Hurt

„I’m a doctor. I know how to sprain people.”

                                           John Watson, His Last Vow

Sherlock felfedezi, hogy különös hatással vannak rá a hurt/comfort helyzetek… és azt hiszi, tudja, mit csinál.

 A történet olvasható úgy, hogy még a Reichenbach előtt játszódik, vagy AU-ként, ahol a Reichenbach nem történt meg, és John nem ismerkedik meg Maryvel.

Figyelmeztetések: mazochizmus, önindukált sérülések, általános önpusztító viselkedés és beteg szituációk.

 18+, bár explicit szex, na az nincs benne.

A gifért meg bocsi.

 Hurt

A kezét vigasztalóan a vállára teszi, arra a pontra, ahol a narancsszínű pokróc, amit a mentős tiszt borított a rá, fodrozódva találkozik a kinyúlt nyakú pólóval. Nem a sajátja, fűzi hozzá magában Sherlock egy önkéntelen dedukcióval.

A nő sokkos állapotban van (ez nem csak a pokrócból egyértelmű), és John attól a pillanattól fogva nem mozdul az oldaláról, hogy betörték az föld alatti kamrát lezáró dohosodó deszkákat, ami alatt az az elmúlt hat napot töltötte.

Sherlock a periférián érzékeli, hogy Lestrade jön oda hálálkodni és örömködni, amiért ezúttal még élve sikerült megtalálni az elrabolt tanárnőt, a sajtóban „Nyúzós” néven futó sorozatgyilkos legutóbbi áldozatát.

Bámulatos… A család végre fellélegezhet… Ezért biztos előterjesztik érdemrendre… megint… jutnak el hozzá a semmitmondó töredékek. Azzal is tisztában van, hogy a körülötte egyre szűkebb kört bezáró, áhítatos kadétok kérdésekkel terhes szemekkel csüggenek rajta, mégis, az elmúlt napok hajszájának izgalma mintha soha nem létezett volna, csak John keze létezik a narancs szövet és a mocskos, fehér pamut metszéspontjánál, ahogy megnyugtatóan pihenteti egy idegen vállon.

A nő most oldalra dől, zokogva, John mellkasának, mire az együttérzéssel túltelítve lejjebb csúsztatja a kezét narancs sávon, le a nő karjára. Mindeközben egy-két finom paskolással erősíti meg a fizikai jelenlétét.

-     Sherlock? – szólal meg az addiginál hangosabban Lestrade.

Ám Sherlock nem hallja, mert éppen megfeszített agymunkával próbálja gombostűhegyre szúrni az érzést, ami a jelenet láttán zsigeri erővel lökné előre, a nő helyére.

Nem a puszta testi kontaktus iránti vágy, dönti el csakhamar. Hiszen a nyomozásaik során számtalan helyzetben kerültek Johnnal fizikailag közel egymáshoz, olyan szituációkban, amelyek bőven kimerítik az testi intimitás fogalmát. Ezek soha, semmilyen hatással nem voltak rá.

Illetve… Felrémlik előtte az a délután. A végtagjai taxi hátsó ülésére zsúfolva, teste a kába tehetetlenségnek engedelmeskedve billen előre-hátra, ahogy az autó kanyarodik az úton, végig Irene lakásától a Baker Streetig. John egy-egy élesebb kanyarnál visszahúzza az ülésre, a feje John ölében pihen, és érzi, hogy a nyála lassan átáztatja a farmert a combján, de nem tud semmit sem tenni ellene. Teljesen béna.

Sajnos az öntudatának akkori, erőtlen pislákolásai nem tették lehetővé az emlékek maradandó, éles rögzítését, állapítja meg most csalódottan Sherlock, ahogy próbálja felidézni akkori reakcióit. Mégis, az a délután rémlik most fel előtte, homályosan, az Irene által belé nyomott drog és az azóta eltelt idő függönyén keresztül.

-     Sherlock! – szólal meg ismét Lestrade, ezúttal egy oldalba bökéssel adva extra nyomatékot kapcsolatteremtési szándékának.

Sherlock megfordul, csak hogy éppen telibe kapja egy abban a pillanatban elvillanó vaku, izzófehér fénnyel a retinájára égetve a női vállon pihenő kéz képét.

