai folyamatai 1.) támasztja meg.

- Úgysem akartam befejezni  -krákog Sherlock. Kinyitja a szemét.

Mycroft hasztalan próbál belenézni: az öccse ködös tekintete a plafonra szegeződik.

A szél odakint a kukákat borogatja, egy elszabadult parkolóbóját nekivág az épület falának, épp az ablakuk mellett. Süvít, süvít az épületek között. Befordul egy sarkon, és telibe kapja a kórházi büfé csíkos napellenzőjét. 

-     Engem akar.

-     Butaságokat beszélsz.

Hirtelen kivágódik az ablaktábla, és a benyomuló huzat lesöpri a papírokat az íróasztalról. Mycroft felpattan, és visszalöki az ablakot, határozottan ráfordítva a reteszt. 

- Nem - mondja minden tekintélyét latba vetve a saját arcát visszatükröző ablaktáblának.

A háta mögött Sherlock reszket a pokróc alatt.

~

Mindannyian törődnek. Mindannyiuknak összetörik a szíve. Sorra, egymás után, elkerülhetetlenül.  

Mycroft, amikor néha, két-három alvás nélkül töltött nap után lehunyja egy pillanatra a szemét az irodájában, mindig ezt látja: lüktető emberi szívek, végeláthatatlan sorokban, ahogy középen kettéhasadnak. Egyik a másik után. A kiömlő vér vörös felhőt képez a képzelet terének súlytalanságában.

És bár a szívek láthatatlan zsinegekkel összekapcsolódnak, Mycroft, aki szinte teljesen elvágta magát mindenféle köteléktől, nagy esélyt lát rá, hogy ő megúszhatja. Hogy ő lehet az egyetlen kivétel.

Közben nem veszi észre, hogy a kezében tartott vigyorgó Jolly Joker figura alatt a megcsillagozott résznél egészen apró betűkkel a következő felirat áll:

*sem vagyon, sem hatalom, csak a lelked

~

A kőből faragott arcú szerb zsoldos megint ütésre emeli a kezét, és Mycroft megint összeszorítja a fogait a félhomályba burkolózva. Három.

 Már hármat kibírt. Az elsőt a lánccal. Az utóbbit a vascsővel.

Még kettőt irányoz elő magának: ha még kettőt végig tud nézni... Az bárki számára elégséges, végső bizonyítékul szolgálna arra, hogy Mycroft Holmes szíve nem prédája semmiféle rosszul értelmezett testvéri törődésnek. Majdnem hogy saját maga számára is elégséges bizonyíték lenne. Csak még kettőt. 

Sherlock lábai össze-összecsuklanak, és Mycroft megfeszíti disznóbőr kesztyűbe bújtatott ujjait, ahogy ismét ütésre emelkedik a vascső.

A két évnyi aggódás pedig már csaknem porrá zúzta a mindkettőjük védelmét szolgáló alaptételt. Néha, amikor egy álló hónapig sem jött hír Sherlock felől, és ő éjszaka kilépett a hálószobája erkélyére, hogy kiszellőztesse a hosszan elnyúló tárgyalásoktól zakatoló fejét, a kert néma sötétségbe bámulva már csaknem úgy érezte, egy elcsúszott nyakkendőtűből, egy félre simított tincsből, egy gyűrött ráncból a szája szegletében mindenki számára a napnál is világosabb, hogy törődik. Lehetetlenül kiszolgáltatottnak érezte magát ebben a két évben.

De ennek most vége, gondolja elégedetten, mikor meghallja a fémes csattanást Sherlock jobb lapockáján.

Még egy. Csak még egy.

~

Persze tudta, hogy végül úgysem nyerhet. Csupán egy menthetetlen, szánni való bolond gondolhatja, hogy van esélye szembeszállni a természet erőivel.

 A szél szinte lecibálja Sherlockról a kabátot, és a haja vadul lobog. Mindjárt felkapja a propellerek keltette áramlat, egy pillanat, és ellibben. Viszi a Keleti Szél, messzire viszi tőle. Minden haszontalan volt.

Mycroft elsápad, lemerevedik, mintha őt érte volna az a fejlövés csak az imént, de a keze majdnem hogy önállóan emeli a szájához a hangosbeszélőt, és a saját hangja, amelyet először hall megadással törten előbukni a torkából, betölti a placcot:

-     Ne lőjenek! Ismétlem, ne lőjenek Sherlock Holmesra!

Aztán a  hangosbeszélő leesik a helikopter padlójára. Ahogyan Mycroft lehunyja a szemét, torz, önelégült mosollyal vigyorgó koponya jelenik meg a csukott szemhéján.