Time of miracles

Sherlock eldönti, hogy különleges módon ünnepli meg a karácsonyt. Alapvetően John/Sherlock epic friendship, meg kicsit Sherlolly is, DE ENNEK NE ÖRÜLJETEK. 

Ja, és ma van a Föld történetének eddigi leghosszabb éjszakája. Készen álltok rá?

Time of miracles

~ I ~

Belégzés. Benntart. Nagyon jó. Az apukák is nyugodtan csinálhatják velünk együtt. Kifúj. Éééés belégzés…

-     Nem nyom így a könyököm?

-     Egy kicsit jobbra. Így jobb.

-     Nem emlékszem, hogy a múltkor csináltuk volna ezt a gyakorlatot.

-     Nem emlékszem, hogy bármilyen könyvben is láttam volna ezt a gyakorlatot - fújtatta John. 

-     Szerintem fejjel lefelé nézte azt az ábrát - nyögte Mary.

-     Az segítene, ha hátulról megtámasztanám a derekad?

-     Nem tudom, Sherlock.  … SHERLOCK?!

 - John. Mary - biccentett nekik kegyesen a fent nevezett.

Mary csak nehezen (sehogysem) tudta elhessegetni a lidérces képet, ahogy Sherlock feje a szülőszobán épp ilyen huncutul bukkan majd fel az orvosé mellett, mint ahogy most megjelent itt John válla felett. A gondolatra satuként csapta össze a térdét. 

- Ez egy várandós anyáknak szóló foglalkozás, Sherlock! - ordította suttogva John, miután elengedte Mary vállát, aki erre visszahuppant a hupilila polifoam matracra.

- Te is itt vagy.

-     Kérhetném a két zajos úriembert, hogy odakint folytassák a beszélgetést?

Odakint folytatták a beszélgetést. Azaz, folytatták volna, ha Johnnak nem szúr szemet Sherlock szokatlan arcszíne. Tulajdonképpen csak ezért vette észre, mert az árnyalat épp megegyezett a detektív háta mögött álló telefonfülkéével. A pirosnak ez a merész, üde tónusa nagyon jól állt Sherlock halványkék ingéhez.

-     Te zavarban vagy. Nem csoda - gyűrte vissza kaján vigyorát egy szalonképesebb, megértő mosoly mögé -, nekem is megrázó volt először, pedig én orvos vagyok.  

-     Nevetséges.

-     Valóban, de attól még tény. – John műmosolya teljességgel tarthatatlan volt, döntötte el Sherlock.

-     Nézd, az emlősök szaporodása egy egészen természetes, már-már unalmas…

-     Nem! – szegezte neki az orrának a mutatóujját John. – Nem fogod megint elsáncolni magad a tudományos terminusaid mögé! Neeeeeem, Sherlock.  - John arcának felhevüléséből, valamint abból, ahogy a már mondott mutatóujjat lóbálta az arca előtt, Sherlocknak szörnyű gyanúja támadt.  - Még neked is, még ’nemzetközihírnevemvan’ Sherlock Holmesnak is el kell ismernie, hogy a fogantatásban, egy új élet létrejöttében van valami megmagyarázhatatlan.  – Sherlock itt már a legrosszabbtól tartott. De még reménykedett. – A születés…  - hebegte John -, egy új élet világra jötte… mindez leírhatatlan…  - Ne, John, meg tudod állni, csikorgatta a fogait Sherlock. John tekintete a távolba révedt, könnypára fátyolozta. – Van benne valami… csoda.

Hát bekövetkezett, csakugyan. Johnnak végképp elment az esze.

-     Nem gondolod komolyan, hogy a genetikailag programozott sejtosztódás- és differenciálódás külső faktorok által, meghatározott törvényszerűségek mentén eltérített folyamatának lezajlása valamiféle istenség, vagy legalábbis természetfeletti erők munkájára utaló, a tudomány által megmagyarázhatatlan esemény lenne?  - temette a kérdés alá Sherlock a másikat.

John egy kiábrándult pillantást vetett rá. Olyasfélét, amilyet a tesitanár a kötél alján vergődő informatika- és matek faktos Lacikára, Istenem, hát mégis, mit akarok én tőle.

