2013. szeptember 22., vasárnap

Permanent



Sherlock/Mycroft post-Reichenbach hurt/comfort, hogy ilyen rondán felcímkézzem. A holmescest inkább csak olyan benne, mint a videóban. 

Szokás szerint „dekadens és beteg”, ahogy megfogalmaztátok.  Szóval emiatt 16+, bár amúgy semmi nem történik benne. Tényleg semmi. Szinte semmi. 



Permanent


A reluxák a vízszinteshez képest negyvenöt fokos szögben lefordítva. Megcsíkozzák a szobát. Fényszeletek.

Az ágy alattam nyirkos; hideg.

Hidegség, amely a kabát vastag gyapjúszövete ellenére is szinte ellenállás nélkül tör utat a a test külső védőrétegein keresztül – epidermis, dermis, hypodermis, zsírszövet és izmok – a gerincemig. 

Ritmikus kopogás az ablaktáblán: esik odakint.

A lakásban nem megy a fűtés. Ahhoz, hogy bekapcsoljam, fel kéne kelnem. Túl fáradt vagyok. A hajsza utáni kiégettség. A szokásos kellemes utórezgések ezúttal hiányoznak: pürrhoszi győzelem.

Az a visszavonuló haderők felégetik maguk után a városokat. Füstcsóvák. Mindent elégettem. Helyesbítés: mindenem elégette. Megígérte, hogy így lesz, és nem okozott csalódást.

A nulláról kell újra kezdenem. Összekaparnom, amit még lehet. (Lehet, csakugyan? Érdemes?) Kellemes most belesimulni a reménytelenségbe. Ideiglenesen megengedem magamnak. Ritkán élvezhetem ez a luxust. Utoljára akkor. (Nem alkalmas az idő belépni abba a szobába.)

Talán ez most az az idő, amikor számba kell vennem a veszteségeim. Így szokás, nem? Ostobaság. A veszteség totális; megsemmisítő. Nincs mit számba venni.

Be kellene kapcsolni a rohadt fűtést. Az arcom is átfagyott. Nem védi semmi. Az oldalamra fordulok, és belefúrom a dohos szagú pokrócba alattam. Idegen; mocskos; offenzív. Nem képes megadni a védelmet, amit vágyok.

 A tenyerem bepréselem a durva anyag és az arcom közé. Valamivel jobb. Ritmikus dobolás az ablakon. 

Esik. 

Fényszeletek. (Összefolynak.) 

Hideg. 

Dobolás.

Hideg.


*


Léptek neszére ébredek. A hangja, még mielőtt kinyitnám a szemem.

-     Már nem kell tovább alakítanod a zavart, szuicid szélhámost, Sherlock.

Menj a fenébe, Mycroft, akarom mondani, de a fogaim kocogása megakadályozza az artikulálást. Most veszem észre, hogy reszketek. (Azt álmodtam, hogy Johnnal autózunk valami különösen rázós földúton, egy eltűnt gázbojler ügyében nyomozva. Van némi értelme, így utólag.)

Kinyitom a szemem: közben besötétedett. Árnyalak hajol fölém. Mycroft, tudatosítom megint magamban, elnyomva a hirtelen szintén felriadó üss-vagy-fuss reflexet. Nem, mintha bármelyikhez is éreznék motivációt.

Kezek a vállamon: megmarkolják a kabátot.

-     Sherlock – szólal meg ismét, az utolsó szótagot elnyújtva. Rosszallás; atyáskodás; aggodalom; féltés; méltatlankodás; harag. (És mindazok a dolgok, amiket bezártam abba a szobába.)  - Mióta fekszel itt a véres, átázott kabátodban?

-     Évek óta? – kockáztatom meg.

Türelmetlen sóhaj. (Feladja vajon egyszer az elvárásait? Nem valószínű.) Léptek. Kimegy a kis előszobába. Babrál a fűtéssel. Üres kattogás.  Eredménytelen.

