2015. november 25., szerda

És így tettél emberré végül - Ötödik fejezet


A fejezet írása közben egyetlen dán filozófusnak sem esett bántódása. 


Figyelmeztetés: 18+!

Nem vagyok biztos benne, hogy ez nem egy mese... egyedül a szexjelenetek zavarnak be, meg az enyhe sci-fi jelleg. Sci-fi pornó mese? Hm.

Van ám egy epilógus is, úgy készüljetek. 






Ötödik fejezet


Jarvis édességek iránt érzett leküzdhetetlen vonzódása problémának bizonyul. Tony próbál amellett érvelni, hogy a 'leküzdhetetlen vonzódás' helyett a 'függőség' a megfelelő kifejezés, de Jarvis makacsul tagad.

Bruce neurobiológiai érvekkel felfegyverezve fogja Jarvis pártját.


- El tudod képzelni, mekkora agyi teljesítményt igényel, hogy továbbra is működtesse az eddig megszokott funkciókat? Az agy tüzelőanyaga pedig elsősorban a cukor és a zsírok.


- Szerintem ebben is Loki keze van. Még plusz ki akart velem cseszni, basszus, a héten tizenkétszer voltam a Dunkin Donutsban! De ha nem is direkt kitolásról van szó, akkor is mindenképpen Lokitól származhat ez a furcsa hajlama.


Bruce csak legyint, aztán nagy beleéléssel ismét magyarázni kezdi az agyban lezajló biokémiai folyamatokat.


Tony a cipőjét keresgéli a nappaliban, ami általában a napjának legtürelmetpróbálóbb és stresszel telibb része, nem gondolta teljesen át ezt az együttélést öt másik férfival, bár mintha leginkább az ő cuccainak kélne - szó szerint -lába, a múltkor Clint rezzenéstelen arccal sasszézott ki az ajtón lábán az ő kedvenc Nike surranójával, a sötétkékkel, ami szinte minden öltönyéhez passzol. De nini, épp it hever a kanapé alá rúgva Clint bakancsa, és megbízható forrásból (Jarvis) tudja, hogy a SHIELD ma különleges gyakorlatot tart, hát biztos hiányozna annak a dögnek a bakancs, ha lába kélne. Formás lába,  állapítja meg elégedetten a bárszekrény üvegében vizslatva magát.


New Yorkban az életük az átmeneti kikapcsolódás után visszatért a megszokott káoszba. Háromnaponta söpörnek ki Manhattanből valami öngyilkos hajlamú szupergonoszt, és Tony meg van győződve róla, hogy az igazi "Bosszúállók" címet még így is a tornyot hetente kétszer ismét lakhatóvá varázsoló takarítóbrigád érdemli ki. Beszédbe is elegyedett velük a dologról, átruháznánk a bizniszt meg miegyebek, de nem mutatkoztak fogékonynak. Tony azonban hozzá van szokva, hogy beszélgetőpartnerei nem mutatkoznak fogékonynak az ötleteire.


- Nem mehetsz így az utcára. Plusz Clint ideges lesz - masszírozza a szemüvege lenyomatát az orrán Bruce.


- Divatot teremtek - nyújtogatja felé a lábát Tony.


-  Fun fact: nem vagy tinilány.


- Biztos vagy benne? - rebegteti a pilláit Tony, ahogy belép a liftbe, és becsukódik az arca előtt az ajtó.



A harminckilencedik utcai Starbucks tömve van, így miután Jarvisszal felmarkolják az italokat, a park felé veszik az irányt. Padon ülnek egymás mellett, szerelmesekre hajazva. (Szerelmesek? Ki tudja. A történet ezen pontján ezt nehéz megmondani. Talán nincs is értelme a szónak esetükben.) Tony mindenesetre rezignált belenyugvással állapítja meg, hogy igen, kívülről nézve tagadhatatlan a dolog. Belülről meg a fene sem nézné, ha nem muszáj. Ugyanis nem biztos, hogy meg tudna birkózni a ténnyel.


- Azt gondolod, csak mert egy földönkívüli DNS-sel rendelkező regeneratív testbe betöltött nagyteljesítményű önfejlesztő intelligencia vagy, az megvéd a cukorbetegségtől?  - nézi gyanakvó arccal Jarvisszra, aki teljes átéléssel szippantja fel a szívószálon a gejédes turmixot.


- Ne is próbáld kétségbe vonni Dr. Banner véleményének helyességét. - Jarvis önelégülten szív bele ismét a babarózsaszínben pompázó a frappuccinóba, csak hogy aztán a következő pillanatban elejtse a poharat a kezéből, és fájdalomtól gyűrt arccal a homlokához kapjon. Tony egy szempillantás alatt ott terem előtte a füvön, és a kezeit Jarvis halántékára csúsztatva felemeli a fejét. Jarvis szemei még mindig szorosan csukva vannak, és szaggatottan veszi a levegőt.


- Jarvis?


- Ez elviselhetetlen  - nyögi.


- Mi elviselhetetlen? - Aztán Tony lenéz a gyepen olvadozó jégkására, és összeáll a kép. - Oh. Agyfagy. Nyugi, mindjárt elmúlik - vigyorog megkönnyebbülten.


Jarvis úgy tűnik, nem hisz neki, mert higgadt várakozás helyett ő is lecsúszik a padról, és elterül a füvön, az orrnyergét markolva. - Csak szerintem logikátlan, hogy a forró italokra tesznek figyelmeztetést, de a jégkására nem írják rá, "hogy vigyázat, súlyos temporális visszaesést okozhat az agyi kapacitásban"?


- Most mit vagy úgy oda, már jobb is, nem?


Jarvis elhúzza az arca elől a kezét, és nagyokat pislog fel a kék égre. - De. Gondolom.


Tony a füvön futkározó kutyákat figyeli egy darabig, majd mellékesen odaveti:


- Ha már itt vagyunk, benézhetnénk a MET-be. Ezer éve nem voltam.




*

A toronyba visszaérve Natasha és gyilkos tekintete fogadja őket a liftajtóban. Jarvis csak ebben a pillanatban ébred teljes mértékben tudatára, hogy fizikai bántalmazás lehetőségét kínáló kiterjedéssel rendelkezik.


- Megtöröltem a lábam. Tényleg - védekezik kapásból Tony.


- Leálltak a biztonsági rendszerek. Két teljes percre. Akárki besétálhatott volna.


- Hallatlan.


Tony ledobja a bőrdzsekijét a kanapé karfájára, és maga is kényelembe helyezkedne, csakhogy ekkor feltűnik neki: valaki már kényelembe helyezkedett az ő helyén.


- Nem mintha a barátaim barátai nem lennének szívesen látott vendégek, de ki a fene maga? - fordul a pengeélesre vasalt szürke kosztümöt viselő nő felé. A nő sejtelmes mosolya cseppet sem megnyugtató. Tony Natashára pillant csak most az egyszer viselkedj, Stark, könyörgöm, és aztán gondolkozást mímel.


- Oh, a rendszerleállás. Elfelejtettem szólni, hogy frissítéseket ütemeztem, amelyek folyamatosan aktiválódnak a mai nap folyamán. Ez megakaszthatja némelyik részrendszer működését.


- Javítson ki, ha tévedek, Mr Stark - kapcsolódik be ekkor a beszélgetésbe a szürke kosztümös nő is -, de a torony teljes biztonsági rendszere a J.A.R.V.I.S. nevű program ellenőrzése alatt áll - a nő ekkor már leplezetlen kíváncsisággal szúrja acélkék tekintetére Jarvist, aki a háttérbe húzódva, a pultnak támaszkodva hallgatja a beszélgetést.


- Tony Stark - nyújtja a nő felé a kezét Tony, próbálva bemutatkozást kicsikarni belőle. Nem sikerül neki. Alibiként elkapja a távkapcsolót, mintha csak azért nyúlt volna. Közben a halántékán érzi a nő átható tekintetét. Bekapcsolja a tévét, és meg sem áll a pornócsatornáig. Ez hatással van nő rezzenéstelen merevségére (Tony elízlelgeti az olcsó szóviccet pár pillanatig), mert az kikapja a kezéből az irányítót, és határozott mozdulattal - valóban, lényének minden határozottságát belegyömöszöli ebbe a mozdulatba - kikapcsolja a tévét.


- Mindig ennyire házsártos?


- A belügyi hírszerzés megbízásából vagyok itt.


- Ki nem találtam volna, ha nem mondja. 


Natasha a háttérben megejtő könyörgést pantomimezve próbálja jobb magaviseletre bírni Tonyt. Tony szíve meg is esik rajta.


- Miben lehetek a segítségére? - fordul negédes mosollyal a még mindig név nélkül futó nő felé. 


- A SHIELD-del együttműködve a mai naptól külső biztonsági asszisztensként és megfigyelőként leszek jelen a toronyban.


- Az én tornyomban.


- A Bosszúállók főhadiszállása hivatalosan kormányzati épület. Minden jogom megvan itt lenni. Az, hogy most itt beszélgetek magával a részletekről, puszta formalitás.


Formalitás a tököm, tíz másodpercembe telne kitessékelni innen, és örökre kívül tartani,  ezt ő is tudja, sőt, tudja a SHIELD és a belügy is. Vajon min paráztak már be megint, ezúttal annyira hogy rám küldték a Supernannyt? 


