Another piece of cake (Cupcake series III.)

   

   

          Tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Ti is tudtátok. Mindannyian tudtuk. 

           Let the madness be complete. (Előzmények itt és itt.)

         

          Az észveszejtően imádatos rajz ezúttal is Candy munkája, nézzétek meg a tumblr oldalát is, ahol egy másik    változatban is kötelezendően megcsodálandó, vagy nem állok többet szóba veletek. :D

Another piece of cake

-     Ezt mégis hogy képzelted, Mycroft?! – dühöngött Sherlock.

-     Az én ágyamban tuti nem alszik! – csatlakozott John is idegesen csipogva.

-     Az enyémben sem!

-     És a hálószobaajtót is elbarikádozom!

-     Igen, elbarikádozzuk! – bólogatott John heves egyetértése jeleként.

-     Ez a hiszti nem vezet sehová – szólalt meg legbicskanyitogatóbban higgadt hangját elővéve Mycroft. – Beláthatjátok, hogy jelenlegi állapotában James Moriarty aligha képes életellenes bűncselekmény elkövetésére.

-     Mindig is szegényes volt a fantáziád, Mycroft – vakkantotta Sherlock megvetően. – Rád talán nem veszélyes, de nekünk folyamatosan rajta kell tartanunk a szemünket, amihez nem igazán fűlik a fogam.

-     A bokros teendőid, mint a játéknagyítók csapnivaló minősége miatti duzzogás és a csendes pityergés a babaházban nyilván nem teszik lehetővé – bólintott a megértés karikatúrájával az arcán Mycroft.

Sherlock feje vészesen vörös színt öltött: közel állt ahhoz, hogy felrobbanjon. John még sosem látta ilyen dühösnek, és ahogy elnézte barátja remegő orrcimpáját, hirtelen ráébredt, hogy milyen irracionális rajongással bálványozza őt. Ez biztosan nem egészséges.

James Moriarty mindeközben egykedvűen hallgatta a megjelenése által kirobbantott vitát. Rettentő szürreális délelőttje volt, ami úgy tűnik, most egy még szürreálisabb estébe torkollik. A kedvenc Starbucksában történt: kiment a mosdóba, pedig nem szokása ilyen helyeken használni a mellékhelyiséget. Ocsmány fertőzéseket lehet összeszedni. (Ő már csak tudja: egyszer lépfenével telítette a Dorchester férfivécéjét.)

Nos, most sem kellett volna szakítania a jól bevett szokásával. Csak későn kapott észbe, már amikor megérezte a dinitrogén-oxid jellegzetes, édeskés illatát. Legközelebb egy nyavalyás cipősdobozban  tért magához, a pisztolya nélkül, Mycroft Holmes íróasztalán. Azóta pokol volt az élete.

-     Mégis, mit remélsz elérni ezzel? – szegezte a kérdést számonkérően a bátyjának Sherlock, mikor a lila köd leszállt az agyáról annyira, hogy ismét meg tudott szólalni.

-     Gyors és hatékony módot kellett találnom arra, hogy kivonjam a forgalomból, miután a bíróság felmentette a vádak alól. Ezt találtam a legjobb megoldásnak.

-     A legjobb megoldásod tényleg az volt, hogy, hogy két centisre zsugorítod, és hazahozod nekünk játszópajtinak? – érdeklődött indulatosan John.

-     A reakciótok hevessége teljességgel indokolatlan – zárta le a vitát Mycroft. – Gondolkodtam a megfelelő biztonsági óvintézkedésekről, természetesen. A fő szempont, hogy így állandó figyelem alatt tudom tartani.

-      Szerintem alábecsülöd őt. James Moriarty egy pillecukorral is könnyedén meggyilkol téged álmodban – vetette oda a bátyjának Sherlock, majd bemasírozott a babaházba.

Moriarty szendén elpirult a bók hallatán, és érdeklődve pislogott Sherlock után.