Sherlock ezzel szemben összeráncolta a homlokát. Nem szerette, ha lekezelik. Mycroft jutott róla eszébe. 

Ráadásul ez a kicsit lekezelő, kicsit leereszkedő hangulat a nap folyamán is rajtamaradt Johnon. Vagy csak ő észlelte most másképp? Csak az ő képzeletében kísérte volna most John minden dicsérő jelzőjét egy képzeletbeli fejpaskolás, a botot engedelmesen visszahozó kutyának járó fejpaskolás, amivel elismeri ugyan az erőfeszítést és a lelkesedést, de ott van mögötte, hogy hát azért ez mégsem nagy kunszt, nem megmagyarázhatatlan csoda. 

Délutánra eleredt az eső, és Sherlock hangulata is kiengesztelhetetlenül morózusba fordult, ahogy a járdaszegélyen állva figyelték, hogy a rendőrök elvezetik a hamisító banda fejesét. Némiképp feldobta ugyan, hogy az alagsorban berendezett nyomdában sikerült zsebre vágnia egy köteget a hamis húszfontosokból, szigorúan az egyedülálló festékösszetétel tanulmányozására, persze.

-      Péntek van. Mary ma főz. Ha gondolod, gyere fel. 

Miért is ne. A sarki chips shop úgyis még mindig zárva van a közegészségügyiek razziája miatt. Mary főztje Johnéhoz képest pedig igencsak Michelin-csillag esélyes. (Sherlocknak csak a borsóleves után fog majd eszébe jutni, hogy a taxist végül is a köteg hamis húszasból fizette ki.) 

Kivételesen még a vacsora utáni, jóllakottan otthonos hangulat sem kergette kétségbeesésbe. Elégedett nyugalommal hallgatta, ahogy John a nyomozás részleteit - és aztán Sherlock a puszta tényből, hogy a feleségnek vörös haja van, kikövetkeztette a nyomda helyszínét! -  és érdekesebb momentumait - nem, hát persze, hogy nem flörtöltem vele! -, adja elő Marynek nagy átéléssel.  

A kandallóban lobogott a tűz, Mary lába John ölében pihent, John tenyere pedig Mary pulóverének gömbölyületén.

Megdöbbentő. Mennyire tétlen, tespedt, haszontalan este. Nem, hogy mentális kihívásokat nem tartogatott számára, de ijedten fedezte fel, hogy olyan apró dolgok furakodnak a tudatába, mint a tűz illata, Mary kipirult arca, ahogy lassan elbóbiskol John vállán, az áfonyamártás utóíze a nyelve hegyén. A szelíd, békés várakozás valami megmagyarázhatatlanra.

Sherlock ekkor merész lépésre szánta el magát, még annál is merészebbre, mint amikor lelépett a Bart’s tetejéről: ad egy esélyt a csodáknak.

~ I I ~

-     Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt csináljuk.

-     Ne aggódj, én sem – dörmögte  az orra alatt John, ahogy megragadta a kopogtatót, és három erőteljes döngetéssel jelezte az érkezésüket. -  Remélem, Molly nem készült hosszú menüvel. Szeretnék még kilenc előtt hazaérni.

-     Tízre ígértük magunk a bébiszitternek.

-     Tudom – szegezte az ajtóra a tekintetét John.

Mary elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy magára hagyták Williamet egy estére. Megszorította John kezét. Az erre csak egy grimasz kíséretében megforgatta a szemét, ugyan már, tudom, hogy minden rendben lesz.

-     Arra azért kíváncsi vagyok… - kezdett bele, de Mary sosem tudta meg, mire is kíváncsi a férje, mert ekkor ajtót nyitottak. Pontosabban Sherlock nyitott ajtót nekik.

-     Késtetek – közölte faarccal.

-     Mindent aprólékosan el kellett magyaráznunk a bébiszitternek – grimaszolt Mary Johnra pillantva, miközben beljebb léptek.

Molly lakása pontosan olyan volt, amilyennek John Molly lakását mindig is képzelte: kicsi és átgondolt, mint egy madárfészek. A kalitka méretű előszobából tágasabb nappali nyílt, vagy talán csak az növelte a térérzetet, hogy londoni lakásoktól szokatlan módon egybe volt nyitva a konyhával. A dohányzóasztalon Sherlock néhány szakkönyve vegyült szamárfüles belenyugvással Molly (?) manikűrkészletével és pár DVD-vel.

