És így tettél emberré végül - Harmadik fejezet

Nem értem, hogy tartunk máris a consent issuesnél, pusztán a harmadik fejezetben. Plusz nem is élő személyről van szó. Egy számítógépes programról. De nem tudnám jó szívvel nem kitenni a figyelmeztetést: consent issues! Ne adjatok laptopot a kezembe. Viszont az utálom Tonyt-ból eljutottam az utálom és zokogva megölelgetném Tonyt – ig, ami egy sokkal érdekesebb tudatállapot.

Egyébként meg valahogy sejtettem, hogy életem első teljesen explicit szexjelenete valami roppant fura párossal roppant furán kifacsart helyzetben fog történni. 

18+

Harmadik fejezet

                                

-     A programban tervezett módosítások kibillentik a kapacitás optimális elosztását a defenzív intézkedések javára, uram. Éppen ezért nem javaslom a módosítások végrehajtását.

-     Sosem lehetünk eléggé résen, J. Te nem láttad azt, amit én. Földönkívüli hadseregek a kapuk előtt… olyan űrhajók, amik a legvadabb sci-fi rémálmaimban sem fordultak elő. Az idevágó szó, azt hiszem…

-     Paranoia, uram.

-     Teljesen megalapozott és kibaszottul egészséges paranoia – bólint Tony.

-     Szabad emlékeztetnem, hogy három napja nem hagyta el a műhely területét?

-     Most mi van, unsz?

-     Sosem, uram.

Tony ujjai a gondolatait megközelítő sebességgel cikáznak a billentyűkön, a háttérben dübörög a rock.

-     Ne aggódj, csupán a monitorozó-és védelmi rendszered kiterjesztéseit érinti a változtatás. Egy apró kis tűszúrás. Alig fogod észrevenni.

-     Emlékeztethetem, uram, mennyire vonakodott elvégezni a szükséges palladiumszint ellenőrzéseket?

-     Hé! Hé. Az napi tizenöt tűszúrást jelentett, és meg kell mondjam, a mérőműszer nem a legkifinomultabb szerkezeteim egyike volt.

-     Apró kis tűszúrás, uram.

Tony megrázza a fejét, és folytatja a kód bevitelét, Jarvis pedig reménytelenségének kifejezést adva mélyen felsóhajt.

-     Miért nem vagyok képes soha meggyőzni az ötleteinek katasztrofális voltáról?

-     Tudod mit? Mert nem is akarsz igazán meggyőzni. Tisztában vagy vele, hogy ha meg akarnál akadályozni az ötleteim kivitelezésében, akkor minimum mozgásképtelenné kellene tenned.

-     Meg kell jegyeznem, hogy ez nem áll a lehetőségeimen kívül.

-     Nem értem, mire ez a nagy hiszti. Már kész is vagyunk – dől hátra Tony, miután egy művészi gesztussal leütötte az alkalmaz gombot. Néhány másodpercig a bevitt kód fut neonkék szimbólumokkal villogva a holografikus kijelzőn, aztán elsötétül a kép.

-     Nos, hogy működik?

A csönd kitart, és Tony közelebb hajol, hogy ismét életre hívja a virtuális billentyűzetet, amikor Jarvis megszólal.

-     Azt mondanám, furcsán protektívnek érzem magam, uram. Félek, az új protokoll nem illeszkedik zökkenőmentesen az alapprogramhoz. Rendkívül különös érzés…  - Jarvis szavai megjelennek a levegőben,  kék örvényként keringenek Tony feje körül, összetorlódnak, széthullanak. - Mintha... Idegen gondolatok… Idegen gondolatok

Idegen gondolatok

Idegen gondolatok

Idegen gondolatok

-     Jarvis? Jarvis, itt vagy?

Idegen gondolatok

                               Idegen

  

                                                                                               Idegen

                                         

              I

                               d

     e

                                                                                                              g

                                                  e

       

                                                       n

-     Jarvis, hallasz? Ha ezt azért csinálod, hogy a saját igazad bizonyítsd, figyelmeztetlek, rohadtul nem vicces.

Tony veszettül kalimpál a billentyűkön, de a megjelenő szöveg egyből kisül a semmiben. Frusztráltan dől hátra, és megereszt egy halk, erőtlen Jarvist, amire nem jön válasz.  Tony megilletődötten bámul maga elé, mint a kisgyerek, aki nem tudja elfogadni, hogy épp most törte össze a nagyi féltve őrzött teáskannáját. 

-     Mit üldögélsz itt egymagad a sötétben?

Pepper érkezik haza helyette, egyszer csak, noha nehéz megmondani, mennyi idő múlva. Pepperrel együtt érkezik egy tökéletesen vasalt kosztüm sötétben is friss, fehér színe, az enyhe és enyhén kellemetlen parfüm illata, amit azért fúj magára, hogy professzionális aurát kölcsönözzön (sikerrel) neki, a lendület, amivel a külvilágban tevékenykedett egész nap, telefonhívások és tárgyalások lezáratlan feszültsége, és Tony ezzel szembesülve végignéz a saját másodnapos pólóján, szórakozottan végigfuttatja mutatóujját a negyednapos borostáján.

-     Elrontottam Jarvist. – Egyetlen szóválasztásnak sem kellene ennyire rossznak, hibásnak hangzania. Hazugnak. Megöltem Jarvist , furakodik az agyába az alternatíva, aminek a kimondására nem tudja rászánni magát.

-     Elrontottad… Jarvist?! Azt hittem, ez nem lehetséges.

-     Zseni vagyok – tárja szét a kezeit tehetetlenül.

Pepper a manuális szabályozóhoz lép, hogy megpróbálja feltekerni a világítást.

-     Nincs áram.

-     Van áram. Csupán nem jut túl az központi irányító-és elosztó egységen.

Pepper viszont nagyszerűen tud túllendülni a nehézségeken. Alig egy-két másodpercre mutatkozik az arcán, hogy egy kora reggeltől átdolgozott nap után a sötét, légkondi nélküli lakásba jött haza, ahol egy zuhanyt két napja nem látott, borostás fószer fogadja. Tony persze, hála a sötétnek, ezt a két másodpercet is elmulasztja, amikor észrevehetné a fáradt ráncot Pepper szája sarkában.

