Only then I am human

Steve/Tony/Bucky, mittettem.

 Steve Buckyt keresi, Tony  meg leginkább önmagát. Közben valahogy megtalálja Steve-et. Ketten együtt pedig egy Amerika szívét átszelő road trip során talán rábukkannak Buckyra.

Címet adni még mindig nem tudok, viszont ezt a számot imádom. Ez a szám a fic, fogadjátok el. 

A Stony ficeket rendszeresen kommentelő egyetlen olvasómnak,  Panninak ajánlom. (Aki remélem, nem gyilkol meg, amiért csak így simán lepanniztam.)

Figyelmeztetés: 18 +! Trágár beszéd és szex.

Only then I am human

Na ezért nem jár soha vidékre. A finommechanika és por kibékíthetetlen ellentétében a New York és Malibu között fekvő terület (amit a köznyelv csak USA-ként emleget, nagybetűsen) az ellenség földjét képezte. Por ameddig a szem ellát, finom porköpeny az autón, ragacsos por a motorban, szúrós por a szemhéjai alatt, kaparós por a torka hátuljában.

Az irónia - mert Tony még így a kocsi alatt hasalva, az út mocskában fetrengve is nyitott volt az iróniára -, az a dologban, hogy a Stark Industries gyárt sivatagi, antarktiszi, Mars expedícióra alkalmas járműveket. Erre fel pont Iowa szívatja meg, de rendesen.

Az Acura két első kereke között kinézve a látóhatáron még ki tudja venni a kanyarban megcsillanó Harley körvonalát. Tonyn átfut egy vállról indítható rakéta lehetősége, de persze a kocsi ezzel sincs felszerelve, az csak azoknál a járműveknél széraitartozék, amik röhögve falják a homokbuckákat Afganisztánban. Meg aztán, Rogers legyen akármilyen szuperhumán vagány gyerek is, egy hátába csapódó rakéta biztos tönkretenné a napját. Tony pedig nem szereti senkinek sem tönkretenni a napját, már ha nem feltétlenül muszáj. Visszaül az autóba, és imádkozik, hogy ezúttal beinduljon a motor.

*

Amikor Tony öt éves,  begyullad a torka. A dologban semmi rendkívüli nincs, öt éves gyerekek százainak gyullad be a torka nap mint nap. Ez a torokgyulladás mégis kihatással lesz többek közt a mesterséges intelligencia kutatásra, a XXI. század hadiiparára, a  modern technikatörténetre, a kibernetikus protézisek fejlesztésére és gyártására, az energiaiparra, az űrkutatásra, a közlekedésre, és végső soron közvetve a XXI. század politikájára és történelmére is. (Hiába, némelyik torokgyulladás egyszerűen csak komiszabb, mint a többi.)

 Az egész azzal kezdődött, hogy Maria Stark épp Velencében volt a városi Kulturális Bizottság éves jótékonysági bálján. Egy hétig volt távol, és Tony az anyja elutazása utáni reggelen már morcosan ébredt.

- Sehogy sem tudtam kiimádkozni az ágyból.

Howard Stark malibui villája teraszán szórakozottan pillantott  reggeli újságja mögül a föléje tornyosuló alakra.

Egy pillanatig hunyorogva gondolkozott azon, ki lehet ez a nő  - nem, biztosan emlékezne rá, ha ő hozta volna fel múlt éjjel, de hát egész hajnalig dolgozott, és előtte még Maria is itthon volt, szóval ez a lehetőség teljességgel ki volt zárva, plusz túl öreg is a nő, mennyi lehet, vagy ötven..?

- Lupita vagyok, a fia nevelőnője. Az elmúlt két és fél évben.

- Ááá, Lupita, hát hogy van ma reggel?

A tüntetően fehér blúzt viselő munkaerőt nem hatotta meg a könnyen osztogatott szívélyes mosoly.

- Én remekül, de a kis Anthony nincs rendben.Azt hiszem, torokgyulladás lesz, már hívtam a doktort. Emellett szeretném emlékeztetni, hogy a hétvégére a keresztlányom esküvőjére megyek Friscóba. Ahogy azt már tavaly novemberben bejelentettem... Szóval egy új lány jönne szombaton, de ahogy tudja, Anthony úrfi rosszul viseli az idegeneket, főleg, amikor...

 - Lupita. Lupita. Ne siessük ez úgy el. Tudom, hogy szeretne ott lenni a keresztlánya esküvőjén. És ők is biztos szeretnék, ha jelen lenne életük legboldogabb napján.  De gondolja meg. Annyi más dolog van, ami boldoggá tehet egy embert. Írok most egy csekket az ifjú párnak... Nászajándék. Elmehetnének nászútra, mondjuk,  Floridába.

- A Bahamákra mennek - nézett vissza rá szigorúan Lupita. - Ott lakik José nagybácsi.

- José nagybácsit is elvihetik... Mind elmehetnek egy Európai körútra! Vehetnek egy új házat! Az egész család odaköltözhet!

Howard már csak az kaliforniai napsütésben szikrázó márványlapoknak kiabálta kétségbeesett ajánlatait, mert Lupita rég faképnél hagyta.

 - Mit csináltam? - krákogja vékony hangon Tony két nappal később.

Howard bosszúsan néz fel rá, mielőtt visszafordítaná pillantását a kibelezett kapcsolótáblához, ami előtte fekszik a szerelőasztalon. Ennek az áramkörnek nem ide kellene csatlakoznia, és az egész egyébként is mintha... na neeee, ezt tényleg lehegesztették ide? Mindjárt sírni fog. Tanácstalanul mered megint a fiára.

- Hogy éred, hogy mit csináltál? Nem csináltál semmit.  Ne kérdezz butaságokat.

- Soha nem voltam még itt - néz körbe azokkal a kiidegelően csendes, nagy barna szemeivel a kölyök. - Ez a hely tényleg a mi házunkban van?

- Aludtál, amikor lehoztalak.  - Talán ha sikerülne megolvasztania a fémet csak ezen a kis szakaszon, nem kellene az egész nyavalyát darabjaira szedni, és a nulláról kezdeni...

- Te itt laksz?

De hogyan hevíthetné csak ezt a területet a megfelelő hőmérsékletűre anélkül, hogy... egy ilyen finom szerkezet esetében egyetlen milliméter tévedés is elég, és dobhatja el az egészet, vagy ami még jobb, vághatja a fejéhez azoknak az idiótáknak, akik...

- Te itt laksz lent? - próbálkozik megint a vékony hang, ezúttal karcos-harsányan az erőlködéstől, hogy áttörjön Howard gondolatain. 

- Én itt.. Mi? Dehogyis! Ezt meg honnan veszed? Mondtam már, hogy ne kérdezz butaságokat.

