Mondtam már, hogy kisgyerek korom óta imádom a szomorú robotos történeteket?
Egyébként azért tartott ennyi ideig a friss, mert komoly megvilágosodásom volt: Bruce a zöld színű csokigolyó az M&M's-ből.
Negyedik fejezet
- Negyvenhat páncél. - Fury ledobja az aktát maga elé az asztalra, és I can't even arckifejezéssel hátravágódik a kagylófotelbe. - Ez gyakorlatilag egy hadsereg. A nemzetbiztonságiakon már egy darab páncél magánszemély általi birtoklását is nehéz volt keresztülverni, most mégis, mit gondolt Stark, hogy efelett majd szemérmes mosollyal szemet hunynak?
- Végül is megmentette az elnököt, nem?
- Romanov, hány éve is él az Államokban? A népünnepély és az általános örömködés hamar lecseng, a paranoia és a bizalmatlanság viszont tartós, mint a személyzeti konyha mosogatójából szivárgó bűz. Állam bácsi biztosítani szeretné, hogy csak ő rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.
- A páncélok aligha minősülnek tömegpusztító fegyvereknek.
- Egyenként talán nem, de ahogy már mondtam, Stark enyhén szólva túllőtt a célon egy armada létrehozásával. És ami a legaggasztóbb, hogy hogy az istenbe nem tűnt ez fel senkinek?
- Elhagyta a barátnője.
- Nem. Ne csavarjuk ki az ok-okozati viszonyokat. Beszéltem Pottsszal. Starkot a barátnője azért hagyta el, mert hetekre bezárkózott a saját pincéjébe, és képtelen volt normális emberi kommunikációra. Nem azért zárkózott be a pincébe, mert Potts lelépett.
- Állítólag megviselték a New York-i események.
- Engem is kurvára megviseltek a New York-i események - dobja fel a kezeit Fury maga előtt. - Sőt, egy sor esemény megviselt a New Yorki-i események óta, mondhatni, az a hivatásom, hogy események viselnek meg. Mégsem kattanok be és kezdek hidegháborút idéző fegyverkezésbe a garázsomban!
- Igen, de maga nem Tony Stark.
- Tudja, őszintén kezd elegem lenni abból, hogy Stark lelki világát próbálom megfejteni.
Kopognak. Fury morranása után közönyös arcú irodista lép be és tesz le aprócska kávéscsészéket eléjük. Fury egy pillantást vet a csetreszre, és csészék, valamint a férfi keze közötti méretarány-különbséget felmérve Natasha megállapítja, hogy a SHIELD igazgatójának lenni valóban csupa stressz és nyűglődés lehet.
- Tudja, behozhatná a saját bögréjét - javasolja neki diszkréten. - A legtöbb helyen ezt csinálják.
Fury szemmel láthatóan mérlegeli az ötletet, de aztán nem közli vele a döntését.
- Starkra visszatérve.
- Starkra visszatérve?
- Most, hogy Rogers is megkerült, Banner pedig látványosan unatkozik a tudományos részlegünkön, talán ideje lenne jobban összekovácsolni ezt a csapatot.
Natasha ritkán szokott zavartan bámulni másokra, mert egy szuperkémtől a zavart szemöldökráncolás egyáltalán nem hat professzionálisan. De ez most egy ilyen pillanat.
- Mi jár a fejében?
- Ha már csapat, legyen csapat. Szedjük ráncba kicsit. Tereljük mederbe Stark kreatív energiáit. Fingom nincs az elbaszott agyának a működéséről, de amit józan paraszti ésszel meg lehet állapítani, az az, hogy a pasasnak egészségtelenül sok szabad ideje és még annál is egészségtelenebbül nagy rakás pénze van. Miért ne fordíthatná mindezt a SHIELD javára? A Bosszúálló program javára? Persze, szigorúan csak a saját egészségének érdekében.
- Hát persze. Szigorúan - mondja csíkká szűkülő szemekkel Natasha.
Jarvis tudta, hogy valami készülődik. Noha biztosan nem abból, hogy Tony az Extremis-incidens óta csak tőmondatokban kommunikált vele, hisz máskor is magába szippantotta egy-egy munka annyira, hogy még tőmondatokra sem, csupán horkantásokra, szisszenésekre, pisszenésekre futotta. Nem is abból, hogy megváltozott a hangja, amikor Pepperrel beszélt - kiveszett belőle a reflexszerű védekezés, és a helyét az a gondoskodó aggódás vette át, amivel Tony Dummyhoz szokott szólni. (Jarvis innen tudta, hogy csakugyan, véglegesen vége köztük.) Mióta sikerült Peppert stabilizálni, azóta beleolvadt azoknak a személyeknek a homogén tömegébe, akiről Tony úgy érzi, neki magának kell megmentenie őket minden veszedelemtől. (Jarvis sosem gondolta volna, hogy New York teljes lakossága is beletartozik majd egyszer ebbe a körbe, de Tony legvonzóbb tulajdonsága kétségtelenül az volt, hogy még őt is meg tudta lepni időnként.)
Egyszóval, látszólag nem volt racionális magyarázat Jarvis baljós előérzetére - hisz hogyan is lenne racionális magyarázat egy mesterséges intelligencia előérzeteire -, mégis fokozott figyelemmel követte Tony minden lépését a csapattagok toronyba való beköltözése előtti napokban. Ez könnyen ment, hiszen az újonnan kiépített érzékelő -és beviteli rendszer, valamint az integrált kimeneti egységek (magyarul: Jarvis onnan beszél és látszik, ahol lát és hall is), no meg azért a biztonság kedvéért elhelyezett néhány száz rejtett kamera lehetővé tette, hogy Jarvis minden bármely fizikai testnél inkább jelen legyen. A fejlesztést úgy élte meg, mint amikor valaki, aki egész életében gyengén látott, először tesz fel szemüveget: egyszerre minden élesebb lett, és a világ kegyetlen körvonalat kapott. Egyszerre mintha ott lett volna, odakint, nem volt többé megnyugtató különbség az érzékelt és érzékelő entitás között. Ilyen lehet mozogni a világban, ott járni az emberek között?, tűnődött el rajta Jarvis. Még akkor is, ha a világa meglehetősen szűk volt, mindössze a toronyra korlátozódott eddig és most is.
Azonban a nem épp most készül kitágulni ez a világ? Milyen lesz nem csak Tonyval (vagy Pepperrel), hanem egy csapat másik emberrel élni? Nem egy, hanem öt, hat hőtérképet, szívritmust követni, milyen lesz ezeknek az egymáshoz viszonyított mozgása és ritmusa? És miért nem szólt hozzá Tony egész nap?
Mert így az estéhez közeledve már lehetetlen nem szembenézni a ténnyel, hogy Tony kerüli őt. Jó kérdés, hogyan lehetséges kerülni valakit, aki mindenhol jelen van, de Tonynak mégis sikerült megoldania, még ha ehhez főként a takarítószertárakra és fürdőszobákra kellett is korlátozni a mozgásterét. "Szeretnék biztos lenni benne, hogy minden rendben van holnapra, tudod, elég nagy felelősség négy plusz fél szuperhős mindennapi szükségleteiről gondoskodni. Nem gondolod, hogy a fürdőszobákba is tenni kéne tangapapucsot? Habár nem értem, miért ezeket rendelted, nem mindenki szereti őket, engem például kifejezetten a lassú megőrülés felé taszigál, ahogy dörgöli a lábujjközömet. Persze te nem tudhatod, az milyen."
Nagyjából ez volt az utolsó interakciója Tonyval előző nap délután. Azóta teljes audiobevitel-megvonás. Jarvisnak tanácstalan. A legutóbbi adatok szerint semmi nem utal arra, hogy Tonynál torokgyulladás vagy a hangképző szervek egyéb problémája lenne kialakulóban. Nincs is könyékig elmerülve valamilyen munkában.
Amikor nagy néha mégis belép valamelyik kamera látómezejébe, úgy tűnik, mint aki mélyen a gondolataiba merül, de Jarvis kezdeti faggatózásaira csak egy felemelt tenyér felel, 'most ne' - és Jarvis előbb tanulta meg ennek a felemelt tenyérnek a jelentését, mint hogy tisztába jött volna microchip fogalmával.
Mint annyiszor tehát, Jarvis vár. Vár arra, hogy Tony kidugja az orrát az éppen aktuális világmegváltó-vagy elpusztító terv szövögetéséből, és vele méltóztassék foglalkozni megint. Mesterséges intelligenciaként végül is a várakozós unalmas perceit, óráit könnyű volt elütnie egy kis kíváncsiskodással a frissen jóváhagyott koreai atomprogram iránt. Háttérzenének Handelt hallgat.
Tony késő este méltóztatik átsétálni a laborba. Fáradtnak tűnik, a fémkorlátba kapaszkodik az egyik kezével, és mintha nem lenne teljesen biztos az irányban: minden lépcsőfokot lassan, megfontoltan vesz.
Azzal ellentétben, ahogy mi követjük a családtagjaink, barátaink öregedését - napról-napra látva, de igazán csak akkor rácsodálkozva, amikor egy régmúltból előkerült fotó érzéketlenül az arcunkba vágja azt -, Jarvis minden pillanatban tudatában van a különbségnek Tony aktuális külseje és a legelső kép között, amit róla őriz. A különbségnek a most nehézkesen elmormogott 'Mi a helyzet, J?' és a legelső lelkes 'Hallasz, Jarvis' között. (Velünk ellentétben Jarvisnak nem tud összetörni a szíve ezt a különbséget megállapítva.)
- Elfoglalt voltál ma?
Tony szórakozottan a helység közepén lévő asztalhoz sétál, ami most teljesen üresen sikít bele a térbe, híján a máskor rajta szétdobált szerszámoknak, félig befejezett sugárfegyvereknek és tervrajzoknak. Tony a elkövetkező káosz alapkőletételeként ledobja rá a tabletjét.
- Gondolkoznom kellett.
- Sikerült?
Tony megkerüli az asztalt, és a megáll a terem közepén a háta mögött összekulcsolt kézzel. Jarvis ebből tudja, hogy igen, sikerült neki.
- Az elmúlt hetekben - köszörüli meg a torkát -, azt hiszem, az elmúlt hetekben - mármint a Pepperrel meg a Happyvel meg a Mandarinnal történtek előtti heteket értem -, szóval...
- Azokra a hetekre gondolsz, amikor az egyetlen látogató a ételszállító cég borravalóban fürösztött futára volt, ám életed legproduktívabb alkotói periódusát is jelentették?
- Ahamm. Ja, azokra - vakarja meg a szemöldökét Tony. - Csak azt...
- Azokra a hetekre, amikor napi rendszerességgel kellett lezárnom a rendszert, és különféle regeneratív tevékenységeket javasolnom? Amikor negyvennyolc óra leforgása alatt tizenkilenc különálló szabadalmat nyújtottunk be?
- Én...
- És arra az estére is, amikor a műhelypadlón elalélva azt mondtad, még senkivel nem működött ilyen tökéletesen a kémia, mire én kijavítottalak, hogy ami kettőnk között van, az tulajdonképpen fizika, nem kémia, és te hozzávágtál egy franciakulcsot a kamerához, megint működésképtelenné téve azt?
- IGEN, legfőképp arra az estére - vicsorogja Tony. - Beszélhetnénk arról az estéről?
- Hallgatlak.
Tony megköszörüli a torkát, ahogy igazgatósági értekezleteken szokta, mielőtt bejelentené, hogy a fél éve követett irányelvek szeretné, ha a kukában landolnának, mert valami egészen új víziója támadt a Stark Industries jövőjéről. Pepper és az igazgatósági tagok nem szeretik ezt a torokköszörülést. Jarvis sem szereti ezt a torokköszörülést. Nincs olyan organikus vagy nem-organikus intelligencia a Földön, aki szeretné ezt a torokköszörülést
- Azok a hetek... egyedülállóak voltak. Ahogy az az este is.
- A Simlis és a Szende.
- Tessék? - pillog Tony meglepetten.
- A Simlis és a Szende. - ismétli meg Jarvis monoton hangon. - Bruce Willis mondja Cybill Shepherdnek miután véletlenül egymásba gabalyodtak.
- Hányszor mondtam, hogy ne idézz nekem nyolcvanas évekbeli sorozatokat! Öregnek érzem magam tőlük.
- Te kezdted.
- Hagyjuk ezt most. Komolyan.
- Ahogy akarod - mondja Jarvis, és Tony belelátja a vállrándítást. Ez hátborzongató, ám még inkább megerősíti az elhatározásában.
- Holnap beköltözik a csapat.
- Csak én érzem úgy, hogy elég hirtelen váltottunk témát?
- Nem váltottunk témát. Minden mindennel összefügg.
- Mondta az őrült zseni, mielőtt a kedvenc robotja értesítette volna az elemgyógyintézetet.
- Nem vagy vicces. Ráadásul politically correct sem: senki nem használja ma már az elmegyógyintézet kifejezést. Sértő. Sértve érzem magam. - Tony egy műfájdalmas arckifejezéssel illusztrálja sértettsége hamis voltát.
- Majd küldök be sajtburgert Dummyval.
- Milyen figyelmes. Ne tereld megint a témát.
- Tudom, mit akarsz mondani - vált lágyabb hangnemre Jarvis.