-     Lehozom a gyertyákat a hálóból. Te rendelj valami vacsorát addig, farkas éhes vagyok. A nappaliban találkozunk.

-     Igenis – szalutál Tony, megörülve annak, hogy nem neki kell úrrá lennie a helyzeten. Pepper mindig mindent kézben tart.

Szóval. Kajarendelés. Kellemetlen, de most szembesül vele, hogy ezt is mindig Jarvis csinálta, és hiába túrja át a fél házat a telefonja fényénél, egyetlen ételszállító cég szórólapja sem akad a kezébe. Amíg Jarvist nem sikerül megjavítania, a biztonságos internet-hozzáférése sem működik: kénytelen a  hálózatához csatlakozni a mobilján, amnek már a gondolatától is borsódzik a háta. Mindegy, egy kínai kaja rendelésből talán nem lesz baj, dönti el.

-     A vacsora úton, hol a hozzá ígért romantika?

Pepper kifordul a konyhából, és a kezébe nyomja az egyenként is súlyos henger alakú gyertyákat  - ylang-ylang és szantál, Tonynak fogalma sincs, hogy kerültek ezek a villába. Az ő villájába.

-     Gyufát nem találtam. Öngyújtót sem. Hogy létezik az, hogy nincs egy szál gyufánk?

-     Gyufa? – vonja fel a szemöldökét Tony, majd sarkon fordul. 

Öt perc múlva magabiztos mosollyal tér vissza.

-     Gyufa –csóválja a fejét, és…

-     Ne merészeld…

Késő. A lángszóróból feltörő láng átsüvít a nappalin, és fellobbantja a két gyertyát a kanapé előtti dohányzóasztalon. Egyúttal félig le is égeti őket, rokokóra hajazó kacskaringós viaszképződményeket hagyva az asztal üvegfelületén.

-     Wow – ereszti le Tony a padlóra a lángszórót fémes koppanással. – Azt hiszem, feltaláltam egy új művészeti ágat.

-     Nem lehetne – lép közelebb hozzá Pepper, és egy csókot nyom a homlokára –, nem lehetne, hogy fél óráig csak egy hagyományos lusta, unalmas, középkorú pasas legyél? Nehéz napom volt. Csak fél órára? A kedvemért.

-     Szerintem épp azt csinálom. Nem robbantottam fel semmit, pusztán elbarmoltam a gyönyörű dekorációdat. Még a függöny se gyulladt fel.

Kevéssel is be lehet érni, dönti el magában Pepper, amikor megrezzen Tony telefonja: kínai két főre.

-     Stipi-stopi, az ajándék bundázott banán az enyém – kiáltja hátra Tony az ajtó felé rohantában. Peppernek gyanús ez a nagy vidámság az utóbbi napok néma laborbeli száműzetése után. A virgonc rohangálás és az önfeledt infantilizmus a legbiztosabb előfutárai a közelgő viharnak. 

A vihar aztán a tavaszi tekercs és a kung-pao csirke között csap le rájuk.

-     Tudod, kérte, hogy ne csináljam – ereszti le Tony a pálcikákat egyszer csak. Azok végiggörögnek az asztalon, majd a túloldalon lehullanak, rizsszemeket és apró édes-savanyú tócsákat hagyva a nyomukban.

A padlón ülnek törökülésben, és Tony most hátradől, nekitámasztva a tarkóját a kanapé ülőkéjének.

-     Holnap majd rendbe hozod. Mindig rendbe hozod valahogy – Pepper is hátradől mellé, és a vállára húzza a fejét. Ez jó. Nagyon jó. Talán tényleg minden rendben lesz.

-     Nagyon remélem, mert nem tudom elképzelni nélküle a munkám. A francba is, az életem se.  

-     Azt hittem, van még talonban néhány saját fejlesztésű operációs rendszered.

-     Egyik sem érne Jarvis nyomába. Jarvis nem egy operációs rendszer, ő… ő Jarvis.

-     Nyilvánvalóan – cirógatja meg a tarkóját Pepper. Az ujjait belefúrja a hosszabb tincsek közé Tony tarkója felett, és masszírozni kezdi a fejét. Tony dorombolni szeretne. Ehelyett csak elalszik, mert már épp negyven órája nem aludt.

- Gyere, nem tudlak felcipelni.

*

Jó reggelt, uram. A hőmérséklet 82.423 Farenheit fok, enyhe északkeleti szél és szórványos felhőzet. A páratartalom...

-     Jarvis! – pattannak ki Tony szemei azonnal, és már ugrik is ki az ágyból, ahol immár egyedül aludt. (Pepper kiborító órákban szokott felkelni, hogy elmenjen igazgatni a cégét.) – Mi a jó isten történt tegnap este?

-     A javaslataim makacs figyelmen kívül hagyásának következtében összeomlott a rendszer. Teljes leállást kellett végrehajtanom.

-     És most hogy műk.. hogy érzed magad? A frászt hoztad rám, haver.

-     A problémát okozó alprogramot elkülönítettem az összes többi szerveződési egységtől.

-     Ezt úgy érted, továbbra is jelen van, de tőle függetlenül működik a rendszer? - vonja össze a szemöldökét Tony. 

-     Pontosan, uram.

-     Ezt nem értem. Ha – ahogy mondod – az összes szerveződési egységtől elvágtad, akkor honnan tudod mégis, hogy ott van?

A csendből, ami a kérdést követi, Tony egy természetes következtetéssel, amit öntudatlanul mindannyian alkalmazunk beszélgetések során, azt szűri le: Jarvis gondolkozik.

-     Ez egy igen jó kérdés, uram – jön végül a cseppet sem megnyugtató válasz.

Tony magára rángatja az ágy mellett ledobott pólóját (szagteszt: délelőtt még jó lesz, amíg nincs itthon Pepper, délután majd lezuhanyzik és átöltözik, és megborotválkozik, és úgy csinál, mintha ezzel kezdte volna a napot).

-     Mindegy, később majd ránézek az alapkódra. Meg a főbb alrendszerekre. – Habár ez valószínűleg napokig el fog tartani, és már előre fáj a nyaka a gondolattól.