A hátam mögé nyúlok, és kirángatom a betűrt takarót, próbálva magamra húzni. A szaga továbbra is visszataszító, de a melegség (melegebbség) reményében leküzdöm az undorom. Ahogy erőlködöm, fájdalom nyilall a végtagjaimba, a csontokba. Rossz jel. A szervezetem legyengült a vérveszteség miatt – természetesen a saját, előre levett vérem volt, amit szétlocsoltak, nem követhettem el ilyen amatőr hibát; valószínűleg megfáztam itt fekve.

Mycroft jön vissza.

-     A nappaliban van egy működőképes kandalló – mondja, és kihúzza a kezemből a pokrócot. Aztán a mellkasomra csúsztatja a kezét, a sötétben tapogatva ki a gombokat és fejtve le rólam a kabátot. – Vajon megtanulsz egyszer vigyázni magadra? Az idő múlásával egyre csökken a valószínűsége, gondolom – és ismét türelmetlenül sóhajt egyet. Ez a türelmetlen sóhaj az ő védőfala: ahogy kifújja a levegőt, mintha eltávolítaná magától a tényt, hogy törődik. Hogy rákényszerítem, hogy törődjön. Még mindig. 

    Elmosolyodom.

-     Akkor a létezésed értelme lekorlátozódna az alacsony rangú kormányhivatalnokok ugráltatására, és a csúcsminőségű cukrászati termékek élvezetére.  Milyen sekélyes is lenne – motyogom magam számára is meglepően rekedt hangon.

Egy pillanatra megáll a mozdulat közben, ahogy a kabátot lehúzza a másik karomról is. A jobb kezét a homlokomra tapasztja.

-     Lázad van – mondja.

-     Tudom – vonok vállat, jelezve, hogy engem aztán nem érdekel. A legkisebb mértékben sem. Ha ő foglalkozni kíván a problémával, hát az ő döntése. Rám ne számítson.

A sötétben is látni vélem, ahogy összeráncolja a szemöldökét.  Ne dühöngj, Mycroft. Ismered már a játékot, nem? Kár tiltakoznod. Úgyis te vagy, aki kénytelen beismerni – na nem szavakkal, ennél mi kifinomultabbak vagyunk, igaz? – a törődését. Akár át is ugorhatnánk a kellemetlen huzavonát.

Ellép az ágy mellől. (Ha nem, hát nem.) Ezúttal az én szám hagyja el az a bizonyos sóhaj. Lassan félülő helyzetbe emelkedem.

-     Engedek fürdővizet – mondja.

A fürdőszoba felé félúton azonban megáll. Sápadt fény: elővette a telefonját. 

Ah. Antheának üzen.

Visszadőlök az ágyra. Vízcsobogás. A tagjaim kellemesen belesimulnak a forró fürdő előérzetébe. Valami megváltozik: a dermedt tehetetlenségem lassan felenged. Amikor John megfogta a csuklóm, szorosan magamhoz szorítottam a karom, hogy elnyomjam a pulzusom: a testem a szerepbe fagyasztottam. Csak most kezdek kiengedni. A hasogató fejfájás és a láz viszont mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy teljesen átvegye az uralmat.

Mycroft alakja.

-     Nem foglak cipelni. – Nem néz rám: még mindig a telefonján pötyög eszeveszetten. (Védelmi vonalak, védelmi vonalak.)

A kelleténél (látványosan) nehézkesebben tornázom fel magam. Egyik kezében a Blackberryt tartva felém nyújtja a másik karját. Ignorálom, és a falba kapaszkodva eltámolygok mellette. Szorosan mögöttem halad, ahogy kétszemélyes temetési menetként kivonulunk a fürdőbe.