Tony fészkelődik a hatalmas plüss fotelben, ahová Howard a takarójával egyetemben lepakolta. Kimászik a szélére, és onnan vizsgálja az apja előtt tekergő huzalok és áramkörök látszólag kaotikus halmazát, amit Howard Stark arcával együtt megvilágít az asztal fölött lógó műhelylámpa. A sarok, ahol az ő fotele terpeszkedik, félhomályba borul.

Tony magára húzza a takarót, és a puha melegben gondolkozik az előtte fekvő problémán. Howard ezalatt lehuppan a mögötte lévő sámlira, és az asztalnak veri a fejét egyszer, kétszer, háromszor. Közben a bajsza alatt átkozza a detroiti szerelőgárdát, aztán a tervezőket, a tervezők anyját, apját és rokonságát hetedízig visszamenőleg. (Ez eltart egy ideig: rengeteg ember dolgozott ezen a kapcsolótáblán.)

Amikor felnéz, Tony ott áll az asztal előtt. Az orra épp egy vonalban van az asztallappal, de a szemei egy felnőtt kalkuláló tekintetét sugározzák. Oldalra dönti a fejét, felemeli a kezét, és egy pillanatra az apjára pislant, mintha engedélyt kérne, de meg sem várva Howard lassú bólintását, megragadja az egyik fekete kábelt, kihúzza a csatlakozóból, apró ujjaival könnyen lekattintja a fémborítást, majd egy másik, piros huzalért nyúl, ezt ide köti, amazt oda, seperc alatt felismerhetetlen lesz az eredeti elosztás, és Howard már épp nyitja a száját, hogy rászóljon, amikor egyszerre csak előtte is megvilágosodik a megoldás. 

- Nem is vagy olyan hülye - mondja elismerőleg. 

Tony aznap éjjel színes kígyóként tekergőző elektromos vezetékekről, intelligens robotokról és távvezérelt repülőgépekről álmodik. A malibui villájukban, az apja oldalához bújva a plüssfotelben.

*

 - Hol vagyunk?

-  Már nincs meg a cuki kis térképed?

 - Rommá ázott a viharban.

 -  Háromszázhúsz órás üzemidővel bíró GPS vízhatlan-tűzhatlan-robbanáshatlan házban, a katonaságnak fejlesztve. Internet kapcsolattal, amennyiben van hálózat a közelben - kapja elő az apró, kompakt dobozt Tony a mellényzsebéből. - Nem szeretném sulykolni az amúgy is nyilvánvalót, de ember, mekkora szerencséd van, hogy épp erre jártam!

- Három napja követsz.

 - Pleasantville, Iowa. Hat mérföldre vagyunk tőle, a város felé ennek az útnak a mentén van egy hotel. Motel - pontosít gyorsan Tony. - Motelecske - árnyalja tovább. -  A Google szerint a községben van iskola, könyvtár, meg fekete foltos bocik. Helyi szurkolócsapat. 'Üdvözöljük Pleasantville-ben: a név mindent elárul'

- Volt egy ilyen film - dereng valami Steve-nek. - Clinttel néztük.

Tony megvonja a vállát.

- Arra van - bök a jobb oldali útra az ipszilon alakú elágazásnál.  - Hülye az utolsó.

Steve a már kezdte elunni a várakozást, amikor fél órával később ő is begurul a körbebetonozott udvarra. Útközben kétszer kellett megállnia, hogy egy kátyúból kimanőverezze az alacsonyan fekvő alvázzal rendelkező kabriót.

- Japán gyártmány - bólint lesajnálóan Steve, ahogy Tony óvatosan visszailleszti a vezetőoldali küszöbről levált szigetelést.  - Elárulod végre, miért követsz?

Steve egy műanyag kerti székben ül kinyújtott lábbal a recepció előtt, jobbját békebeli üdítőautomata vigyázza, ránézésre kábé egykorúak lehetnek. Piros fénnyel világítja meg Steve profilját. 

-  A: Nincs jobb dolgom. B: Riportot készítek a National Geographicnak a kilencven feletti veteránok titkos életéről. C: Fury rám parancsolt telefonon, miután Wilsont sürgősen visszarendelte az egysége.

- Miért érdekli Fury-t, hogy Wilsonnak le kellett lépnie?

- Ilyen parázós a szentem, nem tehet róla. Nem szereti, ha egyedül, ellenőrizetlenül kószálnak a szuperhősei a nagy gonosz világban.

- És pont téged küldött - lövell a magasba Steve szemöldöge.

 - Ugyan Rogers, ha Fury a fejébe vesz valamit... hisz tudod.

Steve nem tudja, sőt, egyértelmű, hogy Tony tereli a témát, de egyelőre annyiban hagyja.

- Csodálom, hogy Pepper nem tette helyre - mereng el inkább.  - Akár hetekig is távol leszel. - Bár csak egyszer találkoztak, a nőből sugárzó tekintély és magabiztosság maradandó nyomokat hagyott benne. Peggyre emlékeztette. (Meg kell hagyni, Steve-et a legtöbb nő Peggyre emlékeztette.)

- Pepper nagylány. Egyedül vezeti a céget. Egyedül számol le főgonoszokkal. Viszont Happyvel alszik, ami határozottan fura, ha engem kérdezel. De az ő döntésük.

- Nem tudtam. Sajnálom.

Tony lepöcköl egy döglött szúnyogot a dzsekijéről.

- Nem számít.

- Mióta tudsz róla?

- Kedd.

Aznap vasárnap van.

- Biztos, hogy jól vagy? A fenébe is, Tony. Tudom, hogy nem a legjobb indítás volt a miénk, de ha bármikor beszélnél róla... csapattársak vagyunk. Itt vagyok.  

- 'éjszakát, Rogers.

Steve azt hiszi, érti, mikor akar valaki egyedül lenni a gyászával.

- Neked is, Stark.

Tony aznap éjjel apró fogaskerekek között csikorgó porszemcsékről álmodik. A 'Pleasant' motelben, Pleasantville, Iowa határában.

*

A dolog, ami Tony gyerekkorát idillien széppé varázsolja, az a rettenetes kamaszkora. Tony tizenkét évesen már tudja magáról, hogy zseni: az egója a mellkasszőrzetével együtt indul növekedésnek. Mire tizenöt lesz, az apja fél tervezőgárdája vallásszerűen gyűlöli (a másik fele vallásszerűen isteníti), és nem hord többé V-kivágású pólót.

A gond, az, hogy a zsenialitása nem az övé, hanem Howardé: elvárás felé, hogy zseniális legyen, ahogy elvárás a Stark Industries fegyverei felé, hogy elsüljenek, ha meghúzod a ravaszt. Howard Stark termékei minden esetben tökéletesen működnek.