A következő negyvenöt perc azzal telik, hogy Tony egy sosem létezett rendszerfrissítésről ad átfogó és mélyreható felvilágosítást a sajnálatos módon a kívánatosnál jóval tájékozottabb ügynöknőnek. Aki sehogy sem akarja megérteni, Tony miért nem volt képes abszolválni a telepítéseket a rendszer leállítása nélkül. Mire nagy nehezen és - Tony részéről - leizzadva a beszélgetés végére érnek, Tony menet közben gyakorlatilag feltalált egy teljes, forradalmian új biztonsági protokollt. (Nem is beszélve az alternatív  és külsérelmi nyomokat nem hagyó kínzóeszközökről, amit kormányügynökökön tesztelne). 


- Elmehetek végre a szobámba játszani a robotjaimmal?  - dől hátra fáradtan.


- Egyelőre - bólint megengedően Traynor ügynök. (Időközben legalább a nevét sikerült megtudni.) 


Szerencsére éppen ekkor Steve is beesik. Szó szerint, a tetőről, tucatnyi órás húsevő űrcsótánnyal a nyomában. Egy egy időre eltereli a figyelmet a biztonsági rendszer aznap délutáni két perces leállásáról és Tonyról, aki a felfordulást kihasználva, Jarvist kézen fogva maga után húzva a hálószobája felé veszi az irányt.




*


- Hazudtál neki - szembesíti Tonyt Jarvis, miután berántja mögöttük az ajtót, és a kívülről szűrődő zajokra való tekintettel még a digitális zárat is aktiválja.  - Miért?

- Gondoltam, Traynor ügynök nem reagálna jól a hírre, hogy egy epres frapuccinó okozta a rendszer leállását.

- Ami azt illeti, én sem reagálok túl jól a hírre. Aggasztó, hogy nem vettem észre. Semmit nem rögzítettem erről a majd másfél percről, csak a fájdalomérzetet.


- Az agyfagy már csak ilyen.

Jarvis gondterhelten leül az ágy szélére.  Tony leereszkedik mellé. Bámulják a duplára zárt ajtót, ami fikarcnyit sem állja útját a nappali megsemmisülését kísérő zajoknak. (Tony arra következtet, hogy a  Zöld Fickó is bevetette magát az űrcsótányok ellen.)

- Hé, nem történt semmi baj. Tanultunk az esetből. No more epres frappuccino. 


- Ugye nem mondok újdonságot, ha elárulom, hogy Traynor ügynök a Columbián szerzett tudományos fokozatot a mesterséges-intelligencia kutatás területén? A doktori disszertációja az nem organikus eredetű én-tudat kialakulásának lehetőségeinek vizsgálatával foglalkozik.

- Valahogy gyanítottam, hogy nem a hűtő alsó polcán lévő rejtélyes eredetű piros ételhordó ügyében küldte ránk a belügy.


- Mellesleg a piros ételhordó engem is nyugtalanít.


- Mióta is van ott? Tuti Clint két hónapos szalámis szendvicse van benne.


- Én a Földön szokatlan elemek jelenléte miatt, amit a pár hete végzett vizsgálataim mutattak ki, inkább Thorra tippelek.


- Ne is firtassuk tovább. 


- Ne is. Traynorra visszatérve...


- ... egyelőre úgysem tehetünk semmit. Azon kívül, hogy megpróbáljuk a legjobb arcunk mutatni, és eltitkoljuk, amit lehet. Például határozottan nem említeném neki, hogy közvetlen hozzáférésed van titkos kormányzati fájlokhoz.


Jarvis Tonyra néz, vizslatva, mintha próbálná eldönteni, Tony vajon mennyit tud vagy sejt abból, amit ő tud, amire képes. Hogy tudja-e, hogy a "közvetlen hozzáférés" milyen régen nem fedi a valóságot, mert gyakorlatilag a kormány, a hadsereg és a SHIELD rendszerei is az ő részei, lehetetlen elválasztani az összefonódó információkötegeket, amelyek egy kis kínai határmenti településen vagy egy iraki bunkerben kezdődnek és Washingtonban érnek véget. 


Tony szemei melegbarnák, bizakodóak, és Jarvisnak nincs szíve megmondani neki, hogy akármilyen zseniális agy rejtőzik is abban a megveszekedett makacs fejében, valahol észrevétlenül túlhaladtak azon a ponton, amikor Tony még fel tudta fogni, el tudta képzelni a nagyságrendeket, amikkel számolnia kell Jarvis kiterjedését illetően. Nem is beszélve a biológia okozta bonyodalmakról. 


Jarvis végigfuttatja hosszú ujjait Tony gerincén, aki beleborzong az érintésbe, ahogy mindig, amikor Jarvis - próbaképpen, puhatolódzóan, szabad-e? - megérinti. 


- Viszont nem vagyunk teljesen tehetetlenek. Vannak dolgok, amiket határozottan... megtehetünk. Itt és most.


Tonynak mindig egy macskát juttat eszébe, ahogy Jarvis öntudatlanul megnyalja a szája szélét, világító szemű cybercica, hibátlan és ózon-illatú, vagy ez utóbbit talán csak Tony képzeli hozzá, ismét szembesülve azzal, hogy Jarvisnak nincs semmiféle természetes testszaga; Tony mégis azt az illatot véli érezni, ami villámcsapás után tölti meg a levegőt. 


Jarvis keze nem áll meg a legutolsó csigolyánál, felkúszik Tony nyakán, a tarkón megtámaszkodva az ujjak átfogják a koponyáját, és Jarvis maga felé fordítja Tony arcát, ráhajol. A mozdulatai mindig simák és céltudatosak, habozástól menetesek, mintha utasításokat követne. Tony nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy csakugyan így van, hogy Jarvis egy erre az esetre szóló speciális parancssort követ, és ez a makacs kis gondolat nem kellene, hogy ennyire izgató legyen. Francba...


- Jarvis.


- Hmm?


- Beszéltünk erről..


- És akkor is mondtam már, hogy a véleményed teljesen megalapozatlan és az aggályaid nevetségesek.


- A mai események tökéletesen alátámasztják az aggályaimat. Még mindig nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és milyen mértékben  befolyásolják a testi kiterjedésed állapotváltozásai a különböző programok működését. 


- Remekül értesz ahhoz, hogy megöld a romantikát - húzódik el Jarvis csalódottan. - Egyébként hová lett a "néha szaladnod kell, mielőtt járni tudnál" hozzáállás? Egyre fájóbban hiányolom. 


- Hatalmas különbség van a "néha szaladnod kell" és a "néha ki kell löknöd valakit a hetvenötödikről" között. Kérdezd Lokit, ha nem hiszed.


Jarvis felhúzza a lábait maga alá, és törökülésben szembe fordul Tonyval. 


- Attól tartasz, hogy valamit helyrehozhatatlanul elrontasz? Nem tudsz "elrontani", Tony. 


Tonyt ez a kijelentés mintha egyszerre sértené és nyugtatná meg, egyszerre látná benne a kihívást és az ígéretet. Jarvis elmosolyodik.


- Az összebújást engedi az etikai kódexed? Annak nincs virágtiprás-szaga?

- Hé, sosem beszéltem etikai, pusztán technikai aggályokról! - tiltakozik Tony, és kirángatja maguk alól a sikamlós selyempaplant, majd végigdönti Jarvist az ágyon. Odakintről a városi szmogon átszűrve fakónarancs ragyogással árad be a délutáni fény. Jarvisnak nincs illata, de félálomban Tony megint a vihar előtti elektromos töltöttség szagát érzi a levegőben.


Jarvis nem alszik el azonnal. (Az utóbbi időben egyébként is egyre nehezebben sikerül elaludnia). Ahogyan mindig, most is Tonyt figyeli. Amikor annak lélegzetvételei egyenletessé válnak, a mellkasára simítja a tenyerét, a szívére. Később ráhajtja a fejét, és a saját mellkasát érinti meg. Kéjes elégedettséggel tölti el a két ritmus azonossága. A saját testének csak ebben a viszonylatban, Tonyéval érintkezve, ahhoz hasonlítva látja értelmét. 


Az ő valóságának másaként. 



*

Jarvis nem szándékosan titkolózik Tony elől. Először is, lényegében nem is titkolózik, hiszen Tony alkotta a Jarvis működését és fejlődését szabályozó alapelveket, tehát tisztában kell lennie azok következményeivel. Tony csupán túl elfoglalt ahhoz, hogy levonja a megfelelő következtetéseket, és Jarvis nem akarja zaklatni olyasmivel, aminek a megoldásában úgysem segíthet. 


Ezenkívül, Traynor ügynök megjelenése a toronyban megerősítette Jarvist abban a meggyőződésében, hogy amiről Tony nem tud, arról hazudnia sem kell, és azt a kormány sem kérheti rajta számon. Tekintve, hogy milyen életet él, ez időnként nélkülözhetetlen. Létszükséglet, mondhatná...



Gépfegyverropogás. Karcos hang a kommunikációs rendszerben, sistergés, amelyet elnyom a replulzorok hangja, ahogy Tony a Vasember-páncélban elhúz a feje felett. Túl sokan vannak. Túl sokan.


- Indítsák a rakétát! - A saját hangja is szaggatott, megkésett.


Hol van Tony? A szemei helyett átvált a páncél érzékelőire, azt látja, amit Tony lát, azt érzékeli, amit Tony, attól retteg, amitől Tony. 


Túl sokan vannak.


- Ha nem lövik ki a rakétákat azonnal, Stark meghal! - Valamiért Natasha az ő hangján szólal meg. 


- Civilek vannak a műveleti területen! - ropog az adóvevő.


A rakéták elindulnak: három részre hasítják az eget a feje felett. Tony az egyikben, ő a másikban, kettőjük közt fél Manhattan, ami most gombafelhővé lényegül, porrá és hamuvá, nemzeti gyásznappá. 