Levágódom a rozoga kis szekrényre a mosdó mellett; keservesen ropognak a deszkák alattam. A fáradtságomban nincs semmi megjátszott. Az ujjaim érzéketlenek, ügyetlenek. Rövid próbálkozás után feladom a gombokkal való babrálást, és a homlokom a mosdókagylónak támasztom. Hiba: jégszilánkok fúródnak a szemgolyómba, ahogy a hőmérsékletkülönbség igyekszik kiegyenlítődni a hideg porcelán és a felhevül bőröm között. Felszisszenek. (A tökéletes alakítás, amikor már magad sem tudod, játszol-e.)

Mycroft végre leteszi a mobilt a mosdó szélére, éles koccanás, hanghullámok rezegnek át a halántékomon. Összerándul az arcom.

Látom rajta, hogy tépelődik. Elég kényszerítőek-e a körülmények?

-     Ha itt hagylak, megint el fogsz aludni, igaz? – Oh, de óvatos. Nem adom meg a rábólintás feloldozását. 

     A tekintetem a jobb kezére téved. Ahol a gyűrű kecsesen öleli körbe az ujját. Nem tudom levenni a szemem róla. Mint egy tiltás. (Az érintésének emléke: elsuhanó; gyengéden irányító.)

Égnek a csontjaim. Hátravetem a fejem, és félig leeresztett szemhéjak alól nézek fel rá. Ez a legkritikusabb része. Egyikünk sem pislog hosszú másodpercekig. Megnyalom az ajkaim, amelyek száraz papírszeletekként tapadnak össze kellemetlenül. Ő nem rezzen.

Végül nagyvonalú, egész mellkasomat összerántó köhögés siet a segítségünkre. Mycroft megcsóválja a fejét, és közelebb lép. Fél térdre ereszkedik előttem, miután kibújt a zakójából, és a fehér ingét feltűrte könyékhajlatig. (A köhögés utáni levegőhiány feszíti a mellkasom.)

Maga felé húz, és lecsúsztatja a vállamról a zakóm. Az arcom puhán a vállába fúródik, ahogy lehúzza a hátamról. Emlék: John, amikor ellátja a vállsebem, a glasgow-i eset után. A póz ugyanaz, ahogy akkor a fájdalomtól előregörnyedtem.  Az illat, az érzet mégis teljesen más. Most a behódolás szaga terjeng a levegőben, nehezen és nyirkosan telepedve ránk, mint a fürdőkádból felszálló gőz. Johnnal sosem éreztem. 

 Az ingem következik. Mycroft teljesen néma. A mozdulatok megfontoltak, takarékosak. Elképzelem, ahogy otthon vetkőzik, esténként, egyedül. Módszeresség. Akkurátusan összehajtogatja a ruháit. Mindig is precíz volt. Karót nyelt. Már gyerekkorában is kínos rendet tartott a szobájában. 

Összeszedett. Végtelen, zsigeri örömmel élvezem, ahogy képes vagyok szétszedni. 
Csak én. Egyedül én.

Ne haragudj. A mai után szükségem van erre az apró diadalra. Szabad?

-     Tényleg borzasztó állapotban vagy – suttogja, és tudom, hogy magának szól.

A védőfalak után mindig ez jön: racionalizálás. Szakmai ártalom. A tett, az intézkedések abszolút szükségessége. A körülmények hajlíthatatlansága; nincs más lehetőség. Az apró tény, hogy a meg kell tenni és a meg akarom tenni összemosódik, könnyedén eltűnik a szőnyeg alatt. Az ideális mindig szükségesnek lesz beállítva, míg végül elegáns Windsor-csomóba simul az érvelés.

A hosszú ujjak súrolják a csuklóm, majd az ingem is csatlakozik a zakómhoz a padlón. Ezután felgyorsulnak a mozdulatok, és a sebességváltozás nem tisztázott, hogy annak az igyekezetnek köszönhető-e, amivel a még súlyosabb megfázást akarja elkerülni, vagy annak, ami által igyekszik kínosnak beállítani a helyzetet.

