Még egy fejezet, és megszabadultok a hülye bevezetőimtől. (Egy időre csak, úgyhogy nagyon azért ne örüljetek.)
9. fejezet
A jelenet megrendezett. Annak
kell lennie. Viktoriánus szoba kandallóval, egy koponyával a párkányon és két
drámaian egymás felé forduló fotellel. Jelenleg az egyik üres: a hős a látómező
szélén lévő kanapén fekszik, színpadiasan és rejtélyesen.
Ez az a színtér, ahol a
tragédia játszódik. A mi tragédiánk, Sherlock. Vajon milyen címet kellene adnom
neki?
Eltüntette a revolverem.
Elrejtette valahol, ahol nem bukkanok rá. Nem tudom, hogy engem, vagy saját magát
akarja-e megvédeni.
Le tudnám lőni őt? Hogy
megállítsam a fájdalmat, ami az elhasznált levegővel árad ki a mellkasa
mélyéről? A fájdalmat, ami a szemeiből sugárzik, ahogy fókuszpontot keresnek,
hiábavalóan? Meg tudnám állítani? Megállítani
a szívét, a szavak ismerősek, fertőtlenítő-, uszodavíz- és kezdetszagúak.
De nem a szíve az, amit meg
kell állítanom, nem igaz? Hanem az agya: ez a csodás, ördögi gépezet.
Zakatolás.
Ugyanaz a végeérhetetlen
monológ pörög a fejemben. Sherlock néma a kanapén fekve, de a fejemben sosem.
Ki kell jutnom. Megyek, járok egyet,
kiszellőztetem a fejem, a szokásos frázisok, amiket odavetek neki minden alkalommal. Nem néz
fel. Sosem teszi. Csak egy statiszta, aki lelép a színről, miért foglalkozna
vele? Nem hibáztatom: túlzottan lefoglalja a saját szenvedése.
Nem hibáztatom. Sosem tettem.
Mindvégig az én döntésem volt, és magamra vállalom a felelősséget, ha kell. Ha
eljön a napja.
Igaz, őt akartam lefoglalni vele. Boldoggá tenni. Mégis, nem ő
kért rá.
Nem ő tehet róla, hogy csak rá
tudok gondolni, miközben az üres iskolaépület felé tartok, sietve üzenetet
pötyögve a telefonomon. Egy fél óra múlva. Senkinek nem fog hiányozni ez a mocskos gazember; az ocsmány képek, amiket feltett a netre.
Milyen ostoba dolog tőle, mellesleg - a háttérből kiindulva könnyedén vissza tudtam követni őt az iskoláig Sherlock
módszereit használva. (Valami mégis csak ragadt rám, úgy tűnik.) Ott várok majd rá. Szombat este van, nem fognak megzavarni minket.
Nagylelkűnek érzem magam ma
este. Talán felajánlom neki a választás lehetőségét: a botrány vagy a méreg. Holnap aztán Sherlock
folytathatja a nyomozást, habár már biztosan tudja a megoldást. Tudja, csak fél
kimondani.
Tehát méreg, ezúttal.
A
tenyerembe zárom a zsebemben lapuló műanyagtasakot, amiben érzem a puha,
púderszerű anyagot. Az első közös ügyünkre emlékeztet. Önkéntelenül
elmosolyodom. Sherlocknak tetszeni fog, ugye?
Akárhogy
is, a kezemben tartott halál mennyisége több mint elegendő egy ember számára. A
maradék a menekülési útvonalam. Ha mégsem tetszene neki.
Hiszen
tudnia kell mostanra.
Nem
hibáztatom. Nem tehet róla, hogy elunja magát; hogy zseniális; hogy Sherlock.
Az én briliáns, briliáns Sherlockom. A dolgok, amelyeket megtennék érte
hihetetlenek és rettenetesek. Ő is tudja: néha elkapok egy bűnbánó pillantást
az arcán, sajnálom, John, nem tehetek ellene semmit, látod, ilyen vagyok.