Johnra az elmúlt évek során azért ragadt annyi, hogy különösebb erőlködés nélkül, spontán előhívjon egy képet a kanapén dévédéző párosról, ahogy Molly a heti körömápolás gondjával van elfoglalva, míg Sherlock időnként fel-felnéz a könyvből, hogy inzultálja a képernyő fiktív karaktereit. Otthonos kis jelenet, és annyira HIBÁS, HIBÁS, HIBÁS.

John tekintete átugrott a tévével szemközti falra. A felfüggesztett képek között ott volt aranyrámában az a fotó, amelyiket egy régi karácsonyon a Baker Streeten készített Mrs. Hudson négyőjükről Lestrade-dal. A széles, ikeás polcon a fotók mellett az Asimov összes sorakoztak, és valójában ez volt a legkirívóbb elem, pedig John arra számított, hogy Sherlock lesz az. Sherlock, aki most pofátlan mosollyal öltötte magára a  periódusos rendszerrel díszített kötényt, hogy csatlakozzon Mollyhoz a konyhában. Otthonosan mozgott, még így, John fürkész tekintetével a sarkában is.

John ugyanis három hónap után is meg volt győződve Sherlock mögöttes szándékáról, titkos és aljas mögöttes szándékáról.  Erről Maryvel is megpróbált – naponta többször, a legváltozatosabb helyzetekben és egyre agresszívebben – értekezni, minek következtében legutóbb már kiérdemelte a ’féltékeny’ diagnózist a saját, szerető feleségétől. Ilyen világban élünk.

Tényleg igyekezett nem gondolni Janine-re, ahogy elnézte, hogy Sherlock tepsiket vett ki a sütőből, habot vert, hátulról átölelte Mollyt, miközben az a habzsákkal az atomtámadás után hóvihar alá temetett New Yorkot (vagy igen félresikerült rózsákat) varázsolt dekorként a torta tetejére.

-     Sajnálom, hogy nem lettünk - kezdett bele Molly,

-     kész időben -

-    de elmúlattuk -

-    az időt – fejezte be Sherlock közös mentegetőzésüket, és a maradék habot lepöccentve a nyomókáról Molly pisze orrára mázolta azt. Aztán egy kunkori nyalintással eltüntette onnan.

John már nem csak azzal a problémával szembesült, hogy hogy ne gondoljon Janine-re, hanem azzal is, hogy ne pattanjon fel, és rázza meg Sherlockot tudom-hogy-színészkedsz-baromarc  felkiáltással. Egyedül Mary szigorú tekintete tartotta vissza, illetve - és ezt nehéz volt magának beismernie -, a páros őszinte, sugárzó mosolya. Talán mégis…

-     Asztalhoz – kurjantotta el magát az immár köténymentes, viszont pohár borral felszerelkezett Molly.

John egy utolsó, gyanakvó pillantást vetett a terített asztal mellé lehuppanó párosra, aztán merész lépésre szánta el magát, még annál is merészebbre, mint amikor golyót eresztett egy ismeretlen taxis vállába: úgy döntött, ad még egy esélyt Sherlocknak.  

~ I I I ~

Azonnal tudta, hogy a jobb hátsó sorban helyet foglaló férfi az. Nem jártak olyan sokan a péntek esti misére, és hát, a legtöbbjüket felismerte a hangjukról. A gyóntatófülke keményfa padja feljajdult, és a panasza hosszan visszhangzott a templom hűvös kövekbe burkolt csendjében.

Nem látta ugyan az oltártól a férfi arcát, de a testtartása alapján harmincas forma alakra emlékezett. Ezt most a rács túloldaláról szóló hang, dicsértessék, is alátámasztotta. A rácsos paraván a fapadló felett tíz centivel már véget ért, így mindig jól látta a gyóntatószékbe lépők lábbelijét. Általában azokhoz intézte a szavait végig a gyónás alatt. Egyébként is, sokkal többet elárultak, mint a legtöbb beszélgetőpartner arca egy hétköznapi csevej során. 

-     Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, Ámen – bólintott a fekete hasított bőr oxford pár felé. A cipők feszülten bújtak közelebb egymáshoz.  – Gyónni szeretnél, fiam?