Félre fordítja a fejét, miközben kigombolja a nadrágom. A gesztus jellegzetesen az övé: a félrefordított fej. Ebből az egyetlen mozdulatából ki tudnám bontani az egész személyiségét. Ha szükségem lenne rá. Ha nem ismerném.

A behajlított ujjai a hasamhoz simulnak egy pillanatra. (A megfázás hidegrázással jár, ezt neki is tudnia kell.)

-     A többi a tiéd – szólal meg, és a hangja fojtottnak tűnik a gőzfelhőben.

A csapra támaszkodva felállok: a nadrág magától lecsúszik. Elfordulok. Hallom, ahogy kimegy, és becsukja maga után az ajtót. Halkan. Diszkréten. Seggfej.

A víz már kihűlt annyira, hogy ne forrázzam le magam. Csalódott vagyok. (Az ő hibája lett volna.) A két nedves tenyerem zavarba ejtő lassúsággal csúszik végig az arcomon.

A bejárati ajtó kinyílik odakint: Anthea. Szatyrok landolnak a laminált fapadlón, egy kettő, három. Elsuttogott félszavak. Ajtócsukódás.

Aztán megint itt van.

-     A hajad még mindig véres – jegyzi meg, és felém nyújt egy aranysárga flakont. Philip B. Kényeztető Sampon Fehér Szarvasgombával, kapom el a feliratot a címkén.  Peh. Ki hitte volna, hogy egy sampon lehet ennyire fellengzős.

-     John nem ezt szokta venni – vetem oda kényesen. Megpihentetem a fejem a kád karimáján, és közönyöm jeleként lehunyom a szemem.

Élesen beszívott levegő. Levágja a flakont a kád szélére. Törölköző susogása, ami a földön landol; térdek puffannak rajta. A bal kezének két körme koccan a műanyagon, ahogy a samponért nyúl.

Édeskés, gazdag illat tölti be a helyiséget, és a tagjaim elernyednek, miközben masszírozza a fejbőröm. Már nem kapkod: ráérős, körkörös mozdulatok, a halántékomtól indulva a fejtetőig, majd vissza. Pedig azt hittem, már közel járok. Hogy már mindjárt kibillentem. Nyilvánvalóan fejlődött az utóbbi időben. Kemény idők pedig kemény fellépést követelnek.

Fészkelődöm egy kicsit, kiemelve a mellkasom a vízből. A nyakam, igaz, így lehetetlen szögben csuklik hátra. Teljesen kifeszül. Érzem, ahogy az ádámcsutkám szinte át akarja szúrni a torkom minden nyelésnél. Minden lélegzetvételnél. (Lassan szívom be a levegőt az orromon, és még lassabban lélegzem ki a számon át.)

-     Kifröcskölöd a vizet – sziszegi mögöttem. A sziszegése gyönyörű melódia, amit én írok, éppen most. Minden lélegzetvételemmel. 

Befejezi a hajmosást, és már éppen várnám, hogy ismét megszólaljon, amikor feláll, és váratlan, erőteljes mozdulattal lenyomja a fejem a víz alá. Aztán lent tart. Épp csak egy pillanattal tovább, mint ami a tüdőkapacitásomnak kényelmes lenne. A szívem vészcsengőként kolompol, levegő, levegő.

Prüszkölve bukok a felszínre, amint tudok. A szemembe csorgó vízcseppeken át is látom az elfojtott mosolyt a szája szegletében.

-     Megcsúsztam a nedves kövön – mondja lágyan.

Meg tudnám ölni. Ehelyett csak kinyújtom a kezem a törölközőért (az egyik sarka hideg, nedves; valóban nem kellett volna fröcskölni), amit aztán magam köré csavarok, miután ő megint egyedül hagyott, én pedig a falikarba kapaszkodva kiemelkedtem a kádból. (A szívritmusom fokozatosan közelít a normál görbéhez.)

Épp, hogy végzek a törölközéssel, mikor visszajön.