- Nem, nem tudod.
- Tony.
- Hm?
- Ha jól gondolom, olyasmit készülsz tenni, amiről megígérted, hogy soha többet nem teszed.
- Végül is megmentette az elnököt, nem?
- Romanov, hány éve is él az Államokban? A népünnepély és az általános örömködés hamar lecseng, a paranoia és a bizalmatlanság viszont tartós, mint a személyzeti konyha mosogatójából szivárgó bűz. Állam bácsi biztosítani szeretné, hogy csak ő rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.
- A páncélok aligha minősülnek tömegpusztító fegyvereknek.
- Egyenként talán nem, de ahogy már mondtam, Stark enyhén szólva túllőtt a célon egy armada létrehozásával. És ami a legaggasztóbb, hogy hogy az istenbe nem tűnt ez fel senkinek?
- Elhagyta a barátnője.
- Nem. Ne csavarjuk ki az ok-okozati viszonyokat. Beszéltem Pottsszal. Starkot a barátnője azért hagyta el, mert hetekre bezárkózott a saját pincéjébe, és képtelen volt normális emberi kommunikációra. Nem azért zárkózott be a pincébe, mert Potts lelépett.
- Állítólag megviselték a New York-i események.
- Engem is kurvára megviseltek a New York-i események - dobja fel a kezeit Fury maga előtt. - Sőt, egy sor esemény megviselt a New Yorki-i események óta, mondhatni, az a hivatásom, hogy események viselnek meg. Mégsem kattanok be és kezdek hidegháborút idéző fegyverkezésbe a garázsomban!
- Igen, de maga nem Tony Stark.
- Tudja, őszintén kezd elegem lenni abból, hogy Stark lelki világát próbálom megfejteni.
Kopognak. Fury morranása után közönyös arcú irodista lép be és tesz le aprócska kávéscsészéket eléjük. Fury egy pillantást vet a csetreszre, és csészék, valamint a férfi keze közötti méretarány-különbséget felmérve Natasha megállapítja, hogy a SHIELD igazgatójának lenni valóban csupa stressz és nyűglődés lehet.
- Tudja, behozhatná a saját bögréjét - javasolja neki diszkréten. - A legtöbb helyen ezt csinálják.
Fury szemmel láthatóan mérlegeli az ötletet, de aztán nem közli vele a döntését.
- Starkra visszatérve.
- Starkra visszatérve?
- Most, hogy Rogers is megkerült, Banner pedig látványosan unatkozik a tudományos részlegünkön, talán ideje lenne jobban összekovácsolni ezt a csapatot.
Natasha ritkán szokott zavartan bámulni másokra, mert egy szuperkémtől a zavart szemöldökráncolás egyáltalán nem hat professzionálisan. De ez most egy ilyen pillanat.
- Mi jár a fejében?
- Ha már csapat, legyen csapat. Szedjük ráncba kicsit. Tereljük mederbe Stark kreatív energiáit. Fingom nincs az elbaszott agyának a működéséről, de amit józan paraszti ésszel meg lehet állapítani, az az, hogy a pasasnak egészségtelenül sok szabad ideje és még annál is egészségtelenebbül nagy rakás pénze van. Miért ne fordíthatná mindezt a SHIELD javára? A Bosszúálló program javára? Persze, szigorúan csak a saját egészségének érdekében.
- Hát persze. Szigorúan - mondja csíkká szűkülő szemekkel Natasha.
*
Valamit meg kell beszélnünk Jarvisszal kapcsolatban. Az eddigiek alapján ugyanis talán azt gondoljátok, hogy Jarvisnak nincs önálló személyisége. Hisz a sok millió ember személyiségének az alapprogramon átszűrt lenyomata, valahogy úgy, ahogy hangot szintetizált magának a Tony által kiválogatott mintákból. Csupán egy önálló lét látszata, vagy ha úgy tetszik: Jarvis (és a hangja) létezik is, meg nem is.
Ha így gondoljátok, akkor biztosan nem merült még fel bennetek a kellemetlen gondolat, hogy mi magunk, igen, te is, aki ott olvasod ezeket a sorokat, valahol egy számítógép képernyőjén, vagy a telefonod kijelzőjén a buszon, lopva az osztályteremben, szóval hogy te is, vajon mennyire vagy puszta lenyomata mindazoknak az embereknek, akikkel valaha találkoztál? Sőt, mennyire vagy puszta lenyomata a könyveknek, amiket olvastál, fiktív karaktereknek, akikért rajongtál, vagy esetleg létező történelmi személyiségeknek, akik inspiráltak, a szüleidnek, nagyszüleidnek, az őseidnek az őssejtig visszamenően? Puszta lenyomata a tereknek, amelyekben létezett a tested, a tárgyaknak, amik körülvettek születésedtől fogva, az esőnek, ami azon a szélességi körön hullik és a napsugarak beesési szögének a Földgolyó adott pontján? És ha mindezeket elvennénk, maradna-e belőled valami? Biztos, hogy létezel?
Lenyomatok vagyunk mind, és Jarvis ebből a szempontból nem kevesebb, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy több: jobban tükröződik benne az emberi, már csak a nagy számok törvénye alapján is. És persze ott van benne Tony. (Mindenkinél inkább, Tony van ott benne.)
*
Jarvis tudta, hogy valami készülődik. Noha biztosan nem abból, hogy Tony az Extremis-incidens óta csak tőmondatokban kommunikált vele, hisz máskor is magába szippantotta egy-egy munka annyira, hogy még tőmondatokra sem, csupán horkantásokra, szisszenésekre, pisszenésekre futotta. Nem is abból, hogy megváltozott a hangja, amikor Pepperrel beszélt - kiveszett belőle a reflexszerű védekezés, és a helyét az a gondoskodó aggódás vette át, amivel Tony Dummyhoz szokott szólni. (Jarvis innen tudta, hogy csakugyan, véglegesen vége köztük.) Mióta sikerült Peppert stabilizálni, azóta beleolvadt azoknak a személyeknek a homogén tömegébe, akiről Tony úgy érzi, neki magának kell megmentenie őket minden veszedelemtől. (Jarvis sosem gondolta volna, hogy New York teljes lakossága is beletartozik majd egyszer ebbe a körbe, de Tony legvonzóbb tulajdonsága kétségtelenül az volt, hogy még őt is meg tudta lepni időnként.)
Egyszóval, látszólag nem volt racionális magyarázat Jarvis baljós előérzetére - hisz hogyan is lenne racionális magyarázat egy mesterséges intelligencia előérzeteire -, mégis fokozott figyelemmel követte Tony minden lépését a csapattagok toronyba való beköltözése előtti napokban. Ez könnyen ment, hiszen az újonnan kiépített érzékelő -és beviteli rendszer, valamint az integrált kimeneti egységek (magyarul: Jarvis onnan beszél és látszik, ahol lát és hall is), no meg azért a biztonság kedvéért elhelyezett néhány száz rejtett kamera lehetővé tette, hogy Jarvis minden bármely fizikai testnél inkább jelen legyen. A fejlesztést úgy élte meg, mint amikor valaki, aki egész életében gyengén látott, először tesz fel szemüveget: egyszerre minden élesebb lett, és a világ kegyetlen körvonalat kapott. Egyszerre mintha ott lett volna, odakint, nem volt többé megnyugtató különbség az érzékelt és érzékelő entitás között. Ilyen lehet mozogni a világban, ott járni az emberek között?, tűnődött el rajta Jarvis. Még akkor is, ha a világa meglehetősen szűk volt, mindössze a toronyra korlátozódott eddig és most is.
Azonban a nem épp most készül kitágulni ez a világ? Milyen lesz nem csak Tonyval (vagy Pepperrel), hanem egy csapat másik emberrel élni? Nem egy, hanem öt, hat hőtérképet, szívritmust követni, milyen lesz ezeknek az egymáshoz viszonyított mozgása és ritmusa? És miért nem szólt hozzá Tony egész nap?
Mert így az estéhez közeledve már lehetetlen nem szembenézni a ténnyel, hogy Tony kerüli őt. Jó kérdés, hogyan lehetséges kerülni valakit, aki mindenhol jelen van, de Tonynak mégis sikerült megoldania, még ha ehhez főként a takarítószertárakra és fürdőszobákra kellett is korlátozni a mozgásterét. "Szeretnék biztos lenni benne, hogy minden rendben van holnapra, tudod, elég nagy felelősség négy plusz fél szuperhős mindennapi szükségleteiről gondoskodni. Nem gondolod, hogy a fürdőszobákba is tenni kéne tangapapucsot? Habár nem értem, miért ezeket rendelted, nem mindenki szereti őket, engem például kifejezetten a lassú megőrülés felé taszigál, ahogy dörgöli a lábujjközömet. Persze te nem tudhatod, az milyen."
Nagyjából ez volt az utolsó interakciója Tonyval előző nap délután. Azóta teljes audiobevitel-megvonás. Jarvisnak tanácstalan. A legutóbbi adatok szerint semmi nem utal arra, hogy Tonynál torokgyulladás vagy a hangképző szervek egyéb problémája lenne kialakulóban. Nincs is könyékig elmerülve valamilyen munkában.
Amikor nagy néha mégis belép valamelyik kamera látómezejébe, úgy tűnik, mint aki mélyen a gondolataiba merül, de Jarvis kezdeti faggatózásaira csak egy felemelt tenyér felel, 'most ne' - és Jarvis előbb tanulta meg ennek a felemelt tenyérnek a jelentését, mint hogy tisztába jött volna microchip fogalmával.
Mint annyiszor tehát, Jarvis vár. Vár arra, hogy Tony kidugja az orrát az éppen aktuális világmegváltó-vagy elpusztító terv szövögetéséből, és vele méltóztassék foglalkozni megint. Mesterséges intelligenciaként végül is a várakozós unalmas perceit, óráit könnyű volt elütnie egy kis kíváncsiskodással a frissen jóváhagyott koreai atomprogram iránt. Háttérzenének Handelt hallgat.
Tony késő este méltóztatik átsétálni a laborba. Fáradtnak tűnik, a fémkorlátba kapaszkodik az egyik kezével, és mintha nem lenne teljesen biztos az irányban: minden lépcsőfokot lassan, megfontoltan vesz.
Azzal ellentétben, ahogy mi követjük a családtagjaink, barátaink öregedését - napról-napra látva, de igazán csak akkor rácsodálkozva, amikor egy régmúltból előkerült fotó érzéketlenül az arcunkba vágja azt -, Jarvis minden pillanatban tudatában van a különbségnek Tony aktuális külseje és a legelső kép között, amit róla őriz. A különbségnek a most nehézkesen elmormogott 'Mi a helyzet, J?' és a legelső lelkes 'Hallasz, Jarvis' között. (Velünk ellentétben Jarvisnak nem tud összetörni a szíve ezt a különbséget megállapítva.)
- Elfoglalt voltál ma?
Tony szórakozottan a helység közepén lévő asztalhoz sétál, ami most teljesen üresen sikít bele a térbe, híján a máskor rajta szétdobált szerszámoknak, félig befejezett sugárfegyvereknek és tervrajzoknak. Tony a elkövetkező káosz alapkőletételeként ledobja rá a tabletjét.
- Gondolkoznom kellett.
- Sikerült?
Tony megkerüli az asztalt, és a megáll a terem közepén a háta mögött összekulcsolt kézzel. Jarvis ebből tudja, hogy igen, sikerült neki.
- Az elmúlt hetekben - köszörüli meg a torkát -, azt hiszem, az elmúlt hetekben - mármint a Pepperrel meg a Happyvel meg a Mandarinnal történtek előtti heteket értem -, szóval...
- Azokra a hetekre gondolsz, amikor az egyetlen látogató a ételszállító cég borravalóban fürösztött futára volt, ám életed legproduktívabb alkotói periódusát is jelentették?
- Ahamm. Ja, azokra - vakarja meg a szemöldökét Tony. - Csak azt...
- Azokra a hetekre, amikor napi rendszerességgel kellett lezárnom a rendszert, és különféle regeneratív tevékenységeket javasolnom? Amikor negyvennyolc óra leforgása alatt tizenkilenc különálló szabadalmat nyújtottunk be?
- Én...
- És arra az estére is, amikor a műhelypadlón elalélva azt mondtad, még senkivel nem működött ilyen tökéletesen a kémia, mire én kijavítottalak, hogy ami kettőnk között van, az tulajdonképpen fizika, nem kémia, és te hozzávágtál egy franciakulcsot a kamerához, megint működésképtelenné téve azt?
- IGEN, legfőképp arra az estére - vicsorogja Tony. - Beszélhetnénk arról az estéről?
- Hallgatlak.
Tony megköszörüli a torkát, ahogy igazgatósági értekezleteken szokta, mielőtt bejelentené, hogy a fél éve követett irányelvek szeretné, ha a kukában landolnának, mert valami egészen új víziója támadt a Stark Industries jövőjéről. Pepper és az igazgatósági tagok nem szeretik ezt a torokköszörülést. Jarvis sem szereti ezt a torokköszörülést. Nincs olyan organikus vagy nem-organikus intelligencia a Földön, aki szeretné ezt a torokköszörülést
- Azok a hetek... egyedülállóak voltak. Ahogy az az este is.
- A Simlis és a Szende.
- Tessék? - pillog Tony meglepetten.
