A helyes értelmezésről (9. fejezet)

Még egy fejezet, és megszabadultok a hülye bevezetőimtől. (Egy időre csak, úgyhogy nagyon azért ne örüljetek.)

9. fejezet

A jelenet megrendezett. Annak kell lennie. Viktoriánus szoba kandallóval, egy koponyával a párkányon és két drámaian egymás felé forduló fotellel. Jelenleg az egyik üres: a hős a látómező szélén lévő kanapén fekszik, színpadiasan és rejtélyesen.

Ez az a színtér, ahol a tragédia játszódik. A mi tragédiánk, Sherlock. Vajon milyen címet kellene adnom neki?

Eltüntette a revolverem. Elrejtette valahol, ahol nem bukkanok rá. Nem tudom, hogy engem, vagy saját magát akarja-e megvédeni.

Le tudnám lőni őt? Hogy megállítsam a fájdalmat, ami az elhasznált levegővel árad ki a mellkasa mélyéről? A fájdalmat, ami a szemeiből sugárzik, ahogy fókuszpontot keresnek, hiábavalóan? Meg tudnám állítani? Megállítani a szívét, a szavak ismerősek, fertőtlenítő-, uszodavíz- és kezdetszagúak.

De nem a szíve az, amit meg kell állítanom, nem igaz? Hanem az agya: ez a csodás, ördögi gépezet.

Zakatolás.

Ugyanaz a végeérhetetlen monológ pörög a fejemben. Sherlock néma a kanapén fekve, de a fejemben sosem. Ki kell jutnom. Megyek, járok egyet, kiszellőztetem a fejem, a szokásos frázisok, amiket odavetek neki minden alkalommal. Nem néz fel. Sosem teszi. Csak egy statiszta, aki lelép a színről, miért foglalkozna vele? Nem hibáztatom: túlzottan lefoglalja a saját szenvedése.

Nem hibáztatom. Sosem tettem. Mindvégig az én döntésem volt, és magamra vállalom a felelősséget, ha kell. Ha eljön a napja. 

Igaz, őt akartam lefoglalni vele. Boldoggá tenni. Mégis, nem ő kért rá.

Nem ő tehet róla, hogy csak rá tudok gondolni, miközben az üres iskolaépület felé tartok, sietve üzenetet pötyögve a telefonomon. Egy fél óra múlva. Senkinek nem fog hiányozni ez a mocskos gazember; az ocsmány képek, amiket feltett a netre. Milyen ostoba dolog tőle, mellesleg - a háttérből kiindulva könnyedén vissza tudtam követni őt az iskoláig Sherlock módszereit használva. (Valami mégis csak ragadt rám, úgy tűnik.) Ott várok majd rá. Szombat este van, nem fognak megzavarni minket.

Nagylelkűnek érzem magam ma este. Talán felajánlom neki a választás lehetőségét: a botrány vagy a méreg. Holnap aztán Sherlock folytathatja a nyomozást, habár már biztosan tudja a megoldást. Tudja, csak fél kimondani.

Tehát méreg, ezúttal. 

A tenyerembe zárom a zsebemben lapuló műanyagtasakot, amiben érzem a puha, púderszerű anyagot. Az első közös ügyünkre emlékeztet. Önkéntelenül elmosolyodom. Sherlocknak tetszeni fog, ugye?

Akárhogy is, a kezemben tartott halál mennyisége több mint elegendő egy ember számára. A maradék a menekülési útvonalam. Ha mégsem tetszene neki.

Hiszen tudnia kell mostanra.

Nem hibáztatom. Nem tehet róla, hogy elunja magát; hogy zseniális; hogy Sherlock. Az én briliáns, briliáns Sherlockom. A dolgok, amelyeket megtennék érte hihetetlenek és rettenetesek. Ő is tudja: néha elkapok egy bűnbánó pillantást az arcán, sajnálom, John, nem tehetek ellene semmit, látod, ilyen vagyok.

Semmi baj. Ez a szerepem a darabban. Teszem, amire rendeltettem, és a beteljesedésnek ebben a pillanatában olyan közel érzem magam hozzá. Jimhez. Ő is csak játszotta a szerepét, ahogyan mindannyian.