-     Eszedbe ne jusson – szegezte rá mutatóujját ekkor John, és méretéhez képest próbált a lehető legfenyegetőbbnek látszani. Mycorftot leginkább egy feldühödött aranyhörcsögre emlékeztette. Még az orra is épp olyan izgágán mozgott ide-oda.

 Mikor aztán John látta, hogy nem ér célt a Moriarty megfélemlítésére tett próbálkozásával – aki csak szkeptikusan felhúzta a szemöldökét -, sarkon fordult, és követte Sherlockot.

-     Nem értem, mi baja van velem – dugta zsebre a kezét szemmel láthatóan elszontyolodva Moriarty. 

Mycroftot azonban vajmi kevéssé hatotta meg a szeme előtt kirajzolódó tragikus szerelmi háromszög.  

-     Csak hogy tudja, az összes nyílászáró lézeres mozgásérzékelővel van ellátva: azonnal beriasztanak, ha csak egy tollpihe is átlibben rajtuk – darálta szenvtelen arccal. Aztán közelebb hajolt, hogy Moriartynak komolyan meg kellett acéloznia magát, hogy ne lépjen hátra az ijesztően fölé tornyosuló alak láttán. – Valamint, hogy teljesen tiszta legyen: ha az öcsémnek vagy Watson doktornak csak egyetlen haja szála is meggörbül, személyesen gondoskodom róla, hogy véletlenül beleessen a turmixgépbe, amikor a reggeli narancsos smoothie-m készül, értve vagyok?

Moriarty nagyra nyílt szemekkel némán bólintott.

Mycroft, felegyenesedett, és nyugodt mozdulattal megigazította arany nyakkendőtűjét, gondosan visszarendezve a diszkrét kis mosolyt is az arcára. – Örülök, hogy szót értettünk – mondta elegánsan biccentve.

Míg elnézett utána, ahogy komótosan felvonult a lépcsőn, egyik kezében egy pohár konyakot, másikban az aznapi Timest fogva, Moriarty sokadszorra is borzongva állapította meg magában, hogy mennyire retteg a pszichopatáktól.

Aztán túltette magát a sokkon, megrázta a vállait, gyorsan testtartás és személyiséget váltott, majd mániákus vigyort öltve belibbent a házba.

-     Halihó, hazajöttem – trillázta.

Senki nem sietett az üdvözöltésére. Igazán szerencse, hogy nem volt sértődékeny alkat. Ahogy beljebb táncolt, a nappaliban megpillantotta a bugyirózsaszín kanapén összeborulva sutyorgó párost.

-     Az egy dolog, hogy összementél, de ettől még nem kell balerinának képzelned magad – szólt oda neki Sherlock válla felett John.

-     Könnyűnek érzem magam, mint egy hópihe – vágódott be közéjük nagy lendülettel.

-     Igen, ez egy érdekes és mindezidáig megmagyarázatlan melléktünet. A testarányokat, a gravitációt és az izmokra ható tömeget figyelembe véve semmi nem indokolja a súlypercepció ilyen mértékű divergálását a normál körülmények között történő…

-     Sherlock! – szólt rá John sokat szenvedett szájrándítással -, majd később elmagyarázod neki. Most azt döntsük el, hol fog lakni.

-     Nekem édes mindegy, ki mellé bújok be, de először szívesen átvedlenék valami kényelmesbe. Attól tartok, már így is megviselte a zakóm a cipősdoboz – nézett a bejárat melletti tükörbe Moriarty. Kérdéses, hogy mit láthatott, mert a tükörnek kinéző felület valójában csak egy apró keretbe ragasztott fényes fólia volt. Mégis, biztos ami biztos alapon a haját is átfésülte az ujjaival, és újabb mosolyt villantott a másik kettő felé.

-     Ott a szekrény – bökött John mutatóujjával a szoba túlsó vége felé. – Szolgáld ki magad.

Moriarty izgatottan masírozott oda, de aztán csalódottan biggyedt le a szája, amikor felfedezte, hogy a szekrényben már csak egy cowboyszerkó - kockás ing a hozzá való koptatott farmernadrággal és rojtozott mellénykével - valamint egy világoskék nyuszikkal tarkított póló lógott szomorúan a vállfán.