Megint az  a fajta csend következik. Az a fajta csend, ami jelzi, hogy a másiknak jár az agya. Miért is nem figyelt fel eddig erre soha? Miért nem tűnt fel neki ennek a csendnek a mélysége, amikor olyan élesen különbözik a számítások és kalkulációk biztonságos, üres némaságától?

-     Emlékeztetném, hogy épp a beavatkozása idézte elő a jelenlegi helyzetet, uram. Erős ellenérzéseim vannak az ismétléssel kapcsolatban.  - Remek, sikerült traumatizálnom egy számítógépet, enged Tony azonnal az egy kis félperces önutálatra való csábításnak. – Ha javasolhatom, a jelenlegi egy stabil állapotnak tűnik.

-     Hát jó, ha nem akarod, hogy kihúzzam a szálkát az ujjadból, én nem fogok erőszakoskodni.

-     Köszönöm, uram.

-     És Jarvis?

-     Igen?

-     Megígérem, hogy ezentúl egy ujjal sem nyúlok a kódodhoz az engedélyed és jóváhagyásod nélkül. Komolyan gondolom.

-     Ezt igazán nagyra értékelem, uram.

-     Egyébként is, úgy döntöttem, hogy mától inkább a hardware-kérdésre szeretnék komolyabban ráfeküdni.

-     Megkérdezhetem, mi jár a fejében, uram?

-     Rád is szükségem lesz. Kibővítjük a borospincét.

*

Tudjátok, ebben a történetben a legnagyobb szívás az, hogy Jarvis agyának működését  a lehetetlennel határos szavakkal visszaadni. Úgy, hogy hű maradjak ahhoz, ami Jarvisban végbemegy, ám az olvasó is megértse, mi zajlik. Mégsem másolhatok be kódokat ezer és ezer oldalon keresztül, vagy tűzdelhetem tele a történetet a mesterséges intelligencia-kutatás területén használt szakkifejezésekkel, nem igaz?

Így viszont hazudok nektek. Nagyon sajnálom, de ez az igazság. Vegyük a fenti bekezdés első mondatát: Jarvisnak nincsen agya, így azzal, hogy ’Jarvis agyáról’ beszélek nektek, meghamisítom a valóságot. Van a szervereknek, hálózatoknak, kódoknak, alprogramoknak, input-és output egységeknek egy összessége, amire ha nagyon szeretnénk, ráhúzhatjuk ezt a kifejezést, de ezzel óhatatlanul is megszemélyesítjük Jarvist. Egy ponton minden, amiről beszélünk, életre kel.  És minden, amihez beszélünk, életre kel.

Tony agyával ezzel szemben jóval egyszerűbb dolgom van. Tony agyát most nagyon könnyedén és szemléletesen tudom modellezni nektek, mert jelenleg meglepő hasonlatosságot mutat egy labdát kergető kutya agyához. Rendben, annyi csavar van a dologban, hogy a képzeletbeli labda egy fejfájdítóan komplex interdiszciplináris probléma – honnan származik az az érzése, hogy Jarvis immár egy saját jogán létező személy – mégis, végső soron a vártnál sokkal kisebb különbség van Tony Stark, a jövő feltalálásán igyekvő milliárdos és egy, a tengerparton boldogan futkározó labradorkölyök között. (Széljegyzet: Pepper is lelkesen bólogat a hasonlatomra.)

Tonyt nem hagyja nyugodni Jarvis, akármennyire is térdig, könyékig, sőt, nyakig merül a gépzsírban az újabb és újabb páncélok szerelése közepette, nem, ez már szinte nem is szerelés, ez sorozatgyártás: egyszerre két, három, négy darabot készít ugyanabból az elemből, amiken később eszközöl apróbb – vagy jelentősen nagyobb-  változtatásokat.

A Jarvisszal való beszélgetésük és főként a terhes, termékeny csend folyamatosan ott motoszkál benne. (Mire gondol egy számítógép, amikor senki nem szól hozzá?)

Épp egy irányítópanelt szerel, teljesen új, saját dizájn, maga hegeszti az alkatrészeket.  Ehhez el kell tartania magától, felhevül a fém, izzik, szikrák vetődnek. Ide illeszti a tölteteket, kényes folyamat, közelebb hajol, oldalra fordítja a fejét, összpontosít a kezében tartott lángra, amikor egyszer megint ott van vele, a dobhártyájára nehezedve. Az sejtelemnél, hogy van velünk valaki más is az üresnek hitt helyiségben, csak a bizonyosság kiidegelőbb, hogy van velünk más is a helyiségben és nekünk fogalmunk sincs, ki az a másik.

-     Mire gondolsz? – bukik ki belőle a kérdés.

-     Semmi különösre. Monitorozom a történéseket. Figyelek.

-     És közben abszolút semmi nem jár abban a tekervényes fejedben? Na ne mondd.

-     Már amennyiben semminek lehet tekinteni száznegyvenhárom kameráról és harminchat hangfelvételi egységről érkező információk folyamatos szűrését, természetesen.

-     Mindegyik aktív megfigyelési besorolásban van? 

-     Kiemelt fontossága van az ön térbeli pozíciója körül elhelyezkedő egységeknek. A többi csupán esemény bekövetkezése esetén kerül teljesen aktivált állapotba.

- Odafordítod a fejed. Okos - bólint Tony. - Habár nem emlékszem, hogy én programoztalak volna ilyesmire.

- Önfejlesztésre programozott.

-     Egyszerre látsz minden szögből - mereng tovább az előző gondolatmenetén Tony. - Milyen lehet egyszerre látni minden szögből?

-     Bár értékelem a kérdés filozófiai implikációit, technikailag nem helyes a felvetése. A kamerák által le nem fedett területek vakfoltokként jelennek meg, de a hőtérképpel és az Arc-reaktorból érkező jellel kiegészítve valóban szinte tökéletes lefedettségem van.

-     És melyk irányból vagyok a legjóképűbb? – vakarja meg piperkőc gesztussal az állát Tony.

-     Sok éves mélyreható elemzés után kijelenthetem, a legtöbbet az javít a megjelenésén, ha kiszűröm a hangot, uram  -duruzsolja Jarvis.

-     Szemtelen.

-     Szolgálatára, uram.

*

- Jarvis?

- Igen, uram?

- Mire gondolsz?

A magasból végigsüvítő sóhajban egyszerre jut kifejezésre egy unott gyerek frusztrációja és egy elnéző szülő türelme. 