Amikor másodszor történik, néhány héttel később, már felkészülten fogadja az érzést, mentális bonctermében esve neki lelkesen. Míg John két ijedt szemű kisgyerekhez beszél – egy balul elsült letartóztatás szemtanúi -, leguggolva a ház előtti gyepen, fél kézzel a fiatalabbik csuklóját fogva, addig Sherlock képzeletbeli szikéje végighasítja a barátság, féltékenység, vágy az érintésre, törődés fogalmait, hogy kimetszve őket megtalálja a gócpontot, ahonnan a problémája ered. Lehunyt szemmel áll a rendőrök távozása után ismét sötétbe borult teraszon, ahová Johnt és a gyerekeket megvilágító utcai lámpák fénye már nem ér el. Egyre közelebb kerül a célhoz, és bár végül rá kell jönnie, hogy egyetlen szótárban vagy lexikonban sem szerepel megfelelő meghatározás a gyomrából kiinduló, egész testén végiggomolygó és azt elgyengítő érzésre, ez nem ijeszti meg. Sőt, még némi büszkeséggel is tölti el: íme, ismét valami példa nélkülit produkált. A felfedezés izgalmának előérzete fut végig a gerincén, ahogy megindul a gyepen át a lámpák fényköre felé.  

Aznap este megvágja magát borotválkozás közben.

-     John – kiált ki a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ajtón, a tükörben figyelve, ahogy egy piros csík végigkúszik az állán, majd vércsepp landol a fehér porcelánkagylón, azonnal mellépöttyen a másik, összefolynak, és egyetlen, vörös sávot húznak a lefolyóig.

-     Hm? – dugja be a fejét az ajtón John.

-     Megvágtam magam - néz rá ártatlanul.

A szőke fej eltűnik, és pár pillanat múlva egy kéz jelenik meg a helyén, ragtapaszt és egy opálos, barna üveget tartva.

Sherlock összeráncolt szemöldökkel bámul rá egy darabig, majd mikor a kéz egy tukmáló, ingerült mozdulatot tesz, kelletlenül kiveszi belőle a jódot és a tapaszt.

-     Nincs mit – hallatszik John hangja, mielőtt bekapcsolná a szombat esti meccset a tévében.

-     Mégis, hogy a fenébe szereztél égési sérülést a jobb lapockádon? – érdeklődik John indulatosan, ahogy az áttetsző gélt felviszi gumikesztyűs kezével a vöröslő bőrfelületre.

A mozdulatai szakszerűek és kimértek, a hangjában nyoma sincs annak az átérző kedvességnek, amelyhez az áldozatokhoz, hozzátartozókhoz fordul mentőautók hátuljában vagy házak előtti zöld gyepen. A mozdulat mindig megáll a lapockacsont szélét elérve, egy pillanatig nincs köztük kontaktus (John másik keze ekkor újabb adagot nyom a gélből), majd újra indul a művelet felülről. Automatikus mozdulatsor, és John közben már rég másról fecseg. Nem a kívánt eredmény, ez így nem elég.

-     Sssszzz – tesz egy kísérletet Sherlock a korrigálásra. – Fáj.

A mozdulat lendületes íve megtörik, és John lassabban, gyengédebben folytatja.

-     Ne haragudj – mondja, önkéntelenül a gesztusaihoz igazítva halkabbra fogva a hangját is. Sherlockban jóleső melegség árad szét. – Viszont ezt még egyszer meg kell magyaráznod, ugye tudod? – teszi hozzá John, ahogy a kötést helyén tartó ragtapaszt művészi szignóként rásimogatja a hátára.

A magyarázat végül elmarad, ahogyan akkor is, mikor másnap este Sherlock kificamodott kisujjal jön haza a laborból. Szerdán  mezítláb lép törött Petri-csészére a konyhában, pénteken délután pedig vérző orral kopogtat be John szobájába, "honnan tudhattam volna, hogy az áldozat nővére irracionális módon érzékenyen reagál a holttest - kizárólag nyomozati célú  - megcsonkítására".

Vasárnap hajnalban aztán, mikor John egy ébren és félszben töltött éjszaka után megpillantja a lépcsőn feltántorgó barátját, aki a kinézete alapján először durván inzultálhatta az brit rögbi válogatottat, majd menekülés közben még egy busszal is elüttethette magát, végül nála is betelik a pohár.

-     Ne is fáradj a lépcsővel. Megyünk a kórházba.

Sherlock előbb egy pillanatra lemerevedik, majd méltatlankodva húzza fel magát az utolsó lépcsőfokon.

-     Te vagy az orvosom.

-     Ahogy elnézem, röntgenre is szükséged lesz – felejti John a szemét a megtépázott ing alól lila zúzódásokkal előbukkanó kulcscsonton.

Sherlock az ajtókeretnek támaszkodva áll, látszólag nem véve tudomást John vizsgálódó tekintetéről. Úgy tűnik, minden erejét az köti le, hogy ne ájuljon Mrs. Hudson szőnyegére, amelyik csak tegnap jött vissza a tisztítóból az agyvelős kísérlet következményeitől megszabadulva.