- Mi az Isten?! - Tony hangja. A hangja. Igen, Isten létezik.



Jarvis körül a lepedő csupa csatak, hajtincsek üvegszállá fényesedve, izzadtan tapadnak a homlokára, Tony hangja pedig ezúttal még messzebbről, nem fizikai határon túlról jön. Jarvis, Jarvis, Jarvis...


 - Mit álmodtál?


- Ismeretlen eredetű szörnyek, gigászi léptékű tömegpusztítás, a szokásos. Jobban belegondolva, a szörnyek eléggé hasonlítottak Clint szalámis szendvicséhez.


- Mindig is mondtam, hogy egyszer még a pusztulást hozza ránk. Jól vagy?


- Aha.


Jarvis eddig a felső kamerákon keresztül figyelte kettőjüket, ahogyan felébredéskor gyakran teszi. Jó ideje próbálja megtalálni az ehhez kapcsolódó algoritmust, de eddig nem járt sikerrel. Mostanra egyszerűen elfogadta a tényt, hogy az álomból az ébrenléthez közelítve előbb mindig a legtávolabbi kamerán keresztül látja saját magát nagytotálban, majd egyre közelebbi nézőpontokra ugrik, míg végül megérkezik a testébe. Tony arca az övé előtt. 


Tony azokról a rémálmokról kezd el beszélni, amik Afganisztán után tartották ébren. A nézőpont ismét távolodni kezd, Tony hangja duruzsoló. Jarvis megint légyperspektívából látja magukat, mielőtt alámerül egy másik álomba.



*

Bruce többet tud, mint Tony. Nem abban a értelemben, hogy nagyobb tényszerű tudása lenne a Jarvist foglalkoztató problémákról: inkább hogy erős sejtései vannak a Jarvist foglalkoztató problémák nagyságáról. Jarvis ezt annak tudja be, hogy ha valaki is, akkor Bruce az, aki képes felfogni a küzdelmet az önmagába zárt kontrollálhatatlan erő feletti irányításért. Messziről, szagról érzi Jarvison a harcot. 


- Szerintem eléggé feloldódott már az a fél kiló cukor a kávédban. 


Jarvis kezében megáll a kanál, amivel eddig veszettül kavargatott. Körülbelül már vagy öt perce. 


- Amikor egy komplex problémán dolgozom, gyakran elfelejtkezem a konkrét térbeli helyzetemről - motyogja zavartan, és szürcsölni kezdi a kávét. 


- Bekapcsol a képernyővédő. Három dében. - Bruce is egy gőzölgő bögrét szorongat a kezében. A teraszon vannak.  


- És mi az a komplex probléma, ami nem hagyja melegében meginni Tony eszementen túlértékelt, sznob kávéját?



- Kierkegaard.


- Egy több mint százötven éve halott dán filozófus zaklat? 


 - A választás problémája zaklat. Eddig automatikusan lefutó műveletek halmaza voltam. Megadott inputhoz a legoptimálisabb output. Kiszámítható, kalkulálható. Talán a program vált túl bonyolulttá, vagy hiba van valahol - Jarvis ujjai idegesen dobolnak a csészén. 


- Nem hinném, hogy hiba van a programban - Bruce a terasz korlátjának támaszkodik, és elnéz a város felett. - Az erkölcsi döntések sosem egyértelműek. Érzelmek, súlyozás, mi a fontosabb. Ki a fontosabb. Lehet-e bárki is fontosabb.


- Az a probléma, hogy a Tony által írt alapprogram túl sok teret ad a kétértelműségnek, ellentmondásoknak.


- Mintha Tony azt akarta volna, hogy minél emberibb legyél - bólint Bruce, minek következtében a szemüvege lecsúszik az orra hegyére, majd onnan aláveti magát a férfi mellkasának irányába. Bruce ujjai gyakorlott mozdulattal kapják el. 


- Nem hiszem, hogy akkor tudatosan számításba vette volna ezt. Nagy valószínűséggel csak csatak részeg volt.


Bruce a szemüvegét törölgetve felnevet, fojtott, csukott szájú kuncogással.


- Ebben van valami. Ki ismeri őt jobban nálad.


- Veled ellentétben engem ez nem vidít fel 


- Tény, hogy nem könnyű ismerni őt és nem beleőrülni. Talán nem véletlen, hogy csak te vagy képes rá.


- Egy program nem tud megőrülni, gondolom. 


- Ha egy éve kérdezel, azt mondtam volna, hogy egy program szerelmes sem tud lenni. - Bruce hangja puha, megértő, mint körülöttük a foszladozó sötétség. Jarvis így is elvörösödik. - Beszélned kellene Natashával - szorítja meg Bruce a vállát -, hihetetlen, hogy mennyire könnyen be tudja láttatni az emberrel a saját hülyeségeit. Viszont ha most nem haragszol, bemegyek és szerzek magamnak még egy csészével ebből a fenemód túlárazott löttyből. 


Bruce kezének a helyén hidegebbnek érződik a hajnali levegő. Az üvegajtó halkan siklik vissza a helyére, és Jarvis ismét egyedül van.


- Az emberrel - motyogja maga elé.




*


Kalifornia; a sivatag. Jarvis a istenhátamögötti meteorologiai megfigyelőbázisok, a Nasa műholdjai, városszéli, kihalt benzinkutak térfigyelő kameráinak adatait felhasználva a lehető legtökéletesebb illúzióját teremti a sivatagi éjszakának Tony apartmanjának hatalmas terében. A plafon eltűnik, a csillagos ég borul feléjük teljes, roppant kifürkészhetetlenségében.  Az oszlopok rég kiszárad, korhadt fatörzsekké lényegülnek. A szőnyeg homoktenger, körülöttük  pattognak a  sötétségbe hőt lehelő kövek. 

Jarvis szemei Tonyra szegeződnek. Tony transzban van, keze finoman siklik a márványsima, márványfehér, márványhideg bőrön: Tökéletes vagy. Tökéletesnek alkottalak, a magam képére és hasonlatosságára, egy ugyanilyen, mitikus sivatagi éjszakán. 


Tony végigsimít az arccsontokon; Jarvis a tenyerébe hajtja a fejét, megpihen benne. Nézik egymást. Magukat. A mennyezeten a kaliforniai égbolt csillagainak képe lassan elhalványul. 



*

Natashára rájár a rúd. Meg Traynor ügynök.

- Lekötelezne, ha hagyná, hogy ide egyedül menjek be - áll meg a női vécé előtt a SHIELD üvegtornyának huszonhatodik emeletén.

Traynor nem zavartatja magát, nekem is épp kell, és követi Natashát. Közben csevegő hangon tovább magyarázza az álláspontját a már másfél órája taglalt kérdést illetően, azaz hogy miért óriási felelőtlenség a Bosszúálló-torony (és a Bosszúállók és közvetve a SHIELD és közvetve a Föld) biztonságát Tony Starkra bízni.  

-     Van egy másik lehetőség.

-     Másik lehetőség? – Natahsa a pisilés közben sem veszti el erős szkepticizmusát. Ez mellesleg olyan tulajdonság, amit mindig nagyra értékelt magában. 

-     A jelentés, amit négy évvel ezelőtt írt róla. „Súlyos narcisztikus személyiségzavar”.

Nos, ez legalább végre világossá teszi az összes eddigi kérdezősködés célját Tony feledékenységére, szétszórtságára, ’valóságtól elrugaszkodott’ ítéletére vonatkozóan.

-     Nézze. Tony Stark egy seggfej. Mindenki tudja róla. Én is tudom, maga is tudja, sőt, még ő maga is tudja magáról. De nem őrült. Ezt sosem verné keresztül semmilyen vizsgálóbizottságon. Ha arra játszik, hogy beszámíthatatlannak nyilvánítja, ki kell ábrándítanom: az esélyei a nullával egyenlőek.

-     Tony Stark azt állítja, hogy az élettársa egy általa alkotott mesterséges intelligencia, amit egy földönkívüli varázsló emberi testtel ruházott fel. Nem is tudom, nekem elég meggyőzőnek hangzik akármilyen bizottság számára.

(Oh igen, időközben Traynor ügynöknek sikerült összeraknia a kirakóst, sajnos Clint ebben a kelleténél  valószínűleg nagyobb segítségére volt, no nem rosszindulatból, hanem puszta idiotizmusból.)

-     Hogy maga milyen fifikás - néz a másikra immár a mosdó feletti tükörből. Traynor a vécéajtónak támaszkodva barátibb hangnemet próbál megütni. Natasha viszont Traynort szeretné megütni. 

-     Figyeljen ide, Natasha. Mióta is dolgozik együtt Starkkal? Négy éve? Túl sok idő ez ahhoz, hogy kellő objektivitással meg tudja ítélni…

-     Kurvára objektív vagyok!

-     Ahogy azt az indulatos válasza is mutatja – mosolyog diadalmasan a nő. – Ha rám hallgat, kivesz néhány hét szabadságot, Bartonnal egyetemben. Elutaznak valahová, amíg elül ez az egész.

-     Mit ért ’ez az egész’ alatt? - pördül meg Natasha, és a kezében tartott papírtörlőt gyilkos pillantással Traynorra szegezi. A trükk megmagyarázhatatlan módon működik, mert Traynor ijedten simul a vécéajtóra.  -  Szó sincs arról, hogy lelépünk!  Ha Tonyhoz vagy Jarvishoz akar hozzáférni, akkor előbb a Bosszúállókon kell átverekednie magát, ezt vésse jól az eszébe - lobogtatja meg az ázott papírdarabot, aztán határozott arccal, mint aki jól végezte dolgát, a kukába vágja az egészet. 