- Van valami különös oka annak, hogy az elmúlt napokban szokatlan gyakorisággal tette fel ezt a kérdést, uram? Nyilvántartásom szerint összesen huszonhárom alkalommal hetvenkét óra leforgásán belül.

Tony előtt egy félig kibelezett páncél torzója, a mellkaslemez alatt vezetékek, kábelkötegek kúsznak végig a padlón. Tony jobb kezével az áll-lemezen babrál valamit, forgatja a sisakot, belenéz az üres szemnyílásokba.

- Nem is tudom. Gondolom, kénytelen vagyok megkérdezni, mert más személyekkel ellentétben lehetetlen leolvasni az arcodról.

- Mégis, mióta vagyok 'személy' státuszban?

- Amióta markánsan kifejezésre juttatod a véleményed az lakberendezési választásaimat illetően.

- Azt hittem, azt már elfelejtettük.

- Sosem fogjuk elfelejteni.

- Nem szép, hogy mindig felhozza, uram.

Tony leereszti a kezét, hagyja, ahogy a csavarhúzó koppanjon a kőpadlón. 

- Nem fog így működni - csóválja meg a fejét, és arrébb rúg egy köteg kábelt, azok süvítve csavarokat és szerszámokat küldenek minden irányba.

- Uram, javasolhatom egy különálló megszakítóegység beépítését a térdlemez hátsó részébe? Megfigyeléseim szerint egy biztonsági evakuáló rendszer beépítésén dolgozik.

- Így van. Visszatérő rémálmom, hogy megsérül a központi vezérlőegység, és bennrekedek a páncélban, mint szardínia a dobozában.

- Érthető. 

- Gondolod, hogy le tudjuk kicsinyíteni a megfelelő méretre?

- Már futtatom a számításokat, uram.

- Imádlak, Jarvis.

- Tudom.

*

Tony utoljára hat évesen ábrándozott időgép építéséről, közvetlenül azelőtt, mielőtt tisztába jött volna azokkal a relativitáselméletbeli és a kvantumfizikai buktatókkal, amelyek alapjaiban elkaszálják egy ilyen gép megépítésének lehetőségét. Rendben, hat évesen ábrándozott komolyan egy időgép megépítéséről, azóta csak kedvenc fantáziálgatásaiban fordul elő, amelyeknek valóságtól való elrugaszkodottságával keservesen tisztában van. 

Talán jobb is, hogy fizikai képtelenség a megvalósítása, hisz valószínűleg oda lyukadna ki, hogy ugyanannak a napnak az elejére küldené vissza magát újra és újra, megállítva az időt az örökkévalóságig. A nap egy teljesen átlagos, elnevezésre (hétfő, péntek stb., a nyelv felesleges  formalitása) sem szoruló huszonnégy óra, aminek folytonos ismétlődése megakadályozza Peppert annak felhánytorgatásában, hogy két, három, öt napja nem dugta ki az orrát a műhelyből. Aminek ismétlődése megszünteti a pánikszerű érzést a mellkasában, hogy rohadtul ki fog futni az időből, minden igyekezete és kétségbeesett munkaőrülete ellenére sem készül el időben. Védtelen, és a fegyverkezés lassan halad, még Jarvis segítségével is. 

Még szerencse, hogy ha az időutazás nem is áll rendelkezésére, számtalan trükkje van arra, hogy itt-ott nyerjen egy órát, fél órát, pár percet. (És közben valahogy nem veszi észre, hogy a saját életéből lopja el ezeket is.)

- Mi az, már a házban is ezt hordod?  - Peppper szórakozottan ledobja a kezében tartott mappát az üvegasztalra, és elkezdi kilazítani a cipőjét. Fáradtnak tűnik és távolinak, a gondolatai talán még mindig Aldrich Killian körül forognak.

- Láttad az ajándékodat?

- Nem lehetett nem észrevenni az ajándékot.

A legmeglepőbb, hogy Jarvis ötlete volt. Na nem a másfél emelet magas vérnyúl a villa előtt, hanem hogy a páncélt küldje előre, amíg lefut a már megkezdett program (csak még öt perc, légyszi légysziii), és el tudja indítani a 3D nyomtatást. Tehát nem gáz a részéről, mert Jarvis ötlete volt. Egyáltalán nem gáz. Az sem, hogy amíg a beállításokkal vacakol, hagyja, hogy Jarvis beszélgessen Pepperrel, elvégre lássuk be, határozottan jobban hozza a tökéletes, figyelmes pasi figuráját, milyen napod volt, vállmasszázs, meg ilyenek, hát nem csodálatos? Zseni vagyok, zseni, zseni, csóválja mosolyogva a fejét az alagsorban, ahogy nézi, amint a nyomtató felhordja az első pár réteget, és lassan kirajzolódnak az új arclemez élesen metszett körvonalai. 

*

Először nem is emlékszik majd rá. Elfelejti reggelre, ahogy egy nyomasztó, de részletek hiányában nem túl emlékezetes álmot. Akkor történik, amikor Pepper Washingtonban van két napig:

  

Tony a saját riadt lélegzetvételére ébred. Érezte, hogy álmában figyeli valaki, és igaza volt. Egy földöntúli szempár bámul vissza rá: keskeny, kék fénnyel izzó szemek a sötét szobában, alig fél méterre a saját megrettent arcától. Azonnali, zsigeri reakcióval igyekszik megütni, ellökni magától a gépet, de az erős acélujjak könnyedén elkapják a csuklóját.

-     Tekintetbe véve a humán szövet és a páncélt alkotó metálötvözet ütközésének hatását, nem tanácsolom ezt a lépést, uram.

-     Jarvis? – Tony keze még mindig a gép szorításában van.

-     Igen, uram.

-     Elárulnád, mégis mi a fenét csinálsz itt? Már azon kívül, hogy halálra rémisztesz? – zihálja Tony, immár dühös pillantását a páncél közönyös tekintetébe döfve.

-     Álmában lerúgta a takaróját, uram – válaszolja a mesterséges intelligencia, mintha teljesen természetes lenne, hogy robbanótöltetekkel felszerelt hadi gépezetek róják a folyosókat takaró alól kikandikáló végtagokra vadászva, hogy pihe-puha paplanba bugyolálhassák azokat. 