-     Szakértői véleményre van szükségem. 

-     Ebben az esetben bejöhettél volna az irodámba is. Pénteken délután négy és hat között van fogadóórám.

-     Talán gyónni is szeretnék.

-     Nem vagy hívő.

A jobb oxford tanácstalanul az élére fordult.

-     A problémám egészen egyedülálló.

-     Ahogy mindannyiunké – bólintott ő türelmesen. - Miben lehetek a segítségedre?

-     A fogantatásról lennének kérdéseim.

Régebben nem lett volna ebben semmi szokatlan. Még vagy öt éve is legalább havonta egyszer-kétszer megtalálták elnyűtt sport-és tornacipők, elvétve egy csámpás, kerek orrú balerina. Némelyik annyira zavarban volt ilyenkor, hogy a kínjában párját taposta, vagy ijedt koppanással lehullott az őt megtartó lábról. Ő saját keretein belül igyekezett diplomatikusan elegendő információval szolgálni, és a megfelelő helyre továbbirányítani a kamaszkori kíváncsiságot. A netnek köszönhetően viszont ezek az alkalmak egyre ritkábbak lettek, sőt, számuk mostanra a nullát súrolta. Így pláne különös igény volt ezen a péntek délutánon egy pár értett férfikorban járó oxfordttól.

Talán igaza volt a másiknak: ha nem is egyedülálló, de érdekes lehet a problémája. Feljebb lökte magát ültében.

-     Minden férfi életében eljön a pillanat, amikor… - idézte fel erőlködve az egykor gördülékeny mondatokat.

-     Félreért – toppantott türelmetlenül a szemmel láthatóan emocionálisabb beállítottságú jobb cipő.

-     De hiszen azt mondtad…

-     Nem a biológiai része érdekel, azzal teljesen tisztában vagyok öt éves korom óta, köszönöm.  Az érdekelne, hogyan lehetséges fogantatás… a hagyományos mód kikerülésével. Márpedig az egyetlen – állítólagos – sikeres precedensről maguknak vannak a legközelebbi értesülései.

-     Életet csak Isten adhat és vehet el.

-     Bah. Számtalan ellenpéldát láttam az utóbbira, hát engedtessék meg, hogy az előbbiben is kételkedjek. 

- A szeplőtelen fogantatás tétele a kereszténység egyik alapköve. Egyszeri és megismételhetetlen voltának kétségbevonásával magát az egész vallást kérdőjelezed meg.

- Folytassa. - Éles fénysugár villant a bal cipő orrán. Ez nem igazán tetszett neki. Mit fölényeskedik vele egy cipő?

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem, milyen kérdésre szeretnél választ kapni. - Valójában itt már azt gyanította, maga a férfi sincs tisztában vele. - Noha - fújta le a port mitológiai ismereteiről - az egyetlen szülőtől való leszármaztatás nem teljesen egyedülálló gondolat. A görög mitológiában Pallasz Athéné az anyai test közvetítése nélkül, teljes fegyverzetben pattant ki apja, Zeusz fejéből.

Hangosan megkordult a gyomra. Bár gyakran megesett vele, mindig maga is összerezzent a hangra. Túl jó volt itt az akusztika.

- Segít ez valamennyit? - sóhajtotta.

- Nem, de azért értékelem a próbálkozását. 

~ I I I I ~

-     Lestrade tegnapelőtt beszélt vele. ’Nem volt teljesen jelen a beszélgetésben.’

-     Azért ez Sherlocknál nem meglepő.

-     Valóban, de tudod, azt hiszem, mégis csak megviselte a szakítás.

-     Tényleg kell rá még ez a második sapka is?  - vonta össze a szemöldökét Mary Williamre pillantva. Csak ekkor fedezte fel a kötött mikulássapka alól kikandikáló fehér karimájú kis pamutsatyit. John legalább enyhén bűntudatos arcot vágott.

A Baker Street 221B előtt álltak, bebocsájtásra várva. Már vagy jó öt perce.

- Akárhogy megviselte is, nem annyira, mint Mollyt. Megtudtál azóta valamit, miért rúgták ki?

- Nem sokat. Állítólag... eh,  eltűntek dolgok a hullaházból.