Sötétkék bársonyköntöst nyújt felém, finnyásan maga előtt tartva a két vállánál megcsippentve. Oldalra fordítja a fejét, miközben belebújok, de a tenyere elidőzik a felkaromon, miután rám simította az anyagot. Bocsánatkérés? Mióta lettél szentimentális, Mycroft?

Átvonulunk a nappaliba, amely talán kevésbé szánalmasan személytelen, mint a lakás többi része. A kihúzható kanapéágy meg van vetve (mikor volt ideje erre?), a kandallóban elektromos tűz szabályos narancs fátyla.

A tenyere, az orrom előtt. Két jelöletlen, fehér pirula.

-     Nem vagyok találgatós hangulatban. Melyik a méreg, essünk túl rajta. – Másodszorra találkozik a tekintetünk az este folyamán.

-     Miből gondolod, hogy opcionális? – feleli. 

    Fintorgok, és elveszem őket.

Üvegpoharat nyom a másik kezembe, a tenyerével kulcsolva köré az ujjaim. 

Forró a tenyere. Stabil. Hagyom, hogy a karom teljesen ellazuljon, és a számhoz emelje vele a poharat. Nézi, ahogy nagy kortyokban lehúzom a vizet.

Ahogy a megtartó érintést feloldja, végigdőlök az ágyon. A neszezése körülöttem, pohár koccan az asztalon, takaró landol rajtam. Távolodó léptek, a zaj most a fürdőből jön. Nyikorog az egyik csap. Mit csinál?

Figyelem a tüzet a kandallóban, és megnyugszom: valami végletes, természetellenes nyugodtsággal vagyok tudatában a testemnek, ahogy belesimul az ágyneműk fészkébe. Egy gyanú motoszkál bennem, de hamar ellibben, akár a  lángok.

Talán csak a fáradság; a hajsza hirtelen, brutális végetérte. (De vajon nem pont így csinálná, nem ezt az érzést akarná megerősíteni bennem? Nem lehetek biztos: az érvelés a saját farkába harap szemtelenül.) A lángok narancsvörös szája tátogva kiáltja Moriarty hazugságait. 

Tűzkígyók. 

Kígyónyelvek.

Sziszegő parázs. Saját farkába harapó kígyó: szédelgek, ahogy elnézem.

Ezúttal soká jön vissza.

-     Azt hittem, már alszol.

Teljesen fel van öltözve, és az elmúlt órák erőfeszítéseinek, hogy megbontsam a tökéletességét, nyoma sincs. A zakója makulátlan, a haja friss rendezettséggel tüntet, és az arca nyugodt, halott víztükör. Gyűlölöm.

-      Akárhogy is, nekem mennem kell – teszi hozzá, büszkén kihúzva magát az utolsó, végzetesen precíz találat után.

   - Várj - rándul meg a kezem, karikatúrájaként egy mozdulatnak, ami vissza akarja tartani. Halva született, torz kis gesztus.

-     Igen, Sherlock? – A precízen kivitelezett meglepetés az arcán akár a könyörület jeleként is értelmezhető lenne, ha nem ismerném jobban. 

-     Nem… nem vagyok jól – nyögöm vonakodó megadással.

A mosolya. 

A „diabolikus” nem fedi le a ravaszságnak, kiszámítottságnak és gonoszságnak mindazon rétegeit, amelyek most felszabadulnak a csendes elfojtottság alól. Próbálok új szóért nyúlni, de jelenleg minden kapacitásom a vizualitás emészti fel. Mycroft mosolya.

Közelebb lép, leül a kanapé szélére. Én mindent elkövetek, hogy reménytelenül, súlyosan betegnek, már-már beszámíthatatlannak látszódjam. Valakinek, aki nem felelős a saját szavaiért. Meglepően könnyen megy, és ez a könnyedség megint gyanúval tölt el. (Mit adott be nekem vajon?)

