A helyes értelmezésről (8. fejezet)

Ehhez a fejezethez tökéletesen illik a fenti kép. Ó jaj.

8. fejezet

Próbál úrrá lenni rajta. Az erőfeszítése kínzó fájdalom a koponyámban: lassan szétfeszíti. Behunyom a szemem, és két erőtlen ujjal megdörzsölöm a szemhéjam, miközben hallom, hogy nehezet sóhajt.

Kinek akarunk hazudni, Sherlock, szeretném megkérdezni, de nem teszem. Csendes megadással tűrök. Többé már nem mondja ki hangosan: egy légmentes térben küszködik magával, amit a kanapé négy éle választ el a világtól.

Mindez nem számít – az ostoba kísérlete, hogy megvédjen. Így is hallom: a hangja szakadatlan duruzsolás a bal fülem mellett: Unatkozom, John, unatkozom, semmi sem tud lekötni, mióta ő meghalt. Csinálj valamit, John. Segíts, John, kérlek. Állítsd meg, csak állítsd meg. Megteszed ezt értem, John?, állandó, halk suttogás a fejemben, mint a tenger messziről hallatszó morajlása. Amikor már évszázadok óta halott leszek, akkor is hallani fogom a durcás, kérlelő, imádott hangját, ahogy idebentről szól hozzám. Sem kénköves tűz, sem egyéb nevetségesen elcsépelt kínzási formák, amit a pokol tartogathat számomra nem versenyezhet ezzel a tehetetlenséggel.

De nem mondja ki. Inkább beharapja az ajkát. Látom, ahogy egy vörös folt formálódik, és mindjárt felszakad a vékony bőr. Rám néz, néma bocsánatkérésként. 

Odakuporodom  mellé, a homlokára teszem a kezem, és kisimítom a fürtöket.

- Elmehetnénk vacsorázni valahová.

Úgy bámul rám, mintha valami különösen ocsmány ötlettel álltam volna elő. Aztán látom, hogy fontolóra veszi. Ráerőlteti magát, hogy fontolóra vegye. Próbál küzdeni. Igen Sherlock, kérlek. Küzdj ellene.

 - Elmehetünk, gondolom.

Én vagyok a legjobban meglepődve. Vacsora után még egy mozizásra is sikerül nagy nehezen rávennem, amit végül is, úgy tűnik, élvez.

Ma én nyertem.

*

-     Mit gondolsz, hová temették?

Bár már régóta vártam ezt a kérdést, most mégis meglep.

-     Fogalmam sincs. De felhívhatom Mycroftot, hogy megkérdezzem, ha akarod – felelem, és már nyúlok is a telefonomért, elrejtve a haragtól égő arcom, ahogy elfordulok.

-     Ne.

Kérdő tekintettel nézek fel a billentyűk felett.

-     Csak elgondolkoztam. Nem akarok virágot vinni a sírjára, vagy ilyesmi.

-     Hiányzik neked – válaszolom egyszerűen. Végre kint van.

-     Csak munka volt, John. Egy rejtvény. Habár kivételes rejtvény, meg kell hagyni. – Ezzel felkapja a hegedűjét, és elkezdi játszani a Holdfény szonátát, az egyik kedvenc darabom. Hagyja, hogy elgondolkozzam a szavain. Csak munka volt, John. Hatalmas súlyt érzek leszakadni a vállaimról. Csak munka volt.

Segítenek a következő napokban. Segítenek, hogy minden nap új ötlettel állja elő, amivel leköthetem a figyelmét. Sokkal könnyebb így, hogy nem kell egy árnyékkal, egy szellemmel versenyeznem. Sherlock is jobb hangulatban van, őrült kísérleteken dolgozik, amelyekbe engem is bevon. Még Lestrade is ránk telefonál egy tripla gyilkossággal kapcsolatban, tényleg olyan, mintha karácsony lenne; mintha a felhők közt lebegnék.

Vajon mikor kezdtem el ennyire az ő hangulataitól függene? Mikor kezdtem el ennyire tőle függeni? Ez bizonyára nem teljesen normális, de többé már nem érdekel. A Föld keringhet a Nap vagy a Hold vagy egy kozmikus plüssmackó körül, ez mit sem változtat a tényen, hogy az én univerzumom közepe Sherlock Holmes. 

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, ő az egész univerzumom. Mi lehet a baj velem?

Az igazat megvallva, ő is gondterheltnek tűnik. Néha, mikor azt hiszi, nem látom. Aggódva néz rám, a tekintetében bánat és bűntudat.

Alkalmanként még a gyengédségig is elmerészkedik. Törődő. Mint ma reggel. Az ablaknál ülök, kifelé bámulva. Mostanában jól esik csak itt üldögélni, és nem gondolni semmire, semmi különösre, csak elveszni a saját fejemben, valahol a gondolatok és a valóság között, a hatalmas fehérségben.

Ezt bizonyára nyugtalanítónak találja valamilyen, számomra ismeretlen okból kifolyólag. Megáll a fotel mögött – amit, igen, elmozdítottam, hogy ne az övével, hanem az ablakkal szemben legyen – megáll mögöttem, a vállamra csúsztatva a kezét, enyhén megszorítva. 

Miért teszi ezt?

-     John.

-     Igen, Sherlock?

-     Ne gondolj rá.

Mintha ez olyan egyszerű lenne, köszönöm. Azok a napok, sosem tudom elfelejteni őket: az unalma, a szenvedése minden egyes reggel, és a saját rettegésem, hogy ez a nap is eseménytelenül halad tovább… csak egy újabb nap lesz, amikor tehetetlen, haszontalan vagyok. Amikor nem vagyok elég. Sosem lehetek elég.  Neki nem.

Azonban a nap többnyire egy megoldandó üggyel halad tovább, vagy egy kísérlettel;  egy programmal, amivel én állok elő. És minden rendben van a következő reggelig, ami különös módon megint itt talál, a fotelben ücsörögve. Lehet, hogy néha itt éjszakázom, azt tervezgetve, hogyan tereljem el a figyelmét. Múlt éjjel egész biztosan nem aludtam az ágyamban, jövök rá hirtelen, amikor észreveszem, hogy még mindig a tegnapi ruháim vannak rajtam. Nyugtalanító, igaza van.

Pedig az elmúlt néhány nap rendben volt. Miért aggódom akkor? Nem kellene. De nem tehetek róla. Mintha valami mágnesként vonzaná magához a gondolataim... talán a tehetetlenség emléke. Vagy talán a stressz teszi. Felnevetek: amit Afganisztánnak és a háborúnak nem sikerült elérnie, azt ő tálcán kínálja nekem. Könnyedén. Anélkül, hogy észrevenné. 

A keze még mindig a vállamon van, erősebben megszorítva, amikor felnevetek, és az arca most egészen mély ráncokba szalad. Kétségbeesetten próbál megfejteni, látom, ahogy örvénylenek a gondolatai.

Vajon képes leszel megoldani ezt az utolsó rejtvényt, Sherlock? Képes leszel megfejteni engem?

Több már nem tudom, szeretném-e egyáltalán. Félek, hogy mindent tönkretettem.

Felhúz, a karomnál fogva, határozottan.

-     Szükséged van egy zuhanyra. Gyere. Én addig keresek neked egy váltás ruhát. Három napja ez van rajtad.

Hát így tesszük mi minduntalan gyermekké a másikat. Vajon megfordíthatóak a szerepek? Az maga lenne a tökéletesség.