Az igazi Civil War

A Captain America: Civil War trailere után a tumblr gyakorlatilag két részre szakadt. Na nem, ahogy a készítők sugallták, Team Tony és Team Steve oldalra, a kérdés sokkal inkább az: Team Tony vagy Team Bucky? Ha engem kérdeztek, az egész hülyeség, mert hát why not both, de nézzük meg, mi ennek a legújabb drámázásnak az oka.

Persze mindenről a készítők tehetnek. A készítők, akik hűtlen kezekkel turkálnak a képregény kánonjában, és aztán remek kis felfordulást csinálnak karakterfejlődés, indítékok és történetvezetés szempontjából.

Mi ez az egész Polgárháború dolog?

A képregényekben a Civil War azért népszerű - és talán az egyik legrealistább - storyline, mert órákig, napokig, évekig lehet vitatkozni arról, hogy kinek is van igaza, egyszerűen azért, mert mindkét félnek megvan a maga igaza. És ezt a készítők az olvasók számára tökéletesen érthetően és érezhetően bemutatják, nem sajnálva az időt és a fiktív teret.

A történet onnan indul, hogy a Új Harcosok nevű csapat egy felelőtlen és katasztrofális következményekkel járó akciója után a köz és az ország vezetői egyként hördülnek fel: hogy lehet, hogy ezek a szuperképességekkel rendelkező férfiak és nők (sőt, sokuk esetében inkább fiúk és lányok) mindenféle felügyelet nélkül végezhetik a tevékenységüket, saját belátásuk szerint? Hisz legtöbbjük elegendő hatalommal bír ahhoz, hogy kisebb városokat semmisítsen meg seperc alatt. Nem kellene valahogy kontrollálni őket, vagy legalábbis ellenőrizni a tevékenységüket? Csakhamar megszületik a Superhuman Registration Act (SRA), ami két részre osztja a szuperhősöket: vannak, aki vehemensen ellenzik (Amerika Kapitánnyal az élen), és akik támogatják (Vasember a legfőbb szószólójuk). Az SRA előírná, hogy minden szuperképességekkel rendelkező egyén regisztrálja magát (valós identitását és szuperképességeit) egy, a kormány ellenőrzése alá tartozó szervnél, valamint egy-egy körzethez rendelnék őket, aminek a védelméért felelősek lennének.

Mik az érvek az SRA mellett és ellen? 

Mellette:

- Többször feszegetik a kérdést az SRA körüli vita során: mi különbözteti meg a szuperhőst a szupergonosztól? Elsősorban az, hogy a szuperhős a köz szolgálatába áll, míg a szupergonosz mindig a saját napirendjét követi, ami nem feltétlenül, de általában szembe megy a közjóval. (Időnként még akár egybe is eshet vele, ahogy gyakran előfordul a képregényekben, de ez mindig teljesen esetleges.) 

- Szervezettebben és hatékonyabban tudnának dolgozni (az elképzelés szerint államok szerint osztanák fel őket, minden államhoz alapból rendelnek néhány szuperhőst, de különleges esetben képességüknek megfelelően bevethetőek lennének máshol is). Lehetővé tenné, hogy egy alapszintű képzésben részesüljön az, aki a közjó érdekében szeretné bevetni a szuperképességeit, pont azért, hogy elkerüljék az Új Harcosokéhoz hasonló eseteket. A szuperhősök jóval több támogatást kapnának a tevékenységük során, nem kellene sokszor a hivatalos erők ellenére, azokat kijátszva működniük: összefogva hatékonyabbak lennének.

- A legtöbb országban, államban (ahol egyáltalán lehetőséged van birtokolni ilyesmit) regisztrálni kell egy egyszerű kézifegyvert is. A szuperhősök "tűzereje" márpedig ennél jóval nagyobb. Logikus, hogy nem flangálhatnak csak úgy ellenőrizetlenül - ennyi erővel a szomszéd Jóska is tarthatna a garázsában pl. atomtöltetet.

Ellene:

- Az SRA kockázatot jelent a regisztrált szuperhősök és családjuk számára, hiszen nyilvántartása kerül a valódi személyazonosságuk, és sosem lehet száz százalékosan garantálni, hogy minden óvintézkedés ellenére nem szivárognak ki adatok, hogy az ellenőrző szervezetbe beszivárgó korrupcióról ne is beszéljünk.