-     Nem – préseli össze makacsul az ajkát Sherlock, és a határozottságát csak némileg ássa alá a tény, hogy a teste lassacskán feladja a harcot a gravitáció és a fájdalom ellen.

Segélykérő szemekkel néz Johnra, ahogy az ujjai elválnak az ajtókerettől. John előrelép, és még éppen időben megfogja, mielőtt Sherlock úgy nagyvonalúan megölelné a padlódeszkákat.

A vállát a hóna alá támasztva elvonszolja a kanapéig, és Sherlock teljesen elhagyja magát, az irányítás nyűge alól felszabadultan egy tehetetlen tömeg csupán, amiről mások (John, megbízható és gondos John) döntenek. Sodródik hát John döntéseivel: párna a nyaka alá, a cipők lekerülnek a lábáról, precíz ujjak gombolják ki az ingét, és őt puha elégedettség keríti hatalmába John minden egyes megrovó fejcsóválása láttán.

Csak akkor kapja fel riadtan a fejét, amikor John abbahagyja a ruháival való matatást, és a saját ölébe ejti a kezét.

-     Tudod, nem vagyok teljesen hülye. – Az arcán szomorkás mosoly, de a szemei szigorúak. – Mi ez az egész, Sherlock?

Sherlock türelmetlenül sóhajt, mert a várt enyhítő érintések, a már jól ismert, aggódó szájcsücsörítések helyett most válaszolhat ostoba kérdésekre, amelyek valóban annyira ostobák, hogy ő maga sem tudja rájuk a választ. Jobbnak látja, ha ezt nem rejti véka alá.

-     Fogalmam sincs – feleli kivételes nyíltsággal. Ez kicsit meg is ijeszti. Összébb húzza magán az inget.

-     A mostani sérüléseid – tapogatózik a sötétben John -, nem önindukáltak.

-     Nem – csóválja meg a fejét lassan Sherlock.

-     Valaki… tényleg összevert. Elég alaposan.

-     Kicsit elfajultak a dolgok – ismeri el az orrát ráncolva Sherlock. Egyből fel is szisszen,  hisz az arcmimikája jelenleg egyáltalán nem kompatibilis a sérüléseivel.

-     Hagy nézzem.  -  John elhúzza Sherlock kezét, ahogy az az ing gombolását markolja.

Sherlock lehunyja a szemét, miközben John keze végigfut a zúzódások és horzsolások mentén, egyik bordáról kanyarodik a másikra, törés után kutatva.

-     Szúró fájdalom? Nehézkes légzés? – mormogja a listát.

Sherlock  a fejét ingatja, teljes transzban.

-     Te élvezed ezt – szakad ki a megdöbbent felismerés és egyben a vád is Johnból.

Sherlock szemei kinyílnak, és a mélyükön sötétlő elégedettség mellbe vágja Johnt. Nem látta még így sosem Sherlockot, még akkor sem, amikor a deduktív spirálban csúcsra pörgeti az agyát egy-egy ügy fináléjában. Olyankor, abban a felfokozott izgalmi állapotban egy halálosan éles kardpengére hasonlít, egy pattanásig feszített hegedűhúrra. Csupa ideg és mozgás.

Most lusta, önmagába forduló kéjjel hever a kanapén, és John ugyan gyanítja, hogy a következő kérdésére nem érkezik válasz, de azért nem bírja megállni, hogy ne tegye fel:

-     Miért?

Sherlock megvonja a vállát fektében (újabb szisszenés), és csak annyit nyög:

-     Azt hiszem, elrepedt a kulcscsontom.

Másnap a kései reggelinél John szokatlanul csendes, nem olvas fel passzusokat a hétvégi újságból, nem igyekszik eltaposhatatlan optimizmussal bevonni Sherlockot a mindennapi életük apró-cseprő eseményeibe.

Előremeredt tekintettel kavargatja a kávéját.

-     Nem fogod abbahagyni – jelenti ki egyszer csak a szemközti falnak.

Sherlock érdeklődve pislant fel a csészéje felett. John ekkor ránéz, azzal a piszkosul egyenes tekintetével.

-     Hagyd, hogy én csináljam.

-     Hogyan?

-     Ha már mindenképpen… szükséged van erre. Nem akarom, hogy megint „elfajuljanak a dolgok”.

Sherlock ekkor komolyan elgondolkozik. Végigméri Johnt, mintha először látná. Még a kanál is megáll a kezében.