- A Simlis és a Szende. - ismétli meg Jarvis monoton hangon. - Bruce Willis mondja Cybill Shepherdnek miután véletlenül egymásba gabalyodtak.
- Hányszor mondtam, hogy ne idézz nekem nyolcvanas évekbeli sorozatokat! Öregnek érzem magam tőlük.
- Te kezdted.
- Hagyjuk ezt most. Komolyan.
- Ahogy akarod - mondja Jarvis, és Tony belelátja a vállrándítást. Ez hátborzongató, ám még inkább megerősíti az elhatározásában.
- Holnap beköltözik a csapat.
- Csak én érzem úgy, hogy elég hirtelen váltottunk témát?
- Nem váltottunk témát. Minden mindennel összefügg.
- Mondta az őrült zseni, mielőtt a kedvenc robotja értesítette volna az elemgyógyintézetet.
- Nem vagy vicces. Ráadásul politically correct sem: senki nem használja ma már az elmegyógyintézet kifejezést. Sértő. Sértve érzem magam. - Tony egy műfájdalmas arckifejezéssel illusztrálja sértettsége hamis voltát.
- Majd küldök be sajtburgert Dummyval.
- Milyen figyelmes. Ne tereld megint a témát.
- Tudom, mit akarsz mondani - vált lágyabb hangnemre Jarvis.
- Nem, nem tudod.
- Tony.
- Hm?
- Ha jól gondolom, olyasmit készülsz tenni, amiről megígérted, hogy soha többet nem teszed.
- Tudom. És sajnálom. Tényleg. Őszintén sajnálom - tagolja Tony lassan, miközben életre hívja a virtuális billentyűzetet az asztallapon. Ha egyszer eldöntötte, semmi értelme húzni-halasztani, az ujjai eszeveszett sebességgel róják a kódokat, de a program komplex és Tony nem szeretne hibázni. Egy idő után elkerülhetetlen a kérdés.
- Miért? - Jarvis nyugodt, pusztán érdeklődő, mindenféle szemrehányás híján.
Megérdemli, hogy legalább őszinte legyen vele. Ennyit végül is megtehet érte.
- Mert megijedtem. Iszonyat módon beparáztam. - Vérszegénynek érzi a magyarázatot, meg aztán meg is szokta, hogy programozás közben Jarvishoz beszél. Miért is ne. Úgysem fog rá emlékezni - Tudod, először éltem át azt, hogy elvesztem saját magam, hogy megpördülök a levegőben, és nem tudom, hol van a fent és lent, a kint és bent. Még amikor Afgansiztánban voltam, felismerhetetlenségig mocskosan és a világ számára halottként, még az sem volt ennyire mélyen kiforgató... Jarvis - ereszti le a kezeit maga mellett, aztán lehunyja a szemét és egy mély levegőt vesz. Ezt kell tennie. Ez a helyes lépés, ezerszer végiggondolta az elmúlt huszonnégy órában. - Ezzel az egésszel veszélybe sodortam Peppert, Rhodey-t és egy sor embert. Mert nem voltam önmagam.
- Valami több voltál.
- Talán. Talán tényleg kicsúszott a lábam alól a talaj. Talán tényleg a new yorki események hozták ezt elő belőlem.
- A kínai nyelv ugyanazt a szót használja a krízisre és a lehetőségre.
- Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy internetes félbölcsességekkel traktálj?
- Régebben mindig értékelted az internetes félbölcsességeimet.
- Az régebben volt. Ideje tovább lépni.
- Értem.
Nem, egészen biztos, hogy nem normális, és Jarvis nem is sejti, hogy a pár perccel ezelőtti viccelődése tulajdonképpen jól jellemzi a helyzetet. Ha normális lenne, most nem érezné úgy, hogy egy vasököl átnyúl a bordáin, egyenesen az Arc-reaktor helyén behatolva, és rángatni kezdi a szívét kifelé. Normális emberek nem alakítanak ki intim kapcsolatot az általuk létrehozott mesterséges intelligenciával. Várjunk csak... Normális emberek nem hoznak létre mesterséges intelligenciákat... Akárhogy is. Vigye már az az ököl a szívét, vénástul, artériástul. Legyen már vége.
- Nem tudnám titokban tartani a csapat előtt. Hisz ismersz.
- Igen.
Különös, keserű íz még ráadásul Jarvis megértő tömörsége. Azt várta, hogy vitatkozni fog. Tiltakozni. Miért nem vitatkozik vele?!
- Akkor... - nyel nehezet, és a billentyűk felé emeli az ujjait. Megcsóválja a fejét, és folytatja a gépelést. A program, amit fejben már megalkotott, sértetlenül hagyja majd Jarvis személyiségét. Csak adatokat fog törölni, struktúrákat nem.
- Miért? - Jarvis nyugodt, pusztán érdeklődő, mindenféle szemrehányás híján.
Megérdemli, hogy legalább őszinte legyen vele. Ennyit végül is megtehet érte.
- Mert megijedtem. Iszonyat módon beparáztam. - Vérszegénynek érzi a magyarázatot, meg aztán meg is szokta, hogy programozás közben Jarvishoz beszél. Miért is ne. Úgysem fog rá emlékezni - Tudod, először éltem át azt, hogy elvesztem saját magam, hogy megpördülök a levegőben, és nem tudom, hol van a fent és lent, a kint és bent. Még amikor Afgansiztánban voltam, felismerhetetlenségig mocskosan és a világ számára halottként, még az sem volt ennyire mélyen kiforgató... Jarvis - ereszti le a kezeit maga mellett, aztán lehunyja a szemét és egy mély levegőt vesz. Ezt kell tennie. Ez a helyes lépés, ezerszer végiggondolta az elmúlt huszonnégy órában. - Ezzel az egésszel veszélybe sodortam Peppert, Rhodey-t és egy sor embert. Mert nem voltam önmagam.
- Valami több voltál.
- Talán. Talán tényleg kicsúszott a lábam alól a talaj. Talán tényleg a new yorki események hozták ezt elő belőlem.
- A kínai nyelv ugyanazt a szót használja a krízisre és a lehetőségre.
- Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy internetes félbölcsességekkel traktálj?
- Régebben mindig értékelted az internetes félbölcsességeimet.
- Az régebben volt. Ideje tovább lépni.
- Értem.
Nem, egészen biztos, hogy nem normális, és Jarvis nem is sejti, hogy a pár perccel ezelőtti viccelődése tulajdonképpen jól jellemzi a helyzetet. Ha normális lenne, most nem érezné úgy, hogy egy vasököl átnyúl a bordáin, egyenesen az Arc-reaktor helyén behatolva, és rángatni kezdi a szívét kifelé. Normális emberek nem alakítanak ki intim kapcsolatot az általuk létrehozott mesterséges intelligenciával. Várjunk csak... Normális emberek nem hoznak létre mesterséges intelligenciákat... Akárhogy is. Vigye már az az ököl a szívét, vénástul, artériástul. Legyen már vége.
- Nem tudnám titokban tartani a csapat előtt. Hisz ismersz.
- Igen.
Különös, keserű íz még ráadásul Jarvis megértő tömörsége. Azt várta, hogy vitatkozni fog. Tiltakozni. Miért nem vitatkozik vele?!
- Akkor... - nyel nehezet, és a billentyűk felé emeli az ujjait. Megcsóválja a fejét, és folytatja a gépelést. A program, amit fejben már megalkotott, sértetlenül hagyja majd Jarvis személyiségét. Csak adatokat fog törölni, struktúrákat nem.
- Gondolom, ez sem fog fájni - hangzik a keserű megjegyzés a hangszóróból Tony jobb válla felett; mint olyan sokszor, Tonynak az az érzése, hogy Jarvis belelát a fejébe, sokkal könnyedebben, mint ő Jarviséba.
- Nem, nem fog fájni. Nem fogsz érezni semmit - persze amúgy sem érzel semmit, de tudod, hogy értem.
- Ez nem igaz, és te is tudod.
- Ne kezd ezt most.
Jarvis elhallgat. Miközben tovább gépel, Tonyban felötlik a gondolat, hogy Jarvis akármikor megállíthatná: eltűntethetné a billentyűket, lezárhatná a rendszert, a fenébe is, átvehetné az irányítást a páncél felett, magát Tonyt is mozgásképtelenné tehetné, hogy ne férjen hozzá, kizárhatná a toronyból, elpusztíthatná...
Jarvis mégsem teszi. Jarvis sosem tenne ilyet. Jarvis az egyetlen személy, Peppert és Rhodeyt leszámítva, aki sosem árulná el. Viszont ő most éppen ezt teszi vele, nem?
Ahogy egy pillanatra lenéz a saját kezeire, Obadiah szőrös ujjai villannak fel, ahogy lenyúlnak, és kitépik az arc-reaktort a mellkasából (Igen, így már érthető az előbbi érzése. ) Obadiah ujjai, ahogy a férfi a kezében tartja a szívét. Tony nézi a sajátjait. Kapzsin markoló ujjakat lát. Azok megderemednek a billentyűkön, aztán, mintha izzó titániumot markolt volna, hirtelen elrántja őket. Az ő kezei azok ismét.
Hátralép, megtántorodik egy padlón felejtett csavarkulcson.
- Tony? – Jarvis hangja értetlen, és aggodalom csendül benne.
- A francba. – Ököl és fém találkozása, elrepedő ujjpercek, mélyen visszahangzó kongás, ahogy Tony belebokszol az tömör acél munkapadba. – A francba.
A kezét magához szorítva, maradék büszkeségét is feladva levágódik a padlóra.
- Volt valaha bármi is, amit nem basztam el irtózatosan? Bármi, ami nem vált aranyból szarrá, miután én hozzáértem?
- Tony - A neve ezúttal lágyan gördül a műhely csendjébe, tálcán nyújtott orvosság. - Bár értékelem ezt az őszinte önostorozást részedről, nem gondolod, hogy némileg eltúlzott, sőt, egyenesen megalapozatlan?
Tony úgy dönt, a kérdés költői, és a megválaszolása helyett inkább elnyúlik a padlón. Megnyugtató a háta alatt éreznie a szilárd kőpadlót, érezni, ahogy a lélegzetvételeivel hozzásimulnak a lapockái. Meg aztán, lassan Jarvis tárgyilagos hangneme kihúzza az érzelmi szökőárból, ahogy beszél hozzá, Tony nem is tudja, miről, csak hogy ez a hang, ami annyiszor szolgált az álmai, a tervei, az őrülete és ihletettsége hátteréül, ez a hang épp olyan szilárd és biztos, mint a talaj, amin fekszik.
- Most mi lesz? - szakítja meg végül a monológot.
- Most az lesz, hogy holnap beköltözik a csapat. Szükséged van rájuk. Mert ebben igazad van: nem egészséges, hogy csak én vagyok veled.
- Barátok. Pfujj. Undin hangzik. - Eltakarja az arcát a felkarjával.
- Szeretni fogod őket. Csak próbáld előásni az emberbarát részt arról a listáról.
- Jarvis? - motyogja bele a saját felkarjába.
- Hm?
- Most először zavar, hogy nem tudok odabújni hozzád.
*
Csakhamar kiderül, hogy Tonynak igaza volt: a Bosszúállók nem lesznek a barátai. A családja lesznek. Az összes idegesítő unokatestvér (Clint, Thor, és néha Bruce a tutyumityi tétovázásaival), szigorú kézzel iránytó nagymama (Natasha és meglepő vagy félig meglepő módon Steve), finnyás kishúgi (Clint mániákusan húzza az orrát minden higiéniai szempontból kicsit is gyanús objektumra), egyéni módon kicsavart humorérzékkel bíró kisöcsi (megint csak Clint és néha Thor), rettentően érzékeny és emocionális unokahúg (Steve finom akvarellfestészetét időbe kerül megértenie), vagány bátyó (Natasha félálomban csukott szemmel rugdal seggbe bárkit, aki megsérti a csak általa értett becsületkódexét).
Tony sosem volt boldogabb és kétségbeesettebb.
Mindeközben ott van neki Jarvis is. Jarvis, akivel visszafogottak és titokzatosak, mint két ellenséges család sarjai, akik a kertek alatt osonnak a rejtett találkahelyre szürkületkor. A helyzetüket azért nagy mértékben megkönnyíti, hogy Jarvis nem bír fizikai kiterjedéssel, és Tony időnkénti durcás panasza ellenére meg is állapodnak benne, hogy ez így a legjobb. Végül is, nem igényel különösebb zsenialitást egy testetlen szertő titokban tartása.
Vagyis...
Tony sosem volt boldogabb és kétségbeesettebb.
Mindeközben ott van neki Jarvis is. Jarvis, akivel visszafogottak és titokzatosak, mint két ellenséges család sarjai, akik a kertek alatt osonnak a rejtett találkahelyre szürkületkor. A helyzetüket azért nagy mértékben megkönnyíti, hogy Jarvis nem bír fizikai kiterjedéssel, és Tony időnkénti durcás panasza ellenére meg is állapodnak benne, hogy ez így a legjobb. Végül is, nem igényel különösebb zsenialitást egy testetlen szertő titokban tartása.
Vagyis...