Semmi baj. Ez a szerepem a
darabban. Teszem, amire rendeltettem, és a beteljesedésnek ebben a pillanatában
olyan közel érzem magam hozzá. Jimhez. Ő is csak játszotta a szerepét, ahogyan
mindannyian.
Mindannyian Sherlock Holmes
elképesztő, veszedelmes elméjének a foglyai vagyunk. Behúz minket a játékba, és
sosem ereszt többé, és Jim meghalt, és talán én is meghalok ma este, itt, ebben
az üres osztályteremben, mert sosem tudhatod, hogy végződik a darab.
Nem tudhatod. Nem te írod.
Tárva
nyitva hagyom az ajtót, és leülök az első padba a tanári asztallal szemben.
Túl
sok volt. Az elvesztése. A feltámadása. Hogy gondolhatta, hogy képes leszek
megbirkózni mindezzel? Összetört vele: tökéletesen tudatában vagyok az általa
okozott sérüléseknek. Vajon ő is?
Várok
az áldozatomra, mint egy pók a hálója közepén, Jim, kérlek, ne most, hagyj
békén. Kettesben
voltatok a tetőn. Az előtt a pillanat előtt, amikor te meghaltál, ő pedig
elhitette a világgal, hogy halott. A tökéletes intimitás pillanata: két ember a
határon állva, és a világ megszűnik létezni számukra egy kis időre. Gyűlölöm a
gondolatot. A féltékenység tátongó lyukat mar a mellkasomba, ha lenéznék, a
bordáim ketrecén át látnám a saját lüktető szívem, fedetlenül, védtelenül. Ezt tette velem Sherlock, látod, hosszú távon mégis te jártál jobban.
Még mindig nem hibáztatom. Nem
volt választása, nem igaz? Azt hiszem, nem. Egy klasszikus tragédia, amelyben
mindenki a neki kijelölt utat követi, és a következmények izzó, fehér
fénypontokkal vannak felvésve az égboltra.
Volt valaha is választásunk?
Jimnek? Nekem? Sherlocknak?
Léptek zaja a folyosón. Nem az
áldozatom.
Ő az. Hát persze, hogy
megakadályozza: sokkal okosabb nálam. Már az első két gyilkosságot is hihetetlenül
nehéz volt kivitelezni anélkül, hogy azonnal észrevette volna. Egyedül a belém
vetett bizalma állt az oldalamon. De a második után így is rájött.
És íme, itt vagyunk, a hős
belép a színre, a hosszú kabátja drámaian örvénylik körülötte, meglehetősen
klisészerűen, de én szeretem a kliséket. Megnyugtatóak. A klisék biztonságos
kis szigetek számomra.
Fáradtnak és megviseltnek
látszik, ahogy rám néz, vagyis így képzelem, mert nem tudom összeszedni az
erőt, hogy felé forduljak. Egyenesen előre szegezem a tekintetem, mintha valaki
hátulról erősen szorítaná a nyakam, hagyd
abba, Jim. Azon kapom magam, hogy mosolygok. Az arcvonásaim mintha önálló életre keltek volna, és fájdalmas, torz, idegen vigyorba dermednek.
Ő közelebb lép. A meglepetés
hiánya az arcán sokatmondó.
Leül, és ahogy megszólal, a
hangja lágy, ahogyan egy ijedt kisgyerekhez, vagy egy megriasztott lóhoz beszél
az ember. Sosem hallottam még így beszélni őt.
-
Gyere
haza, John. Vége van.
A hangja, ahogy kimondja a nevem. Megint csak ketten vagyunk. Nincs itt más, emlékeztetem magam. Ketten vagyunk.
De nincs igaza. Nem, nincs vége.
-
Én
öltem meg őket.
-
Tudom.
Tudtam a kórház után. Talán már az első gyilkosság után, csak nem akartam
elhinni, Nem igazán.
-
Megöltem
őket.
A hangom megremeg: nem tudom,
miért. A szívem a bordáim ketrecébe zárt vadállat, vércseppeket fröcsköl a
telefirkált asztallapra.