-     Mycroftnak sosem volt érzéke a divathoz – kommentálta Sherlock egykedvűen Moriarty látványos csalódottságát.

-     Én nem hordok műszálasat – nyafogta Moriarty, ahogy szkeptikusan forgatta a nyuszis pólót a kezében.

-     Pedig jobb, ha megbarátkozol vele. Nem hiszem, hogy Westwood tervez babaméretben is – vigyorgott kajánul John.

Moriarty lefitymáló fintorral bújt hát ki a zakójából és az ingéből, ám ahogyan utóbbit lecsúsztatta a válláról, megmagyarázhatatlan kuncogás vett erőt rajta. Majd akkor is furcsa, nevetésre emlékeztető hangok törtek elő a torkából, amikor a póló nyakán átdugta a fejét, és a könnyű anyag végigsiklott a csupasz hasának érzékeny bőrén. 

-     Rettentően csiklandoz – magyarázta zavartan, amikor látta, hogy a másik kettő  összeráncolt homlokkal vizslatja őt, kutatva, vajon mi üthetett belé hirtelen. -  Sosem voltam csiklandós azelőtt.

John ekkor feltápászkodott, és Moriarty mellé osonva kísérletképpen mutatóujjával óvatosan megbökte a hasát. Mire Moriarty hangosan röhögve összecsuklott.

-     Sherlock, ezt nézd! – kiáltotta hátra fülig érő szájjal.

-     Látom. Mellékhatás, valószínűleg – kommentálta a detektív érdeklődve felvonva a szemöldökét. – Legalább most már tudjuk, mivel tartsuk kordában.

-     Egyébként sem akarok semmi rosszat – tiltakozott Moriarty.

-     Aha, ezt miért is kellene elhinnünk? – fonta össze a karjait a mellkasa előtt John.

-     Mert nem akarok narancsos smotthie lenni – pillogta megszeppenve Anglia legveszélyesebb bűnözője.

John nem igazán tudta megragadni összefüggést, de nem firtatta tovább a dolgot, elvégre Moriarty sosem volt normális. Talán nem is lenne jó jel, ha megértené, gondolta.

*

Mycroft fáradtan dőlt hátra, sajgó lábfejét - rajta kényelmes, bejáratott házipapucsával - a fülesfotel előtti zsámolyon pihentetve. A cigarettája lassan magától végigégett az immár üres pohara melletti hamutartóban: annyira mélyen bele volt merülve a hétvégi mellékletbe, hogy el is feledkezett róla.

De annyira azért mégsem szippantotta magába az aktuális operapremierekről szóló cikk, hogy ne hallja meg az apró lábak tipegését a folyóson, ahogy egyre közeledtek az olvasószoba felé.

-     Sherlock.

A pöttöm detektív épp be tudott csusszanni a résnyire nyitva hagyott ajtón.

-     Beszélni akarok veled – ciripelte, miközben odatipegett a bátyja fotelje mellé. Mycroft gyanakodva felvonta a szemöldökét, de segítőkészen előre hajolt, és leeresztette a tenyerét a padlóra, hagyva, hogy Sherlock rálépjen, majd finoman felemelte őt a zsámolyra.

-     Igen?

-     Sikerült azonosítani a laborban az anyagot.

Ez világos volt: Mycroft csak így tehetett szert akkor mennyiségre, amennyivel Moriartyval elbánt, anélkül, hogy feláldozná a mintát.

Mycroft bólintott.

-     Sokat segítettek a feljegyzéseid – ismerte el.

Sherlocknak büszkén csillant fel a szeme, de ezt igyekezett egy homlokdörzsöléssel leplezni. Mycroft megállta, hogy csak magában mosolyogjon.

-     Viszont még mindig nincs ötletük az ellenszérumra – folytatta a detektív elkomorodó arccal. 

-     Sajnálom –csóválta meg a fejét a bátyja.