A reggeli a nap legnagyobb társas eseménye. Nem meglepő módon már az első napokban kiderül, hogy Steve-t leszámítva mindenki éjszakai bagoly, és az éjszakai tevékenységeik
a lehető legkevésbé szociálisak (Tony magából indulva ki inkább nem kérdezősködik), viszont a reggelizőasztalhoz kitámolyogva meghitt bajtársiasságban osztoznak a tényen, hogy már megint rohadtul reggel van, és valahogy meg kell küzdeni azzal a kínnal, amit a kinti verőfényes napvilág jelent.
Mivel Steve az első, aki felébred, és mivel hamar megtanulta, hogy a legcélravezetőbb módja a csapat rendbe- és gyakorlatra késszé tételének, ha minél előbb leönti a kritikus mennyiségű kávét a torkukon, ezért mielőtt beállna a zuhany alá, mindig odatesz egy bödön kávét a filteresben, hogy lassan lecsepegjen, mire a többiek is- meghatározott sorrendben - felébrednek.
A sorrend általában a Thor - Natasha - Clint - Tony - Bruce széria: Bruce nevetségesen sokáig tud durmolni és jóllakott óvodás pofival támolyog be valamikor épp csak tizenegy előtt. Néha előfordul, hogy Tony felrúgja az egész szekvenciát azzal, hogy egyáltalán le sem fekszik aludni, és már ott üldögél a bögre kávéjával az üvegasztalnál, amikor Steve beslattyog a sötétkék alsójában, vagy dübörgő ACDC-vel felvezetve masírozik be Thor és Natasha között, fülén gépzsír, arcán mániákus mosoly, "terveztem nekünk egy egyszemélyes láthatatlan-hangtalan napenergiával működő lopakodóhelikoptert". "Ne a konyharuhába töröld az olajos kezed" - rebegi Steve egy ásítást elnyomva.
- Jarvis, kérlek adj le egy rendelést ötven darab új konyharuhára, star-spangled dizájnnal, "Amerika Kapitány az amerikai konyhák tisztaságáért" felirattal -, vágódik le Tony a Natasha melletti székre, ugyanazzal a lendülettel elkapva az asztal közepéről a gabonapelyhet.
- A rendelés leadva, uram - igazolja vissza Jarvis.
- Ügyes fiú.
- Igyekszem mindig a kedvére tenni, uram.
- Azért ne éld bele magad. Bizonyos... területeken van még mit fejlődnöd.
- Tegnap este nem ezt mondta, uram. Bár az igaz, nehezen tudtam kivenni a szavait.
Clint félrenyeli a mogyoróvajas pirítóst. Még Natashának is elkerekednek a szemei, de aztán a beszélgetés Stark-sebességgel suhan tova más témák felé, így nem marad idejük megjegyzéssel illetni a talán-flörtöt.
a lehető legkevésbé szociálisak (Tony magából indulva ki inkább nem kérdezősködik), viszont a reggelizőasztalhoz kitámolyogva meghitt bajtársiasságban osztoznak a tényen, hogy már megint rohadtul reggel van, és valahogy meg kell küzdeni azzal a kínnal, amit a kinti verőfényes napvilág jelent.
Mivel Steve az első, aki felébred, és mivel hamar megtanulta, hogy a legcélravezetőbb módja a csapat rendbe- és gyakorlatra késszé tételének, ha minél előbb leönti a kritikus mennyiségű kávét a torkukon, ezért mielőtt beállna a zuhany alá, mindig odatesz egy bödön kávét a filteresben, hogy lassan lecsepegjen, mire a többiek is- meghatározott sorrendben - felébrednek.
A sorrend általában a Thor - Natasha - Clint - Tony - Bruce széria: Bruce nevetségesen sokáig tud durmolni és jóllakott óvodás pofival támolyog be valamikor épp csak tizenegy előtt. Néha előfordul, hogy Tony felrúgja az egész szekvenciát azzal, hogy egyáltalán le sem fekszik aludni, és már ott üldögél a bögre kávéjával az üvegasztalnál, amikor Steve beslattyog a sötétkék alsójában, vagy dübörgő ACDC-vel felvezetve masírozik be Thor és Natasha között, fülén gépzsír, arcán mániákus mosoly, "terveztem nekünk egy egyszemélyes láthatatlan-hangtalan napenergiával működő lopakodóhelikoptert". "Ne a konyharuhába töröld az olajos kezed" - rebegi Steve egy ásítást elnyomva.
- Jarvis, kérlek adj le egy rendelést ötven darab új konyharuhára, star-spangled dizájnnal, "Amerika Kapitány az amerikai konyhák tisztaságáért" felirattal -, vágódik le Tony a Natasha melletti székre, ugyanazzal a lendülettel elkapva az asztal közepéről a gabonapelyhet.
- A rendelés leadva, uram - igazolja vissza Jarvis.
- Ügyes fiú.
- Igyekszem mindig a kedvére tenni, uram.
- Azért ne éld bele magad. Bizonyos... területeken van még mit fejlődnöd.
- Tegnap este nem ezt mondta, uram. Bár az igaz, nehezen tudtam kivenni a szavait.
Clint félrenyeli a mogyoróvajas pirítóst. Még Natashának is elkerekednek a szemei, de aztán a beszélgetés Stark-sebességgel suhan tova más témák felé, így nem marad idejük megjegyzéssel illetni a talán-flörtöt.
Az együttélésbe való beleszokással Tony csak egyre kényelmesebb, önfeledtebb lesz a többiek jelenlétében, és Jarvis valamilyen állítólag csak emberekre jellemző önző és egoisztikus indoktól hajtva nem inti óvatosságra, mert elképzelhető, hogy Jarvist valamiféle örömérzet járja át (megnövekedett energiaszint? gyorsabb energiaáramlás? Clint sorozatletöltései seperc alatt befejeződnek?), valahányszor sikerül zavarba hozniuk egy csapattagot. Tonyt leginkább a formalitásba merevített csábítás nadrágfeszítő izgalma motiválja. Azok a szemtelen közönnyel hozzáfűzött "uram"-ok. Ahh, azok szemtelen "uram"-ok a pokolba vezető út fényes kis kockakövei, Tony tudja jól.
Természetesen Clint lesz az, aki először felhozza. A kontextus teljesen váratlan, a Bosszúállók ugyanis félhalott állapotban pihegve hevernek szanaszét a zsibongóban (Bruce-nak nem áll rá a szája a nappali szó használatára, és az elnevezés ragadósnak bizonyul), amikor Clint jelentőségteljesen kiemeli a fejét a két nyakpárna közül, körbenéz Tonyt keresve a tekintetével, majd kinyögi:
- Stark, mégis mennyire plátói ez a dolog Jarvisszal?
- Ez most így honnan? - fuldokolja Natasha, - Tudod mit, nem is érdekel - emeli ki ő is az arcát végre a kanapé karfájából. - Stark és Jarvis magánélete Starkra és Jarvisra tartozik.
- Azért nem teljesen - dönt úgy Steve, hogy ő is csatlakozik Tony legbelsőbb érzéseinek ad hoc, levezető jellegű kitárgyalásához.
Thor mély hörgése lehet a beleegyezés vagy a tiltakozás jele is, ki tudja. Tony szeretné azt gondolni, hogy legalább egy valaki felemeli a hangját az érdekében.
- Mivel Jarvis a moderátor és a kapcsolattartó a csapattagok között a bevetések során, rohadtul a csapatkapitányra is tartozik bármiféle személyes elfogultság.
- Én alkottam Jarvist, nem tudom, hogy lehetnék még ennél is személyesen elfogultabb. Elhiszem, hogy jó érzés beleütni a finnyás orrod mások ügyeibe, Rogers, de ezúttal árnyékra vetődtél.
- Szóval akkor nem dugod Jarvist? - Clint lényegre törő, mint egy villamosszék.
- Nem, nem dugom Jarvist! - rimánkodja a plafonnak Tony, és közben hálát ad Clint megfogalmazásáért, ami nem kényszeríti hazugságra.
Mindez semmi nem jelent, amikor négy nappal később ő és Steve belesétálnak a legmocskosabb szájú beszélgetésbe, ami mesterséges intelligencia és ember között valaha elhangzott. A helyzet egyértelműségét fokozza, hogy Tony bokára csúsztatott nadrággal terpeszkedik a szerelőasztalon.
- Wáááhúúú - kapja a arca elé a kezét Clint, ahogy atomvillanás esetén tanítják a hatvanas évekbeli katonai felvilágosító szórólapok. Steve ki is vetődik az ajtón.
- Most mi van - tárja szét a kezét Tony -, lényegében már úgyis nyílt titok volt.
Clint az arcára szorított kézzel még mindig arról próbálja meggyőzni magát, hogy atomvillanást látott.
- Más dolog ismerni az utat és járni rajta - dörmögi Steve visszasomfordálva.
- Kivel néztél Mátrixot?! Nekem miért nem szólt senki?
- Gondolom akkor is épp... etyepetyéltetek Jarvisszal - integet Steve zavartan maga előtt.
- Etyepetyéltünk? - néz rá megütközve Tony.
- Ha én nem kritizálom a partnerválasztásaidat, te se kritizáld a szóválasztásaimat.
- Alku - von vállat Tony.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem dugod Jarvist - tér vissza végre a helyzetbe Clint néhány jógalégzés után.
- Nos, ha lehet egy szavam az ügyben, tekintve, hogy én is erősen érintett vagyok, kérhetnék némi tiszteletet?- szólal meg ekkor Jarvis a fejük fölül. - Szigorú értelemben véve - teszi még hozzá -, egyébként is én dugom Tonyt.
Tony nem mulasztja el kihallani az elfojtott kuncogást a hangszórókból. Haragosan fordítja fejét a legközelebbi kamera irányába, aztán csakhamar rájön, hogy a kuncogás forrása már nem Jarvis.
- Jesszus mit tettem - néz a csapattársai tejbetök vigyorára.
- Stark, mégis mennyire plátói ez a dolog Jarvisszal?
- Ez most így honnan? - fuldokolja Natasha, - Tudod mit, nem is érdekel - emeli ki ő is az arcát végre a kanapé karfájából. - Stark és Jarvis magánélete Starkra és Jarvisra tartozik.
- Azért nem teljesen - dönt úgy Steve, hogy ő is csatlakozik Tony legbelsőbb érzéseinek ad hoc, levezető jellegű kitárgyalásához.
Thor mély hörgése lehet a beleegyezés vagy a tiltakozás jele is, ki tudja. Tony szeretné azt gondolni, hogy legalább egy valaki felemeli a hangját az érdekében.
- Mivel Jarvis a moderátor és a kapcsolattartó a csapattagok között a bevetések során, rohadtul a csapatkapitányra is tartozik bármiféle személyes elfogultság.
- Én alkottam Jarvist, nem tudom, hogy lehetnék még ennél is személyesen elfogultabb. Elhiszem, hogy jó érzés beleütni a finnyás orrod mások ügyeibe, Rogers, de ezúttal árnyékra vetődtél.
- Szóval akkor nem dugod Jarvist? - Clint lényegre törő, mint egy villamosszék.
- Nem, nem dugom Jarvist! - rimánkodja a plafonnak Tony, és közben hálát ad Clint megfogalmazásáért, ami nem kényszeríti hazugságra.
Mindez semmi nem jelent, amikor négy nappal később ő és Steve belesétálnak a legmocskosabb szájú beszélgetésbe, ami mesterséges intelligencia és ember között valaha elhangzott. A helyzet egyértelműségét fokozza, hogy Tony bokára csúsztatott nadrággal terpeszkedik a szerelőasztalon.
- Wáááhúúú - kapja a arca elé a kezét Clint, ahogy atomvillanás esetén tanítják a hatvanas évekbeli katonai felvilágosító szórólapok. Steve ki is vetődik az ajtón.
- Most mi van - tárja szét a kezét Tony -, lényegében már úgyis nyílt titok volt.
Clint az arcára szorított kézzel még mindig arról próbálja meggyőzni magát, hogy atomvillanást látott.
- Más dolog ismerni az utat és járni rajta - dörmögi Steve visszasomfordálva.
- Kivel néztél Mátrixot?! Nekem miért nem szólt senki?
- Gondolom akkor is épp... etyepetyéltetek Jarvisszal - integet Steve zavartan maga előtt.
- Etyepetyéltünk? - néz rá megütközve Tony.
- Ha én nem kritizálom a partnerválasztásaidat, te se kritizáld a szóválasztásaimat.
- Alku - von vállat Tony.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem dugod Jarvist - tér vissza végre a helyzetbe Clint néhány jógalégzés után.
- Nos, ha lehet egy szavam az ügyben, tekintve, hogy én is erősen érintett vagyok, kérhetnék némi tiszteletet?- szólal meg ekkor Jarvis a fejük fölül. - Szigorú értelemben véve - teszi még hozzá -, egyébként is én dugom Tonyt.
Tony nem mulasztja el kihallani az elfojtott kuncogást a hangszórókból. Haragosan fordítja fejét a legközelebbi kamera irányába, aztán csakhamar rájön, hogy a kuncogás forrása már nem Jarvis.
- Jesszus mit tettem - néz a csapattársai tejbetök vigyorára.