Mindent elvesztettem. Megvet
engem, tudom jól. Igaza van. Szánalmas vagyok. Mindig is az voltam. Nem vagyok
ő, nem vagyok Jim, átlagos vagyok. Próbálom játszani a játékot, de nem értem a
szabályokat.
A vállamra teszi a kezét és
maga felé fordít.
-
Minden
rendben van, John, vége van.
Nem, nincs. Sosem lesz. Megint
elunja magát, és végtelen napokon és éjjeleken keresztül fog szenvedni, és
semmi sincs, ami elfedné a szívem, semmi, ami megvédene minket.
Le fog ugrani egy toronyház
tetejéről, igaziból, túladagolja
magát, golyót repít a fejébe az én pisztolyommal, hogy megállítsa a
gondolatait.
Az arcom nedves. Könnycseppek
landolnak tompa, nyirkos puffanással előttem az asztallapon. Undorodom magamtól.
Közelebb húz, az arcom
belesüpped a kabátjába, mint ahogy a test megpihen az anyaföldben egy hosszú és
fantasztikus utazás után. Tealevelek és puskapor illata,
nyugalom és veszély, túláradó, túl sok, túl sok.
Megcsókol. Ez az első alkalom,
hogy csókolózunk. Sosem hittem volna, hogy ő fogja kezdeményezni.
A méregre gondolok a zsebemben,
és a szájának érintésére: valahogy minden értelemmé simul. Rájövök, hogy
tévedtem: Sherlock egyáltalán nem ártatlan. Hogy lehettem ilyen vak? Veszélyes:
egy fekete lyuk, ami mindent beszippant maga körül. Ő a pont, ahol az univerzum
visszaomlik önmagába.
Ebben a pillanatban tökéletes
bizonyossággal tudom, hogy elvesztem. Hogy a terveim, szándékaim, minden, ami
valaha John Watson volt, oda van mindörökre, és talán ettől meg kellene
rémülnöm, de tudom, hogy mindez – ÉN – mit sem számít.
Nem számít, mert egyszer
minden történetnek véget kell érnie, és egyszer pont kerül minden mondat végére,
és egyébként is, legvégül a Nap majd óriásira puffad, magába olvasztva a Földet
a lakóival együtt. Persze, Sherlock nyilván már régen törölte ezt a
jelentéktelen kis információdarabot.
Nem tudom, miért, de
mosolyognom kell azon, hogy Sherlock zseniális, gyermeki elméjében a történet
örökké folytatódik, és Sherlock Holmes, John Watson, és a Baker Street 221b
sosem szűnik meg létezni.
Rendben
van, John, rendben van, ismételgeti, és én hinni akarok neki. Ő a
mindenség, hogy lenne lehetséges nem hinnem neki? Sajnálom, John, tudnom kellett volna, mondja, majdnem sikerült utánam nyúlnia a halálból, majdnem elvett tőlem téged,
hát nem látod? Ó, mennyire ravasz volt, hála az égnek, hogy halott. Már vége,
hadd vigyelek haza, kérlek.
És én hagyom neki. Mi mást
tehetnék?
Egy szót sem szólok a taxiban,
sem amikor felvezet az emeletre; amikor levetkőztet, a tükörképeként a
mozdulatoknak, amikkel én viseltem gondját. Csak én voltam itt neki, akitől
megtanulhatta, hogyan gondoskodjon egy másik emberi lényről, és ő villámgyorsan
tanul. Tudnom kellett volna.
Meglep. Képes volt felnőni
egyetlen éjszaka alatt. Mindig a hisztis, makacs gyerek volt, akinek figyelnem
kellett a lépéseit. Most pedig a hajam simogatja, egy megnyugtató gesztus, amit
szintén tőlem tanult. Ledől mellém, egy pillanatra sem húzva el a kezét, és
tovább beszél, nem is a szavai jelentése, inkább a hangja fontos,
összefüggéstelen félmondatok, amiket elkapok, minden rendben lesz, mindent elrendezek, ne aggódj, most pihenj, John. Pihenj.