Mindannyian Sherlock Holmes elképesztő, veszedelmes elméjének a foglyai vagyunk. Behúz minket a játékba, és sosem ereszt többé, és Jim meghalt, és talán én is meghalok ma este, itt, ebben az üres osztályteremben, mert sosem tudhatod, hogy végződik a darab.

Nem tudhatod. Nem te írod.

Tárva nyitva hagyom az ajtót, és leülök az első padba a tanári asztallal szemben.

Túl sok volt. Az elvesztése. A feltámadása. Hogy gondolhatta, hogy képes leszek megbirkózni mindezzel? Összetört vele: tökéletesen tudatában vagyok az általa okozott sérüléseknek. Vajon ő is?

Várok az áldozatomra, mint egy pók a hálója közepén, Jim, kérlek, ne most, hagyj békén. Kettesben voltatok a tetőn. Az előtt a pillanat előtt, amikor te meghaltál, ő pedig elhitette a világgal, hogy halott. A tökéletes intimitás pillanata: két ember a határon állva, és a világ megszűnik létezni számukra egy kis időre. Gyűlölöm a gondolatot. A féltékenység tátongó lyukat mar a mellkasomba, ha lenéznék, a bordáim ketrecén át látnám a saját lüktető szívem, fedetlenül, védtelenül. Ezt tette velem Sherlock, látod, hosszú távon mégis te jártál jobban.

Még mindig nem hibáztatom. Nem volt választása, nem igaz? Azt hiszem, nem. Egy klasszikus tragédia, amelyben mindenki a neki kijelölt utat követi, és a következmények izzó, fehér fénypontokkal vannak felvésve az égboltra.

Volt valaha is választásunk? Jimnek? Nekem? Sherlocknak?

Léptek zaja a folyosón. Nem az áldozatom.

Ő az. Hát persze, hogy megakadályozza: sokkal okosabb nálam. Már az első két gyilkosságot is hihetetlenül nehéz volt kivitelezni anélkül, hogy azonnal észrevette volna. Egyedül a belém vetett bizalma állt az oldalamon. De a második után így is rájött.

És íme, itt vagyunk, a hős belép a színre, a hosszú kabátja drámaian örvénylik körülötte, meglehetősen klisészerűen, de én szeretem a kliséket. Megnyugtatóak. A klisék biztonságos kis szigetek számomra.

Fáradtnak és megviseltnek látszik, ahogy rám néz, vagyis így képzelem, mert nem tudom összeszedni az erőt, hogy felé forduljak. Egyenesen előre szegezem a tekintetem, mintha valaki hátulról erősen szorítaná a nyakam, hagyd abba, Jim. Azon kapom magam, hogy mosolygok. Az arcvonásaim mintha önálló életre keltek volna, és fájdalmas, torz, idegen vigyorba dermednek.

Ő közelebb lép. A meglepetés hiánya az arcán sokatmondó.

Leül, és ahogy megszólal, a hangja lágy, ahogyan egy ijedt kisgyerekhez, vagy egy megriasztott lóhoz beszél az ember. Sosem hallottam még így beszélni őt.

-     Gyere haza, John. Vége van.

A hangja, ahogy kimondja a nevem. Megint csak ketten vagyunk. Nincs itt más, emlékeztetem magam. Ketten vagyunk. 

 De nincs igaza. Nem, nincs vége.

-     Én öltem meg őket.

-     Tudom. Tudtam a kórház után. Talán már az első gyilkosság után, csak nem akartam elhinni, Nem igazán.

-     Megöltem őket.

A hangom megremeg: nem tudom, miért. A szívem a bordáim ketrecébe zárt vadállat, vércseppeket fröcsköl a telefirkált asztallapra.

Mindent elvesztettem. Megvet engem, tudom jól. Igaza van. Szánalmas vagyok. Mindig is az voltam. Nem vagyok ő, nem vagyok Jim, átlagos vagyok. Próbálom játszani a játékot, de nem értem a szabályokat.