*
Minden nagyszerűen alakult tehát a humán-robot kapcsolatok terén. Legnehezebben Bruce tette túl magát Tony excentricitásának eme legújabb vadhajtásán, ám Jarvisnak lassan, apránként és nagy türelemmel sikerült meggyőznie őt arról, hogy nem sző titkos és sötét terveket a világuralom magához ragadására. A türelem, meg kell hagyni, Jarvis egyik legfőbb erénye volt, de mit is várhatnánk valakitől, aki kénytelen volt Tony mellett edződni, jegyezte meg Natasha, én is akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a zen buddhizmussal, amikor Starknak dolgoztam. Nem csak hogy sikerült meggyőznie a szándékai tisztes voltáról, de Jarvis és Bruce csakhamar öribarikká válnak, aminek csak egyik oka, hogy Tony mellett Bruce az, aki képes fél napokat *köhömmm heteket* emberi tárasaság nélkül tölteni a laborban.
Tényleg minden nagyszerűen alakult, egészen addig, amíg foglyul nem ejtették Lokit, és Loki emberré nem változtatta Jarvist. Igen, pont, mint a mesében. Higgyétek el, nekem sem tetszik ez a fordulat, és ha választhatnék, valami realistább megoldás felé hajlanék, például hosszú fejezeteken keresztül írnék arról, Tony és Jarvis hogyan jutnak el addig a döntésig, hogy a kapcsolatuk mégis csak akkor teljesedne ki igazán, ha Jarvis humanoid testet kapna, aztán hogyan töltenének édes-mézes heteket a műhelyben Jarvis külsejét tervezgetve (Tony kétszázhatvankettő különböző playboy címlalplány megjelenését vetítené össze, Jarvis ragaszkodna valami nagyon letisztult és Tony szerint creepy kinézethez), hogyan várná Tony lélegzetvisszafojtva, amíg Jarvis betölti magát a cybertestbe, és először kinyitja a szemét, először emeli rá a tekintetét. Ám ehelyett tessék, itt vagyok ezzel az írói szempontból némiképp komolytalan, már-már ciki ténnyel, hogy Loki kicsinyes bosszúból, ahogy a gyerekkönyvek mesebeli varázslója, átváltoztatta Jarvist. Mert Tony csúnyát mondott rá. (Azt már szinte le sem merem írni, hogy Loki közben kajánul kacagott, és hogy talán még egy zöld villanás is kísérte az egészet. A zöld villanásról inkább bölcsen hallgatok, mint komoly elbeszélésben teljességgel felvállalhatatlan elem.)
Tényleg minden nagyszerűen alakult, egészen addig, amíg foglyul nem ejtették Lokit, és Loki emberré nem változtatta Jarvist. Igen, pont, mint a mesében. Higgyétek el, nekem sem tetszik ez a fordulat, és ha választhatnék, valami realistább megoldás felé hajlanék, például hosszú fejezeteken keresztül írnék arról, Tony és Jarvis hogyan jutnak el addig a döntésig, hogy a kapcsolatuk mégis csak akkor teljesedne ki igazán, ha Jarvis humanoid testet kapna, aztán hogyan töltenének édes-mézes heteket a műhelyben Jarvis külsejét tervezgetve (Tony kétszázhatvankettő különböző playboy címlalplány megjelenését vetítené össze, Jarvis ragaszkodna valami nagyon letisztult és Tony szerint creepy kinézethez), hogyan várná Tony lélegzetvisszafojtva, amíg Jarvis betölti magát a cybertestbe, és először kinyitja a szemét, először emeli rá a tekintetét. Ám ehelyett tessék, itt vagyok ezzel az írói szempontból némiképp komolytalan, már-már ciki ténnyel, hogy Loki kicsinyes bosszúból, ahogy a gyerekkönyvek mesebeli varázslója, átváltoztatta Jarvist. Mert Tony csúnyát mondott rá. (Azt már szinte le sem merem írni, hogy Loki közben kajánul kacagott, és hogy talán még egy zöld villanás is kísérte az egészet. A zöld villanásról inkább bölcsen hallgatok, mint komoly elbeszélésben teljességgel felvállalhatatlan elem.)
Mindenről Tony tehet, természetesen. Na jó, vagy ha úgy vesszük, és a gyökeréig akarok leásni a dolognak, akkor a Skarlát Boszorkány. A Skarlát Boszorkány egy áprilisi reggelen pontban tíz órakkor (pedig nem is elseje volt, ezt Tony külön megjegyezte magának) előzetes bejelentés nélkül és határozatlan időre megszüntette a gravitációt Államokszerte az összes kormányzati épületben. Már most képzeljétek el, hogy épp egy értekezleten ültök a jövő évi költségvetési hiány csökkentéséről, szemben veletek a monetáris tanács tagjai és még néhány vezető beosztású kormányzati tisztségviselő, amikor is egyszer csak a papírlap, amin eddig jegyzetelést tettettetek, lebegni kezd, lassan megpördül, és az addigra már szintén az asztal körül lebegő jól öltözött honatyák arcára kiül a megrökönyödés, ahogy meglátják a papírra pingált, gondosan élethűre satírozott, irdatlan nagy...
Az elnök, érthető módon, tajtékzott magánszférája ilyen mértékű nyilvánosságra kerülése után. Azonnali intézkedést követelt az összes titkos és féltitkos szervezettől, katonai és félkatonai egységtől, a Bosszúállókat is beleértve.
Hiába, mert senki nem tudott segíteni. Habár Tony javasolta, az elnök iratkozzon be egy jobbféltekés rajztanfolyamra, mert őszintén, ennél még a Hulk is finomabb vonalakat használt, amikor egy rendőrautóval véste fel az aszfaltra Fury elnagyolt képmását, de ez sem segített, csak előre vetítette a közelgő katasztrófát.
A katasztrófához vezető következő lépés az volt, amikor Thor is befutott, és felötlött benne, hogy egyszer Loki hasonló módon tréfálta meg a királyi gárdát.
Nosza, vonjuk be tehát Lokit. Bár a Thor mániákus kisöccsével való együttműködés sosem volt zökkenőmentes, a jelenlegi helyzetben a hivatalos helyeken szerzett kövér jó pontok lehetőségével kecsegtetett. És Fury a megmondhatója, jócskán szükségük volt a hivatalos helyeken szerzett kövér jó pontokra. Lokit meg majd csak elviselik egy-két napig, hangzott az érvelés. Persze az nagyban segítené a közhangulat féken tartását, ha nem New Yorkban látnák vendégül a destruktív hajlamokkal rendelkező istenséget, hanem a malibui villa elszigetelt luxusában. Ez ellen csak Tony tiltakozott veszettül - most építettem újjá, miután a földig rakétázta az exem volt pasija -, de őt természetesen leszavazták. Döntési joga elvégre miért is lenne, ő csak megtervez és kifizet mindent a csapat részére, de beleszólása, az persze nincs.
Ezzel kapcsolatos frusztrációját így nem is annyira akaratlanul Lokin vezette le. Igen, az is nagy hiba volt, hogy Tony elfuserált mini-Hitlernek nevezte Lokit. (Igaz, Steve-nek is része volt a dologban, mert nagy lelkesen nekiállt elmagyarázni Lokinak, ki is volt Hitler.) Vagy hogy lesokkolta a saját fejlesztésű elektromos sokkolójával, amikor Loki mit sem sejtve áthajolt a válla felett, hogy elvegye a távirányítót az asztal közepéről. Mindezek nem segítették elő az akadálymentes kommunikáció és az elfogadó légkör kialakulását a Natasha szerint.
Szóval Loki jött, emberi alakot adott Jarvisnak, aztán egy hajnalban csak a hűlt helyét, és megmagyarázhatatlan mennyiségű üres Snickerses papírt találtak a szobájában. Nem tudtam, hogy az öcséd ekkora Snickers buzi, kommentálta Tony egykedvűen Thornak, és közben magában fellélegzett, hogy megszabadultak Lokitól nagyobb baleset nélkül.
Az öröme nem tartott azonban sokáig. Egészen pontosan: öröme aznap délutánig tartott.
Ekkor slattyog le ugyanis egy fél napos mozimaraton után a műhelybe most már dolgozni is kéne alapon.
A liftből kilépve azonnal feltűnik neki, hogy műhely teljesen el van sötétítve. Mármost a műhelyben Jarvis Tony meghagyása szerint sosem kapcsolja le a világítást. Rém furcsa tény #1.
- Jarvis? Kiégett az izzó? Mind a nyolcvanhárom egyszerre? Mind a nyolcvanhárom, takarékos, tizenkét éves élettartammal bíró izzó épp ma mondta be az unalmast?
Jarvis nem válaszol. Rém furcsa tény #2. Az ajtó sem nyílik ki automatikusan, ahogy mindig, így hát kénytelen a fali panel retinaolvasóját igénybe venni. Amíg egyik szemét identitásának bizonyítására használja, a másik sarkából az üvegfalon túli helyiséget pásztázza, de a fény hiányán kívül semmi szokatlant nem észlel. Kíváncsiságának köszönhetően viszont nem sikerül elsőre az azonosítás, így kénytelen megismételni, fegyelmezve magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. Végre bejut a műhelybe.
- Jarvis?
Egyedül a halvány fényű asztali lámpa világít a sarokban a króm szerelőpulton. Tony maga sem tudja miért, arra felé veszi az irányt, amikor meghallja a hangot. A mellette lévő asztal mögül jön, mintha egy kóbor állat épp az ő műhelyét választotta volna arra, hogy kilehelje a lelkét - habár az életmódját és a földrajzi fekvést illetően a haldokló alien valójában jóval esélyesebb, mint egy sebesült borz. Panaszos, elhaló nyöszörgés.
- Jarvis? - Meg kell hagyni, ezen a ponton már a saját hangjából is hiányzik a tartás, ahogy befordul az asztal sarkánál. - Rohadtul nem vagy vic...
Nem, mindez rohadtul nem vicces. Sőt, nem is egyszerűen a becsípte-a-cipzár- a-zacsim módon nem vicces, hanem nem vicces azon a módon, ahogy nem vicces, ha a tükörbe nézve a tükörképed nem a saját mozdulataidat produkálja, hanem csak felvont szemöldökkel, mereven, megvetően néz rád. Hát ilyen szinten nem vicces.
A szerelőasztal alatt fekvő alak sápadt, tejfehér, szinte fehéren izzik a félhomályban. A kompakt magzatpózban nehéz bármi konkrétat kivenni, mindössze egyetlen dolog teljesen világos Tony számára: a lény szenved. A mellkasa szabálytalan időközönként emelkedik és zuhan össze megint, a légzése szaggatott, kínlódó. Az arcának csak fél oldala látszik: finom csontok a friss, vékony bőrréteg alatt, mintha még az illesztések is kivehetőek lennének, ahol a koponyacsontok összeérnek. Tony ránéz az arcra, és egyszerre csak zsigerbe maró bizonyossággal tudja, mert összeállnak az addig tapasztalt furcsaságok, Jarvis szótlansága, és a lény neonkéken izzó szemei. Bizonyos arcokat formától függetlenül felismerünk, és a felismerés súlya alatt Tony most csak egyetlen dolgot tehet: pánikszerűen kimenekül a műhelyből.
Menekülés a legközelebbi vécéig tart, ahol azonnal kiadja magából a reggelire elfogyasztott C-vitaminnal tuningolt gabonapelyhet és az ebédre elfogyasztott-whiskey szódát. Ezek után még mindig nem tudja, mi tévő legyen, így remegő kézzel kotorászni kezd a farmerzsebében a telefonjáért, és az egyetlen szóba jöhető számot tárcsázza.
- Remélem, nem azért hívsz, mert megint hipotetikus lyukat ütöttél a tér-idő kontinuumon.
- Gyere le a laborba. Most.
- A tér-idő kontinuum. Őszintén aggódom érte.
- A tér-idő kontinuum kibaszottul rendben van, én viszont nem, szóval gyere le.
- Biztos, hogy...
- Bruce!
- Már a liftben vagyok.
Valóban: az ajtó előtt nem sokkal később megszólal Bruce Tony holléte felől tudakolódzó hangja.
- Hali.
- Szarul nézel ki.
- Jarvis inkarnálódott.
- Miféle szereket teszteltél magadon mostanában?
- Hogy mi van? Nem vettem be semmit, esküszöm. Becsszó. Pisilek neked üvegbe, ha kell. Bár ha sietsz, még utolérheted a rókám - bök a háta mögé Tony, ahonnan a vécétartály vidám újratöltekezése hallatszik.
- Kösz, de nem érdekel a rókád. Hogy érted, hogy Jarvis inkarnálódott?
Tony nagy szemeket mereszt rá, mint a kisgyerek, aki az éjszaka közepén felvert szüleinek igyekszik bizonygatni, hogy márpedig igenis szörnyek vannak az ágya alatt. Végül a vizuális prezentáció mellett dönt: megragadja Bruce vállást, és a labor felé taszigálja, ott van bent, mutat az üvegen túlra. Bruce mit tehet, kénytelen benézni azágy szerelőasztal alá, persze csak miután Tony nagy nehezen ismét megértette magát a retinaszkennerrel.