Behunyom a szemem, és próbálom
elhinni. Hogy minden rendben lesz. Hogy Sherlock átírhatja a klasszikus
tragédiák törvényeit. Végül is, visszatért a halálból: talán ez sem lehetetlen
számára.
Talán ez egy másféle történet.
Talán nem minden nagyszerű
történet hősökről és gonoszokról szól. A miénk valami másról szólhat.
Szeretném tudni, miről.
Szia! Eddig nem nagyon volt bátorságom és erőm írni, de ez már túl fájdalmas és túl gyönyörű ahhoz, hogy csendben maradjak. Fantasztikus, ahogy róluk írsz, ahogy John gondolatait elénk tárod, ahogy lassan felcserélődnek a szerepek és Sherlock a barátja kedvéért megtanul figyelni és gondoskodni, és sorolhatnám még, de azt hiszem, felesleges. Biztosan érted, mire gondolok. A 8. fejezetet feszült türelmetlenséggel vártam, a 9.-et olvasva majdnem pityeregtem, és reszketek, hogy mi lesz a befejezés, milyen véget szánsz nekik.
VálaszTörlésNem tudom, meddig bírnám még ezt a feszültséget, de komolyan sajnálom, hogy már csak egy rész van hátra. Csodálatosat alkottál! Köszönöm! :)
Örülök, hogy az angst-áradatom végre áttörte a hallgatásod falát. :P Tökéletesen értem, mire gondolsz, és nagyon köszönöm, a bátorságodért meg csóközön! :) *bár nem szoktam olvasókat vacsorázni... na jó, max. a szívüket. néha.*
TörlésMiért? Istenem... szegény John, de megölelném. Igen Sherlock aranyos vagy, hogy törődsz vele meg nagyon is jól áll, de akkor is szegény John. Mit meg nem tesz érte és az, hogy ő ölte meg őket részben váratlan volt, meg nem is. Talán Sherlock elkésett a felnövéssel.
VálaszTörlésMikor olvastam majdnem bőgtem, pedig azért kiszoktam tartani. És mindjárt vége? Pedig nem rég kezdődött... nem tudom, hogy boldog legyek, hogy Johnnal végül minden rendben lesz (ami ugye egyáltalán nem biztos) vagy sírjak mert nem olvashatom tovább. Most szerintem elvonulok és szipogva keresek egy tábla csokit, ami megmentheti a helyzetet. Köszönöm, hogy olvashattam!
Megölelnéd? Érdekes, én mindig pofozni akarom őket, mikor ilyen szerencsétlenek... :/ De neked nyilván jobb szíved van, hát ezért is én kínzom őket. :P Sherlock nem kicsit késett el a felnövéssel, a sorozatban konkrétan a Reichenbachig késett vele.
TörlésRemélem, hamar megvigasztalódsz, küldök neked egy nagy tábla virtuális csokit! :)
Ha most sem küldi el, akkor lefejezem a telefonomat. De ami a legrosszabb, hogy elfelejtettem az összes jelzõmet. Na sebaj, azért próbálkozni lehet.
VálaszTörlésValószínûleg én vagyok az egyedüli személy, aki komolyan meglepõdött azon, hogy John gyilkolt.
Persze rögtön a megismerkedésük másnapján lelõtte a taxisofõrt, és tulajdonképpen most is Sherlock életét védte, de azért van ebben valami rémisztõen természetes.
Annyira érzéki fájdalommal kezeled ezt a párost, hogy a szemüvegemre száradt könntyeimtõl nem látom a billentyûzetet.
Fullasztó törõdés, kegyetlen szeretet és valami mély, megfoghatatlan, de minden egyes szón, mondaton és képernyõn keresztülsugárzó érzelemegyveleg, amiben bánat, szeretet, fájdalom, függöség is van és mégis több ennél.