Amikor saját úton próbál járni, és véletlenül még sikeres is, akkor megkapja, hogy egy milliárdos csemetéje, naná, hogy sikeres, mögötte van egy birodalom és az amerikai ipar áldása, ha elbukik is puhára esik, nem vállal semmi kockázatot, Tony Starknak ez élet móka és játszadozás, és egyébként is, mindenki Tony Stark akar lenni.

Howard nagyjából osztja a közvélekedést a fiával kapcsolatban: nem tudja elismerni az eredményeit, mert Tony beleszületett abba, amit neki verejtékkel kellett felépíteni. (És messze van még az az afgán barlang, ahol Tony majd  ugyanúgy a semmiből építi fel magát. Howard sosem fog tudni az afgán barlangról és a fia elektronikus kék fénnyel izzó szívéről.)

Steve Rogers szíve sokkal inkább leköti Howardot.

- A legcsodálatraméltóbb ember volt, akivel valaha találkoztam  - jelenti ki mindig, ha szóba kerül a kapitány. A képe a New York-i apartmanjuk könyvtárában van kifüggesztve. Nem a mindenhol látott propagandafotó, hanem az a fénykép, amit a szérum beadása előtt a laborban készítettek: a merev inggallérból csenevész nyak bújik ki, és kisegérszemek feketéje ég a labor fehér háttere előtt. (Persze azért ott van közvetlenül mellette az 'after' fotó is, mint egy olcsó bulvármagazin fogyasztószert reklámozó hirdetése: Steve Rogers robosztusan és fogpaszta-vigyorral, gyártja a Stark Industries.)

Nem, Tony nem a legcsodálatraméltóbb ember, akivel Howard valaha találkozott. Tony csak zseniális, de Tonynak soha nem kellett brooklyni fenegyerekekkel harcolnia, mint Steve-nek; nem kellett kitartónak és szívósnak  és vagánynak és minden nehézség ellenére bátor szívűnek lennie. Csak meg kellett születnie. 

Megszületésben viszont tényleg verhetetlen, ezt meg kell hagyni. Tudta, mikor és hová. Például nem az istentelen préri közepére, állapítja meg most, a benzinkúti bódé szegényes felhozatalát mustrálva, miközben arra vár, hogy Steve megtankoljon.

Az üzletként funkcionáló bódé tulajdonképpen egy kiszuperált konténer, amire lángvágóval ajtót és ablakot vágott egy ügyes kezű helyi ezermester. Szépérzékét kinyilvánítva az ablakoknak gótikus csúcsívet adott. Tony a kezdeti rettenetét legyűrve tulajdonképpen csodálattal adózik a bizarr összhatásnak. Pár perc elteltével a sarokban terpeszkedő robosztus fémdobozt is sikerül beazonosítania hűtőládaként. Kiemel belőle egy diétás Pepsit - csak kevesen gondolják végig, hogy Tony Starknak mindig bele kell férnie a páncéljába, márpedig a cucc erősen passzos.

- Az Újjászületésre emlékeztet - lép mellé ekkor Steve.

- Eltérő nézeteink vannak a reinkarnációról - von vállat Tony.

- A program a háború alatt. A fém monstrum, amibe beszíjaztak. 'Újjászületés' néven futott.

- Tudom. Apám nem győzött róla beszélni.

- Az apád...

Tony szemei vészjóslóan összeszűkülnek. Steve óvatosan ejti ki a szavakat.

- ....sokat tett a hazájáért.

- Menj a faszomba, Rogers.

- Sokat tett a hazájáért, de érdekes módon ennek ellenére sosem kedveltem. Sajnálom, ha a lelkedbe gázolok ezzel.

- Meghívhatlak egy Pepsire? - és Tony már nyitja is ismét a  nehéz fémfedelet.

Odakint a bódé árnyékában a betonszegélyre huppannak a Harley mellett.

- Most, hogy így magunk között vagyunk: mi bajod volt az apámmal?

 - Azon kívül, beletett egy magasfeszültségű áramra kapcsolt vaskoporsóba, amiről fogalma sem volt, megöl-e? Azon kívül semmi.

- Igazán nem akarom védeni az öreget, de Erskine-nek nagyobb szerepe volt benne, hogy belekerültél abba a vaskoporsóba.

-  Erskine emberként kezelt. Howardnak egy kísérlet voltam.

- Ne vedd a szívedre. Ő ilyen volt.

- Tudod, meglepődtem, amikor közölték velem, hogy van egy fia.  Ragyogó elme volt, de nem tudom apaként elképzelni. Igaz, nekem kiesett az utóbbi hetven év.

- Nem maradtál le sokról - dörmögi maga elé Tony. Steve egy sanda oldalpillantást vet rá.

- Talán sokan nem gondolnak bele, hogy attól, hogy valaki lehengerlő személyiség, még nem biztos, hogy jó szülő-alapanyag - kockáztatja meg végül.

- Menj a faszomba, Rogers - ismétli meg Tony, de ezúttal teljesen más hangsúllyal.

*

Az éves Állami Mezőgazdasági Vásár utolsó napja Des Moines-ban, augusztus huszonötödikén. Tonynak nem ismeretlen a vásárok és expók hangulata - annyira nem ismeretlen, hogy általában ő maga egy személyben az expók hangulata -, most viszont az idegeire megy a dolog. Steve-et ugyanis nem lehet lelőni.

A visszahúzódó, szűkszavú katona  hirtelen mindenkivel beszélgetésbe bonyolódik. Mindenkivel lepacsizik: a díjnyertes tenyészmarha gazdájától kezdve a vattacukorfrizurát viselő kislányokon keresztül a tökszépségverseny zsűrijéig, de még a tízperces cigiszünetét élvező tömeghipnotizőrrel is talál közös témát.

Nem, mintha Tonyt félteni kellene, amikor egy kis szájalásról van szó, de őszintén, ilyen mélységig nem érdekli az éves csapadékmennyiség eloszlásának hatása a kukoricatermésre. Amíg Steve elmélyült érdeklődéssel hallgatja a köpcös kis pasast, aki gumicsizmás lábával néha nagyot toppant egy-egy különösen száraz időszak izgalmát aláfestendő, Tony azzal szórakoztatja magát, hogy fejben egy Jarvis által vezérelt, egész Államokra kiterjedő időjárás-manipuláló rendszer telepítését tervezi meg. (A kormány persze toporzékolna, de hát ez csak elmélet. Egyelőre.) 

- Furcsa.

Épp azt figyelik megbűvölten, ahogy az erőmérő skála korongja Steve kalapácsütését követően elszáll a csillagos augusztusi égbolt alatt a picsába.

- Mi? - kérdez vissza Tony (és egy mentális feljegyzést hagy magának arról, hogy véletlenül se engedje Steve-et kalapáccsal a gépei közelébe).

- A fél életed arra áldoztad, hogy megvédd ezeket az embereket, de nem is ismered őket.