- Nekem nem hasonlít Jarvisra - hajol az alak fölé aggódó arccal Bruce. Azonban a következő pillanatban már előbújik belőle az orvos - a potenciális dolgok közül, amelyek Bruce-ból előbújhatnak, Tony úgy ítéli, ez határozottan a jobbik eset -, és máris a lény (Jarvis, Jarvis, zakatol Tonyban) pulzusán van a keze. Hipotermia, dünnyogi azonnal, ahogy az ujjai hozzáérnek a hófehér bőrhöz, majd leveszi a zakóját, és ráteríti a ziháló alakra, aki erre mintha megemelné a fejét, csak hogy az azonnal visszazuhanjon a mellkasára.
Aztán nagyon halkan, de a jól ismert szarkasztikus hangon mégis megszólal, nehezen, két lélegzetvétel között préselve a szavakat:
- Odafentről... nem tűnt ilyen rohadt fájdalmasnak.
Tony cefetül érzi magát. Hát persze, hogy ki van hűlve, ő is gondolhatta volna, miért nem gondolta, és most mit csináljon, vegye le ő is a pólóját, miért nem jutott előbb eszébe, hogy a reszketés oka nyilvánvalóan az, hogy ki van hűlve, és...
- Tony! Tony! - Oh. Bruce a vállát rázogatja.
- Hm?
- Fel kellene vinnünk innen.
- Rendben - bólint rá tettre készen. - Megmondom Jarvisnak, hogy fűtse fel az egyik üres hálót.
Bruce most elengedi a vállát, és megütközve pillog rá.
- Te figyelj, a zseni titulust honnan szedted? Biztos, hogy valid volt az a teszt? Mármint, online töltötted ki, ilyen ingyenes IQ mérés volt, mi?
Most komolyan, kezdje el magyarázni Bruce-nak, hogy amióta az eszét tudja, mindenről Jarvis gondoskodott, Tonyt magát is beleszámítva? Mondja el neki, hogy probléma esetén az első reakciója, hogy Jarvist zaklatja magyarázatért. Nem fair dolog tőle, hogy hirtelen, előzetes bejelentés nélkül fordít a kockán.
Egy szerelőasztalból avanzsált hordágy segítségével szerencsére könnyedén kivitelezhető a feladat, és mielőtt Jarvist betolnák a liftbe, Tony a szeme sarkából még egy Snickerses papírt is elkap, ami ott sunnyog az egyik félig kész kapcsolótáblába begyűrve. Sonofabitch, szalad ki ekkor a száján.
Amfetaminszármazékokat nem akarnak rájuk tukmálni a parton, viszont lufiállatkákat, fagyit, tollaskészletet, pattogatott kukoricát és vattacukrot minden második lépésnél. Már az autóban is keveset beszélnek, Tony fél szemét mindig Jarvison tartja, aki úgy tűnik, teljesen el van veszve a látásban, hallásban, illatokban és érzékelésben. Néha lehunyja a szemét, és szinte élettelennek tűnik, csak a mellkasa lassú emelkedése és süllyedése mutatja, hogy valószínűleg túltelítődött benyomásokkal, és kis időre van szüksége, amíg kitisztul ismét a feje. Legalábbis ezt válaszolja Tony első, aggódó kérdésére, és Tony kénytelen beérni a válasszal.
Aztán elgondolkozik rajta, milyen lehet az első napodat élni a Földön. Először látni a kabrióból a délutáni hőségben elsuhanó kaliforniai tájat, szétfoszló pálmafák és a meleg szél az arcodon. Először érezni napfényt a bőrödön, forró és szúrós, és először tapasztalni a tarkódon meginduló izzadságcseppeket. Tony bekapcsolja a klímát.
Szombat délután van, sokan jönnek a partra, de ők addig sétálnak, amíg egy viszonylag nyugodtabb szakaszra nem bukkannak, egy sziklakiszögelés mögött. Natasha árnyékként követi őket. A gyerekzsivaly és az édeskés illatok ide is elérnek, letompítva a délutáni nehéz levegő által. Jarvis még mindig a vattacukorral ismerkedik, ami a formája miatt tetszett meg neki, és most mintha nem tudná eldönteni, hogy merje-e megérinteni, vagy inkább dobja a tengerbe az olvadozó rózsaszín felhőt.
- Azért nehéz feldolgoznom, hogy ennyi élmény közül épp az epres vattacukor varázsol el leginkább. Le se tagadhatnád, hogy meleg vagy.
- Nem vagyok meleg - néz rá sértődötten Jarvis. - Mármint, nem mintha bármi probléma lenne a melegséggel önmagában, de én nem vagyok az.
- Nyilván ezért támadtál le napi rendszerességgel a fürdőszobában - akadékoskodik Tony.
- Aligha nevezhető letámadásnak, ha nem volt fizikai valóm.
- Ha jól emlékszem, nagyon kreatív voltál.
- Akárhogy is - von vállat Jarvis, és nagy levegő után belemártja ujjait a rózsaszín ragacsba, majd kihúz belőle néhány cukorszálat, és az ujjai között sodorgatja. Ráfintorítja az orrát. - Ez még nem bizonyíték a szexuális orientációmat illetően.
- Nem azért, de amikor legutóbb csekkoltam, határozottan hímnemű voltam. És ha nem csal az emlékezetem, és jól emlékszem arra a délutánra, amikor a labor padlóján virnyogtál, akkor te is.
- És? - néz most rá Jarvis, és Tony pólójába keni a kezéről szirupossá olvadt cukrot. - Történetesen férfi vagy, és akkor mi van? Lehetnél nő is. Loki valamilyen oknál fogva férfi testtel ruházott fel, de lehetnék nő is. Számít?
- Jól értem, hogy azt akarod mondani, hogy Stark-szexuális vagy?
- Gondolom, valami olyasmi. Bár jelenleg leginkább az foglalkoztat, hogyan képesek az emberi lények megenni ezt a förtelmet? - néz tanácstalanul Tonyra.
- Így - válaszolja Tony, és nagyot markol a vattacukorból, majd a szájába gyűri. Ahogy várható volt, fullasztóan édes és teljességgel nem-eper ízű. - Finom - hazudja pofátlanul.
Jarvis újabb áttetsző szálat húz ki, majd a nyelvéhez érinti. Felcsillan a szeme. Fél perc múlva csak a lecsupaszított fapálcát szorongatja, aztán a tengerbe dobja, hogy elmossa a víz.
- Úgy érzem, hihetetlen sebességre kapcsolt az agyam - suttogja elkerekedett szemekkel.
- Sugar rush - vigyorog Tony. - Jó, mi? Ha Clint tudná, hogy nem az amfetaminszármazékoktól, hanem az olcsó édességtől kellett volna intenie...
Ekkor slattyog le ugyanis egy fél napos mozimaraton után a műhelybe most már dolgozni is kéne alapon.
A liftből kilépve azonnal feltűnik neki, hogy műhely teljesen el van sötétítve. Mármost a műhelyben Jarvis Tony meghagyása szerint sosem kapcsolja le a világítást. Rém furcsa tény #1.
- Jarvis? Kiégett az izzó? Mind a nyolcvanhárom egyszerre? Mind a nyolcvanhárom, takarékos, tizenkét éves élettartammal bíró izzó épp ma mondta be az unalmast?
Jarvis nem válaszol. Rém furcsa tény #2. Az ajtó sem nyílik ki automatikusan, ahogy mindig, így hát kénytelen a fali panel retinaolvasóját igénybe venni. Amíg egyik szemét identitásának bizonyítására használja, a másik sarkából az üvegfalon túli helyiséget pásztázza, de a fény hiányán kívül semmi szokatlant nem észlel. Kíváncsiságának köszönhetően viszont nem sikerül elsőre az azonosítás, így kénytelen megismételni, fegyelmezve magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. Végre bejut a műhelybe.
- Jarvis?
Egyedül a halvány fényű asztali lámpa világít a sarokban a króm szerelőpulton. Tony maga sem tudja miért, arra felé veszi az irányt, amikor meghallja a hangot. A mellette lévő asztal mögül jön, mintha egy kóbor állat épp az ő műhelyét választotta volna arra, hogy kilehelje a lelkét - habár az életmódját és a földrajzi fekvést illetően a haldokló alien valójában jóval esélyesebb, mint egy sebesült borz. Panaszos, elhaló nyöszörgés.
- Jarvis? - Meg kell hagyni, ezen a ponton már a saját hangjából is hiányzik a tartás, ahogy befordul az asztal sarkánál. - Rohadtul nem vagy vic...
Nem, mindez rohadtul nem vicces. Sőt, nem is egyszerűen a becsípte-a-cipzár- a-zacsim módon nem vicces, hanem nem vicces azon a módon, ahogy nem vicces, ha a tükörbe nézve a tükörképed nem a saját mozdulataidat produkálja, hanem csak felvont szemöldökkel, mereven, megvetően néz rád. Hát ilyen szinten nem vicces.
A szerelőasztal alatt fekvő alak sápadt, tejfehér, szinte fehéren izzik a félhomályban. A kompakt magzatpózban nehéz bármi konkrétat kivenni, mindössze egyetlen dolog teljesen világos Tony számára: a lény szenved. A mellkasa szabálytalan időközönként emelkedik és zuhan össze megint, a légzése szaggatott, kínlódó. Az arcának csak fél oldala látszik: finom csontok a friss, vékony bőrréteg alatt, mintha még az illesztések is kivehetőek lennének, ahol a koponyacsontok összeérnek. Tony ránéz az arcra, és egyszerre csak zsigerbe maró bizonyossággal tudja, mert összeállnak az addig tapasztalt furcsaságok, Jarvis szótlansága, és a lény neonkéken izzó szemei. Bizonyos arcokat formától függetlenül felismerünk, és a felismerés súlya alatt Tony most csak egyetlen dolgot tehet: pánikszerűen kimenekül a műhelyből.
Menekülés a legközelebbi vécéig tart, ahol azonnal kiadja magából a reggelire elfogyasztott C-vitaminnal tuningolt gabonapelyhet és az ebédre elfogyasztott-whiskey szódát. Ezek után még mindig nem tudja, mi tévő legyen, így remegő kézzel kotorászni kezd a farmerzsebében a telefonjáért, és az egyetlen szóba jöhető számot tárcsázza.
- Remélem, nem azért hívsz, mert megint hipotetikus lyukat ütöttél a tér-idő kontinuumon.
- Gyere le a laborba. Most.
- A tér-idő kontinuum. Őszintén aggódom érte.
- A tér-idő kontinuum kibaszottul rendben van, én viszont nem, szóval gyere le.
- Biztos, hogy...
- Bruce!
- Már a liftben vagyok.
Valóban: az ajtó előtt nem sokkal később megszólal Bruce Tony holléte felől tudakolódzó hangja.
- Hali.
- Szarul nézel ki.
- Jarvis inkarnálódott.
- Miféle szereket teszteltél magadon mostanában?
- Hogy mi van? Nem vettem be semmit, esküszöm. Becsszó. Pisilek neked üvegbe, ha kell. Bár ha sietsz, még utolérheted a rókám - bök a háta mögé Tony, ahonnan a vécétartály vidám újratöltekezése hallatszik.
- Kösz, de nem érdekel a rókád. Hogy érted, hogy Jarvis inkarnálódott?
Tony nagy szemeket mereszt rá, mint a kisgyerek, aki az éjszaka közepén felvert szüleinek igyekszik bizonygatni, hogy márpedig igenis szörnyek vannak az ágya alatt. Végül a vizuális prezentáció mellett dönt: megragadja Bruce vállást, és a labor felé taszigálja, ott van bent, mutat az üvegen túlra. Bruce mit tehet, kénytelen benézni az
- Nekem nem hasonlít Jarvisra - hajol az alak fölé aggódó arccal Bruce. Azonban a következő pillanatban már előbújik belőle az orvos - a potenciális dolgok közül, amelyek Bruce-ból előbújhatnak, Tony úgy ítéli, ez határozottan a jobbik eset -, és máris a lény (Jarvis, Jarvis, zakatol Tonyban) pulzusán van a keze. Hipotermia, dünnyogi azonnal, ahogy az ujjai hozzáérnek a hófehér bőrhöz, majd leveszi a zakóját, és ráteríti a ziháló alakra, aki erre mintha megemelné a fejét, csak hogy az azonnal visszazuhanjon a mellkasára.
Aztán nagyon halkan, de a jól ismert szarkasztikus hangon mégis megszólal, nehezen, két lélegzetvétel között préselve a szavakat:
- Odafentről... nem tűnt ilyen rohadt fájdalmasnak.
Tony cefetül érzi magát. Hát persze, hogy ki van hűlve, ő is gondolhatta volna, miért nem gondolta, és most mit csináljon, vegye le ő is a pólóját, miért nem jutott előbb eszébe, hogy a reszketés oka nyilvánvalóan az, hogy ki van hűlve, és...
- Tony! Tony! - Oh. Bruce a vállát rázogatja.
- Hm?
- Fel kellene vinnünk innen.
- Rendben - bólint rá tettre készen. - Megmondom Jarvisnak, hogy fűtse fel az egyik üres hálót.
Bruce most elengedi a vállát, és megütközve pillog rá.
- Te figyelj, a zseni titulust honnan szedted? Biztos, hogy valid volt az a teszt? Mármint, online töltötted ki, ilyen ingyenes IQ mérés volt, mi?
Most komolyan, kezdje el magyarázni Bruce-nak, hogy amióta az eszét tudja, mindenről Jarvis gondoskodott, Tonyt magát is beleszámítva? Mondja el neki, hogy probléma esetén az első reakciója, hogy Jarvist zaklatja magyarázatért. Nem fair dolog tőle, hogy hirtelen, előzetes bejelentés nélkül fordít a kockán.