-     Mindig olyan makacs vagy, Sherlock – simít végig a homlokomon. - De nézd meg, végül mi értelme – fejezi be, ahogy óvatosan végigdől mellettem a kanapén. A tenyere közben a homlokomról a tarkómra vándorolt, hátulról megtartva a fejem, mintha egy levegővel teli labda lenne.

Nem hagy méltósággal veszíteni, és ez el kellene, hogy tántorítson; el kellene rántanom a fejem.  Ehelyett csak odaadóan belesimulok az érintésbe, és lehunyom a szemem.

Vannak játszmák, amelyeket akkor is megéri játszani, ha garantált a vereség.


15 megjegyzés:

  1. Tudod van abban valami szépség, amikor úgy történik valami, hogy nem történik semmi. Mármint a külső szemlélő számára semmi, mert itt valójában nagyon is sok minden történt.
    Komplett és gyönyörű játszma volt ez, és változatlanul lenyűgöz Sherlock és Mycroft kapcsolata. Fantasztikus, hogy mennyire diszfunkcionálisak és mégis tulajdonképpen nagyon emberiek. Erre ne kérdezz rá, kissé nagyon zaklatott vagyok, túl sokszor túl rövi idő alatt törtek össze ma, szóval csak fogadd elhaló sóhajomat.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a különös szépség, ami foglalkoztatott, azt hiszem: nincs ott, de mégis ott van. Vagy csak káprázat az egész. Már nem ígérgetek olyat, hogy nem írok velük többet, de most egy időre elég volt. Köszönöm, hogy megosztottad a véleményed, és az elhaló sóhajod! :)

      Törlés
  2. még mindig vhogy rossz érzésem van, ha meglátom a holmcest cimkécskét, és mindig habozok elolvasni. de függője vagyok az írásaidnak, úgyhogy azzal is csak magamat áltatom, ha megtartom a lehetőség illúzióját, mert tudom, hogy akármit írsz, én úgyis el fogom olvasni.
    hiába nem történik semmi, mégis annyi minden történik, és annyira életre kel a jelenet, hogy éreztem a forró víz gőzét a bőrömön. csodálatosan bánsz a karakterekkel, és továbbra is fenntartom a véleményem, miszerint boszorkány vagy, aki titkon Sherlock fejéből lopja ki a gondolatokat, mert tökéletesek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, pedig ez most igazán nem olyan nyomasztó, mint az eddigiek... sőt, a vége kifejezetten pozitívnak is felfogható, már olyan Sherlock-mérce szerinti pozitívnak (ami máshol a közepes erősségű angstot takar :D).
      Boszorkány továbbra sem vagyok, csak megszállott, de köszönöm! <3
      Most pedig rohanok javítani egy typot. :P

      Törlés
  3. Először úgy voltam vele, hogy nem mérgezem itt a blogodat egy szerencsétlenül megfogalmazott szóömlennyel, de, amikor láttam, hogy ilyen méltatlanul kevés komment érkezett ehhez a csodához, úgy döntöttem mégis írok neked.

    Nem mondhatnám, hogy a holmescest, mint párosítás szívem csücske lenne, de, amiért még is olvasok ilyen témájú storykat az a testvéri kapcsolatuk milyenségének ábrázolása.
    Épp ezért el se hiszed mennyire boldog voltam, mikor láttam, hogy nem incest, és végre tisztán azt kapom, amiért egyáltalán rászánom magam az olvasásukra.

    Amit kiemelnék:

    - Nagyon hangulatos volt a kezdés.
    - Csodálom, hogy milyen szépen átlátod, a Holmes fiúk kapcsolatát, és azt, hogy ennek milyenségét milyen szépen be tudod, mutatni.
    - Iszonyúan tetszik az, hogy egy ilyen látszólag triviális jelenetet ruháztál fel mögöttes tartalommal.
    -> Imádom, ha valaki csak sejtet.:D

    Amit idéznék:

    "A hajsza utáni kiégettség. A szokásos kellemes utórezgések ezúttal hiányoznak: pürrhoszi győzelem.