John. Meg tudná tenni? Kétségtelenül. Megvan a megfelelő szaktudása és az elszántsága is, ha egyszer kitűz egy feladatot magának. Ugyanakkor nem okozna a kelleténél nagyobb fájdalmat vagy súlyosabb – maradandó - sérülést. Igen, John a tökéletes eszköz. Hogy nem jutott előbb eszébe? 

Azt persze tudhatta volna, hogy nem fog teljesen simán menni. Johnnak aggályai vannak. Folyamatosan.

Még szerencse, hogy a precíz tervezés és a szisztematikus kivitelezés nem olyasmi, ami lelohasztaná Sherlock lelkesedését.

-     Még három, kettő, egy – számol vissza John, és elveszi a Sherlock orra és szája elé tapasztott gumikesztyűs tenyerét.

Sherlock sípolva kap levegőért, és könnybe lábad a szeme, ahogy a tüdeje kitágul - szinte szétreped a hirtelen túltelítéstől.  Előrehajolva zihál egy darabig.

John kezét érzi a hátán, és bár a barátja nem szól semmit, az érintés helyette is beszél: gyengéd, bocsánatkérő. 

-     -  Minden rendben. Lélegezz mélyeket. Ez az.

Sherlock lassan megnyugszik, ahogy visszadől a kanapéra, és felnéz John fölébe hajoló alakjára.

-     Megint - utasítja.

-     Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, Sherlock... Nézd, már így is majdnem eszméletvesztésig húztam. 

-  Az eszméletvesztés visszafordítható állapot. 

- Nem úgy, mint az asphyxiával járó potenciális agykárosodás.

Kérlek.

John Sherlock szájára tapasztja a tenyerét.

Nem adja fel a reményt, hogy megértse, és így a racionalitás fényét maga elé tartva eloszlassa a nyirkos sötétséget, ami egy-egy ilyen epizód után tör rá, ahogy a szobájába visszavonulva felrémlenek előtte a képek.

Arról például, ahogyan Sherlock hálásan nézett rá, mikor magához tért a pillanatnyi ájulásból, és ő a pulzusára csúsztatta a kezét. (Miután két ujjal végigkövette, ahogy puha lüktetés visszaáll a normális ütésszámra, leereszkedett mögé a kanapéra, Sherlock fejét az ölébe véve.) 

Néha random kérdéseket küld magányos szondaként Sherlock nyakatekert lelki világának mélyébe: 

-     A szüleid inkább csak akkor foglalkoztak veled, amikor valamilyen problémád volt?

-     Csapnivaló pszichológus vagy, John.

Általában ennyiben maradnak.

Viharos eső verdesi az üveget. A Baker Street elfolyik a vízfüggönyön túl, ahogy John kifelé bámul a nappali ablakán.

A háta mögött a kis asztalon egyszer csak megzizzen a lenémított telefonja.

Félek a vihartól. SH

Nonszensz, dobja vissza a Nokiát, majd maga is levágódik a fotelbe.

Az elmúlt pár alkalommal a kísérletek - jobb szó híján így hívja magában, mert valahogy hívnia kell, valahogy mégis csak meg kell próbálni fénysugarat irányítani rá - a kezdeti erőszakos, fizikai jellegtől elmozdultak egy kevésbé durva, ám John számára annál nyomasztóbb szerepjáték felé.  Főszerepben természetesen az átkozottul kifinomult színészi tehetséggel  megáldott Sherlock.

Mindig egy SMS-sel kezdődik, ahogyan ma is.

John nézi a telefont, amely most ismét rezzen a faasztalon, és megszorítja a fotel karfáját.

Úgy érzi, közel jár valamiféle átfogó elmélet összetákolásához Sherlock általános érzelmi távolságtartását, és ezeknek a megrendezett (mert megrendezettek, ugye?) jeleneteknek a túlfűtött emocionalitását elválasztó éles különbségét illetően. A probléma mindössze annyi, hogy nehéz térképet rajzolni egy labirintusról, miközben éppen benne vergődsz.

John feláll, és határozott léptekkel elindul Sherlock szobája felé.

- Sherlock? - szól benyitva a teljesen sötét helyiségbe.

- Itt vagyok - jön egy hang az ágy mellől, a sarokból.

Ez a hang most szokatlanul vékony, bátortalan, persze azért nem sikerül teljesen megszabadulnia a mély orgánumtól, ami árnyékszerű kontrasztként emeli ki a kisgyerekes rebegést.

John közelebb lép, és épp ekkor az odakinti éles villanás egy pillanatra megvilágítja a szobát: Sherlock a takaróját maga köré gyűrve kuporog a sarokban, riadtan fordítva fejét az ablak felé. Tökéletesen karakterhű reakciója persze nem meglepő John számára.