- A veszteség leírhatatlan - bólint Tony, miközben sokatmondó pillantással mered a mellettük lévő  megvilágított porondra, ahol a hamburgerevő verseny favoritjának épp ellilul a feje az erőlködéstől.

- Akár egy másik bolygóról is jöhettél volna.

- Hé, az nem én vagyok, hanem a nagydarab szőke, rémlik?

Steve elszórakozik magában azon, hogy Thor viszont mennyire élvezné az állami vásárt.

- Egyébként meg mi van a 'brooklyni srác vagyok' dumával?  Mióta mérvadó Brooklyn hazánk mezőgazdasági kultúrájában?

- Kansas.  - Steve  leül egy asztalként funkcionáló fahordó tetejére, keresztbe teszi a bokáját. - Pár nyarat Kansasban töltöttem Buckyval a rokonainál.

- Nah, én Kansasban nem voltam, de apám egyik hollywoodi filmmogul ismerőse elvitt a hangárba, ahol az Óz díszleteit tartották. Szóval szerintem eleget láttam.

- És mondd, felpróbáltad a bádogember-jelmezt? - kuncogja Steve. A piszok, kiélvezi, hogy végre olyan filmről van szó, amit ő is ismer.

- Nagyon vicces. Kissrácként inkább a varázslóval azonosítottam magam.

- Az ember a gépezetben - bólint Steve. - Kansas amúgy nem olyan unalmas hely, mint gondolod. Egyszer Buckyval a nagybátyjáék farmján...

- Az ott csak nem egy 1956-os gyátású vetőgép? - támad fel Tony érdekélődése gyanús hirtelenséggel, és már hűlt helye van.

Steve így nem tudja elmondani neki, hogy mit is csináltak egyszer Buckyval a nagybátyjáék farmján.

*

Pedig ha Tony meghallgatná, akkor Steve hosszan és részletesen beszélne neki azokról a kansasi nyarakról, amiket végigbetegeskedett a ház tornácán ülve egy zöld pokróc alatt. Akkor kezdett el rajzolni, az első rajzain Bucky látható tótágast állva (Steve előbb Buckyt rajzolja meg, fejjel északnak, lábbal délnek, aztán megfordítja a lapot, majd a referenciapontként szolgáló alak köré festi a kerti kutat; a házat; a szalmakazlakat; a végtelenséget.) Beszélne neki a parttalan időről és Bucky nevetéséről, a pokróc mohazöld színéről és az éles fényben áttetsző szöszökről, amik egy nyári délután lassan áramlanak a levegőben végig a verandán, felkavarodva Bucky léptei, Bucky futkosása nyomában. 

Steve nem találja különösnek, hogy ilyen részletességgel  szeretne beszélni erről Tonynak.

*

Coulsonnal Red Oakban találkoznak. Az út menti kávézó legelső, piros műbőrrel húzott boxában ül, és szalonnás tojást eszik. Reggelire, mert hogy épp reggel tíz óra van.

Tony levágódik a vele szemközti ülésre, és elhalássza az orra elől az utolsó szelet bacont. Coulson diszkrét kis mozdulattal megtörli a szája sarkát a fehér szalvétával.

- Nem a legjobb ötlet beleenni valakinek a reggelijébe, aki ismeri a biztonsági kapukat a házát irányító programhoz. A világ túlfeléről el tudom tekerni a hőfokszabályozáját, Stark.

- Fury körmönfont módon, alattomosan és gátlástalanul manipulált minket - közli Tony, majd elveszi a zsömlecsücsköt is, hogy kitunkolja vele a maradék rántottát.  - Ez tetszik.

 - A csörte után, amit maguk ketten levágtak, ezt gondoltuk a leggyorsabb megoldásnak. Egyébként meg Loki manipulálta magukat, Fury csak az előnyére fordította a helyzetet. Én sem voltam ellene egy pár hónapos szabadságnak.

- És a Semmitmondó Szürke Öltönyök Istenére, mégis, mi a fenét csinál itt... itt ebben a cuki kis piros boxban a cuki kis kockás ingében?

 - Viharokra vadászom - közli, szigorú tekintettel figyelve, ahogy a reggelije utolsó nyomai is eltűnnek a tányérról.

- Pardon? - kotyog közbe Steve, aki eddig azon merengett, hogy ha úgy tűnik, körülötte senki nem hal meg igazából, akkor az anyja talán mégsem hazudott nyolcvanhat évvel azelőtt, amikor azt mondta, hogy Billy, a sublótfiókban tartott házipatkánya is csak lelépett világot látni. Könnyen előfordulhat, hogy végül Billyt is megtalálják.

- Ahh - forgatja a szemeit Tony. - Guglizz rá. Ezek az ipsék azzal töltik a szabad idejüket, hogy tornádókat hajkurásznak. Erre vannak ráizgulva. Perverz, ha engem kérdezel. De hát ki vagyok én, hogy bárkit is elítéljek? Jarvis a megmondhatója, hogy tornádóknál durvább dolgok is pusztítottak már a hálómban.- Tony elgondolkozva megkavarja a kávéját, amit az unott arcú pincérnő vágott le eléjük közben. - Persze gondolom maga nincs rászorulva a Nemzeti Meteorológiai Szolgálat jelentéseire, ha hozzáférése van a SHIELD műszereihez... Jesszus, lefogadom, hogy saját meteorológiai állomást üzemeltet a környéken, eltaláltam?

Coulson sejtelmesen mosolyog.

Fél órával és három adag szalonnás tojással később már úton vannak Coulson Viharbarlangjához  ("Bénább nevet nem tudott találni, komolyan, úgy érzem magam, mint ha egy elcseszett Pán Péter remake-ben lennénk, bár meg kell hagyni Steve csodás Wendy lenne, Furyt meg akármikor berángathatjuk Hook szerepére, maga persze le sem tagadhatná a dadust, és hát igen, gondolom, én tudok repülni, szóval én lennék Pán, csak valljuk be, a Hulk és a norvég istenek sehogy sem jönnek a képbe, hogy verjük át ezt a kreatívokon, komoly túlórákat kell fizetnünk majd nekik, mire összehoznak egy épkézláb storyline-t..."), majd a pár mérföldes földúton való zötyögés után,  amikor az ügynök leparkolta Lolát látszólag a büdös nagy semmi közepén, Tony is felhagy végre a monológjával. Tulajdonképpen csak akkor tűnik fel neki, hogy folyamatosan beszélt magában az út alatt, amikor végre elhallgat. Szokott ilyet csinálni néha, már rég nem aggódik. Ami jobban aggasztja, az az, hogy hová hozta őket Coulson. Feltolja a napszemüvegét a homlokára.

- Tényleg egészen elképesztő. Egy birkaszaros domboldal. A nappali a pocsolya innenső, vagy túlsó oldalán van?