Sherlock hősiesen küzdött, ezt el kell ismerni: bár éles szögben lebiggyedt a szája, és olyan gyorsan pillogott, hogy a szemhéjai egy maximális fokozatra állított ablaktörlő sebességével rebegtek, mégis tartotta magát. 

Egy darabig. Amíg a könnyei mennyisége végképp kezelhetetlennek nem bizonyult.

-     Ne –h- em tu-hu-dom leküz-deh – csuklott levegőért kapkodva.

Mycroft sóhajtva előhúzta a zsebkendőjét a köntöse zsebéből, és odanyújtott a az öccsének, aki felpipiskedve beletörölte az arcát az egyik sarkába.

-     A megoldás most, hogy sikerült reprodukálnunk a vegyületet, napok, legrosszabb esetben hetek kérdése. Egy egész részleg dolgozik immár rajta – igyekezett mélyen duruzsoló atyai hangját elővéve megnyugtatni Sherlockot.

-     Elegem van már ebből az egészből – váltott át a méretfogyatékos (ennek a kifejezésnek használatát írta ugyanis elő bátyja számára a „pöttöm”, „pinduri” és „aprócska” szavak helyet, melyeket méltatlannak és sértőnek érzett) detektív a sírdogálásból a duzzogásba.

-     Lásd be, nem annyira borzasztó a helyzet.

-     Nem annyira borzasztó?! – toporzékolt Sherlock. – Nem te vagy száz százalékban kiszolgáltatva másoknak!

-     A bátyád vagyok, Sherlock.

-     Akkor is. Pláne akkor. Különösképpen akkor. Utállak – fordított hirtelen hátat neki ültében.

Mycroft fellélegezve állapította meg, hogy Sherlock ezúttal a szokásosnál is gyorsabban halad végig az érzelmi hullámvasúton tett utazása egyes fázisain. Sajnos az elmúlt hetekben volt ideje – neki és szerencsétlen Johnnak is – megtanulni, hogyan kezelje ezeket a kellemetlen tüneteket.

Türelmesen hagyott időt az öccsének, hogy elérjen a következő pontra. Nem tartott sokáig: Sherlock bűnbánó arckifejezéssel sandított hátra egy fél perc után.

-     Nem úgy gondoltam – dünnyögte.

-     Tudom – bólintott Mycroft. Magában azon imádkozott, hogy a laborban tényleg minél előbb találják meg az ellenszert: rettentően hiányzott már neki az ő kiszámíthatóan érzéketlen, szociopata kisöccse.

-     Sherlock – dugta be ekkor óvatosan az orrát az ajtón John. Laposakat pislogott, és piros volt az arca: látszott, hogy csak az imént ébredhetett fel.

-     Itt van – felelte neki Mycrfot nem kis megkönnyebbüléssel.

-     Hál’ Istennek. Már azt hittem, Moriarty ármánykodott valamit. Szólhatnál, ha ilyen messzire elkóborolsz. Aggódtam érted, ha nem tudnád.

A konzultáns bűnöző, mintha csak tudná, hogy emlegették, ekkor szintén felbukkant.

-     Hé srácok. Bejöhetek?– állt meg habozva az ajtóban. Az arca őszintén rémültnek tűnt, és nagyokat szuszogott, mintha futott volna. - Ti tudtátok, hogy a pókoknak ilyen hatalmas szeme van? – kérdezte, próbálva fesztelennek tűnni, de látszott, hogy halálra van rémülve.

-     Tudtuk – motyogta John különösebb lelkesedés nélkül, miközben odébb fészkelődött Sherlockhoz bújva, hogy helyet szorítson a Moriartynak is a zsámolyon. Csakhamar mindhárman kényelembe helyezték magukat.

Mycorft végignézett rajtuk, ahogyan várakozóan pislogtak fel rá egymás mellett kuporogva, aztán egy szemforgatás kíséretében megadóan felemelte a kezét.

-     Rendben, rendben. Ma melyiket akarjátok hallani? – nyúlt a kis asztalon heverő vaskos mesekönyv után.