- Ez elég indoknak tűnik, nem? Gondolod, hogy tényleg ő volt?

- Amióta Mollyt ismerem, mindig eltűntek dolgok a hullaházból - vont vállat John.

Ekkor nyílt az ajtó. Résnyire.

- Gyorsan gyertek be. Bejön a hideg.  - Sherlock arcán az lakás hőmérséklete miatti fura aggodalom ellenére is várakozó mosoly ragyogott. Ünnepi hangulatba öltöztette a lelkét. Bájos. John szinte meghatódott volna, ha nem azon kínlódik, hogy beljebb tuszkolja Williamet és Maryt a tíz centis résen. 

Minden karácsonykor válogatott társaság verődött össze Sherlock körül, így John már meg sem lepődött, amikor a nappaliba lépve a detektív újabb hajléktalan barátjába botlott. A kinyúlt melegítőt viselő, ám szokatlanul jól fésült szerzemény átszellemülten nézte a villódzó hópelyheket és hunyorgó csillagokat a fenyőn, mint aki most lát ilyet először. Meglehet, tényleg így van, legyintett rá magában John, és mert magának a puncsból. Aztán Marynek is, aki közben végzett a kötöttholmi-rétegek lefejtésével a fiukról.

A fiunk. Még most is különös, új íze volt a  szónak a szájában. A boldogság talán csak ennyi: ez az eddig ismeretlen, friss íz, ahogy kimondja, a fiunk. 

A pohárral a kezében aztán visszafordult a szoba belseje felé és odalépett a még mindig megbűvölten szobrozó alak mellé.

- John Watson  -nyújtotta felé a kezét.

A másik pillantásra sem méltatta. John összeráncolta a szemöldökét. Remélte, hogy nem igaz a gyanúja. Egyik tenyerét meglóbálta az idegen arca előtt: semmi reakció.

- Sherlock? - szólt hátra a válla fölött kedélyesen, ám a mozdulat, amivel a konyha irányába bökött, válthatnánk néhány szót, néma parancs volt. Sherlock kelletlenül követte a másik helyiségbe.

 - A barátod odaát annyira be van lőve, hogy fingja nincs hol van. Melyik évszázadban. Dimenzióban.

Egyáltalán nem nyugtatta meg, amikor Sherlock kuncogni kezdett.

- Ne mondod, hogy te is..?

- Félreérted a helyzetet, John. Zacknek semmi baja.

- Igazán? Mert nekem nagyon úgy tűnik, akár fel is díszíthetnénk karácsonyfának, annyira messze jár.

- Nem is hinnéd, mennyire.  - Újabb kuncogás.

- Nem tudom, miből gondoltad, hogy jó ötlet meghívni a nyolc hónapos fiammal együtt.

- Ugyan már, John, senki sem akar egyedül lenni karácsonykor.

Na, ez pazar. Pont Sherlock szájából ez igazán, mesésen, fenomenálisan pazar kijelentés. De az ő hibája, minek áll le vele vitatkozni. Fáradtan hanyatlott megint a puncsos tál felé.

Mary közben letette Williamet a fa mellé terített plüsspokrócára, ahonnan a kisgyerek Zack arckifejezését megdöbbentő módon utánozva bámult fel a díszekben tükröződő, vibráló izzókra. Akárki is mondta, hogy a gyerekek olyanok, mint kicsi, bedrogozott felnőttek, kétség kívül igaza volt, állapította meg magában John.

Sok ideje sajnos nem volt a hasonlóságokon merengeni, mert az események váratlanul magukkal ragadták (habár, ha lett volna ideje merengeni, biztosan azt is megjegyzi, mennyire precízen írja le a valóságot ez a szókép: az események zsákot húztak a fejére, berugdalták fekete furgonjukba, és zsupsz, már vitték is magukkal).

Mary ugyanis be akart mutatkozni Zacknak. Zack elszántan ignorálta. Mary felé nyújtotta a kezét. Zack ekkor - először, mióta megérkeztek -, elfordította fejét a feldíszített karácsonyfa szemkápráztató látványától, és minden figyelmét Mary csuklójának szentelte.