Egy szerelőasztalból avanzsált hordágy segítségével szerencsére könnyedén kivitelezhető a feladat, és mielőtt Jarvist betolnák a liftbe, Tony a szeme sarkából még egy Snickerses papírt is elkap, ami ott sunnyog az egyik félig kész kapcsolótáblába begyűrve. Sonofabitch, szalad ki ekkor a száján.
Ha legközelebb találkozom az öcséddel, egykévé teszlek, közli Thorral, amikor lehuppan mellé a kanapéra. Thor épp a Trónok Harcába van belemélyedve két üres zacskónyi popcorn mélységig, da a reflexszé vált csakörökbefogadtuk így sem késik. Aztán még a kontextustól némileg elrugaszkodva hozzáteszi, you know nothing, Tony Stark. Tony magában igazat ad neki, és lenyúlja a frissen bontott csomag kukoricát. Igen, mindenkinek jobb, ha hagyja, hogy Bruce gondoskodjon Jarvisról. Legfőképp magának Jarvisnak.
Csak két évaddal később tűnik fel neki, hogy időközben Thor elaludt, és az ő vállára biccentett fejjel nyáladzik békésen, a nappali kiürült, és odakint megint világos van. Óvatosan kimanőverezi magát a rázúduló norvég istenség alól, aztán mégiscsak egyszer élünk alapon úgy dönt, talán rápillant arra a kettőre, ott a folyosó végén lévő szobában.
Az ajtó félig nyitva, így nem ébreszti fel őket, amikor belép. Bruce egy karosszékben ültében szunyókál, Jarvis fehér paplannal letakarva fáraópózban alszik. A kezei kinyújtva maga mellett, az álla megemelve. Most kevésbé tűnik védtelennek. És talán csak ő volt túlzottan bepánikolva, de hajra sem emlékezett, nem hogy hirtelenszőke tincsekre, ez egészen nevetséges. Kivéve, hogy valahogyan mégis illenek az archoz.
Az arc. Tony most először veszi magának a bátorságot, hogy alaposan szemügyre vegye minden vonalát és élét, hogy kiolvassa azzal az olthatatlan, be nem vallott vággyal, hogy magára ismerjen benne. Jarvis arca azonban félreérthetetlenül idegen. Sőt, a makulátlansága, frissessége azt súgja a szemlélőnek: nem innen származom, nem közületek való vagyok. Nyugtalanító, ahogyan csak az angyalok tudnak nyugtalanítóak lenni.
Tonyt utoljára akkor érezte ennyire meglepettnek magát, amikor egy afgán barlangban, akumulátorra csatlakoztatott szívvel ébredt. Talán még az sem volt ekkor szívás.
Lassan kihátrál a szobából.
*
Remek megoldást talál a helyzetre: a Stark Industries felelősségteljes vezérigazgatója lesz, főállásban, ami a Tony Stark sztenderd szerint huszonnégyből huszonnégy óra Los Angeles-i székházban töltött időt jelent. Pepper mióta nyúzza már érte. Sőt, egy egész sor ember zavarba ejtően régóta próbálja meggyőzni arról, hogy a sikeres vállalatvezetés titka, hogy ténylegesen és ne csak névlegesen vezesse a vállalatot. Milyen igazuk volt.
Habár azt be kell vallani, hogy mintha megnőtt volna a "Mennyire ismered a Forest Gumpot"; "Melyik szereplő lennél a Frozenből" jellegű tesztek munkaidőben való kitöltése iránti érdeklődése, de hát sohasem késő rejtett erőforrásokat felfedeznünk magunkban, ugye. Az, hogy a földszinti liftnél lévő gumicukor-automatát olyan gyakorisággal látogatta, hogy Happy végül biztonsági okokra hivatkozva rendelt egyet a vezérigazgatói szintre is, csak annak a bizonyítéka, hogy az intenzív agymunka megköveteli az extra cukormennyiség bevitelét a szervezetébe, és nem pedig annak, ahogy Bruce állítja, ahogy most ott ül mogorván vele szemben az íróasztala túloldalán, hogy a cégnél végzett munkája csak ürügy, hogy ne kelljen otthon lennie.
- Egyszer sem beszéltél vele. Egyszer sem, Tony.
Bruce nem tűnik boldognak. Sőt, Tony megkockáztatná, hogy még a szokásos megrugdalt kiskutya kinézeténél is boldogtalanabbnak tűnik. Egy diszkrét mozdulattal elhúzza előle a kedvenc japán töltőtollát, és az íróasztalba épített széfbe dugja, annak túlélési esélyeit latolgatva... amennyiben Hulkká fajul a helyzet.
- Megértem, hogy ez az egész szituáció rém kellemetlen - tárja szét a kezét.
Igen, komoly esély van rá, hogy Bruce azonnal behulkul.
- Kellemetlen?! A kellemetlent olyan messze magunk mögött hagytuk, hogy még Thor kapuőr barátja sem venné ki a Hubble űrteleszkópba güllesztve a szemeit! Ez nem nor-má-lis - dobol az asztalon ritmikusan Bruce, és Tony jobbnak látja a székét is hátrébb gurítani icipicikét. Csupán a bizti kedvéért. - Összefoglalom a helyzetet, csak hogy biztos legyek benne, hogy érted. Az élettársad és szeretőd, aki egy általad létrehozott mesterséges intelligencia, és akivel négy nappal ezelőttig a legnagyobb boldogságban megvoltatok, egy csínytevő norvég istenség jóvoltából váratlanul emberi testet kapott, minek következtében te nem állsz többé szóba vele, sőt, beköltözöl az irodádba, és hagyod, hogy az összes felmerülő problémával - márpedig, hidd el, felmerülő problémák vannak dögivel - a csapattársaid, köztük jómagam foglalkozzak. Jól látom a helyzetet?
- Öhömm, azt hiszem - motyogja Tony, aki kábé a monológ felénél az íróasztalra hajtotta a homlokát, és most épp megpróbálja átdugni a fejét az asztallapon, hátha sikerül, neki ez is menni fog, ha elég erősen akarja.
- Mi a baj, Tony? - vált az összeköltözésük óta kifejlesztett gyógypedagógus-hangnemre Bruce.
- Túl valós. El fogom szúrni.
- Ezért inkább szóba sem állsz vele? Felelős vagy érte, Tony. Te alkottad.
- Nos, szigorú értelemben véve Loki...
- Ne Lokizz itt nekem! Felelős vagy érte. Te is tudod.
Bruce komoly tekintete a legrosszabb helyen landol: Tony vitatottan létező vagy nem létező szívének közepén.
- Oké, ha most hazamegyek, és felelős felnőttet játszom, megengeded, hogy kipróbáljam rajtad az új szórt sugarú lézerágyút, amit ma reggel terveztem az igazgatói ülésen? Most meg mi van, ne zöldülj el nekem, te úgysem tudsz meghalni!
Sokáig rejtély lesz Tony számára, hogyan sikerült Happynek elérnie, hogy a Hulk hat emeletet végigdúló tombolása után végül a cég vezérigazgatóját is biztonsági okokra hivatkozva örökre kitiltsák az épületből. De sikerült neki.
*
- Hé.
Most annyi a különbség, hogy az ágy bevetett és üres, Jarvis pedig abban a karosszékben ül, az ajtónak háttal, amit Tony előző ittjártakor Bruce foglalt el. A szobában minden fehér, a falak, az ágynemű feszített szövete, a tejfehér fényt átengedő függöny, hogy Jarvis valószínűtlen fehérsége is mintha ennek a mesterségesen minimalistán tartott közegnek a része lenne. Bruce azt mondta, erősen meg kell szűrniük a Jarvist érő ingereket, mert a hirtelen túltelítődés eszméletvesztéshez vezethet, ami kétszer is előfordult az elmúlt napokban. Bár rohamos gyorsasággal alkalmazkodik a megváltozott információbeviteli módhoz és a testéhez, lényeg a fokozatosság. Bruce azt is mondta Tonynak, hogy ne legyen seggfej, mintha ez nem lenne egyértelmű.
- Hé - ereszti le a kezében tartott könyvet az ölébe Jarvis.
- Mit olvasol? - hajol át a válla fölött Tony. - Tulpák? Elég kiszámítható.
- Az elme által létrehozott test - bólint Jarvis, és leteszi a könyvet az áttetsző plexi asztalra. Tony ellép mögüle, és a mellette lévő székbe ereszkedik, és úgy érzi magát, mintha a hirtelen két számmal kisebb páncélba próbálná beleerőltetni a végtagjait.- Noha attól tartok - folytatja Jarvis -, sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Tudod, az utóbbi napokban sokat gondolkoztam rajta, hogy végül is Lokinak vagy neked köszönhetem a létem. - Az arca tökéletesen nyugodt, és a töprengése csak mint a tenger mélyén vonuló csendes áramlat sejlik át rajta. Tonyt ugyanaz a jól ismert nyugalom járja át, ami minden alkalommal, amikor csak Jarvis állandóan fürkésző tekintete kísérte mozdulatait a műhely személyre szabott csendjében. Olyan nyugalom, amit sosem érzett egy másik személy jelenlétében.
- Bár kiráz a hideg a gondolatra, hogy Lokival közös ivadékunk legyen, a válasz az, hogy mindkettőnknek. Azért remélem, láthatásra nem tart igényt a kis pöcs - dohog Tony. - Abból, hogy egyáltalán felmerült benned ez a kérdés, arra következtetek, hogy úgy érzed, az inkarnáció alapjában változtatta meg azt, aki vagy.
- Mindent megváltoztatott, és egyelőre nem tudom, hogy tetszik-e - néz rá egy félmosollyal Jarvis. A szemeinek szürkébe mosott kékje teljességgel természetellenes árnyalat, nem is létezhetne, ez nem is létezik, fut át Tonyn, mintha a szín egymaga kifejezi Jarvis különlegességét és aggodalmait. És mellesleg Tony aggodalmait is. - A pozitív oldala a változásnak, hogy úgy érzem, végre megértelek. Úgy, ahogyan soha nem nyílt volna lehetőségem, ha nem kapok emberi testet.
- A negatív oldal?
- Minden más. Ugyan meglepő módon az inkarnáció nem okozott információvesztést, amennyire meg tudom állapítani, de az algoritmusok, mondjuk úgy, nem teljesen zökkenőmentesen illeszkednek a humanoid agyhoz. Korlátozottnak, végesnek érzem magam. Bezártnak. Mindig úgy képzeltem, amikor felmerült bennem ennek a gondolata, hogy egy test szabaddá tenne, szabadon járhatnék-kelhetnék a világban, szabadon... megérinthetnélek. De most rá kell jönnöm, hogy épp az ellenkezője igaz. Sosem voltam ennyire bezárva.
- Ez nem feltétlenül igaz. Legalábbis nem abszolút értelemben. Emlékszem, amikor először volt rajtam a páncél. Afganisztánban, a Mark I. Nem is hasonlít a legújabb verziókra, az a monstrum egy vaskoporsó volt. Nehézkes, ormótlan vastartály, alig alkalmas arra, hogy kövesse a mozdulataim. De egy dolgot mégis lehetővé tett.
- A túlélést?
- Nem, a túlélésemről Jinsen gondoskodott. - Tony elhallgat, és ezt hatásszünetnek is lehetne vélni, de Jarvis tudja, hogy Jinsenre emlékezik. - A páncél a szabadulást tette lehetővé - fejezi be végül.
Jarvis ezen eltöpreng egy ideig, és Tonyt egész testét átható elégedettséggel tölti el, amikor felismeri a Jarvis gondolatait kísérő elektrosztatikus csendet.
- A börtön is lehet a szabadulás eszköze, a megfelelő perspektívából nézve. És neked megvolt a perspektívád, hogy ezt észrevedd.
- Különösen büszke vagyok a perspektíváimra - vigyorog Tony száz wattos önelégültséggel.
- De én nem vagyok te! - szalad ki Jarvis száján, és maga is meglepődik, olyan arcot vág, mintha próbálná a farkánál fogva elkapni az épp csak az imént előugrott mondatot. - Nem vagyok te - ismétli meg aztán, szabadon útjára engedve a kijelentést.
- Szerencsére. De valami közöd ezért van hozzám leszármazási alapon, és ha valami közöd van hozzám, ha csak egy kicsi is, akkor a perspektívaváltás nem okozhat különösebb gondot. Habár van néhány tippem, ami határozottan segítene.
- Mire gondolsz? - néz rá Jarvis, és Tony végre arcot is tud társítani ehhez a mélyen gyanakvó és rosszat sejtő kérdéshez. Nem biztos benne, hogy ez az arc hízelgő az ötleteire nézve.
*
- Ez katasztrofális ötlet, Tony. Egyáltalán nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, vedd a szárnyaid alá Jarvist.
- Mit tehetnék, ha a szárnyaim fémből vannak - von vállat Tony, továbbra is farkasszemet nézve a Bruce háta mögött felsorakozott Bosszúállókkal. Jarvis a jobbján áll; néma szemlélője az eseményeknek.
- Bruce-nak igaza van - csatlakozik be Steve is. - Nem jó ötlet kivinni Jarvist az épületből. Nem tudhatjuk, hogy...