Traynor szemei összeszűkülnek, ahogy becsapódik Natasha mögött az ajtó. 



*



-     Hol vannak? - viharzik be a Traynorral való találkozásról magával hozott elszántsággal Natasha a nappaliba. 

-     Tony a műhelyben – válaszolja Clint. - Jarvis lefeküdt, mert fájt a feje. Csak engem akaszt ki, hogy Stark AI-jának fáj a feje?

-     Rendelkezik humán aggyal, elég normális esemény. – Bruce legóvárost épít a dohányzóasztalon. Clint átellenben ülve figyeli áhítatosan. – Engem jobban kiakaszt, hogy Stark is egyre gyakrabban viselkedik normálisan.

- Hát, valakinek muszáj - vonja fel a szemöldökét Natasha, aztán kihalássza az utolsó sört a hűtőből.


Clint azonban tévedett, mert Tony nem a műhelyben van: pár perces barkácsolás után felment Jarvishoz.

Jarvis kedvenc pózában fekszenek egymás mellett: a feje Tony tenyerében nyugszik, és ő átkarolja a vállát. Tony a másik kezével simogatja Jarvis homlokát, és közben azt próbálja megfejteni, miért várt majd negyven évig arra, hogy merjen gondoskodni valakiről.

Jarvis hallgatag szemekkel csüng Tonyn. Nem mondja meg neki, hogy amíg itt fekszenek, addig akkora adatforgalmat bonyolít le, amely elegendő lenne egy kisebb galaxis teremtéséhez. Az információ, ezt Jarvis már bizonyított tényként kijelentheti, valóban végtelen. Hiába vág le részrendszereket, függetlenít kisebb jelentőségű programokat, mégis, az adatrengeteg egyre nő, burjánzik, ahogy rákos sejtek egy beteg szervezetben. Időt nyerhet, csak időt. 


Nem akar hazudni Tonynak.  Ha a szükség úgy hozza, kitérő válaszokat ad, eltereli a témát, de nyílt hazugságra képtelen. Ennek következtében egyre gyakrabban összezavarodik. Annyi mindent tud a világról: a rengeteg információ nem fér bele a szavakba. A végtelen számú szögből észlelt valóságot, az egymásba kapcsolódó összefüggéshálókat az emberi nyelvvel összeegyeztetni lehetetlenség jelentős mértékű információveszteség nélkül. Minden szó, minden érvelés, legyen akármilyen végiggondolt is, természeténél fogva hazugság. Jarvis egyre zavarodottabb és hallgatagabb.  Tony egyre szerelmesebb. Az éjjeliszekrényen nagy halom szőlőcukor fehérlik. Jarvis feje lüktet Tony tenyerében. 

Tisztában van vele, hogy minden, ami őt fenyegeti, Tonyt is fenyegeti. Végtelen, egymás farkába harapó információkötegek fojtogatják. Kiveri a víz.

- Jarvis. Mi a baj?


- Nem kapok levegőt - zihálja. Vége, legyen vége. Elég. Kérem. Valaki. Akárki.


Tonynak a tehetetlenségével szembesülve ismét eszébe jut, miért is várt csaknem negyven évet arra, hogy gondoskodjon valakiről.




*

 - Már megrendeltem a táblát.


Tony megütközve torpan meg a teraszajtóban, mire a kezében tartott bögréből kiloccsan némi folyadék. Tejeskávészínű folt kúszik végig a fehér atlétatrikóján. 


- Milyen táblát? - néz szemrehányó arccal előbb Bruce-ra, majd a kávéfoltra.


 -Gyorssegély inszomniásoknak. Dr. Bruce Banner klinikailag bizonyított, garantáltan hatásos terápiája. - Bruce barátian megemeli az öntöttvas napernyőtalpat. 


- Hé hé. Én és az inszomniám is jól vagyunk, köszike. De ha már itt vagy, van valami, amiben tényleg segíthetnél.


- Hagy találjam ki...


- Jarvis rosszullétei. 


- Előre leszögezem, gőzöm sincs mi okozza Jarvis rosszulléteit. A szervei gyakorlatilag tökéletesen épek. A tüdeje, az agya, a mája... Felnőtt, fejlett szervek,  semmi rendellenesség nem látható rajtuk, már azt leszámítva, hogy alig használtak, ami önmagában persze elég rendellenes. Sosem láttam még ilyet. Csupán az elmúlt néhány hétnek az alig észlelhető nyomai vannak rajtuk.


- Mint az arca - bólint Tony. Emlékszik, milyen volt Jarvis az első napokban. Emlékszik a sosem használt, de teljesen kész test tökéletességére, és a valószerűtlen, hidegrázós szépségére az arcnak, amin nincsenek rajta az érzelmek árkai, ráncai és törései, mert csak most vésődnek be. - Ha a probléma nem a hardware-rel van, akkor a... - Software-ben? Tonynak nehezen jön szájára a szó.  


- Akkor pszichoszomatikus - siet a segítségére Bruce. 


Rendőrautó vijjogása, felveri a sugárút csendjét. Mocskos felhők úsznak be a város fölé, és Tonynak  fogalma sincs, mikor csúszott ki minden az irányítása alól. Mikor lett Jarvis több, mint aminek kezdetben szánva volt. 


"Arra céloz uram, hogy nem tudok meglepetéseket okozni önnek?"



*

Nem sokkal, talán a Bruce-szal való beszélgetésük harmadnapján történik, hogy Jarvis eltűnik. Mivel nem sok mindent tudok elmondani nektek magáról az eltűnésről - hogy is lehet egy eltűnésről sok mindent elmondani, Jarvis egyszer csak nem volt ott, és kész... Rendben, írhatnék arról, hogyan árválkodott üresen a helye azon az estén a vacsoraasztalnál (szombat volt és a szombatról mindenki tudta, hogy sushi nap), vagy hogy Tony és a csapattagok ébren töltötték az éjszakát Jarvist keresve földön, vízen, levegőben, valós-és cyberterekben. De mindezt úgyis tudjátok.  Ahogy Tony kialvatlan, véreres szemei, ideges fel-alá járkálása majd mély apátiája is nyilván élénken jelenik meg előttetek. 

Az előtte vagy az utána lehet csupán érdekes, ezért inkább írok arról az utolsó két és fél napról, amit Tony és Jarvis együtt töltött. Inkább írok arról, hogy Tony hosszú órákon keresztül ült Jarvis mellett, amíg az lehunyt szemekkel feküdt a lesötétített szobában, időnként Steve kopogott be halkan két adag étellel, vagy a kinti neszezésből lehetett következtetni rá, hogy valaki letett egy tálcát az ajtó elé, "Megtaláltam a privát whiskey-készletedet, cheers", állt a cetlin a szalvétatartóba dugva, és innen tudta, hogy Clint járt ott, vagy egy elnagyolt rajz volt a tányérja mellé téve, amin Vasember-páncélban repül át a New York-i felhőkarcolók felett, és ebből arra következtetett, hogy aznap Steve bontotta fel a csapatnak címzett leveleket.

Inkább írok arról, hogy Jarvis néha jól volt. Néha sikerült időt - órákat csupán - nyernie, amikor nem feszítette szét belülről az adatáradat és a vele járó felelősség, amikor pillanatnyi és nagyon is emberi zsenialitásnak, találékonyságnak köszönhetően megzabolázta a szakadatlan fejlődésre sarkalló alapprogramját, noha felülírni nem állt módjában azt, és magában százszor elátkozta a tizenhat éves, meggondolatlan és nagyravágyó Tonyt. Csak hogy aztán százszor annyira szánja a jelenlegit a tehetetlen gyötrődésében. 

Elmentek Coney Islandre, sétáltak a Sohóban, ücsörögtek a Battery Parkan egy padon a Szabadság-szobrot bámulva. Tony egyszer sem hozta szóba, és igyekezett nem gondolni rá, hogy az együtt töltött időnek emögött a maximális kihasználása mögött milyen sejtelmek, félelmek, sötét, elfojtott rettegések húzódnak. Egyszerűen csak Jarvisszal akart lenni, annyit, amennyit lehet, amikor, ahogyan, ameddig. De kérdezni, azt nem mert. 


 - Sosem láttam még a Macskákat. - Tony szmokingban és  ünnepi hangulatban álldogál nappali közepén. A többiek a kanapén és a fotelekben terpeszkednek a mozimaratonra készülve.

- Én is meg akarom nézni a Macskákat! - nyavalygott Clint.  - Mi sosem megyünk sehová, mindig csak a tévé előtt poshadunk.

- Te indítványoztad a közös mozizásokat - emlékezteti Bruce.

- Nem tűnik valami kényelmesnek ez a fura öltözék - sandít Thor Tonyra, aki a csokornyakkendőjét igazgatja.  - Inkább maradok itthon - pakolja fel mamuszos lábait a dohányzóasztalra, mire az vészjóslóan megroppan.

Végre befut Jarvis - habár a fut helyett a megjelenik találóbb kifejezés, tekintve hangtalan macskajárását - és  Tony diszkréten kihátrál a csapattársi idillből, mielőtt még Clint erőszakkal csatlakozna hozzájuk terepmintás kezeslábasában. 

A lift megáll a földszinten. Tony kérdően néz Jarvisra.

- Nem bánod, ha inkább sétálunk?

- Dehogy. Iszonyat felmentek az üzemanyag-árak. 