- Az SRA megvalósulása által a szuperhősök a hadsereghez hasonlóan gyakorlatilag egy kormányzati végrehajtó egységgé válnának, amely a mindenkori kormánynak tartozik felelősséggel és engedelmességgel. Központosító intézkedés, ami a szabadságjogokat és a kormány közemberek (közszuperhősök, whatevr') általi ellenőrzésének lehetőségét nyirbálja.

- Egy sor szuperhős nem azért szuperhős, mert  - ahogyan Tony - épített maga köré egy tömegpusztító fegyvert, hanem mert különleges képességekkel született, vagy egy baleset, kísérlet stb. során különleges képességekre tett szert, amelyek elválaszthatatlanok tőle, nem külsődleges részei csupán, hanem ő maga. Márpedig a veleszületett vagy szerzett tulajdonságok alapján történő megkülönböztetés és nyilvántartásba vétel nem cseng túl jó, nem igaz? (Különösen, ha Hitler ellen harcoltál a második világháborúban...)

Ha megnézzük az érveket, azt találjuk, hogy az egész SRA -elképzelés végeredményben azon alapul, hogy feltételezzük, hogy a kormány (és a szuperhősöket közvetlenül ellenőrző szerv, SHIELD vagy hasonló) egy alapvetően megbízható szervezet, jót akar az embereknek, korrupciótól (nagyjából) mentes. Mennyire reális ez a feltételezés a képregény világában - és mennyire az a valóságban? Épp ezért szeretem a Civil Wart: lehet, hogy szuperhősökről szól, lehet, hogy tele van külön-külön teljességgel valószínűtlen részletekkel, fordulatokkal, de a történet alapját adó probléma nagyon is valóságos, kőkeményen realista. Mennyire bíznak ez emberek a kormányban, a hatalomban, és mennyire van igény olyan, a hivatalos hatalomtól nem függő, akár a társadalomból kiszorítva élő harcosokra, akik nem a Kormány, hanem az Igazság oldalán szállnak harcba? (Bármit is jelent az Igazság. Akármennyire nehéz is definiálni.) És megint csak: ha a kormányzó hatalommal szembe mennek időnként, mi különbözteti meg a szuperhősöket a szupergonoszoktól?

Na de hogy jön ez az amerikai történelemhez - különösen 9/11-hez -, és Tony Stark meg Steve Rogers személyiségéhez?

A problémakör, ami az SRA - és így a Civil War - alatt egymásnak feszülő tektonikus lemezekként

Szabadság vs. biztonság. Fontosak az arányok.

megbújik, az a szabadság vs. biztonság egyensúlya illetve ellentéte. (Sajnos a párizsi terrorakciók után ez most ismét aktuális.)

A képlet egyszerű: ha nagyobb biztonságot akarunk, nagyobb ellenőrzésre van szükségünk. Ha nagyobb ellenőrzést vezetünk be, jobban belenyúlunk az emberek privát szférájába. Általában a magánélethez, szabad mozgáshoz, szólásszabadsághoz való jogok azok, amik először sérülnek.  (Én pl. még emlékszem, amikor különösebb macera nélkül lehetett átsétálni a reptéri ellenőrzésnél. Most levetetik veled a ruháid egy részét és a cipődet.) Sajnos előfordul olyan különleges helyzet, amikor mindez szükséges és érthető, azonban a mindenkori vezetők már rég felfedezték, hogy nem feltétlenül kell különleges helyzet: elég, ha az emberek csak fenyegetve érzik magukat, és önként, örömmel bólintanak rá a szükségesnek titulált jognyirbálásra. Egy idő után pedig az új helyzet (lásd kicsiben pl. a reptéri ellenőrzés) válik természetessé, akik eleinte tiltakoztak is kénytelenek megszokni, alkalmazkodni. 

Az, hogy hol billen át a határ, amikor a biztonságra való igény nagyobb lesz, meghatározóbb, mint a szabadságra tartott igény... Nos, az Egyesült Államokban sokak szerint 2001. szeptember 11. volt ez a nap. 

Azért látnunk kell, hogy nem teljesen ilyen egyszerű a dolog, hisz a biztonság sok esetben annak a biztonságát jelenti, hogy a jogaimat gyakorolhassam. A szabad mozgáshoz és a szólásszabadsághoz való jogot néhány (sokszor ideiglenes) intézkedésnél jobban korlátozza, ha pl. lelőnek, felrobbantanak. Igen, néhány gépfegyver elég radikálisan tudja korlátozni a szólásszabadsághoz való jogot. (Ismét Párizs.) 

Finom egyensúly ez, és egyáltalán nem egyértelműek a határok. Nézzük, mégis hová tudjuk pozicionálni Steve-et és Tonyt. 