Nem tudom, hogy mi lesz a vége, de sajnálom, hogy vége lesz. Azt hiszem ebben én is naiv vagyok.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Oh, nem te vagy az egyedüli, talán Hobbitlányka írta, hogy neki is fura volt (ha nem te voltál, bocsi.) Tény, hogy ha hosszabban felvezetem és nagyobb lélegzetű a történet, akkor ezen lehetett volna javítani, gondolkoztam is, amikor fordítottam, hogy bőven beletoldok, de valahogy sosem tudom'átírni' a saját történeteim... az már egy másik történet lenne számomra. Ilyen kis defektesnek szeretem és fogadom el ezt, ahogy van. A lényeg, a soraidból ítélve, így is átjön az olvasóknak (remélem). Köszönöm, hogy írtál, és ilyen jól megfogalmaztad mindazt, ami itt kavarog köztük...
TörlésNa, most már zokogok. Elérted, hogy zokogjak. *kézfogás, főhajtás*
VálaszTörlésMost olyat fogok mondani, amin meglepődsz. Utálom ezt az egészet. De komolyan.
Annyira tökéletesen szép, hogy már nem bírom idegekkel. Én őrülök bele abba, ahogy Johnnal bánsz a ficben, ahogy Sherlock megtanult gondoskodni (és hogy milyen áron) és nem utolsó sorban abba is, hogy már csak egy fejezet van. Lehet, hogy mazochista vagyok és ez egy ördögi kör, de mindig vártam a következő részt, hogy végre legyen fordulat, végre kerekedjen ki és ne kelljen Johnnal együtt tovább nyűglődnöm de persze csak jobban belezavarodtam.
Imádom, ahogy a szavakkal bánsz, ahogy kezeled a karaktereket és félre ne érts, nem bántásból mondtam, hogy megutáltam ezt a ficet. Szerintem megérted, hogy miért így fogalmaztam, ha nem akkor írj valamikor és megmondom.
,,Rájövök, hogy tévedtem: Sherlock egyáltalán nem ártatlan. Hogy lehettem ilyen vak? Veszélyes: egy fekete lyuk, ami mindent beszippant maga körül. Ő a pont, ahol az univerzum visszaomlik önmagába.,, ezt emelném ki. Zseniális. Itt kezdtek el potyogni a könnyeim.
Ahogy már mondtam, teljesen megértem, amit gondolsz/érzel. Írás közben is sokszor van az az érzésem, hogy annyira belemerülök a szereplők lelki világába, hogy utálom az egészet, mert fáj. De közben meg belehalnék, ha nem írhatnám meg. Mondjuk valami távolságtartás nem árt - már részemről -, mert el tudok menni iszonyú érzelmesbe, és az senkinek sem jó. :P
TörlésKöszönöm, hogy írtál, és remélem, tetszeni fog a befejezés is! <3
"Képes volt felnőni egyetlen éjszaka alatt." Bele se merek gondolni, hogy mi történt volna, ha nem teszi, John meddig ment volna el és még miket tett volna Sherlockért. Olyan finoman mozgatod a karaktereket, ide-oda húzogatod őket és engeded, hogy ők beszéljenek, nem Te adsz mondatokat a szájukba és ha figyelek, érzem Jim pacsuliját.
VálaszTörlésEz a történet épp olyan. Nagyon. <3 (már kétszer felkeltem a gép elől, hogy jó, most ennyi elég, de mindkétszer visszasunnyogtam, mert nem bírtam ki, hogy ne olvassam tovább. boszorkányos vagy *_*)
Jim határozottan jelen volt ebben a történeten, még ha csak John fejében is.. örülök, hogy felfigyeltél erre a vonulatra. :) (Boszorkányos? Komolyan?)
TörlésRémes. Tudhattam volna, hogy ez fog történni. Szegény John olyan kétségbeesett volt. Meg kellett próbálnia megtenni mindent... Jajj Sherlock. Olyan kis önző dög voltál, bele se gondoltál abba, hogy tönkreteszel valakit. Nem igazán.
VálaszTörlés