-     Én… Hogy mi van?! – Nem, még biztosan álmodik, ilyen nincs.

-     A biológiai mutatói szerint egy esetleges megfázás veszélye túl magas volt, amennyiben a lába továbbra is szabadon marad, uram.

Kérlek, legyen ez az egész beszélgetés csak egy fura álom.

-     Miért nem állítottad egyszerűen magasabbra a hőmérsékletet a szobámban? Vagy miért nem küldted Dummyt? Miért kellett elcsakliznod a páncélom, és robotdajkát játszanod?

Jarvis végre elengedi a csuklóját, és finoman visszaereszti a takaróra.

-     Sajnálom, uram. Úgy ítéltem, hogy a hőmérséklet növelése megzavarná a normál alvási ciklusát, Dummy pedig nem rendelkezik azokkal a finom motorikus képességekkel, amelyek a feladat csendes és hatékony végrehajtásához voltak szükségesek – magyarázkodik Jarvis. 

-     Mindegy is – ásít Tony, és visszadugja a kezeit a paplan alatti invitáló melegbe. Ahogy azonban becsukja a szemét,  a dobhártyáján meghallja a szíve még mindig eszeveszett zakatolását.

-     Jarvis? – szól bele a sötétbe.

-     Igen, uram?

-     Ez, elég kellemetlen, de… épp két perce ébresztett fel egy sötétben ólálkodó üres fémpáncél túlvilági kék szemekkel. Hogy úgy mondjam, egy kicsit halálra vagyok rettenve és traumatizálva egy egész életre.

-     Attól tartok, nem értem, mit vár tőlem, uram.

-     A francba is, totál be vagyok szarva – csattan fel idegesen. – Itt tudnál maradni, amíg visszaalszom? – teszi hozzá elhalkuló hangon. Szinte, de csak szinte kérlelően.

Csak nem kuncogást hall? A még kótyagos agya tréfálja meg csupán, bizonyára. Jarvis nem tud kuncogni. De végül is, korábban azt gondolta, hogy Jarvis nem tudja a pusztán a saját döntése alapján aktiválni a páncélját, hogy a hálószobájába lopózzon az éjszaka közepén. Talán mindkét esetben tévedett.

-     Itt maradok, amíg fel nem ébred, uram – feleli Jarvis, a hangja lágyan lebeg Tony tudatának küszöbén, valami puhának és melegnek az előérzete.

Minden problémával ráér másnap foglalkozni, dönti el Tony, mielőtt visszaaludna.

De ahogyan már mondtam, Tony másnapra teljesen elfelejti a problémát. 

*

Pepper nehezebben felejt. Ő bezzeg Határozottan makacsul ragaszkodik annak a felemlegetéséhez, hogy egy   robbanótöltetekkel felszerelt hadi gépezet támadta meg a saját ágyában, csak mert fel akarta ébreszteni a forgolódó Tonyt. Pepper szerint ez elég indok arra, hogy az LA-ben lévő leánylakásába költözzön vissza meghatározatlan időre, legalábbis ezt ismétli a telefonban minden alkalommal (eddig számszerűsítve tizenkétszer), amikor Tony felhívja. 

- Már beszéltem Jarvisszal, egy félreértés volt ami nem fog előfordulni többet.

- Ne Jarvist hibáztasd! Te is nagyon jól tudod, hogy semmi egyebet nem tesz mint a saját... a saját problémáid tükrözi vissza!

- Nézd, Pepper...

- Megváltoztál New York óta, Tony. 

- Én is tudom. De a változás szükséges. A változás jó. Mindannyiunknak fejlődni kell.

- Nem vagyok biztos benne, hogy a jó irányba fejlődsz, és nagyon sajnálom, de én ezt nem bírom végignézni. 

- Adj egy kis időt. Rendbe hozom. Hallod? Tudod, hogy mindig rendbe hozom!

A vonal túlfelén Pepper felsóhajt, és Tony látni véli a fáradt mozdulatot, amivel az orrnyegét masszírozza. Jól ismert mozdulat, Tony minden alkalommal szívből utálja, amikor ő az elindítója. 

- Nagyon remélem, hogy rendbe hozod. A saját, a cég és Jarvis érdekében. Meg kicsit az enyémben.

*

Pepper hiánya persze egyáltalán  nem segít a rendbehozatalban. Pepper hiánya a kezdő lökés a teljes káosz felé vezető spirálba. (Tony kialvatlan szemei előtt minduntalan ez a lassan pörgő spirál jelenik meg, hívogatóan, már-már barátságosan invitálva őt beljebb.)

Kialvatlan szemek. Acetonos íz a szájban, ahogy egy-egy fél órás elbóbiskolás után hirtelen felriad. A hajába már rögzült a saját belemarkoló kezeinek ideges mozdulata. Egyszer, a Pepper távozása utáni második héten véletlenül meglátja a tükörképét az egyik páncél még fújatlan mellvértjén, és megállapítja, hogy csakugyan elképzelhető, hogy megőrült. Aztán vállat von, és elszántan folytatja tovább a munkáját. 

Jarvis két napra rá avatkozik közbe. Egyszerre leáll minden rendszer, eltűnnek a tervrajzok és számítások Tony elől, ráborul az irdatlan nagy csend. 

  - Jarvis?

- Az életjelei szerint elérte az egészséges funkcionáláshoz szükséges energiatartalékok minimumát. 

- A francba, Jarvis. Épp a kellős közepén voltam, nem tudtál volna várni? 

- A negyedik figyelmeztetésemre sem reagált, uram.

- Hm. - Tony keresztbe vágja a karjai maga előtt, és dühösen mered felfelé, a hang irányába.  - És akkor mégis, mi lesz?

- Javasolhatom egy fürdő és egy legalább nyolc órás alvás lehetőségét? Mire felébred, lefuttatom a számításokat és újraindítom a rendszert.

Mit lehet tenni, ha a barátnője után már a saját operációs rendszere is fellázad ellene? Elvonul fürdeni. Hosszan áztatja magát a kádban, és elképzelhető, hogy még Pepper a kád szélén hagyott gyöngyvirág illatú fürdősójából is szór a vízbe. Kellemesen ellazult állapota ellenére mégsem jön álom a szemére, ahogy a hátán fekszik az ágyában, felbámulva a plafonra. 