Egy pillanat századrésze alatt történt: a kivillanó fogak, Mary ijedt sikolya, és hátráló léptei - jobb lábával épp William tenyerére - William kétségbeesett óbégatása - Zack zavart tántorgása - Sherlock kotlóstyúkként rohangálva a káosz közepette, nincs semmi baj, nincs semmibaj.

 Sherlock SOSEM viselkedik atyáskodóan, mi az Isten. John, miután egy gyors végigtapogatással meggyőződött róla, hogy egyetlen ujja sincs eltörve, próbálta lenyugtatni Williamet. Sherlock közben úgy-ahogy beletuszkolta a fotelbe Zacket, és igyekezett ott tartani. Nem lehetett egyszerű munka, mert egész belelilult a feje.

- Nincs még idegenekhez szokva - magyarázta a válla felett hátraszólva. Ami rettenetes hibának bizonyult, mert a figyelme megosztását kihasználva Zack azonnal torkon ragadta.

Oké. Ez már nem csak különös, hanem roppant módon furcsa volt, még a félőrült-szociopata-detektív-vagyok skála szerint is. John Mary kezébe nyomta a fiukat, és egy csókot lehelt hitvese homlokára.

- Hív a kötelesség.

Mary megértően bólintott (egyébként is, CIA ügynökként felettébb egészséges túlélő-ösztön fejlődött ki benne), és egyszülöttjét magához szorítva sietve elhagyta a helyszínt.

Sherlock eddigre már vesztésre állt Zackkel szemben, és csak John közreműködésével, együttes erővel tudták betuszkolni Sherlock hálójába. John figyelmét a közelharc során nem kerülte el az orrába csapó beázott pinceszag, és Zack bőrének furcsa, gumiszerű tapintása. Az persze a rázárt ajtóval szembesülve azonnal dörömbölni kezdett, lassú, ütemes dobolással. 

Sherlock ezt a pillanatot látta a legjobbnak arra, hogy kicseréljen egy kiégett izzót a százas soron. John meg úgy gondolta, ez a legjobb pillanat arra, hogy szembesítse barátját néhány kellemetlen ténnyel. 

-     Sherlock.

-     Hm?

-     A barátodnak nincs pulzusa.

Sherlock tovább babrál az izzósorral, mi a francért olyan fontos most az a rohadt izzósor?  Johnnak csak most tűnik fel, hogy az egész lakás fényárban úszik.

-     Sherlock?

-     Hm?

-     Miért ég minden lámpa?

-     Karácsony van.

-     Nem tűnik hangulatvilágításnak. Olyan világos van, mint egy… mint egy műtőben, Sherlock! Az ott a fa tetején… az egy műtőlámpa?

-     Ahamm – dünnyögi szórakozottan Sherlock.

John gerince mentén lassú didergés kúszott fel a tarkója felé. Ott megállapodott. John közelebb lépett Sherlockhoz, aki addigra feladta a piszmogást az égőkkel, és hátát a falnak vetve meredt a szemközti, dübörgő ajtóra. 

-     Azt hiszem, ezt elszúrtam.

-     Én is azt hiszem – csatlakozott hozzá John a falnál.
- A fények. Tudod, szereti a fényeket. Lekötik.
- Sherlock - sóhajtotta John. Hirtelen elfogta a késztetés, hogy két kézzel tartsa össze a saját fejét, mert ebbe tuti bele fog őrülni. A csendes, fegyelmezett módon, persze. 

A hálószobaajtó ekkor reccsenve bocsátotta szabadjára Zacket, aki az akadály váratlan eltűnése következtében kitántorodott a nappaliba, és egy-két támolygó lépést tett feléjük, mielőtt megtorpant volna.  A precíz bevilágításnak köszönhetően mindketten jól látták, ahogy az orrcimpái kitágultak: szimatolt valami után.

-     Ez egy kibaszott zombi, igaz? – tagolta lassan maga elé John azzal a hangsúllyal, amivel olyan kérdéseket teszünk fel, amelyekre leginkább soha nem szeretnénk választ kapni.
- Attól tartok. - (Hiába, Sherlock sosem volt jó a finom érzelmi árnyalatok kihallásában.)

-     Te életre keltettél egy halottat, Sherlock! Egyelőre nem akarok belegondolni, hogyan – és miért – csináltad, de egy dolog teljesen biztos: nem szeretnék vele karácsonyozni!