Steve - senki számára nem mondok újat ezzel -, a hagyományos amerikai értékeket képviseli, azokat az értékeket, amelyek a Függetlenségi háborútól egész a második világháború végéig szinte kizárólagosan meghatározták az amerikai identitást. "Az Új Világ"; "a szabadság és a lehetőségek földje"; vagy nézzük csak a Függetlenségi Nyilatkozat első néhány sorát:

"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik."

Steve háborúja a második világháború, amikor a dolgok még fekete-fehérek voltak, vagy legalábbis könnyű volt őket annak látni. Egyértelmű volt, ki a jó és ki a gonosz. A szabadság, és egyenlőség tiszta formájukban, bonyolult gyakorlati kérdésektől mentes abszolút értékekként vannak jelen Steve értékrendszerében. 

Egész elképesztően zseniális metafora, hogy hetven évre jégbe fagyva őrzi meg ezeket az értékeket; hogy nincs kitéve a bemocskolódásnak, a hitvesztésnek,  a kiábrándulásnak, ami szinte elkerülhetetlen lett volna, ha végigéli a huszadik századot. Igaz, épp ezért szívet tépő is, ahogyan később végignézzük,  hogy bizonyos értelemben a szemünk előtt, felgyorsítva megy végig ezen a folyamaton a Winter Soldierben illetve onnantól kezdve. Vietnam, Afganisztán, Irak: mindezek kimaradtak neki, és kénytelen rácsodálkozni, hogy az Amerika, amit ő ismert, abban a formában már nem létezik többé. 

Tony a (poszt)modern Amerika, a XX. század utáni Amerika.  Öt éves, amikor véget ér a vietnami háború. Hirtelen már egyáltalán nem egyértelmű, ki a jó, és ki a gonosz.  Az apja fegyverekből, háborúból szerezte a vagyont, amit örökölt. Vérből, ha nagyon drámaiak akarunk lenni. (Akarunk.) Tony öröksége még jelentősebb, mint az elsőre látszik. Amerika már nem csak az új lehetőségek tiszta, szűz földje, hanem a kapzsi, hatalmaskodó, mocskos Amerika is. 

Ám Tony története azért nagyszerű, mert kínál kiutat: az út a múlttal való szembenézés és a fejlődés, nem annak megtagadása, hanem a tapasztalatok felhasználása révén. Tony azért tudja megépíteni a Vasember páncélt, mert előtte fegyvereket tervezett.  

Kevésbé ideákra, abszolútnak gondolt értékekre, mint inkább gyakorlati megvalósíthatóságra támaszkodik. Nem idegenek tőle a kompromisszumok, a valamit-valamiért elv. Ne felejtsük el, hogy Tony mérnök, így alapvetően praktikus gondolkodású. A Vasember 2-ben jól megfogalmazza: a Stark fegyverek kiemelkedő tulajdonsága a Hammer termékekkel szemben, hogy működnek. Ami nem működik a gyakorlatban, az Tony számára fabatkát sem ér. 

Hol tartanak hőseink személyes fejlődésükben a Civil War előestéjén?

A Winter Soldier eseményei után Steve a Hatalomból, a Rendszerből való kiábrándulás kezdeti, viharos szakaszát éli. Nem bízik senkiben. (Érthető módon.) Ahogyan Tony megjegyzi a Civil War trailerében, pöppet defenzív (=már-már paranoid). 

Tony ezzel szemben nem tud kiábrándulni, mert soha nem is bízott teljes mértékben a rendszerben, hisz fegyverkereskedőként az átlagnál jobban tisztában van annak korrumpáltságával, hibáival. Tonynak soha nem voltak illúziói ezzel kapcsolatban, így nem is igazán értheti Steve-et és az illúzióvesztéssel járó megrázkódtatást. Tony hozzá van szokva az árulásokhoz és a folyamatos kételkedéshez, és csak egy dologban bízik: a saját képességeiben, hogy végül úgyis túljár mindenki eszén. Ahogyan mondtuk, elvek helyett sokkal inkább a praktikum vezérli.

Azonban a paranoia Tonytól sem idegen. A Vasember 3-ban kemény fegyverkezésbe fog, gyakorlatilag bezárkózik a műhelyébe, a cég vezetését Pepperre bízza, pánikrohamok gyötrik, valószínűleg PTSD-től (Post-Traumatic Stress Disorder) szenved. Persze úgy tűnik, a film végére ezeket sikeresen leküzdi, mégis, az Ultron korában Ultron létrehozása (egyáltalán, az ötlet felmerülése) azt bizonyítja, hogy közel sincs feldolgozva a tökéletes biztonságra való tudatos-tudattalan áhítozása. 