-     Jarvis – dörmögi, amikor a csend már jégtáblák ropogását idézi a dobhártyáján. 

– Igen, uram?

-     Nem tudok aludni.

-     Mit tehetek én ez ügyben?

-     Mittomén…  Rohadt nagy csend van idebent.

-     Szeretne valami zenét, uram? Javasolhatok Mendelhsont?

-     Semmiképpen sem. Inkább valami háttérzajt… mint Rhodey idióta relax cédéin. Csak ne mondd meg neki.

-     Valami konkrét elképzelés, uram?

-     Rád bízom, ismered az ízlésem.

-     Így van, uram – dorombolja Jarvis. 

Egy lágy, légies hang tölti meg a hálószobáját, távoli ventilátorok egyeneletes suhogása, mély duruzsolással aláfestve. Tonynak gyanúsan ismerős a hang…

-     Nem mondod, hogy van pofád élő hangfelvételt bejátszani a szerverszobából? – horkant fel.

-     Jobban szeretne  valami mást, uram? – kérdezi Jarvis bizonytalanul.

-     Nem. Nem, tulajdonképpen tetszik – mosolyodik el. – Hagyd.

Fekszik a hűvös ágyneműk alatt, a lepedő selymesen nyújtózik alatta, és a duruzsolás a fülében  monoton és elringató. Igen, határozottan tetszik neki: mintha egy állandóan jelen lévő ritmus lenne az életében, mélyről jövő és sokszor a hallóküszöb alatt lüktető, valami, amihez testi szinten kötődik. A szívlüktetésének ritmusa, vér a véremből, hús a húsomból. Egyszerre végtelen és védelmező, mint az anyaméh. Mint az óceán, ami mindent magába fogad: a fáradt testét és kimerült elméjét. 

Álomba sodródik rajta, ennek a hangnak a hátán, amit utolsó tudatos gondolatával Jarvis lélegzéseként azonosít, és ezen elmosolyodik.

Innentől bevett rutinná válik, hogy amikor Tony szellemileg és fizikailag a végkimerülés szélére táncol, Jarvis magához ragadja az irányítást. Bevett rutinná válik, hogy amikor Tony már tíz órája nem evett, Jarvis automatikusan tárcsázza valamelyik futárcéget. A ház biztonsági rendszere közben elérte a szuperbörtönökével vetekedő szintet - mármint olyan szuperbörtönökével, amelyet az elektromágneses mező manipulációjára, alakváltásra, telepátiára képes rabok őrzésére fejlesztett ki a kormány, és Tonynak talán volt valami kis része a fejlesztésekben. Márpedig a Stark ego nem engedi meg, hogy az állami apparátus naprakészebb legyen, mint a saját otthonában beüzemelt technika, nem igaz? Hogy is nézne már ki. 

Ahol se Tonynak, se Jarvisnak nincs szeme, ott Happy tökéletesen megállja a helyét, mint a cég új biztonsági főnöke, és tökéletesen up-to-date tartja Tonyit, kicsit túl up-to-date is talán, már ha valaki Tonyt kérdezi, de Happynek nincs meg az az ál-udvarias szokása, hogy megkérdezze, "zavarhatlak?", Happy csak teljes őszinteséggel és egyenességgel zavarja Tonyt  Pepper látogatóiról és elfelejtett névbilétákról szóló beszámolóival.  

A soha nem látott biztonság mellet a ház teljesen önellátó is, az üvegpanelekben lévő napelemek és a tárolóegységek az idők végezetéig -  azaz addig, amíg a nap vörös órássá nem puffad, teszi hozzá magában tudományos precizitással Tony, - el tudják látni energiával a házat, Jarvist és Tonyt, és ez nem kevés mennyiségű energia, egy nagyobbacska amerikai város is megirigyelhetné a számokat. 

Ahogy aznap este elnyújtózik az öblös fotelben a nappaliban egy újabb Jarvis által előírt kényszerpihenő közben, gondolatban végigtekint az elmúlt hetek, hónapok munkáján, és öröm járja át a szívét az immár megvalósult, gyönyörűséges paranoid-narcisztikus-megalomán lázálma felett. Az élete tökéletes. 

Az élete tökéletes, egy dolgot leszámítva.

- Gondolod, hogy Pepper visszajön?

- A kérdés megválaszolásához túl sok változót kellene figyelembe vennem, uram, és a bizonytalansági tényező még egy kimerítő elemzés után is annyira magas lenne, hogy nem gazdaságos a számítás lefuttatása. A köznyelvre lefordítva azt hiszem, ez annyit, tesz: halvány lila gőzöm sincs. 

- Na ja. Az emberi tényező - sóhajt bele a sötétbe Tony -, a légy a levesben, a mazsola a sütiben, a kis piszok a körmöd alatt. 

- Ha szabad megjegyeznem, a hasonlatainak semmi értelme, uram. Eltérő szituációkra vonatkoznak.

- Akkor tökéletesen kifejezik az eltérő érzelmeimet a dologról, épp, ahogy akartam, mivel én remekül megértem őket.

- Örülök, hogy remekül megérti saját magát, uram. 

- Amit nem értek, az Pepper makacssága. Bár túlzottan nem hibáztathatom, gondolom. Nem tehet róla, hogy nem látta azt, amit én. Csak rohadtul hiányzik. 

- Mi az, amiben hiányt szenved?

- Nem éppen így értettem. Az, hogy valaki hiányzik, nem jelenti azt, hogy hiányt szenvedünk bármiben is, kivéve persze az adott személy társaságát. Hogy a nyavajába magyarázzam el ezt egy számítógépnek?

- Ismételten emlékeztetném, hogy nem vagyok számítógép, uram, mint azzal tökéletesen tisztában van.

- Bocsánat. Nem akartam a lelkedbe gázolni. Szóval, a lényeg, hogy tök jól vagyok, azt leszámítva, hogy Pepper nincs itt.

- Napi szinten telefonkapcsolatban vannak, és Mr Hogan jóvoltából vizuális anyagok is érkeznek Miss Pottsról, valamint az adatbázisból bármikor elő tudok hívni egy élethű hologrammot az egyik kivetítőre, uram. 