Coulson átlendül a csukott kocsiajtó felett, és babrál valamit a slusszkulcson. A domboldalból elektromos zümmögés szűrődik. Aztán megjelenik egy robosztus acélajtó, majd az is oldalra csúszik, és egy újabb üvegajtó mögött a domb belsejébe vezető megvilágított folyosó dereng fel.

- Isten hozta magukat Viharbarlangban.

- Akkor is béna a név - dohog Tony, de követi Coulsont és Steve-et a föld alá.

A név lehet, hogy béna, de nem hazudik: valóban barlangra hajaz az építmény, már persze nem kőkorszaki, hanem egy hivatalosan nem létező technikával felszerelt üvegbe és krómba álmodott high-tech barlangra. Tonyt eszi a penész, de jól titkolja. (Ettől függetlenül nem kétséges, hogy Coulson tud róla.)

- Délután innen harminc mérföldre keletre megfelelőek lesznek a körülmények egy F2-nél magasabb erősségű tornádó kialakulásához. Ha akarják, velem jöhetnek. Addig helyezzék kényelembe magukat. Arról a mozdulatról ne is álmodjon, Stark - kapja el Tony kezét, aki már épp baráti, ismerkedő gesztussal birizgálta volna meg a terem hátsó falába süllyesztett kijelző-és műszerfalat.

- A pasi teljesen őrült - ordítja Tony aztán aznap délután, amikor egy árokban hasalva farkasszemet néznek az előttük elterülő mezőn keresztültépő forgószéllel. Reméli, hogy Steve tud szájról olvasni, mert ő sem hallja a saját hangját.

Steve remekül olvas szájról, kétésgtelenül, tátogja vissza. Egy szemvillanás amíg egymásra néznek, és némán megállapodnak: futás van. Coulson az árokból kikukucskálva integet nekik, amíg el nem nyeli alakját porfelhő. (Tony meg van róla győződve, hogy Coulson sejtelmesen mosolygott előtte.)

*

Steve szerencséjére Tony alapfilozófiája mindig is az volt, amióta Obadiah kitépte a mellkasából az ARC-reaktort, azóta pedig hatványozottan az, hogy az emberekben eszeveszett őrültség megbízni. Ez alól az aranyszabály alól még Amerika Kapitány sem kivétel.

Vidáman csobog a víz a csukott fürdőszobaajtó mögött, on a dark desert highway, cold wind in my hair, énekli Steve, amikor Tony besurran a szobájába két nappal később. Amikor azonban a Steve megviselt szövethátizsákjából kihalászott mappát felcsapja a térdén, csalódnia kell, mert ugyanazt az anyagot találja benne James 'Bucky' Barnesról, amit Jarvis korábban már letöltött a SHIELD adatbázisából.

Leszámítva a rajzokat. (Tony így végül mégis értesül a kansasi nyarakról.)

Bucky Barnesnak minden rajzon szétáll a haja, és csibészes mosoly ül a szája szegletében, mintha Steve egy Huckleberry Finn könyv illusztrációit használta volna inspirációnak. Ám a mitizáló ceruzavonások változnak az idővel, Bucky mellkasa szélesebb lesz (Steve megmarad mellette a nyeszlett kiskrapeknek), a haja megszelídül, Bucky keze egy női derékon érett férfikéz. Rajzok a seregben töltött idő alatt. Bucky egyenruhában. Rajzok néhány hónappal azelőttről: Bucky félig elradírozott szellemkörvonala Steve mellett.

Steve néha szérum előtti, néha szérum utáni külsejével szerepel, látszólag minden logika nélkül. Az egyik rajzon bicikliző majomként ábrázolja saját magát. Tony mindig értékelte azokat, akik megfelelő önkritikával rendelkeznek és nem félnek élni is vele.

Aztán megdermed Tony keze, mert saját maga köszön vissza az egyik tojáshéjszín lapról. Hozzá van edződve a saját képmásának rajtaütésszerű felbukkanásához. Egyszer még karikatúra is jelent meg róla a New Yorkerben. Steve rajza mégis csomóba rántja a gyomrát, a zsigereibe tép. Tony képmásai mindig egy célt hivatottak szolgálni: hogy elrejtsék Tonyt. A társasági rovat képei egy-egy partiról, jótékonysági rendezvényről; a napilapok fotói egy gyáravatóról, megnyitóról; még az ominózus karikatúra is, amin egy rakétán ülve menekít két üveg gint és Miss Márciust a Hefner villából, mind pajzsok. Biztosítják, hogy ne érjen el hozzá a nyilvánosság tekintete. Steve rajza valami más.

A helicarrieren kaphatta el: Tony épp homlokráncolva figyel valamire, nem látni, mire, mert a jelenetnek hiányoznak a szélei, belemosódnak az üres papírlapba. Tony arca viszont precíz, apró ceruzavonásokból áll össze, és a vonások a gondterhelt tekintetben érik el a sűrűségük csúcspontját.  Az arc a rajzon egy boldogtalan ember arca.

Tony kénytelen egy futó pillantást vetni a tükörre a motelszoba falán, hogy csakugyan ott is ezt látja-e, és eddig nem vette észre valami különösen jól sikerült önámításnak köszönhetően.

A tükör Rogers szövetségese, egyértelműen. Tony becsapja a mappát.

You can check out any time you like, but you can never leave, fejezi be a dalt Steve a zuhany alatt.

*

- Nem hiszem el, hogy megvetted. Kicsit sem leszünk feltűnőek ezzel.

- Nem vettem, elcseréltem az Acurára. Eddig az volt a bajod, hogy egy japán autóval csapatom, most meg a színébe kötsz bele? Ez amerikai sufnituning, a színt is száz százalékban amerikai kezek pancsolták össze egy száz százalékban amerikai műanyag vödörben. Esküszöm. Személyesen láttam a sufnit és a vödröt is. 

- Nem... kifejezetten csak a színére gondoltam - mondja lassan Steve, miközben még egyszer végigméri az előtte parkoló járművet - ehhez tíz lépést hátrébb kell sétálnia -, bizonyosságul, hogy elsőre nem csak hallucinált. Nem, hallucinációról szó sincs: valóban egy tűzcsappiros monster truck parkol a Harley mellett. 

- Nézd a jó oldalát: a mocidat is feldobhatjuk a platóra. Nincs több küszködés a kátyúkkal és az időjárással. Plusz, ha már itt tartunk, elfelejthetjük a szálláskereséssel való bíbelődést. Csak eldőlsz hátul, és kész.

- Mondja ezt az az ember, aki csak egy bizonyos márkájú pehelypaplannal képes aludni.

- Pepper rendelte őket.

- Te rendelted. Natasha mondta.

- Francba. Natasha túl sokat tud.

- Igen.

Bajtársias csendben osztoznak egy hosszú pillanatig.

- Te, nincs neked egy robotod, aki navigálja a páncélt?