Értékek, ideálok és a gyakorlat. Biztonság és szabadság. Össze lehet-e egyeztetni a kettőt? A múlt értékei átmenthetőek-e a jelenbe? Hogyan pontosan? Hisz az egyszer már vérrel kivívott szabadságot meg kell őrizni, ám a viszonyok közben annyira megváltoztak... A történelmileg  oly fontos értékek hogyan érvényesíthetőek a jelen gyakorlatában? Végső soron erről (is) szól Steve és Tony kapcsolata.  Nézzük meg kicsit közelebbről.

Superhusbands: A Steve-Tony kapcsolat, és annak szinte teljes hiánya a filmekben

Először is: tudtátok, hogy Vasember és Amerika Kapitány a képregényben összeházasodnak? Frankón.

Egy "what if" felvetés kapcsán a háború elkerülésének lehetőségeit/lehetséges egyéb kimeneteleit vizsgálják, és arra jutnak, hogy ha Tony Stark Natasha Starknak születik, akkor annyira egymásba gabalyodnak Steve Rogersszel, hogy a háború ötlete fel sem merül endorfinnal telített kis agyukban (ezzel sok-sok milliós bevételtől fosztva meg a Marvelt).

De még ha nem is kalandozunk alternatív univerzumokig, a képregényekben Tony és Steve kapcsolata mindkettőjük számára meghatározó, epic friendship. Ketten együtt a szuperhős-közösség vezéralakjai (szimbolikus apja-anyja, erről később), és épp a korábban vázolt különbségeik miatt tudják ketten - és csak ketten - tökéletesen ellátni ezt a feladatot.

Ez kétség kívül meglepő információ, és kicsit hihetetlen is azok számára, akik csak a filmeket ismerik. És ez egy fájó pont a fandomon belül, sok-sok felháborodás, düh és frusztráció forrása. A Steve-Tony kapcsolat a filmekben szinte nemlétező vagy kizárólag antagonisztikus. Ennek oka egyrészt, hogy a filmekben - és ez nem csak a Steve-Tony kapcsolat rovására megy állandóan - általánosan kevés idő van kibontani érzelmi szálakat, karakterfejlődést, indítékokat, stb., tudjátok, azokat az apró kis semmiségeket, amik alátámasztják, értelmessé teszik a sztorit. 

Az Ultron korában azért már kezdtek észbe kapni a forgatókönyvírók, hogy nem lesz így Civil War, ha ezek ketten nem elegyednek szóba egymással, nem próbálunk sebtében valamiféle kapcsolatot, dinamikát felhúzni. Így aztán olyan jeleneteket kaptunk, mint:

Az utolsót mellesleg különösen jónak tartom abból a szempontból, hogy valóban, legalább valamit felvillant a kettőjük eredeti dinamikájából. Említettem, hogy visszatérünk a szimbolikus apa-anya szerepleosztásra kettőjük között. Egyrészt, nyilván nem teljesen véletlen, hogy abban a bizonyos alternatív univerzumban Tonyt látjuk nőként, nem Steve-et. A fenti jelenet is ezt erősíti meg: a csapat (család) névleges vezetője, "feje" Steve, de ahogyan mindannyian tudjuk, Tony az, aki a gyakorlatban lehetővé teszi, hogy funkcionáljon a csapat. Ahogy egy anya lehetővé teszi a mindennapok továbbgördülését. ("Actually he's the boss.... I just pay for everything and design everything, make everyone look cooler") Bár mindig is utáltam ezt a hasonlatot, de "lehet, hogy az apa a fej, viszont az anya a nyak, ami mozgatja a fejet". Annak ellenére, hogy férfi-nő viszonylatban ki nem állhatom, Steve-Tony kapcsolatára jól illik. 

(Most itt mindenkit megkímélnék attól, hogy mélyrehatóbb elemzésbe bocsátkozzam Tony személyiségének nőies aspektusairól, a teremtés-pusztítás kérdésének vizsgálatától és  Siva istenről.)

Azért az reményre ad okot, hogy a forgatókönyvírók legalább érzik az irányt, más kérdés, hogy nincs lehetőségük megfelelően kidolgozni a szálakat.

Stucky, avagy annyira kánon, hogy már szinte fáj

Egyszer nézett rám így pasi, ahogy Steve Buckyra, akkor kellett volna gyorsan elszaladnom.