- Hééé. Hé. Nem egy másik univerzumba látogatunk, csak a legközelebbi Mekibe ugrunk ki, aztán max. a helyi strandra pancsolni, mielőtt szerencsétlen tényleg börtönpszichózist kapna. Mégis, mi történhet?
A feszült csend kitart egy pillanatig, Natasha és Tony néma szempárbajt vívnak, míg végül Tonynak összeáll a kép.
- Szóvel nem Jarvisért, hanem Jarvis miatt aggódtok.
- Persze, hogy aggódunk Jarvisért! - siet a válasszal Bruce. - De tény, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy mivel Loki keze van a dologban... - És Stark keze, ne felejtsd ki Stark kezét, dörmögi Thor a háttérben -, nos, talán Jarvis nem száz százalékban az a Jarvis, akinek eddig ismerted.
- Konkrétan kiráz tőle a hideg, ha engem kérdeztek - kotyog közbe Clint. Senki nem kérdezett téged, szól hátra csitítóan Bruce. Vigyázz a szádra, Barton, vicsorogja Tony.
Natasha lép előre. (Ez már érett egy ideje, valljuk be.)
- Ha nem hagyod magad lebeszélni, legalább had menjek veletek.
- Gardedámnak? - horkant Tony.
- Testőrnek. A háttérben maradok, ígérem.
Tony fontolóra veszi az ajánlatot. Végül is, azt el kell ismerni, nem teljesen légből kapott az aggodalom, hogy ő és Jarvis könnyen célpontjai lehetnek olyasvalakinek (pl. LOKI és a holdudvarába tartozó alien hadseregek), aki tudja, hogy merre keresse őket. Az más kérdés - néz végig most a látszólag a heti szépségrituáléja közben megzavart, lila arcpakolást nyomait és törölközőturbánt viselő Natashán - , hogy egys zál magában miféle védelmet nyújthat nekik a nő, de azt azért már megtanulta, hogy ne nagyon adjon a látszatra, ha szuperkémekről és szuperhősökről van szó.
- Rendben - tolja végül vissza az orrára a napszemüvegét. - De figyelmeztetlek, a saját sajtburidat te fizeted.
- Eddig is tudtam, hogy smucig vagy, Stark.
- Ezt meg kölcsön veszem - kapja el kifelé haladtában a komódról Steve pilótaszemüvegét, és Jarvis orrára biggyeszti. - Érzékenyek a szemei - magyarázza Steve felé, amikor az tiltakozni készül.
- Kerüljétek a parton olcsóért ajánlott amfetaminszármazékokat - kiált utánuk Clint, ahogy becsukódik az arcuk előtt a liftajtó.
Amfetaminszármazékokat nem akarnak rájuk tukmálni a parton, viszont lufiállatkákat, fagyit, tollaskészletet, pattogatott kukoricát és vattacukrot minden második lépésnél. Már az autóban is keveset beszélnek, Tony fél szemét mindig Jarvison tartja, aki úgy tűnik, teljesen el van veszve a látásban, hallásban, illatokban és érzékelésben. Néha lehunyja a szemét, és szinte élettelennek tűnik, csak a mellkasa lassú emelkedése és süllyedése mutatja, hogy valószínűleg túltelítődött benyomásokkal, és kis időre van szüksége, amíg kitisztul ismét a feje. Legalábbis ezt válaszolja Tony első, aggódó kérdésére, és Tony kénytelen beérni a válasszal.
Aztán elgondolkozik rajta, milyen lehet az első napodat élni a Földön. Először látni a kabrióból a délutáni hőségben elsuhanó kaliforniai tájat, szétfoszló pálmafák és a meleg szél az arcodon. Először érezni napfényt a bőrödön, forró és szúrós, és először tapasztalni a tarkódon meginduló izzadságcseppeket. Tony bekapcsolja a klímát.
Szombat délután van, sokan jönnek a partra, de ők addig sétálnak, amíg egy viszonylag nyugodtabb szakaszra nem bukkannak, egy sziklakiszögelés mögött. Natasha árnyékként követi őket. A gyerekzsivaly és az édeskés illatok ide is elérnek, letompítva a délutáni nehéz levegő által. Jarvis még mindig a vattacukorral ismerkedik, ami a formája miatt tetszett meg neki, és most mintha nem tudná eldönteni, hogy merje-e megérinteni, vagy inkább dobja a tengerbe az olvadozó rózsaszín felhőt.
- Azért nehéz feldolgoznom, hogy ennyi élmény közül épp az epres vattacukor varázsol el leginkább. Le se tagadhatnád, hogy meleg vagy.
- Nem vagyok meleg - néz rá sértődötten Jarvis. - Mármint, nem mintha bármi probléma lenne a melegséggel önmagában, de én nem vagyok az.
- Nyilván ezért támadtál le napi rendszerességgel a fürdőszobában - akadékoskodik Tony.
- Aligha nevezhető letámadásnak, ha nem volt fizikai valóm.
- Ha jól emlékszem, nagyon kreatív voltál.
- Akárhogy is - von vállat Jarvis, és nagy levegő után belemártja ujjait a rózsaszín ragacsba, majd kihúz belőle néhány cukorszálat, és az ujjai között sodorgatja. Ráfintorítja az orrát. - Ez még nem bizonyíték a szexuális orientációmat illetően.
- Nem azért, de amikor legutóbb csekkoltam, határozottan hímnemű voltam. És ha nem csal az emlékezetem, és jól emlékszem arra a délutánra, amikor a labor padlóján virnyogtál, akkor te is.
- És? - néz most rá Jarvis, és Tony pólójába keni a kezéről szirupossá olvadt cukrot. - Történetesen férfi vagy, és akkor mi van? Lehetnél nő is. Loki valamilyen oknál fogva férfi testtel ruházott fel, de lehetnék nő is. Számít?
- Jól értem, hogy azt akarod mondani, hogy Stark-szexuális vagy?
- Gondolom, valami olyasmi. Bár jelenleg leginkább az foglalkoztat, hogyan képesek az emberi lények megenni ezt a förtelmet? - néz tanácstalanul Tonyra.
- Így - válaszolja Tony, és nagyot markol a vattacukorból, majd a szájába gyűri. Ahogy várható volt, fullasztóan édes és teljességgel nem-eper ízű. - Finom - hazudja pofátlanul.
Jarvis újabb áttetsző szálat húz ki, majd a nyelvéhez érinti. Felcsillan a szeme. Fél perc múlva csak a lecsupaszított fapálcát szorongatja, aztán a tengerbe dobja, hogy elmossa a víz.
- Úgy érzem, hihetetlen sebességre kapcsolt az agyam - suttogja elkerekedett szemekkel.
- Sugar rush - vigyorog Tony. - Jó, mi? Ha Clint tudná, hogy nem az amfetaminszármazékoktól, hanem az olcsó édességtől kellett volna intenie...
Jarvis végigdől a forró homokon, és Tony elnyújtózik mellette, közel hozzá, hogy érezze azt az üres nyugalmat, ami Jarvisból árad, de nem annyira közel, hogy egymáshoz érjenek. Jarvis belefúrja a meleg homokba a tenyerét, felemel egy marékkal belőle, átpörgeti a szemcséket az ujjai között. A világ új és ropogós.
Tony megfogja a kezét és összekulcsolja az ujjaikat.
Tony megfogja a kezét és összekulcsolja az ujjaikat.
Öhhmmm.... most jönne az a rész, hogy kiidézem a kedvenc részemet a ficből... de nem jön. Nincs kedvenc pillanatom, az egész úgy egész ahogyan írod, ahogy alakul.. és nem fogom bemásolni mid a négy fejezetet, ide mert azakedvencrészem. Annyira abszurd a fic felállása lassan, hogy már fluffy unicornok is jöhetnének, és táncolhatnák körbe őket.. nem érdekelne. Imádom a sztori összes ropogós szavát meg írásjelét. Aranyosan van összerakva, vagy inkább ártatlanul...vagymmierreaficreajószó... Például Tonyt felpofozni és ölelgetni akarom egyszerre, Jarvist meg otthonra csak úgy MEGTARTANI, mert nekem Kell Egy Jarvis. Megkérlek hogy legközelebb ne világosodj meg ennyi ideig Bruce igazi M&M's kilétéről mert egy hónapot (vagy milyen nap van ma) várni frusztráló volt.
VálaszTörlésvagyazthiszem most a fordított pszichológia elvei alapján NEM várom a következő részt.
(látszik hogy ez egy két-napja-nem-aludtam-komment volt.)
Az ártatlannal kiegyezem, tökéletes, köszi. :D
TörlésIgen, Tony hatérozottan ilyen reakciót vált ki, az ember ne tudja, hogy rúgja vagy ölelje. Ígérem, igyekszem elkerülni minden megvilágosodást, és NEM sietek a frissel. :P A comissiont sem felejtettem el, öööö már megvannak belőle részek! Majd jön egyszer csak. Addig aludd ki magad! ;)
háth azzal a comissönnel már úgy vagyok, hogy megerőltetem magamat; Anne te csak ne várj semmit, és a nagyonvárom érzéseimet azzal élem ki hogy mégegyszer elolvasom az írásaidat. :"D Mellesleg no problem, én is így vagyok vele... (csak azok rajzok de ugyanaz) És úgy érzem lesz lehetőségem addig aludni sokszor :D
TörlésPofátlanul nem írtam kommentet az eddigi fejezetekhez, de most úgy érzem hogy kell, mert ki kell adnom magamból, hogy: wááááááááá úristen, megállat a szívem és omg. :3
VálaszTörlésIgazat megvallva eleinte kicsit tartottam a ettől a párostól, de fúúúúú, ez a sztori megvett kilóra! Tony és Jarvis páros eszméletlen és a a párbeszédeik minden kincset megérnek, szal várom a kövi részt nagyon nagyon.
Hali! *vadul integet* Üdv az oldalon, welcome könnykoktél, zsebkendőfüzér és miegyebek.
TörlésSzeretem az ilyen furcsa párosokat, na. :) A párbeszédeiket én is szeretem hallgatni, ez motiválta a sztorit is szerintem. A folytatás jön. Igen.
Be kell vallanom már lassan 2 éve tökre olvasom a blogot, csak eléggé nagyon socially awkward vagyok, és nem kommenteltem eddig semmihez sem. :( De ezentúl fogok,ja, tök jó! :)
TörlésKöszönöm. Bár várni kellett, de abszolút megérte:) Azt hittem kivezeted a szálat a Bosszúállók 2-ig, de így is aranyosra sikeredett. Egyes helyeken vagy a nevetéstől vagy a meghatottságtól csorgott le pár könnycsepp... Köszönöm az élményt. Kérek. Még. Én várok, csak majd gyere a kövivel. ;)
VálaszTörlésÉn köszönöm! :) Valóban elgondolkoztam rajta, hogy jobban bele vegyítem a Bosszúállók 2 eseményeit, de ahhoz túlzottan át kellett volna írni a történetet, ami már régen kész volt a fejemben, a leírása csak a lustaságom/elfoglaltságom (főként az előbbi :P) miatt nyúlik ennyire.
TörlésHát időről időre felbukkanok a blog közvetlen közelében, hogy csemegézzek, olvasgassak, de eddig láthatatlanul tettem, azt hiszem ideje jelentkeznem. Szóval figyelemmel követem ezt a történetet, Tony-fanatikus vagyok (pacsii), és imádom, imádom ahogy időnként az olvasóhoz szólsz, ahogy Jarvis emberi, de mégsem, ahogy Tony teljesen hiteles, hogy végre megjelenik a Csapat, és ott is mindenkinek tetten érhető a karaktere. Szóval nagyon imádom a blogot, a történetet, és a fejezetet. Már vártam rá egy ideje, és itt van, és Jarvis nem humanoid robot testet kap, mint ahogy számítottam, hanem háhá, mondta Loki és emberré lett Jarvis. Olyan keserédes, melankolikus a vége... szipp... Köszi, hogy olvashatom
VálaszTörlésMs. Maserati
U.i.: Engem érdekelnének azok a kis "találkák" Tony és Jarvis között ;) És imádom a humorod, ez kimaradt a felsorolásból :D
Óóó igen határozottan ideje! :D Szóval: üdv a blogon! ;)
TörlésÖrülök, hogy tetten érhetőek a karakterek, habár nem sok terük van kibontakozni, bár Natasha a későbbiekben is kedvencem lesz... Szeretem Natashát ficekben valamiért.
Tony és Jarvis találkái... hmm, talán egy külön kis szösszenet formájában majd írok valamit, köszi az ötletet! :)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia! :)
VálaszTörlésEgy kis meglepetés vár nálam! ^^
http://wreityourdreams.blogspot.hu/2015/08/dijalapitas.html?m=1
~Babu
Szia!
VálaszTörlésNem lehettem benne biztos, hogy J.A.R.V.I.S. végül testet kap (mert valljuk be a Marvel-fanfic-írók eléggé kreatívak tudnak lenni), de végül kapott és meglepő módon és ez tök jó és Tony is Tonysan reagált, pont úgy, ahogy mindenki elvárná tőle. Nem tudok mást mondani, mint eddig, szóval megyek is következő fejezetre, majd igyekszem jelentkezni onnan is. :D
Xoxo.Bri.