- Sherlock...

- Túl hangos - jön az elnyújtott, panaszos válasz, és Sherlock a fülére szorítja a takaró sarkát.

A helyzet azért nem nélkülöz jelentős mennyiségű komikumot, ebben a fázisban legalábbis. John halkan felkuncog.

- Sherlock, ez csak egy kis vihar. A közelről leadott pisztolylövések hangjához képest például a mennydörgés jóval halkabb.

Sherlock arca most megint sötétbe borul, és John fejében átfut a gondolat, hogy villanyt kapcsoljon, de még túl élénken él benne az emlék a legutóbbi másfél napos duzzogásról, amikor elrontotta a Sherlock által nyilvánvalóan percízen kiagyalt játékot.

Pár pillanatig csak az eső hangja tölti be a szobát.

- Mycroft mindig kinevetett, amikor átmentem hozzá, mert megijedtem a vihartól - szólal meg egyszer csak Sherlock.

Ez a reveláció teljesen készületlenül éri Johnt.

Soha eddig, reménytelen próbálkozásai során egyszer sem sikerült még csak valamilyen homályos indítékra utaló megjegyzést sem kiszednie Sherlockból. Noha meglehet, figyelmezteti magát azonnal, hogy ez a vallomás is a játék része most. Csak arra szolgálna, hogy bevonja őt? Lehetetlenség megmondani.

Mégis, őszintének hangzott.

Közelebb lép, lekuporodik Sherlock alakja mellé, és finoman elhúzza annak kezét a füléről.

- Minden rendben. Nem nevetek rajtad. Gyere ide.

Sherlock odafészkelődik mellé - egy újabb villámlás most elégedett arcot tár John elé, aki nem biztos benne, hogy nem csak a szokatlan fényviszonyok miatt lát diadalmas szikrázást Sherlock szemében. A nyirkos levegő  körbeöleli őket.

A továbbiakban Sherlock úgy dobálja John elé ezeket a váratlan vallomásokat (a régen elpusztult kutyájáról, a családjáról, a drogfüggőségéről), mint veszélyes zuhatag felett átvezető lépőköveket. Valahányszor Johnnak egy kis lökésre van szüksége, már jön is a következő orr alatt elmotyogott vagy nyílt tekintettel arcába mondott beismerés. "Néztelek az ablakból, mikor elrohantál Sarah-hoz."

John vonakodva helyezi egymás elé a lábait, követve a csúszós kövek által kirajzolt utat a zuhatag széle felé. 

 A Moriarty által kitalált gúnynév találó.  SH

Egyszerre, brutális hirtelenséggel szakad ki a jelenetből, eltávolodva saját magától is, mintha kívülről, a testét elhagyva látná kettőjüket.

Látja Sherlockot, krokodilkönnyekkel az arcán  - igen, tudja, hogy nem valódiak, az agya tudja, de a kemény szorításon a torkában ez mit sem változtat -, és önmagát, az ágyon térdelve, erős szorítással a párnához szegezve Sherlock csuklóit annak feje felett.

A saját kezei rövid, erős ujjaival és szögletes körmeivel  most durvának és esetlennek tűnnek Sherlock fehér bőrének hátterén. A csontjai törékenyek az ujjai alatt, el tudná roppantani őket.

Gyomorfagyasztó rémület lesz úrrá rajta.

Pánikszerűen elengedi Sherlock kezeit, fellöki magát az ágyról, mintegy menekülve, bár ekkor már teljesen világossá válik számára, hogy a menekülés reménytelen, mert csak az ártatlanok hisznek a kívülről jövő veszélyben.

Ha elmenekülni nem is tud, falakat azért emelhet: bevágja maga után a fürdőszoba ajtót.

Sherlock szédelegve rángatja magára a köntösét, még kába a valóságba való hirtelen visszazökkenéstől. Valahogy eltántorog az ajtóig, és már épp benyitna, de észbe kap... nevetséges és elkésett felfedezés, mégis, előbb bekopogtat.

-     John?

Felesleges időpocsékolás, ismeri be végül, és minden további teketória nélkül benyit.

John a kerámia zuhanytálca szélén ül, térdeit felhúzva, a homlokát a tenyerére támasztva. A körmei belevájnak a fejbőrébe.

Sherlock leül mellé, és a vállára teszi a kezét.

-     Minden rendben. Minden rendben – ismételgeti, és miközben a szavak elhagyják a száját, először érzi át, milyen viszkető érzést okoz a bőrén ez a speciális, lassan ölő hazugság. 

– Minden rendben lesz, John.