A vállamra teszi a kezét és maga felé fordít.

-     Minden rendben van, John, vége van.

Nem, nincs. Sosem lesz. Megint elunja magát, és végtelen napokon és éjjeleken keresztül fog szenvedni, és semmi sincs, ami elfedné a szívem, semmi, ami megvédene minket.

Le fog ugrani egy toronyház tetejéről, igaziból, túladagolja magát, golyót repít a fejébe az én pisztolyommal, hogy megállítsa a gondolatait.

Az arcom nedves. Könnycseppek landolnak tompa, nyirkos puffanással előttem az asztallapon. Undorodom magamtól.

Közelebb húz, az arcom belesüpped a kabátjába, mint ahogy a test megpihen az anyaföldben egy hosszú és fantasztikus utazás után. Tealevelek és puskapor illata, nyugalom és veszély, túláradó, túl sok, túl sok. 

Megcsókol. Ez az első alkalom, hogy csókolózunk. Sosem hittem volna, hogy ő fogja kezdeményezni.

A méregre gondolok a zsebemben, és a szájának érintésére: valahogy minden értelemmé simul. Rájövök, hogy tévedtem: Sherlock egyáltalán nem ártatlan. Hogy lehettem ilyen vak? Veszélyes: egy fekete lyuk, ami mindent beszippant maga körül. Ő a pont, ahol az univerzum visszaomlik önmagába.

Ebben a pillanatban tökéletes bizonyossággal tudom, hogy elvesztem. Hogy a terveim, szándékaim, minden, ami valaha John Watson volt, oda van mindörökre, és talán ettől meg kellene rémülnöm, de tudom, hogy mindez – ÉN – mit sem számít. 

Nem számít, mert egyszer minden történetnek véget kell érnie, és egyszer pont kerül minden mondat végére, és egyébként is, legvégül a Nap majd óriásira puffad, magába olvasztva a Földet a lakóival együtt. Persze, Sherlock nyilván már régen törölte ezt a jelentéktelen kis információdarabot.

Nem tudom, miért, de mosolyognom kell azon, hogy Sherlock zseniális, gyermeki elméjében a történet örökké folytatódik, és Sherlock Holmes, John Watson, és a Baker Street 221b sosem szűnik meg létezni.

Rendben van, John, rendben van, ismételgeti, és én hinni akarok neki. Ő a mindenség, hogy lenne lehetséges nem hinnem neki? Sajnálom, John, tudnom kellett volna, mondja, majdnem sikerült utánam nyúlnia a halálból, majdnem elvett tőlem téged, hát nem látod? Ó, mennyire ravasz volt, hála az égnek, hogy halott. Már vége, hadd vigyelek haza, kérlek.

És én hagyom neki. Mi mást tehetnék?

Egy szót sem szólok a taxiban, sem amikor felvezet az emeletre; amikor levetkőztet, a tükörképeként a mozdulatoknak, amikkel én viseltem gondját. Csak én voltam itt neki, akitől megtanulhatta, hogyan gondoskodjon egy másik emberi lényről, és ő villámgyorsan tanul. Tudnom kellett volna.

Meglep. Képes volt felnőni egyetlen éjszaka alatt. Mindig a hisztis, makacs gyerek volt, akinek figyelnem kellett a lépéseit. Most pedig a hajam simogatja, egy megnyugtató gesztus, amit szintén tőlem tanult. Ledől mellém, egy pillanatra sem húzva el a kezét, és tovább beszél, nem is a szavai jelentése, inkább a hangja fontos, összefüggéstelen félmondatok, amiket elkapok, minden rendben lesz, mindent elrendezek, ne aggódj, most pihenj, John. Pihenj.

 Behunyom a szemem, és próbálom elhinni. Hogy minden rendben lesz. Hogy Sherlock átírhatja a klasszikus tragédiák törvényeit. Végül is, visszatért a halálból: talán ez sem lehetetlen számára.

Talán ez egy másféle történet.

Talán nem minden nagyszerű történet hősökről és gonoszokról szól. A miénk valami másról szólhat.

 Szeretném tudni, miről.