- Jarvis nem robot, hanem mesterséges intelligencia.

- Az. Mi van vele? Már nem azért, de nem tenné egyszerűbbé az életünket, ha esetleg ő navigálna?

- Jarvis szabadságon van.

- Egy robot? Szabadságon?

- Mesterséges intelligencia - ismétli türelmesen Tony. - Igen, szabadságon. A fizikai kivetüléssel nem bíró személyeket is megilletik jogok. Ez a XXI. század, Rogers. Már nem tartunk rabszolgákat.

Steve feje elvörösödik, és épp tiltakozna felháborodva, amikor leesik neki.

- Megint szívatsz, mi?

- Meglehet.

*

Tony élvezi, hogy megbámulják. Steve ezt előre tudhatta volna, mégis folyamatosan rácsodálkozik. Zseni, milliárdos,  playboy, emberbarát a nagy lószart. Tony egy showman. Egy pofátlanul tehetséges, pofátlanul szégyentelen showman.

Menetrendszerűvé válik, hogy amint begördülnek egy kisvárosba, köréjük gyűlnek a helyi kölykök, a kör szélén egy-két rejtőzködő kamasszal és kíváncsi apukával. Tony szeret beszélni a gépről, a gyerekeket  feldobni a platóra és elvinni egy őket egy körre (noha a gyanakvó helyiek néha pánikszerűen az üldözésükbe kezdenek ilyenkor).

Steve elnézi Tonyt a  nyúlánk kezek sűrűjében, ahogy az kiemel egyet-kettőt a tömegből, néha fürtökben lógnak rajta, és mennek, Steve előtt rendszerint lefékez, pattanj fel, Kapitány, a gyerekek visonganak, Amerika Kapitány, Amerika Kapitány, és Tony gázt ad. Felhabzik mögöttük az út, a visszapillantó tükörben elkapja néha Tony vigyorát.

Meg kell hagyni, ilyenkor sokszor Steve sem érzi többnek magát egy kis brooklyni kölyöknél, aki a kirakatra tapadt orral figyelte, ahogy a sarki kocsmában színes fényekkel villog a frissen beüzemelt játékgép, vagy a kamasznál, aki a hétvégéit a moziban bekkelte ki, mert a mozgókép akkor még a technika csúcsának számított. (Steve-nek a technika kicsit mindig varázslat marad majd.)

A monster truckkal pontosan százkilencvenhat mérföldet turnéznak így végig, mielőtt lerobbanna. A horizonton településre utaló nyomokat nem látnak egyik irányba sem, viharfelhőket viszont annál inkább.

- Hol vagyunk egyáltalán?

- Bedöglött a varázs GPS-ed?

 - Az Acurában maradt. 

- Így sosem jutunk el Kansasbe, Dorothy. 

Valamiért az eddigi nyomvonalból, és abból, hogy Bucky emlékei között, ha bármi is, akkor a kansasi ház fog felbukkanni, már mindketten tudják, ők is oda tartanak.

Steve felnéz az égre, aztán el a látóhatár felé, jobbra is, balra is. Tony lélegzetvisszafojtva várja a professzionális katonai helymeghatározás eredményét. Steve lefekszik a földre, a talajra tapasztja a fülét.

- Valahol Nebraskában - közli végül.

- Na ne szívass - pördül meg a tengelye körül Tony.

Steve vigyorog rá. Egy muslinca ragadt a két első foga közé. A hajából korpaként szitál az út finom szemcséjű pora.

Aznap éjjel Tony szuperviharokról álmodik. Valahol Nebraskában.

*

A Carhenge mindkettőjüknek tetszik, Steve lerajzolja, Tony körbejárja, megrugdossa a roncsokat. 

- Jobb helyre nem is hozhattalak volna. A XX. századi technika és az ipari társadalom mauzóleuma.

- Hozhattál volna..?

- Nézz rá. Ez a század, amit átaludtál: egy szeméthegy művészetnek kikiáltva.

- Hozhattál volna?!

 - A legröhejesebb, hogy működik.

- Hogy te hoztál engem?

- Ne húzd fel magad - ér vissza ekkor Tony a kiindulási pontjához a kör külső ívén. - A lényeg, hogy itt vagyunk. 

Később tüzet gyújtanak a roncsok mellett, és mályvacukrot sütnek. A mályvacukrot Tony vásárolta fel nagy tételben a mezőgazdasági vásáron jó másfél héttel azelőtt. A többit már elosztogatta, csak ez az egy csomag maradt ott elfelejtődve a zsebében. Napon kiszárított majd szénné égetett gumi íze van. 

- Ez olyan, mint egy hatéves kiskölyök álma.

- Mi, az állott mályvacukor? - mered rá bambán Steve a tűz felett.

- Táborozás. Kocsironcsok. Amerika Kapitány - forgatja a szemeit Tony, és hátra dől, neki a keréknek.

- Na persze, lefogadom, te már kölyökként is intelligens robotokról álmodtál. És hülyeségnek tartottad ezt az egész Amerika Kapitányos- hazafias- cserkészes maszlagot. Már akkor is lenézted az ilyen egyszerű srácokat.

- Hééé, héé, héé! Hagyd abba!

- Mit hagyjak abba?

- Ezt! - pattan fel Tony, és fenyegetően megrázta a kezében tartott nyársat a mályvacukorral. - Ezt. Annyira utálom, amikor ezt csinálod. Elképzelsz... valamit. Van egy kép a fejedben, hogy én mit gondolok, ki vagyok. Csak hogy engem elfelejtesz megkérdezni.

- Ez olyan Büszkeség és Balítéletes.

 -  Várjunk. Te olvastad a Büszkeség és Balítéletet? 

Steve lesüti a szemét, a seregben azt olvastál, ami épp kéznél volt, nem igazán válogathattál, és Tony nem fírtatja, ki és milyen indíttatásból visz valaki Jane Austent az olasz frontra. Steve hagyja, hogy Peggyre tippeljen. (Nem Peggyé volt).

*

Kiterülve fekszik a fehér lepedőn. A sötétítőket behúzták, a légkondi hiányát illően meggyászolták. Az ágy két oldalán a két egymással szemközti falnál fotelek:  egy Steve-nek, és a másik oldalon kicsit hátrébb, a sarokban, Tonynak. Buckyra várnak. Hogy eszméljen végre. Bucky baszik eszmélni, és Tonynak a koffeinelvonás kezdődő tünetei rajzolnak sötét karikákat a szeme alá.

Előző este, alkonyatkor értek a farmra, most pedig másnap délután van, Eltartott egy darabig, amíg fogócskáztak a ház körül, de végül csak sikerült csicsikálni küldeni Buckyt, makacs, rohadtul, utolsó körömszakadtáig makacs tiltakozása ellenére is. (Steve ragaszkodott hozzá, hogy Tony maradjon ki ebből. Ami ostoba ötlet volt, ha Tonyt kérdezi valaki, de nem kérdezték.)