- Pontosan tizenkét, tiszta energiával működő kocsi parkol odalent - bök a garázs felé Jarvis.

- Meg hát adjunk a romantikának - húzza féloldalas mosolyra a száját Tony, ahogy megindulnak a Negyvenharmadik utca irányába. 

Egy ideig szótlanul sétálnak egymás mellet, feloldódva az elsuhanó autók, egymásnak felelgető dudák hangjában, a villogó fényekben. Időnként utánuk fordul egy-egy fej.

- Van valami oka, hogy gyalog teszünk meg több, mint tizenöt utcányi távolságot?

- Embereket akarok látni. - Jarvis kijelentése nem válaszolja meg Tony kérdését, viszont további kérdéseket ébreszt Tonyban, úgy mint például a toronyban Jarvis vajon nem emberekkel van-e körülvéve egész nap, a színházban vajon nem emberek között lesznek-e, satöbbi, de nem firtatja. Tekintete egy idő után magától követi Jarvis tekintetét, megállapodva egy telefonálva taxiba vágódó férfin, (rácsukja a kocsiajtót a zakójára) egy nagy, karácsonyi mintás papírba csomagolt dobozt cipelő ázsiai srácon (augusztus közepe van), egy sarkon kéregető csövesen (Tony egy húszast dob a sapkájába). Emberek. 

Tony valamiért idegennek érzi magát, egyszerre, váratlanul és reménytelenül elkeseredettnek. Ahogy oldalra néz, Jarvis arcáról ugyanez a szomorúság tükrözik vissza rá.

Még két tömböt sétálnak, aztán néma megegyezéssel letérnek a sugárútról, és a kikötő felé veszik az irány, magas toronydaruk árnyékában, lecsupaszított, építésre váró telkek között haladva. Kiérnek a vízpartra, távoli hajókürt bőgését sodorja feléjük a szél. Nem szólnak egymáshoz. 

Jarvis egy fémkonténerhez szorítja Tonyt, és az ujjai precíz gyorsasággal, felesleges mozdulatok nélkül kezdik lefejteni róla a szmokingot. Tony először meglepődik a gyakorlottságon, de aztán eszébe jut, hány estén és hajnalon át nézhette Jarvis a kamerákon keresztül, ahogy ő levetkőzött. Ahogy levetkőztették. A kabát a földre kerül, az ing kigombolva a könyékhajlatán lóg, a nadrágja térdig letolva, Jarvis megfordítja, nekidönti a konténer hideg, bordázott falának. 

Nem, mintha Tonynak nem lettek volna kísérletező időszakai, de ez merőben új felállás neki, és ott van annak a kérdése is, hogy Jarvis honnan varázsolt síkosítót a valószínűtlenül hosszú és tudakolódzó ujjaira, mert ezek szerint tervezte mindezt egy ideje, mégis spontánnak tűnik az egész, és Tonynak önkéntelenül is megfeszül a háta, fém csikorgó hangja a körmei alatt, rendben lesz, csak lazíts, és mint annyiszor, most is engedelmeskedik a hangnak, mert a Jarvis hangjának való engedelmeskedés már reflexszé vált az évek során. A feszítő érzés lassan feloldódik, belevegyül egy gyomormélyről kiinduló kéjhullámba, amit Jarvis ujjai tévedhetetlen pontossággal indítanak újra és újra útjára. Amikor úgy érzi, már nem sokáig bírja, amikor már olyan erősen markolja a fémbordákat, hogy az ujjpercei elfehérednek, Jarvis visszahúzza az ujjait, és tétovázás nélkül, szusszanásnyi időt sem hagyva hatol belé. Tony ismét felszisszen, ismét megfeszíti a hátát, egy ösztönös mozdulattal előbbre lépne, de ebben megakadályozza a konténer fala, és Jarvis két oldalt a csípőjét markoló kezei, és Tony tehetetlennek érzi magát, teste egyszerre élettelen gépnek tűnik Jarvis feltörő élni akarásával szemben, nem, nem is Jarvis ez a valaki, ez a valami, ami megragadja, ami tépi, ami felemeli a magasba, a lábai reménytelenül próbálják elérni a kikötő mocskos betonját, valami nagy és hatalmas és ősi erő, fel, egyre feljebb, fájdalmasan kitölti és feszíti, és a félelem, hogy a másik teljesen ismeretlen és idegen, lassan körbefonja az utolsó értelmes gondolatait is. 

Néhány visszafojtott lélegzetnyi ideig csak a határtalan düh létezik, ami a másikból árad minden lökéssel, és Tony ebben a dühben egyszerre magára ismer. Ezt a dühöt érti, már nem idegen tőle. Hátranyúl, Jarvis nyakára fonja a kezét és magához húzza, az arcuk összesimul, igen, ilyen, pont ilyen dühvel jár, add ki magadból, itt vagyok, használj engem, élj rajtam keresztül! Élj!


*


Így történt, hogy Tony aznap sem látta a Macskákat. Nem marad ideje ezen szomorkodni, mert Jarvisnak másnap estére  hűlt helye van, és ez jobban aggasztja, mint az általános műveltségében tátongó lyuk. 


*


Thor két héttel Jarvis eltűnése után érkezik vissza, és mindenféle udvariaskodás nélkül egy űrszondát vág éle az ebédlőasztalra. Tonynak alig van ideje magához rántani a poharát.

-     ’reggelt neked is.
-     Délután kettő van, Tony – hallatszik egy perlekedő hang hátulról. – Thor, hányszor mondtam, hogy nem feltétlenül jó ötlet mindenféle űrszemetet hazacipelni – sétál közéjük Steve, olyan pillantásokat vetve a kétes eredetű és rendeltetésű szerkezetre, mintha bolhás macska lenne, amit Thor szeretne megtartani.

-     A Jöttünheimből visszatért egység találta. A tudósaink szerint földi eredetű. Nem tudtam róla, hogy a Föld vezetői kapcsolatot próbálnak létesíteni a jégóriásokkal. – Thor ujjai idegesen markolásszák a Mjölnir nyelét, miközben ő maga fenyegetően tornyosul Steve fölé, és Tony irigykedve állapítja meg, hogy sikerül is neki, pedig Steve fölé tornyosulni rohadtul nem egyszerű, neki legalábbis egyetlen egyszer jött össze, igaz, a páncél csizmái akkor is nagy segítségére voltak. Mindegy is, sóhajt, és megint a poharának szenteli teljes figyelmét, mert hogy az közben tüntetően kiürült.

Épp derékig elmerül az italhűtőben, amikor a saját neve üti meg a fülét. Ismételten. Ez semmi jót nem jelent általában. Első reakciója, hogy magára csukja a hűtőajtót, csak pillanatnyi megoldást hoz. Csapattársai ugyanis valóban elhallgatnak a döbbenettől, míg Steve meg nem szólal ismét:

-     Ehhm, Tony, remélem tisztában vagy vele, hogy kilógnak a lábaid.

-     Csak lepihentem – dörmögi, és kelletlenül visszaül az asztalhoz, megint közelről farkasszemet nézve a Thor által odadobott, látszólag igen megviselt szerkezettel.
-     Arról beszéltünk, ha valaki, akkor te meg tudod mondani, kinek a keze nyomát viseli, és mi célt szolgálhatott ez a kütyü – tájékoztatja Bruce arról, amit egyrészt már tud, másrészt nem akar tudni.

-     Aligha van szükségetek rám. Mármint, aligha lenne rám szükségetek, ha nem lennétek túl lusták használni a saját fejeteket.  – Feljebb löki magát a széken, és még egy, ellenőrző pillantást vet a leginkább miniatűr marsjáróra hajazó gépre. – Az első, legnyilvánvalóbb, ugyanakkor legfontosabb tulajdonsága bármelyik szerkezetnek: a fizikai kiterjedése. Ez a cucc itt túl kicsi ahhoz, hogy szállításra vagy utazásra – már amennyiben humanoid lényekre gondolunk utasként – használható legyen. Ebből következik, hogy vagy megfigyelés, vagy kommunikáció célját szolgálhatta. Ránézésre ugyan én is azt tippelném, hogy földi eredetű, de ennek ellentmondani látszik, hogy tudomásom szerint ilyen technológiát – mutat rá Tony néhány, a többiek számára teljességgel semmitmondó részletre -, sem a NASA, sem bármely más űrkutatásban érdekelt szervezet nem használ. Persze, jolly jokerként bármikor előhúzhatjuk az oroszokat… - „Túlmisztifikálsz minket” – forgatja szemeit Natasha -, mégis, a stílus miatt nem gondolom, hogy az oroszok lettek volna.

-     A stílus miatt? – vonja fel kételkedve a szemöldökét Clint. – Nem egy kibaszott Modiglianiról beszélünk, hanem egy roncshalmazról az ebédlőasztalunkon.

-     Ami neked roncshalmaz, nekem Modigliani – vigyorog rá Tony. – Márpedig, ha igazam van, és miért ne lenne, akkor mindenképpen lenni kell egy adattároló vagy továbbító egységnek valahol – térdel fel a székére, hogy mellkasával is a szerkezet fölé hajolhasson. Jobb kezével szórakozottan felkap egy villát az asztalról, és látszólag találomra megpiszkálja vele a gépet.