    Az a visszavonuló haderők felégetik maguk után a városokat. Füstcsóvák. Mindent elégettem. Helyesbítés: mindenem elégette. Megígérte, hogy így lesz, és nem okozott csalódást."

    "A sötétben is látni vélem, ahogy összeráncolja a szemöldökét. Ne dühöngj, Mycroft. Ismered már a játékot, nem? Kár tiltakoznod. Úgyis te vagy, aki kénytelen beismerni – na nem szavakkal, ennél mi kifinomultabbak vagyunk, igaz? – a törődését. Akár át is ugorhatnánk a kellemetlen huzavonát."

    " Az ingem következik. Mycroft teljesen néma. A mozdulatok megfontoltak, takarékosak. Elképzelem, ahogy otthon vetkőzik, esténként, egyedül. Módszeresség. Akkurátusan összehajtogatja a ruháit. Mindig is precíz volt. Karót nyelt. Már gyerekkorában is kínos rendet tartott a szobájában. "

    /Többet is idézhetnék, de az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások ragadtak meg a legjobban. Egyszerűen zseniálisak./

    Karakterek:

    Nagyon szeretem azt, ahogy megfogod őket, mert minden szavukon és cselekedetükön látszik, hogy pontosan tudod mit, miért tesznek. Látszik, hogy tényleg mélyen beleástad magad a témába, és, hogy ez nagyon is tudatosan felépített dolog.
    Az meg, hogy mindezt élvezhető irodalmi (?) formába öntöd maga tökély.

    u.i.: Nem régiben már végig rágtam magam az oldaladon, és el se hiszed mennyit inspirálódtam a történetek olvasása közben. De, mint látod önző módon eddig még nem hagytam kommentet. Ezért, így utólag is bocsánatot kérek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Úgy tűnik, különösen elbátortalanítók a történeteim az olvasók számára, mert már többen hivatkoztak ilyesmire. :P Pedig nem szoktam senkit megenni, amiért nem shakespeare-i jambusokban szól hozzám. :)) Mondjuk a Sherlock/Mycroft történeteknél egyébként is megfigyeltem, hogy vonakodnak megszólalni az olvasók, talán a téma miatt, gondolom. Sok olyat kapok, hogy más történetekhez írják oda, hogy jaj, és egyébként a holmescest sztorijaidat imádtam... Ennek is örülök persze. :) Meg hát valljuk be, nem egy népszerű/könnyű páros, kell egyfajta agylövés hozzá.

      Én magam amúgy arra hajlok, hogy annak ellenére, hogy itt kevesebb történik valójában, mint az előző történetekben, mégis explicitebbre sikerült. Igyekeztem visszaadni valamit a finom és bonyolült erővonalakból, amik átszövik a kettőjük kapcsolatát szerintem. Az eredménnyel nem vagyok ugyan tökéletesen elégedett - ez részben Sherlock szemszögének is betudható, szegénykém zseniálisan analfabéta az érzelmek szempontjából - részben a saját bénaságom. Talán megírom majd ugyanezt Mycroft szemszögéből is, hogy teljesebb legyen a kép.

      Örülök, hogy inspirálóan hatnak rád az írások az oldalon, és annak meg különösen, hogy megtörted a csöndet! :) Remélem, visszatérsz még, illetve hogy egyszer majd olvashatom az inspirálódás eredményét is! ;)

      Törlés
  4. Már akkor kiéhezve rávetettem magam erre a szépségre, amikor publikáltad, de akárhányszor nekiduráltam magam, sosem jutottam el odáig, hogy írjak valami olyat, amire nagy jóindulattal rá lehet fogni, hogy értelmes. Most. sem. fogok. tudni. khm.

    Gyönyörű, hogy látszólag mennyire nem történik semmi, de igazából mégis mennyi minden. A sok kis apró mozzanat, szilánk lassan egy teljes képet alkot és az a teljes kép így: reccs. nincs tovább a szívnek.