- Gondolod, hogy működött? - aggodalmaskodik Steve.

Tony nem aggodalmaskodik, mert ha van egy dolog, amire bizton lehet számítani, akkor az a saját magán letesztelt technika. Persze Natasha meglátásai alapján - kognitív rekalibráció, hát nem zseniális már ez a nő? - továbbfejlesztette a szónikus sokkolót, így a bénult nyáladzás most azzal a nem mellékes utóhatással jár, hogy ébredés után a neuron kapcsolatok egy korábbi, stabil állapotra rendeződnek vissza. Eddig anti-agymosó munkanéven futott a kütyü, de Tony marketinges énje elégedetlen az elnevezéssel, és miközben a dühödt kávészomját próbálja leküzdeni, azon mereng, hogyan lehetne reklámozni a készüléket (persze csak abban a valószínűtlen esetben, ha a kormány mégis engedélyezné). Elvégre a 'Szónikus rekalibrátor a Stark Industriestól - Őrült szuperkatonáját újként kapja vissza!' szlogennel nem valószínű, hogy sikerrel tudnák megszólítani a szélesebb tömegeket. Az agykisimitót is elveti némi ízlelgetés után. Jobbra viszont egyelőre nem telik tőle, addig legalábbis, amíg nem jut a szervezete az éltető kátrányfekete nedűhöz.


A helyzetet reálisan felmérve - Steve-et nem lehet elvonszolni az ágy mellől -, Tony egyedül autózik be a kisvárosba valami melegítésre nem szoruló  kajáért (a tűzhelyet természetesen rég elvitte valaki, egy nagy lyuk tátong a konyhaszekrényben a helyén), és pár karton vízért. A kasszánál várakozva ötletszerűen  bedob egy 'Szép házak' magazint is a kosárba.

Már lemenőben van a nap, amikor autózik vissza a ház felé, és azon gondolkozik, hogy ha Bucky még mindig nem tért magához, akkor na jó, ő is elkezd aggódni.

- Megjöttem, Drágám! - ordít fel az emeletre, és ledobná a szatyrokat az asztalra, de az asztalt is elvitték a tűzhellyel a semmit fizet kettőt kap akció keretében. Felcaplat  a falépcsőn, ami a saját szerény eszközeivel -  porral és nyikorgással  - tiltakozik a súlyos, csizmás léptek ellen.

Az ajtót belökve, az utolsó korty kávét lenyelve megvilágító erejű pillanatot él át. 

- Azt hiszem, 'Az Igaz Szerelem Csókja' néven fogom a piacra dobni - közli a párossal. Mert hogy Bucky magánál van végre. Annyira magánál van, hogy Steve kezét fogja. Vagyis Steve fogja Bucky kezét. Lehetetlen eldönteni ebből a szögből, egyébként is, van ebben a kézfogásban valami bosszantóan kölcsönös és kibogozhatatlan Tony szerint. (Pedig ő többszörösen összetett rendszerek áramellátását szokta levezetni fejben pihenésképpen.)

Steve udvariasan nevet, oda sem figyelve a bejelentésére. Tony ugyanígy, puszta udvariasságból nem zokog bele a kiürült kávéspoharába.

Bucky a szemével kérdez, később elmondom, válaszolja neki Steve, és aztán a Bucky már megint sodródik el tőlük, megrekedve a törlődő jelen és újraépülő múlt között, az elnehezülő pillák mögött is látszik a küszködés, amivel a rég-új rend a felszínre rúgja magát. Az agya úgy dönt, inkább átalussza az egészet. (Tony feljegyzi magának, hogy a kockázatok és mellékhatások közé feltétlen vegyék bele az aluszékonyságot is, a pereket megelőzendő. Némelyik idiótának talán nem egyértelmű, hogy a neuron kapcsolatok módosulása fárasztó dolog.)

*

A sötétítőfüggönyöknek foszladozik a széle, a közepükön pedig alig van már anyag. Narancsszínnel mállanak le a karnisról,  itt is, ott is lyukakat üt rajtuk a napfény. Bucky álmát nem zavarják meg az arcán átvonuló szabálytalan árnyékok. Steve-et sem zavarják a szabálytalan fénynyalábok a hajában.

Tony néha kukkant be a párosra két kompenzatív boltba autókázás között. Marla, az eladónő már a  messziről jövő dübörgést meghallva automatikusan nyomja a gombot az eszpresszógépen.

- Ha hazautazik, becsukhatom a boltot - üdvözli az ajtóban felé nyújtva a poharat.

- Majd jó odahaza hírét keltem a barátaim körében. Bár nem biztos, hogy a barátaim a vásárlói között akarja tudni. Nem mindegyikük van jóban a faszerkezetes épületekkel.

Tonyt most épp a vacsorához való vásárlás ürügyén van itt. Lényegében annyira mindegy, hogy itt vagy ott. Akárhol. Sehol.

- A hosszú szemű vagy a kerek rizs passzol jobban a konzervraguhoz?  - Tök mindegy, úgysincs tűzhelyük, emlékezteti magát.

Marla a keresztrejtvénye fölé hajol odakint a bolt előtti lépcsőn ülve. Az újságot húsos combján egyensúlyozza, és elgondolkozva csámcsog a radíron a ceruza végén. Bent az üzletben legyek zümmögnek a plafonról lógó rég bekrepált ventilátor körül. Tony torkán egy pánikroham keserű előérzete kúszik felfelé.

- Marla - akarja felhívni a nő figyelmét, de valami szupergonosz kilophatta a levegőt a világból: nem jön ki hang a torkán. Hivatalosan is láthatatlan és hallhatatlan, észrevehetetlen, eltűnt, nem létezik, senki nem figyel rá. Nincs. A műanyag kosár kiesik a kezéből, a konzervek fémes kongással gurulnak szét a kövön.

- Jól van? - Marla most ott van, közel hajol az arcához, és Tonynak kiesett a pár másodperc, ami eltelt aközött, hogy felbámult a plafonra, és ahogy most megint kitisztul a látása a polcnak támaszkodva, a befőttek és a basmati rizs között. És ez mennyire kellemetlen lenne, a holttestet egy üveg almakompót mellett találták a kiérkező helyszínelők, gyorsan össze is kapja magát a gondolatra.

- Naná. Hirtelen légszomj. Előfordult már máskor is.

A farmra visszaérve az első dolga, hogy felhívja Jarvist. A második, hogy megkezd egy üveg sört, amíg az még hideg. 

- Már aggódtam önért, uram.

- Minden rendben van, Jarvis. Most háztartásbeli vagyok Kansasban.

- Ezt örömmel hallom, uram. Remek pite receptjeim vannak.