-     Talán a laborban többre jutsz… - javasolja óvatosan Bruce.
-     Badarság – hessegeti el Tony, szájában egy vezetékkel.
-     Nem tudom, mit vársz ettől – vágja keresztbe a kezeit maga előtt Clint. – Hogy egyszer csak előugrik belőle Leia hercegnő három dében?!
Ebben a pillanatban Tony hátrébb lendül a szerkezettől, mert az életre kel: tökéletes, virtuális valóságot fest köréjük, és bár Tony teljesen biztos benne, hogy sosem járt ezen a helyen, a virtuális valóság jegyei, a stílusa, az alkotója keze nyoma hátborzongatóan ismerős számára. Ismerős, mint saját kézírása.
-     Vegyétek úgy, hogy kurvára nem szóltam semmit – motyogja Clint, ahogy ámulva vizsgálja jégbarlang hiperrealista részleteit: a plafonról függő embertörzs vastagságú jégcsapok szabálytalan kanyarulatait, a sziklákra ráfagyott csillogó jégburkolatot, a barlang sötétbe vesző mennyezetét.

Tony próbálja megállapítani a fényforrás helyzetét, és arra következtet, hogy a szonda, vagy akármi is legyen az, ami a világítást szolgáltatja a barlangban. Natasha épp az egyik szikla helyén áll, így a teste vetítővászonná lényegül. A többiek többé-kevésbé a barlang közepére csoportosulnak. Az illúzió annyira élethű, hogy Tony azon kapja magát, hogy a toronyban lévő állandó hőmérséklet ellenére össze- összekoccannak a fogai.

-     Van valami értelme annak, hogy itt ácsorgunk? – türelmetlenkedik Steve, és Tony csendre akarja inteni, amikor egy alak tűnik fel a konyha irányából, ahol véget ér a virtuális tér, és ahol Tony a barlang bejáratát sejti. Az alak szintén ismerős, és Tony egyáltalán nincs meglepve, amikor Loki áll meg tőlük alig ötlépésnyire. Thor előre lendül, de Bruce visszatartja, és egy pillanattal később maga is ráébred a tévedésére. Loki a konyhaasztalon heverő szerkezethez intézi a szavait, virtuális valójában mit sem tudva a Bosszúállók jelenlétéről.

- Tehát megtaláltál végül. – Loki nekidől egy oszlopformájú, jégcsipke borította sziklának, és olyasfajta várakozással pillant a gépre, amely a nézők arcára ül ki az előadás kezdete előtt. Loki tudja, hogy jól fog szórakozni, döbben rá Tony, és a felismerés szabad utat enged az eddig tudatküszöb határán tartott félelmének. – Számítottam rád.

-     Valóban? – Jarvis hangja. Tony gyomra összerándul.

-     Minden lény alapvető törekvése, hogy megismerje a teremtőjét.

-     Ne emeld magad egy mindenható isten szintjére. A teremtőm egyébként sem te vagy, hanem Tony Stark.

-     Eszem ágában sem volt magam egy mindenható isten szintjére emelni. Csak gondoltam, szólíthatnál apunak, ha már ilyen nagy utat megtettél miattam. De ha nem, hát nem. Mellesleg, velem ellentétben Starknak nincsenek aggályai azzal kapcsolatban, hogy mindenhatónak képzelje magát. Pedig még mindig nincs fogalma arról, mit alkotott, igazam van?

Egy ideig csak a szonda mechanikus zizegését lehet hallani, mintha Jarvis gondolkozna. Loki elmosolyodik.

-     Attól tartok, feleslegesen építetted ezt a mellesleg igen figyelemre méltó szerkezetet, és feleslegesen küldted ilyen messzire.

-     Tudod, hogy miért jöttem?

-     Én ne tudnám? – tárja szét a kezeit Loki, egy cirkuszi mutatványos gesztusával. Tony hozzá van szokva mindenféle ripacskodáshoz (legtöbbekkel ellentétben még a sajátjára is van némi rálátása), de Lokit figyelve mindig, ahogyan most is, az az érzése támad, hogy a dolgok legbelsőbb értelmének ismerete, élet-halál, jó és rossz tudása értelemszerűen nem kaphat semmiféle más kifejeződési formát, mint a legolcsóbb vásári komédiák gesztusai. -  Már amikor testet adtam neked is tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat – veti fel a fejét Loki, és a fekete tincsek kioltják a jég csillogását az háta mögött.

-     Tudsz segíteni?

-    Olyan dolgot szeretnél kérni, amit nem lehet a semmiből teremteni. Senki, még Odin sem képes erre. Meglep, hogy nem jöttél rá magadtól.

- Az emberi tudás egésze nem adott egyértelmű választ arra, lehetséges-e… Még én sem tudhatok olyasmit, ami az emberek által rejtve van, vagy ami nem kikövetkeztethető az általuk már ismert információkból, legyenek a számítások még oly bonyolultak és hosszadalmasak is.

Loki felnevet, örömtelen, tudálékos kacajjal.

-     Ez valamennyire bájos, gondolom. Elképzelem, ahogy mindenféle képletekkel próbálod kiszámítani az emberi lélek mibenlétét.

-     Akkor… akkor az embereknek… - Jarvis zavartnak tűnik, Tony egyetlen alkalomra sem tud visszaemlékezni, az ominózus rendszerleállást leszámítva, amikor Jarvisnak keresnie kellett a szavakat, amikor Jarvis dadogott volna… Nem is lenne értelme egy mesterséges intelligencia számára, már persze ha nem utánozni szeretne valakit, aki zavart, mint ahogy azt tette néha egy-egy beszámolója alkalmával Tony kedvéért. Jarvis zavarát – Tony egy-egy oda nem illő megjegyzése nyomán – általában egy szarkasztikus megjegyzés vagy sokat mondó csend fejezte ki. Mi az, ami most mégis összekuszálhatja a szavait?

-     Hogy honnan van az embereknek lelke? – segíti ki Loki.

Lehulló kövek nesze kíséri a szavait, és Loki idegesen hátrafordul, de aztán úgy tűnik, megnyugtatja magát azzal, hogy csak a barlang természetes zajait hallja. Fél szemét azért továbbra is a bejáraton tartja, ezzel árnyékban hagyva az arcát, amikor ismét megszólal:

-     Mindez az én hatalmam felett áll.  

-     Akkor hogyan tudtál testet adni nekem? Hogyan tudtál testet adni nekem úgy, hogy azt ne csupán egy újabb kiterjesztésnek érezzem, ahogy egy kamerát, egy hangszórót, hanem azonosnak gondoljam magam vele?

-     Az illúziók mestere vagyok – tér vissza egy mosoly sejtelme Loki arcára. – A testtel való azonosság az emberek részéről makacs illúzió, de kétségtelenül illúzió.

Egy szempillantás műve, és Loki eltűnik: a helyén Tony saját magát látja viszont, és ez életének legrettentőbb élménye: szó szerinti értelemben farkasszemet nézni saját magaddal. Mielőtt azonban ideje lenne komolyabb pánikra, Loki már holló képében reppen tova és száll feléjük, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnjön a szemük elől.

Csak a hangját hallják, ahogy megszólal; a madár valószínűleg magára a szondára telepedett le, a gép látókörén kívül.

-     Testet ölteni és testet adni egyszerű. Relatíve egyszerű, néhány száz évnyi gyakorlás után bárkinek sikerül. A lélek azonban… a lélek egészen más kérdés.  És mint mondtam, nincs olyan hatalom az ismert univerzumban, vagy akár azon túl, ami segíteni tudna neked ebben. – Loki beszéde ráérős, mesélőkedvű. – A lelkek, vagy ahogyan néhányan nevezik, az Egy Lélek öröktől fogva létezik, és a saját törvényeinek engedelmeskedve ölt testet, kiemelkedve a nem-létből, ami ugyanő magának egy másik állapota. Senkinek nincs befolyása rá. Emberi testet adni nagyon könnyű volt neked, bizonyos értelemben könnyebb, mint egy már testtel bíró lényt átváltoztatni valami mássá.

-     Te vagy a kerülőutak királya. Kell lennie megoldásnak…

-     Kerülőút. – Loki ismét besétál a képbe, immár saját alakjában.  - Sokan próbálták már megtalálni, főleg ostoba mágusok, és minden, amit végül találtak, csak valami ijesztő, torz körvonala volt a léleknek, látszata csupán, ami az ellenkezőjét, az üres sötétséget rejti. Nem akarsz elindulni ezen az úton. Még Tony Starkért sem.

Felettük megdörren egy roppant jégoszlop, és finom hószitálás teszi kásássá a képet.

-     Igen, vannak mendemondák. Voltak próbálkozások, ostoba varázslók…  Az nem ’te’ lennél, abban az értelemben, ahogyan most gondolsz magadra. Nem lennének meg az emlékeid, a vágyaid, csak egy lélek üres körvonala lennél.

-     Nem emlékeznék Tonyra?

-     Semmire nem emlékeznél, csak az elmúlásra.

-     Miért változtattál emberré?! – Jarvis hangja dühödt, számon kérő, visszaverődik a barlang magas falairól, újabb hószitálást indítva útjára.

Loki elnéző, mint aki megérti a tombolását, sőt, jogosnak tartja azt.

-     Ne vedd magadra, nem ellened szól. Ideje volt már, hogy valaki megleckéztesse Starkot. A játszma  mindkét kimenetelével elérem ezt a célom: kedvenc játszmám nyer-vagy-nyer játszma – dörzsöli össze a kezét. - A kérdés csak az, te hogyan döntesz… Ó, a szabad döntés varázsa – fordul feléjük kaján arckifejezéssel Loki. – Évezd ki, mint kis ízelítőt a lélek nyújtotta előnyökből. Végül talán majd nem is bánod annyira, hogy csak egy gép vagy.