    Az egész annyira érzékletes. Én is érzek mindent, amit Sherlock, és ez ijesztő, nem kicsit :P

    Még mindig félek tőled picit, amiért ilyen félelmetes tökéllyel tudsz belehelyezkedni ennek a drága detektívnek a fejébe és olyan dolgokat húzol elő, amikbe beleborzongunk. Nagyon. Hú.
    Köszönöm, nagyon-nagyon tetszett! (A Mycroftos változatra is vevő lennék :3)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm! <3
      Talán egyszer eljutok a Mycroft-féle változatig is... itt motoszkál, de neki kéne ülni, és most előbb a Lokis novellát akarom befejezni. :/ (A munkamorálom mostanában erős hanyatlást mutat. :P)

      Törlés
  5. Bár lenne kádam, hogy színültig töltve elmerenghessek benne, mit is olvastam. Mi is volt ez a néma küzdelem, van-e valami a vérségi köteléken túl...? Értem én? Nem, de oda se neki. Élveztem.
    Köszöntem. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és őszintén átérzem a kád hiánya miatt érzett fájdalmad. :D

      Törlés
    2. ÉNIS!!! Cirkuszt és kádat a népnek!! (meg cuki, művészi kádas képeket!) <3

      Törlés
  6. én
    szerettem
    ezt a játszmát ;w;

    annyira komplex, összetett az egész: a hangulata, a gondolatok, hogy kirázott a hideg. nem vagyok híve ennek a párosnak, de a sherlock írásaiddal szemben gyengéd érzelmekkel viseltetek. egyszóval muszáj volt [*már összevissza beszél*]. és elmondhatatlanul örülök, hogy rávetettem magam. minden tőmondat, minden érzés, benyomás felért egy jól irányzott pofonnal, aminek furamód és őszintén örültem [nem tudnám máshogy megfogalmazni]
    mintha magának a sorozatnak egy félelmetesen jó elkapott pillanata lenne.
    énénén képtelen vagyok leírni, hogy mit érzek most. tényleg. de napokig eszembe fognak jutni a szavaid, ebben biztos vagyok.
    elnézést a kuszaságért. hálás köszönetem érte ♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked is hálás köszönet ezért! <3 Szeretem, amikor azt kapom visszajelzésként, hogy az írásom beleilleszkedik a kánonba, mert végső soron szerintem minden fanfic erre törekszik, és magam is olyan írásokat olvasok legszívesebben. :)

      Törlés
  7. Bele-beleolvasgattam a kommentekbe, nem tudom mi újat mondhatnék még, egyszerűen tökéletes. Mit neked gyilkosság, hajsza! Ez egyszerűen így volt tökéletes, minden apró gesztus, mozdulat, gondolat... eléggé felzaklatott, amúgy is a kedvenc párosom. Főleg így, így amikor "semmi sem történik", mert ez egy átlag embernek semmit sem jelentene, de... de egy pár pillanatnál tovább tartó érintés már bocsánatkérés. Nem tudom ragozni a tökéletest. Tényleg, itt még John is bajban lenne, mert ez fantasztikusanbriliánséslenyűgözőentökéletes.
    Innentől pedig ismételni tudnám csak magam, úgy érzem minden a helyén volt, ahogy lassú ütemekben kibontakozott.
    Átkozom az életet, hogy nincs időm elolvasni az összes műved most azonnal, mert bár nagyon érik nálam, sajnos egy nap csak 1-2-őt tudok elolvasni. (TARDISt bérelnék, aki tud az ügyben segíteni, írjon, csak egy kis időre kéne, bár ez...relatív.)
    Köszönöm, hogy ezt elolvashattam, és ennyivel gazdagabb lehettem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! Én nem vagyok türelmetlen egyáltalán, csendes őrületben kivárom itt a szoba sarkában, amíg végigolvasod a többit is. ;)

      Törlés