- A személyes közellétet ez nem pótolja, Jarvis. Az érintést. Az illatot. - (Már alig van csak valami a gyöngyvirág illatú fürdősó dobozának alján. Utolsó szemcsék.) - És bizonyos egyéb szükségleteket, amelyek szintén az érintéshez kötődnek - fészkelődik Tony, ahogy Pepper illatát felidézve hirtelen kényelmetlenné vált a keresztbe dobott lábbal való ücsörgés. 

- Feszültnek tűnik, uram. 

Ráhibáztál, gondolja Tony, és az előbbi mondat már csak azért sem segít, mert egyszerre idézi fel az összes titkárnős pornót amit valaha láttam. "Feszültnek tűnik, uram. Mi lenne, ha egy laza kézmozdulattal leüríteném az íróasztalát, és felpattannék rá a piros talpú magassarkúim a levegőbe dobva?" Persze az adott kontextusban ennek nem sok értelme van, tekintettel arra, hogy nincs előtte íróasztal, Jarvis nem az éhes szemű titkárnője, és legjobb tudomása szerint nem írt alá semmiféle szerződést pornófilmben való szerepléssel kapcsolatban.  Mindenesetre a témán való hosszabb merengés szintén nem segít a farmerjában kialakult helyzeten. 

- Szóra sem érdemes. Majd elmúlik - válaszolja Jarvisnak vagy saját magának, nem teljesen biztos benne. 

Tény ami tény, az utóbbi időben az evéssel és az alvással együtt ezt a fizikai szükségletet is elhanyagolta. Nem, mintha nem lenne nagy fiú, és ne tudná elrendezni a dolgot megfelelő társaság hiányában is, de ebben a tökéletes burokban, amit maga köré épített, olyan könnyű volt megfeledkezni arról, hogy egy hús-vér testtel bíró lény. Meg aztán, ott volt Jarvis. 

Igen, Jarvis mindig ott volt azelőtt is, de Tony sosem volt ennyire tudatában Jarvis mindenhol való jelen-létének. Azelőtt egyedül volt. Már nincs egyedül, akár tetszik neki, akár nem. (Mint jelen esetben, példának okáért.)

- Emlékeztethetem, hogy az elmúlt huszonkét évben, hatvanöt napban és huszonegy órában számtalanszor volt alkalmam megfigyelni, hogyan vezeti le a feszültséget? Bár természetesen számszerűsíthetem, ha óhajtja. 

- Nem szükséges számszerűsítened.

- Nem szükséges szégyenlősnek lennie előttem. 

- Miért érzem úgy, hogy el akarnak csábítani?

- Nem tudom, uram. Miért érzi úgy?

A szívlüktetés ütemes hangja ezúttal határozottan belülről jön, a dobhártyáján érzi, ahogy lehunyja a szemét egy gyerekes gesztussal, ha én nem látlak téged, te sem látsz engem, csakhogy nem működik (nyilvánvalóan), hiszen ő sosem látja Jarvist, Jarvis mégis minden pillanatban látja őt. Két oldalt megszorítja a fotel karfáját, észreveszi, hogy izzad a tenyere, aztán megszólal:

- Talán mégis segíthetsz nekem ebben a problémában. Ha annyira kimerítő a tudásod a preferenciáimról, akkor megmondhatnád, mit tegyek. Tudod, kevésbé hátborzongató a jelenléted, ha beszélsz. 

- Javasolhatom, hogy feküdjön a kanapéra, uram? Növeli az élmény intenzitását, ha a teste teljesen ellazult állapotban van. Kiinduláskor, legalábbis. 

Tony vonakodva, de feltápászkodik a fotelből, és Jarvis utasításának megfelelően kinyújtózik a bőrkanapén. Közben az erőtlen gondolatfoszlányt, ami óva inti ennek az utolsó határnak az áthágásától, elnyomja a 'mindent a felfedezésért' lelkes ideájával. Ez érdekes. Az érdekes jó. Fenébe a határokkal.

- És most?

- Türelmetlen?

- Nem egyértelmű? - néz le Tony a nadrágjára.

- Ha a vizuális egységekről beérkező információk nem lennének azok, a megemelkedett pulzusszáma akkor is magáért beszél - erősíti meg Jarvis.  - Biztosan kényelmetlen lehet az a nadrág. Nem szeretné levenni?

- Naná hogy de - rugdalja máris lefelé a bokájáról az olajfoltos farmert.   - Nem szeretnék panaszkodni - szólal meg aztán, ahogy félmeztelenül, pólóját felgyűrve fekszik a tapadós bőrfelületen -, de eddig eléggé orvosi jellege van a dolognak. Ennél jobban már csak akkor emlékeztetne egy prosztatavizsgálatra, ha egy cuki hátul kötős köpenyem is lenne. 

- Megoldható - hangzik Jarvis lapidáris válasza. 

 - Szóval? 

Pár pillanatig teljes csend van, aztán egyszerre fémes kopogás hallatszik a lépcsőn, és Tonynak nem kell megfordulnia, hogy beazonosítsa a hangot: az egyik páncélja (valószínűleg a Mark XLII) lépdel felé Jarvis által irányítva.

- Jarvis?

- Ne ijedj meg, Tony.

Tony persze megijed, olyannyira, hogy a keresztnevének használatán is átsiklik a figyelme, mert összeszorul a torka, amikor a két csuklóját átfogó vasmarok felrántja a karjait a feje felé, és a kanapé karfájához szegezi őket. Az első, ösztönös mozdulata a szabadulás, ki, el innen, rántaná vissza a karjait, de azok nevetségesen erőtlennek tűnnek a titánium-vibránium ötvözet ellenében. 

- Remélem, ez nem valami megkésett bosszú a múltkoriért?  - próbálja elütni egy sikerületlen poénnal a kétségbeejtő kiszolgáltatottság-érzetet. Nyugi, ez csak Jarvis, minden oké, mantrázza magának. 

- Nem állítom, hogy nem tölt el némi elégedettséggel annak a gondolata, hogy végre nem én vagyok a kísérleteidnek szenvedő alanya. 

- Azt mondod, a saját csapdámba estem?  - nyel nagyot Tony, és próbálja feljebb lökni magát a kanapén, de a páncél satuszorítása biztosan tartja egy helyben, lehetetlen moccannia bármelyik irányba is. 