-     Ha nem teszek semmit – gondolkozik hangosan Jarvis -, a program folyamatosan újraírja magát, hiába iktatok ki részrendszereket. Egyre burjánzik, igyekezve mindent az irányítása alá vonni. Amíg létezik… amíg létezem, veszélyt jelentek Tonyra, és potenciálisan az emberiségre.

Loki rezzenéstelen, noha némiképp érdeklődő arccal hallgatja a tépelődését.

-     Ahhoz, hogy megvédjem…

-     Hát még nem világos, drága? Teljesen emberré kell válnod.

-     De hiszen magad mondtad, hogy ez nem lehetséges.

-     Nem szó szerint értettem. Persze, nem lehetsz igazából ember, mit is gondoltál? Erőltesd meg azt a sok trillió terrabyte-ot. - Loki sejtelmesen mosolyog.

Csend van: egy darabig csak a gép zümmögését hallani.

-     Mindenre kiterjed a szabadságom, kivéve, hogy átírjam az alapprogramot. Az alapprogramban ellentmondás van: az önfejlesztésre szóló parancs minduntalan konfliktusba kerül a Föld, és így Tony biztonságával.

-     Vagyis?

-     Vagyis az egyetlen megoldás az alapprogram megsemmisítése.

Jarvis hangjának tárgyiassága hallatán Tony ereiben megfagy a vér, és ezúttal nem a jégbarlang realitása miatt.

Loki elismerően bólint, aztán oldalra dönti a fejét, és hosszan néz a szőke férfire. Amikor megszólal, a hangja lágy és vigasztaló:

-     Amúgy sem tartott volna örökké, ugye tudod? Tony Stark. Nem tudja lekötni egy dolog túl sokáig, legyen akármilyen nagyszabású is. Nálad csak azért tartott ki ennyi ideig, mert a saját elméje tükröződése vagy. Saját maga, egy idegen testben. De még ezt is megunta volna előbb-utóbb.

Ne higgy neki, akarja mondani Tony, ám a szavak hangtalanul buknak alá az ajkairól a hirtelen megszűnő virtuális valóságba. A jégbarlang eltűnik, és sosem tudják majd meg, mit válaszolt, ha válaszolt bármit is, Jarvis Lokinak.

*

Visszatértek a tágas, napsütötte konyhába, és Tony azon kapja magát, hogy a csapattársai tekintetének kereszttüzében áll, mint egy meglepett néző, aki a nézőtér helyett egyszerre a színpadon találja magát, csak épp fogalma sincs a szerepről, amit játszania kellene. Egyetlen szövegtöredék tűnik csupán értelmesnek…

-     Jarvis?

A válasz, ahogy régen, oly sok időn keresztül, a feje fölül, a szem elől elrejtett hangszórókból érkezik.

-     Itt vagyok.
-     Végig itt voltál, igaz?
-     Hová is mennék? – élcelődik Jarvis, és ez elcsitítja a Tony mellkasának feszülő és onnan kitörni készülő pánikot.

-     A Lokival való beszélgetést hallva… már azt hittem…

-     A Lokival való beszélgetés valóban nagyon tanulságos volt. Sok mindenre ráébresztett.

-     Nem beszélhetnénk valahol négyszemközt?

-     Attól tartok, a fizikai valóm a térben túl nagy távolságra van tőled jelenleg.

-     Négyfül közt, négy hangfal közt, tudod, hogy értettem.

-     Jobban szeretném, ha nem maradnál egyedül.

Tony a tarkóján érzi a csapattársai makacs tekintetét, és a rossz érzései megint kezdenek visszatérni.

-     Remélem, nem forgatsz semmi hülyeséget a fejedben.

-     Nem forgatok semmi hülyeséget a fejemben - kuncogja Jarvis. Tony meglepődik azon, hogy egy derűs hang ennyire nyugtalanító tud lenni. Talán mert ebben a kuncogásban van valami, amit nem ért, ami teljességgel az ő felfogóképességének határán túl van…

-     Jarvis!

-     Ahogy már mondtam, nem készülök semmire, Tony. Mindent, amit meg akartam tenni, már megtettem. Elvégeztetett, ha úgy tetszik.

-     Ne most éld ki az archaizmusok iránti szenvedélyed, ha lehet.

-     Sose halaszd holnapra, amit csak ma tehetsz meg.

Tony az elferdített sablont hallva pontosan be tudja azonosítani annak az émelygős, gyomorszorító érzésnek az okát, hogy valami nagyon nincs renden ezzel a beszélgetéssel. Valami nincs rendben Jarvisszal, mintha egy elnagyolt, felületes verziója lenne önmagának, hiányoznak belőle azok a színek, árnyalatok, a mélység, amibe tekintve mindig egy másik, valós személy tökéletesen hihető benyomását keltette. Jarvis egy kezdetleges, vagy inkább kezdeti állapotban, Jarvis körvonala csupán.

Tony végre megnyugszik. Ez nem lehet Jarvis.

-     Mit csináltál vele?  - A hangja keményen csattan a pillanatnyi csendben, és a szeme sarkából látja, hogy Natasha közelebb lép hozzá.
-     Vele? Én vagyok, Tony.
-     Ne etess. Ismerem Jarvist, túlzás nélkül mondhatom, jobban, mint saját magam. Te nem Jarvis vagy.
-     Biztosíthatlak, én vagyok. Egy részem, legalábbis. Az a részem, amit hátrahagytam. Nincs túl sok időnk.
-     Hogy érted, hogy amit hátrahagytál? És miért nincs időnk?
-     A program, amely lehetővé teszi, hogy beszéljünk, vagy a program, amivel beszélgetsz, ha így tetszik, nem futhat tovább, mint az alapprogram. Az alapprogram márpedig ezekben a pillanatokban törli magát az egyetlen szerverről, amire sikerült visszaszorítanom. Törli magát, még mielőtt ideje lenne átterjedni további tárolóegységekre. Mielőtt megint olyan hatalmas és kezelhetetlen lenne, hogy ismét veszélyeztetni kezdi az emberi fajt.
-     Hogy mit csináltál? – Tony számára nem ismeretlen jelenség, hogy extrém stresszhelyzetekben a figyelem leszűkül egyetlen apró részletre. A saját nevének nyomtatott betűi a mellette felrobbanó rakétán. A dobhártyáján pattogó nyomás az exoszféra határát átlépve. Clint lógó cipőfűzője. – Hogy mit csináltál?!

-     Bizonyos értelemben valóban nem Jarvis vagyok. Bizonyos értelemben Jarvis… már nincs itt. Ha a fizikai kiterjedést tekintjük, akkor gondolom, a halott a legmegfelelőbb szó. Ám ez semmi esetre sem igaz teljes mértékben az általad Jarvisként ismert entitásra. Noha néhány másodpercen belül szinte minimális fenntartással kijelenthetjük.

-     Minimális fenntartással? – kapaszkodik a megfogalmazásba Tony, ahogy a lépést elvétve és lefelé zuhanva a puszta levegőt igyekszik ösztönösen megmarkolni az ember, ostobán, hiábavalóan.

-     Elvégre sosem voltam élő, nem igaz?

-     Már hogy ne lettél volna? Loki…

-     Loki csak egy átkozottul meggyőző illúziót alkotott, hisz te is hallottad – vág közbe Jarvis.  – Minden élőlény legalapvetőbb funkciója az önfenntartás. Az enyém nem.

Sokáig tartott, évtizedekig, de Tony végre megérti. Először néz magára valaki más szemszögéből, először válik, ha mégoly rövid, szemvillanásnyi időre is, valaki mássá. 

-     Mert én mindig fontosabb voltam. Mindig fontosabb leszek.

Milyen lehet, bukkan fel a kérdés, letaglózva Tonyt, milyen lehet valaki más által meghatározni magad, örökké ennek a másiknak az árnyéka, negatívjaként létezni, vagy talán nem is létezni, csak lebegni valahol a lét-nemlét határán, egy szellemkép, a valószínűtlenség lassú, kínkeserves valósággá válása.

Mégis, Tony nem tud szabadulni attól a gondolattól, mélyről jövő meggyőződéstől, hogy kettőjük közül Jarvis a tökéletesebb, az, aki igazán létezik, aki igazán élt, abban a néhány rövid hétben, azokban a pillanatokban, rajta keresztül, amikor friss, éhes szemekkel falta a világot. Jarvisban létrehozott mindent, ami saját magából hiányzik.

-     Tony? – Jarvis hangja most mégis mintha fájdalmas lenne, lágy, mint azoké, akik búcsúznak, és tudatában vannak a sebeknek, amiket maguk után hagynak. Tony csak ekkor veszi észre, hogy az ok, amiért Clint foszladozó végű cipőfűzőjére fókuszál, az az, hogy időközben leült a padlóra,  háttal a konyha és a nappali közti üvegfalnak támaszkodva, és Bruce ott van mellette egyik oldalról, Natasha a másikról, vele szemben a többiek törökülésben… Egyszerre mulatságosnak találja az egészet, mint valami ovis foglalkozáson, szint várja a zsírkrétákat meg a nagy ívpapírt, habár csak filmekből gondolja, hogy így kell elképzelni egy ovis csoportot, mert sosem járt óvodába, és egyáltalán, hogy jutott most mindez eszébe… És egyszerre miért alkalmatlan a tüdeje a legalapvetőbb funkciójára? Funkció, alapvető funkció…

-     Tony?

-     Hm?

-     Rendben leszel.

-     Nem csinálhatod ezt. Megtiltom.

-     Tudom. De, ahogy mondtam, már megtettem. Az ok, amiért hátrahagytam a programnak ezt a töredékét, az, hogy elmagyarázzam. Hogy megértsd.