- Jarvis, figyelj rám. Azt szeretném, ha utánam küldenéd a páncélt. A hely... a pontos hely...  - De jó lenne tudni. -  A telefonom koordinátáit használd.

- A koordinátákat bemértem, uram.

- Remek. Minden rendben odahaza?

- Dummy binge watchingolja a Totál szívást. Ez leszámítva igen, minden rendben.

- Értem. Majd beszélek a fejével. Vagyis a vezérlő egységével. Vigyázzatok magatokra, hamarosan otthon leszek.

- Várjuk haza, uram.

Már beszélgetés közben felfigyelt a léptekre a háta mögött, de próbálta kizárni őket, nem sok sikerrel. Steve megáll a konyha közepén.

- Kivel beszéltél?

- Jarvisszal.

- Visszajött a szabadságról?

- Nem bírta tovább nélkülem -  a szájához emeli a sört, kibámul az alkonyatba a mosogató feletti ablakon, és összeszorított foggal reméli, hogy közben megfelelően közönyösnek látszik. Rogers most majd szépen megköszöni a segítségét, és közli vele, hogy innentől egyedül is boldogul Buckyval, sok bepótolni valójuk van egyébként is. Ő mehet haza Jarvishoz. Neki is van valakije. Nem gáz. Tényleg.

- Tony.

Ha nagyon hangulatba jön, még a pitereceptet is kipróbálja. Miért is ne. Mi sem mutatná jobban, hogy komfortosan mozog a férfias magányában, mint egy új hobbi. Lassan egyébként is negyven lesz, ez már az a kor, amikor komolyan kell vennie a milliárdossággal járó elvárásokat az excentricitás irányában. Ha Thor gyűjthet állatfigurás mamuszokat,  akkor neki bőven belefér néhány terápiás sütőtanfolyam.

- Tony.

Két újabb lépés hangja. Rogers keze a csípőjén.

Tony lassan leereszti a sört a pultra. Ahogy leér az üveg vastag talpa, harangkondulásnak hat a ház csendjében. Bár már egy ideje lenyelte az utolsó kortyot, az ádámcsutkája mégis reflexszerűen, nehezen mozdul. Talán most kéne megfordulnia.

- Azt hittem, elmentél.

Igen, ez a jó pillanat, hogy megforduljon és Steve szemébe nézzen.

- Indulóban voltam. Beköszöntem volna... vagy tudod mit, inkább nem, nem akartam zavarni. Jobbulást Csipkerózsikának, és ha haza akarsz térni, ne felejtsd, csak üsd össze a piros csizmás sarkaid, és Fury máris küldi érted a mentőosztagot hőlégballonnal. Vagy előbb-utóbb csak ledobja az a tornádó Coulsont. Ha szerencséd van, lesz nála konzervnyitó, mert azt nem árulnak a helyi kisboltban, hallottál már ilyet? Három sor van tele csak konzervekkel, de nyitó nuku. Nyithatnátok együtt egy dizájn konzervnyitó-boltot, jobbra a balkezes részleg, balra a jobbkezes részleg, hogy izgalmat csempésszetek az emberek életébe, képzeld a zavarodott tekinteteket...

Steve a szájára tapasztja a tenyerét. Igazán sajnálatos, mert így összepréseli az orrát, ami valószínűleg totál előnytelen, mi több, nevetséges külsőt kölcsönöz neki, hát már méltósággal visszavonulót sem lehet fújni..? Steve viszont nem nevet, meleg fény ömlik át az ablakon, és a szemei mosolyognak rá, nem Tony ezt végképp nem bírja elviselni.

- Néha komolyan aggódom a mentális egészségedért - mondja Steve.

- Felesleges. Veszett ügy - motyogja Tony Steve forró tenyere alatt, ami egyáltalán nem segít, mert az egész úgy jön át, hogy flsgvsztgy.

- Meglehet. Most lassan elveszem a kezem. Megígéred, hogy nem kezdesz egyből szövegelni?

Tony engedelmesen bólint, mert ezen a ponton már a lecsupaszított kíváncsisága veszi át az irányítást.

Steve-nek le kell hajtania a fejét. A szája száraz, a sok beszédtől vagy a nyárutótól, kit tudja. Kit érdekel. Tony nekitámaszkodik a pultnak,  Steve megemeli, felülteti rá, ő szétterpeszti a lábait, hogy helyett csináljon neki, ahogy közelebb lép.

- Érdekes módon, férfival még nem. Alig. Ellenben azt hittem, hogy te...

- Ugyan. A seregben rengeteg tapasztalatot szerez az ember.

Steve a tenyerébe veszi őket, mindkettőjüket, érzi lüktetni őt és saját magát, szoros, lassú lüktetés, aztán Steve egyre gyorsít a tempón, Tony hátradönti a fejét az üvegtámlának, megfeszül a nyaka, forróság a ház, a táj, a világ egy hatalmas, forró tenyér, ami átfogja, Steve tenyere, szorosan, szorosabban. Tony türelmetlen, és elébe megy a mozdulatoknak, amivel azt éri el, hogy kibillenti őket az egyensúlyból, majdnem hátrazuhannak az üvegtáblán keresztül, de Steve megtartja őket az utolsó pillanatban, nevet rajta, türelmetlen, mi? lassan, lassan... így, és Tony még mindig nem tudja miért hallgat rá, de a pasas fene módon meggyőző amikor utasításokat kell osztani, márpedig ez jelent valamit, mert Tony nem fogad el utasításokat senkitől.

Érzi, hogy izzadság kezd gyöngyözni a homlokán, Steve arca is kipirult, a mozdulatai szétesnek, elnyílik a szája, Tony, egy utolsó, hosszú lüktetés, Tony összerándul, szétpattanó üvegtábla, zuhanás, üvegszilánkok fröcskölnek a betonon és szórják mindenfelé az utolsó délutáni napsugarakat.

Steve a nyakába röhög, ahogy fekszenek kifacsart pózban a hátsó kertben az ablak alatt. Mögöttük emberes (kétemberes) lyuk tátong a ház nyugati falán.

- Valljuk be, túl rozoga volt ez az ablakeret, hogy kordában tartson minket. Képzeld, ha még Bucky is mozgásképes.

- Bele se merek gondolni - mondja Steve elhaló hangon, de Tony bele mer gondolni, és libabőrös lesz a gondolattól.

- Te tényleg szégyentelen vagy, 'férfival még alig' Tony Stark- közli vele Steve.

- Te meg képmutató, 'a seregben sok mindent tanul az ember' Steve Rogers.

A szeretkezés utáni édes cívódást az szakítja meg, amikor a Mark XLII becsapódik a ház északi falába.

*

 Tony aznap éjjel először, amióta csak vissza tud emlékezni, nem álmodik semmiről.  Kansasban,  egy nyikorgó rugózású ágyon, Steve Rogers mellett.