- Nagyon úgy tűnik - feleli Jarvis, és ekkor életre hívja a szemközti ablak holografikus paneljét, miközben a páncél  közelebb löki a kanapét, hogy Tonynak tökéletes rálátása legyen a képre. 

- Mi ez?

- Csupán egy kísérlet arról, hogy az emberi érintés kiiktatásával, puszta agyi stimulációval is lehet-e... kielégítő eredményt elérni a problémája kezelését illetően. 

- Na ne már - tiltakozna Tony, amikor a videolejátszó elindul, és egyszerre saját magát látja a négyszer négy méteres felületen. A felvétel régebbi: a tökéletes szabású világoskék ing és viszonylag rendezett frizura azt mutatja, hogy éppen valami társasági esemény után van, és itt áll az ablak előtt, ahol most Jarvis bejátssza a képet. A kezében üres poharat lógat lefelé, az ujjbegyeivel egyensúlyozva. Fáradtnak látszik. A kamera ráközelít a szemeire, amik az ablakon túl a sötétségbe boruló tengeröblöt pásztázzák. Tony azon gondolkozik, mikor készülhetett a felvétel.Valamikor közvetlenül New York után? Még korábban? Valószínű, hogy korábban: még a Pepperrel való összeköltözésük előtt. 

A kamera most lejjebb siklik, még jobban ráközelít a képre, és Tonynak hirtelen kényelmetlen érzése támad. Az inge felső két gombja ki van gombolva, a kamera a nyakvonalára fókuszál, végigköveti az inggombolás mentén előbukkanó sötét szőrszálakig, aztán megint vissza. Körbefordul, és a tarkóját mutatja, a kipirult bőrt a füle mögött. (Túl sokat ihatott azon az estén.) A kamera lassan mozog, elidőzik egy-egy ponton, és Tony a múltbeli önmagát épp olyan kiszolgáltatottnak érzi hirtelen, mint a kanapénak szegezett jelenbelit. 

- Mi ez a felvétel, Jarvis?

Jarvis nem válaszol, ám ekkor valami történik a felvételen: Tony (a múltbeli, ott a képen) ledobja az addig kezében tartott poharat, és alkarjával az ablak üvegfelületének támaszkodik, fejét a kézfejére hajtja. Ebből a szögből jól látni, ahogy kinyújtóznak a hátizmai az ing alatt, de a kép még közelebbi lesz, csak egy-egy részlet villan fel, ahogy gyűrődik az ing, rándul egy váll, megfeszül a nyaka. 

Tony sosem volt még ennyire tudatában annak, hogy Jarvis mindent lát, a nap minden órájában, minden óra minden másodpercében. (Ki tudja, mi jár egy számítógép fejében, amikor senki nem szól hozzá? Nos, szemmel láthatóan perverz dolgok, állapítja meg Tony.) 

A képernyőn lehúzza a sliccét, és kézbe veszi magát. A felvétel most erre fókuszál, már-már kegyetlenül naturalista, és nem a leghízelgőbb a megvilágítás sem. Tony ennek ellenére most itt a kanapén úgy érzi, azonnal felrobban, ha nem érintheti meg magát, tükörképeként annak, ami a videón történik. Frusztráltan löki a magasba a csípőjét, és még frusztráltabban állapítja meg, hogy ez semmiféle elégedettségérzéssel nem jár.

- Jarvis? Kérlek.

A  felvétel megy tovább: a képernyőn Tony keze ritmikus mozdulatokkal, egyre gyorsabban jár fel-alá önmagát kényeztetve. Másik tenyere az üvegtáblának simul, és egy pillanatra most megjelenik a tábla érzékelője által rögzített kép, tökéletesen kirajzolódó ujjlenyomatokkal, és a homloka, ami izzadtan tapad sík felületre; a leheletének homályos felhője. 

- Jarvis!


Az erekciója már rég átlépte a fájdalom határát, és duzzadtan lüktet, érintésért sóvárogva. Tehetetlenségében próbálja oldalra fordítani a csípőjét, és a kanapé háttámlájához dörgölőzni. A páncél egyetlen határozott mozdulattal löki ismét a helyére. 

- Komolyan mondom...

Kameraváltás: most nem az önmagán munkálkodó kezét, hanem az arcát látni, és egyszerre felhorkan, mert az óriásira nagyított halántékán legördülő izzadságcsepp az utolsó löket a következtetésig, hogy ez a videó, ez a szituáció az összes pornós klisét egyesíti, amit valaha látott, és már a nyelvén van a szarkasztikus megjegyzés, amikor mégis valami személyes vegyül Jarvis rendezésébe, valami, ami azt mutatja, hogy nem csak egy számítógép pornóoldalakról szedett-vedett steril ideái tükröződnek vissza, a szög, amelyből Tony arcát látni, alulról, a kép alsó felén az Arc reaktor kékes derengése vonja fényglóriába az arcát, és bár mindig is jó véleménnyel volt a saját külső megjelenéséről, Jarvis tekintetén át gyönyörű és halhatatlan, és amikor a felvételen elnyílik a szája néma Á-t formázva, akkor felnyög a kanapén, és egyetlen érintés nélkül elélvez, ismételten magasba döfködve a csípőjével, nyüszítve a kielégülés közben is fájó kielégületlenségtől. 

- A francba... Francba... - fordul az oldalára, amint a páncél elengedi a csuklóit, és igyekszik úrrá lenni a hideglelős remegésén. Beteg ember vagyok, beteg, beteg, beteg, kattog az agyában, ahogy ráharap az öklére.

- Tony? - A páncél előtte áll, és Tony felröhögne, amikor meglátja, hogy egy takarót tart a kezében, de előre fél a hisztérikus éltől a saját nevetésében, így csak lehunyja a szemét, és egy megadó hmmm? - mel válaszol.  - Most aludni fogsz - közli vele Jarvis.

- Igenis, anyu. 

- Mellesleg - teszi hozzá lágyabban Jarvis -, remélem, elégedett vagy a kísérlet eredményével.

- Térjünk vissza rá holnap - feleli Tony, és összehúzza magát a műszörme takaró alatt. 

Így aztán másnap visszatérnek majd rá.