Raistlin hosszan és szépen írt kettőjük kapcsolatáról (ficei is vannak szép számmal), így most nem szaporítanám ezzel a szót, csupán arról szólnék, ami a Civil War trailer kapcsán felmerült bennem.

Először is: ami jó a Stucky shipnek, az nem feltétlenül jó a sztorinak és Steve karakterfejlődésének. A trailerben Steve kifejezetten mániákusnak és önzőnek tűnik: az egész úgy jön át, mintha végül is Bucky miatt bonyolódna bele ennyire ebbe a harcba. Hősök márpedig nem robbantanak ki háborúkat egy személyes kapcsolatuk miatt, legyen az a kapcsolat mégoly fontos is számukra. Joggal teszik fel a kérdést sokan: Hová tűnt Amerika kapitány? Amerika Kapitány, aki egyfajta morális vezetője, iránytűje, szószólója, "apja" a szuperhős közösségnek? A képregényekben erősen jelen van Steve-nek ez a szerepe, de a film(ek)ben... meh, mint egy fejetlen csirke, rohangál az amnéziás exe  barátja után. Nem tartozik ennél kicsit többel annak az uniformisnak?

Dühös vagyok, mert eddig úgy tűnik, a filmkészítők egy gyönyörűségesen összetett társadalmi-filozófiai kérdést leegyszerűsítettek egy romantikus szálra: Steve kurvára meg akarja menteni Buckyt. Viszont az is igaz, hogy a Steve-Tony-Bucky háromszögre felhúzható szinte végtelen számú angst kilátása legalább ugyanekkora örömmel tölti el a szívem.  

Mi lehet a vége mindennek? 

Azt tudjuk, a képregényben hogyan ér véget a Civil War: Tony lehorgasztott fejjel ül Amerika Kapitány holtteste mellett, és azt mondja: "Nem érte meg." 

Már most az nyilvánvaló, hogy a filmben ezt így nem fogják meglépni, nem csak azért mert túl "snassz" lenne egy az egyben átvenni a képregénybeli lezárást, hanem mert a címszereplő megölése csak a képregényekben megszokott, a hollywoodi blockbusterek ennél bevétel-orientáltabbak kevésbé merészek.

Mik a háború lehetséges kimenetelei?

1. Role reversal

Bár nem valószínű, hogy ez történik, én mégis érdekesnek tartom az elképzelést: a filmben Amerika Kapitány helyett Vasember fog meghalni. Ripityára zúzná a szívem, az tény, de amellett, hogy nagy népszerűségnek örvendő elképzelés a fandomban, még némi értelme is van, ha belegondolunk:

- A film főszereplője Steve, és Tonyt ez alapból  ha nem is a főgonosz, de az antihős szerepébe pozicionálja - ahogyan mellesleg már az Ultron kora is tette. Valaki a forgatókönvyírók közül nagyon Team Steve.

- Nincs Vasember 4 film tervbe véve.

Az viszont az elmélet ellen szól, hogy Robert Downey-nak még egy filmre van szerződése, azaz a Vasembert nagy valószínűséggel viszont fogjuk látni az Avengers: Infinity Warsban. 

2. Valakinek mégis csak meg kell halnia, és ez a valaki Bucky lesz

Steve kétségbeesett harca Buckyért odáig fajul, hogy (ahogy a képregényben is), felismeri: "már nem valamiért harcolunk. Már csak harcolunk." Ezt a felismerést nagyban elősegítené, ha a személyes indítékot kivesszük az egyenletből, azaz a Buckyért vívott harcban magát Buckyt veszítené el. Oh, the irony.  Totally makes sense. (Oké, lehet, csak nekem. I do love killing my darlings.)

3. Egy közös ellenség ismét összekovácsolja őket

Ez a legvalószínűbb forgatókönyv. Egyrészt, lehetővé teszi, hogy mindegyik fontosabb szereplő életben maradjon, és mind együtt harcoljanak az Avengers: Infinity Warsban. Másrészt, tökéletesen passzol az eddigi Bosszúálló - meg úgy általában a Marvel- filmek üzenetéhez: Csak együtt vagyunk képesek rá! Fogjunk össze! Tegyük félre a személyes harcainkat és nézeteltéréseinket a közös sikerért! Ezt az elképzelést erősíti a promó plakátok mottója is: "Divided we fall".  


A kérdés csak  az, hogy Steve és Tony kapcsolata túléli-e mindezt, illetve hogyan éli túl, meg hogy Bucky túléli-e, meg én túlélem-e...