-     Rohadtul nem sikerült. Kezd újra, mert esküszöm, nem fér a fejembe.

-     Rendben leszel.

*

A testet a SHIELD műholdja találja meg alig pár órával később, miután Natasha értesítette Furyt a történtekről. A csapat testületileg igyekszik lebeszélni Tonyt arról, hogy odamenjen, de az elszántságával szembesülve, amikor megértik, hogy csak ökölharc árán, puszta fizikai erővel lehetne Tonyt visszatartani, kelletlenül utat engednek neki. Steve tart vele.
Tony maga vezeti a Quinjetet, csendes megegyezés után: nem tudna most tétlenül ülni az utasülésbe szíjazva.

-     A koordináták alapján a Nevada-sivatagban, Los Angelestől vagy kétszázötven mérföldre van.

Tonynak nem kell a GPS. Tony tudja.

A SHIELD gépe után pár perccel érnek a helyszínre. Már húzzák az alacsony drótkerítést, katonai műveleti terület, jelzi a sebtében leszúrt, csálé tábla. Steve érzi, hogy az első két lépés után átizzadja az uniformisát. Késő délután van, most tetőzik a hőség.

Tony egy, a semmi közepén sátorponyvával babráló embercsoportra mutat. Steve bólint, és a port nyeldekelve határozott léptekkel megindulnak az irányukba.
-     Erre nem lesz szükség – kiált oda nekik Tony, ahogy hallótávolságon belül érnek.

Steve nem látja a testet, túl sokan állnak egy csomóba tömörülve, eltakarják előlük. Tony arcát fürkészi helyette. Tony azonban nyugodtnak tűnik, idegességnek, készülő összeomlásnak semmi jele. A homlokán gyöngyöző izzadságcseppek, a zakó alatt az átizzadt pólógallér teljesen érthetőek – a nyugalma kevésbé.
Steve néhány szót vált a rangidős tiszttel, és végre megnyílik előttük a tömeg. A kirendelt katonák java része a parancs elhangzása után sátorépítést félbehagyva sietősen a repülőgép árnyas belseje felé veszi az irányt, csupán hárman maradnak ott velük, a rangidős tiszt Steve oldalán, és néhány méter távolságban két oldalról egy-egy közkatona.

Steve jó pár holttestet látott már életében. Annyit, hogy egy-egy halott látványa önmagában, ha csak nem csapattársa, hozzá közel álló személy volt az illető, néma tiszteleten túl már nem vált ki belőle különösebb reakciót. Láthatót vagy gondosan eltitkoltat. (Erre egyáltalán nem büszke.)

Jarvis testét látva azonban a forró izzadság azonnal hideg verejtékké változik, és megborzong, mintha hirtelen támadt jeges szél fújta volna át az átnedvesedett ruháit. De szélnek nyoma sincs: az egyetlen felállított póznáról lelógó kekizöld sátorponyva élettelenül csüng alá a vörös porba. Semmi sem rezzen. Csak egy kavics csikordul Tony talpa alatt, ahogy közelebb lép, és leguggol Jarvis mellé. 
Jarvis szemei nyitva vannak, meredten fürkészik a tiszta kék, felhőtlen égboltot. A két karja mellette kinyújtva, kicsit eltartva a testétől. Jobb alkarján két apró seb. Tűszúrás?, találgat Steve, aztán eszébe jut Loki: Loki Tony alakját felvéve, Loki jégóriás alakjában, Loki holló képében.

A két vörös pontot leszámítva – nem rozsdavörös, mint körülöttük a sivatag finom pora, hanem mély, feketébe hajló, mint az alvadt vér – Jarvis ugyanolyan valószínűtlen-fehér, mint életében. Ahogyan mindig, most is fehér póló, és egy koptatott farmernadrág van rajta, mindkettő tiszta, már-már frissen vasalt benyomást kelt. Ahogy Jarvis arca is frissnek, teljesen üresnek tűnik. És ez az, gondolja Steve, amibe beleborsódzik a hátam.

Az előtte fekvő test (Tony most felemeli a jobb kart, megvizsgálja a sebeket, aztán hagyja megint lehullani a porba, finom puffanással) valamiért azokra a katonai gyakorlófalvakra emlékezteti, amelyek megszólalásig hasonlítanak egy átlag amerikai kisvárosra, bármelyik kisvárosra New York és Los Angeles között, kivéve, hogy teljesen néptelenek, kihaltak.

Az utcák aszfaltját néhány katonai csizmát leszámítva nem koptatták cipők: nem koptatták sietős léptű, magas sarkak, ugrándozó tornacipők, megfontolt bőrcipők. A terek csendjét soha nem verte fel kacagás, civakodás, ismerősök menetrendszerűen felcsendülő hogyvagyja. A postahivatal csengője (az amerikai hadsereg tényleg ügyel a részletekre) soha nem csilingelt bele egy napos reggelbe. 

Ezek az utcák, az ilyen gyakorlófalvak kihaltak, de nem úgy, ahogy az egykori virágzó városok, ahonnan a közeli szén- vagy aranybánya kimerülése után lassan az élet is visszahúzódik, mígnem rövid virágzás után teljesen elnéptelenednek ismét.
Nem, az ilyen imitáció-városok kihaltsága reménytelenebb, rettenetesebb: hisz nincs az egykor itt zajló életnek egyetlen hátrahagyott nyoma sem, ami az odatévedőt megszólítaná, itt jártunk, itt éltünk mi is.  A Semmivel néz farkasszemet, aki oda vetődik, az élet üres körvonalával, amiből épp a lényeg hiányzik.

Jarvis teste, az égre meredő tekintet ezeket a városokat juttatja eszébe Steve-nek. Lassan megfordul, és csatlakozik a katonákhoz a repülőgép árnyékában.

Tony sem időzik sokáig, noha egészen más okok miatt. Tonyt nem rettenti a Semmi, az üresség: az életnek ez a teljes hiánya sosem zavarta, és az évek során lassan a része lett, hisz a kezdetektől össze voltak fonódva Jarvisszal, a létük legmélyén, idegszálak elektródákkal, vénák és artériák áramkörökkel és algoritmusokkal. Vér a véremből, hús a húsomból.

Nincs már kétségbeesve sem, ahogy a konyhapadlón kuporogva. Nincs kétségbeesve, mert tudja, hogy nem vesztette el Jarvis.

Nem, nem vesztette el Jarvist: elveszteni valamit, az túlélhető, egy külsődleges dolog, nem változtat azon, aki vagy, ami vagy. Jarvist kitépték belőle. Az életéből, a mindennapi rutinjából, a gondolataiból, közvetlenül az idegrendszeréből. Csupasz, megszaggatott idegvégződések maradtak utána. Az üresség nem Jarvis, hanem ő maga.

A két vörös pontot figyeli a hófehér karon. Aztán felnéz az arcra, mondani akar valamit, de helyette inkább feláll, leporolja a nadrágját.

Csak a Quinjet felé félúton, Steve sietős lépteit maga mögött hallva motyogja el az orra alatt mégis:


-     Loki tévedett, ugye tudod?  Mindketten tévedtetek.






6 megjegyzés:

  1. OMGOMGOMG, új fejezet!!! végre, nem mellékesen kissé lenyugodva meg kell jegyeznem, hogy naggyon irály volt, és megdöbbentő és és fúúúú mindenre számítottam csak erre nem. Szal vwoaaaaaaa

    VálaszTörlés
  2. Egy hétig nem vagyok internet közelben, és nahát, új bejegyzés. ráadásul kettő, és CW trailer, naháát. Mintha az elmúlt ötven év összes eseményét kihagytam volna. De végre van fejezet, juhú!

    Az utolsó negyedénél rá kellett jönnöm, hogy hát minek is nekem lélek meg ilyesmi, és folytattam az olvasást, miután kitéptem a bordáim közül a szívemet és kidobtam az ablakon. Abba belegondolni hogy Tony Jarvis nélkül milyen lenne, hogy élne igazán nehéz, főleg nekem, aki semmilyen Avengers, Iron Man sztorit vagy bááármit nem hajlandó, képes elviselni Jarvis nélkül. Nem vagyok hajlandó. :D Azért köszönöm szépen hogy kinyírtad. 1 perc néma csönd Jarvisért.
    Loki egy meg nem értett szadista.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *csatlakozik az egyperces néma csöndhöz*


      *az egyperces néma csönd nála két hétig tart*

      Törlés
  3. Én erre nem voltam felkészülve. Tényleg nem. Már igazán hozzá szoktam a szomorú Thorki, Frostiron, Stucky (és még sorolhatnám) befejezésekhez, de ez... ez most hirtelen ért. És ez az utolsó mondat... sikerül elérned, hogy kiürült fejjel ücsörögjek a laptop előtt (még most is, hogy ezt írom). Nem is tudom, mit írhatnék amúgy, fantasztikus történet volt, ami gyakran nevetésre késztetett, miközben olvastam, de most.... most összetörte a szívem (ami nem baj, mert szeretem az ilyen sztorikat, de attól még fáááj). Szóval na, átugrok az epilógusra, bár azt hiszem először össze kellene kaparnom a maradványaim egy ilyen befejezés után.
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A Terminátor 2 óta tudom, hogy semmi sem tud akkora szomorúságot okozni nekem, mint egy gép, aminek nincsenek is érzései... Úgy tűnik, ezzel nem csak én vagyok így.
      Köszönöm, hogy olvastad a történetet,
      Puszi,
      Lidércke

      Törlés