-     Azért ne legyél udvariatlan, John. Én soha egy szóval sem tiltakoztam a családod ellen.

John költői eszközök híján kispolgárias egyszerűséggel felkacagott. Kacaja egyáltalán nem volt mániákus.

-     Hát ez jó! Ez marha jó. Szóval már nem csak barát, családtag is?

Sherlock még mindig duzzogott. Zack közben mintha visszatalált volna saját zombi-indetitásához: felemelte a karjait maga előtt, és ismét feléjük tartott. John túl sok zombifilmet látott ahhoz, hogy ne kapja fel a piszkavasat a kandalló mellől.

-     Hazudtam. Tudni akarom, hogyan csináltad.

-     Fogalmam sincs, John.

-     Úgy értem, egyáltalán hogyan lehetséges tudományosan…

-     Nem lehetséges.

-     Tessék?

-     Ahogy mondtam. Nem lehetséges. Nem létezhetne. Minden lehetőséget megvizsgáltam, minden változóra gondoltam… és mégis…

-     Na ne szórakozz velem, valamit csak csinálnod kellett a hullával, amitől életre kelt!

-     Nem tudom, John! – csattant fel idegesen Sherlock. Aztán zavartan beletúrt a hajába.  – Én csak…

-     Igen?

-     Én csak annyira akartam, hogy életre keljen! 

John hitetlenül meredt a detektívre, aki ártatlanul döntötte oldalra a fejét, tényleg így volt, higgyél nekem. Sok idejük azonban nem volt felgöngyölíteni a Zack megelevenedéséhez vezető (vagy nem vezető) ok-okozati viszonyt, mert az időközben sikeresen leküzdötte az akadályt, amit Sherlock fotelje jelentett számára, és már majdnem elérte őket. John orrát ismét megcsapta az áporodott pinceszag, ami a bőréből szivárgott.  Valamiért azt gyanította, Zack nem meleg ünnepi ölelésért keresi a társaságukat elszántan. Berendezést nem kímélve.

-     El kéne dönteni, hogy mi legyen, Sherlock. – Maga elé emelte a piszkavasat, hogy ennyivel is előrébb legyenek a döntési folyamatban.

Sherlock le volt merevedve. A homlokán gyöngyöző verítékcseppek és az eltátott száj kisebb sokkról árulkodtak. Johnon egy pillanatra átfutott, hogy mindent megadna, ha egyszer ő lehetne az, aki sokkot kap, ha egyszer nem neki kéne mellkasokba golyót, szívekbe faéket, agyakba piszkavasat ereszteni. Csak állna megszeppenve eltátott szájjal, mint kisgyerek a karácsonyi csoda előtt, milyen szép is lenne az.

Valamit nagyon rosszul csinálok, csóválta a fejét fél perccel később, miközben az piszkavasat kicuppantotta Zack fejéből, és a hegyéről hanyagul a szőnyegbe törölte a véres agyvelőt.

 Amikor visszafordult, Sherlock reszketeg kupacban hevert a fa mellett. John zsigeri rettenete és kétoldali undora  mellé most még a bűntudat is csatlakozott vidám bajtársiassággal. Elvégre, mikor lehetett Sherlockot akár csak egy századmásodpercre is egyedül hagyni?  

-     Ezt most letesszük szépen – feszegette ki barátja mellé guggolva Sherlock ujjai közül a még mindig morzsolgatott csereizzót -, és megígérjük, hogy nem csinálunk több zombit, hm? Értem, Sherlock? Na gyere ide.  - Szerencsétlen rendesen meg volt ijedve.

John lezuttyant a sarkáról a padlóra, és várta, hogy Sherlock megszólaljon. Sherlock persze baszott megszólalni. John ringatni kezdte magukat.  A plasztik csillagok szemtelenül villogtak a fán. Zack kezében meg-megrándult egy ideg. John azon gondolkozott, hogy Jingle Bellsre fakad, így téve teljessé az ünnepi hangulatot a 221/b-ben. Aztán egy másik, gyakorlatiasabb gondolat szorította háttérbe dalos kedvét.

 - Azt hiszem, fel kell hívnunk a bátyádat. Csak ő tud észrevétlenül eltüntetni egy széttrancsírozott fejű hullát  London közepéről karácsony szent éjjelén.