A vég az, ahonnan elindulunk (Első rész)

Az a nyomasztó érzésem van, hogy figyelmeztetnem kell titeket, de nem tudom, hogyan tegyem ezt meg anélkül, hogy túl sokat elárulnék.Talán elég, ha annyit mondok (mert ezt már írtam korábban), hogy a történet alapvetően az elmúlásról szól. Az első részen ez még éppen csak átsejlik, de később teljesen egyértelművé válik, tehát mérd fel magadban, mennyire tudsz ezzel együtt élni, mielőtt nekikezdenél.  

A stílusról annyit, hogy igyekeztem megtalálni egy arany középutat a saját tömörségem és az általam elképzelt John Watsonnak tulajdonított érzelmesebb, naivabb hang között. 

A cím Eliot Little Gidding című költeményéből származik:

"Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,

És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.

A vég az, ahonnan elindulunk."

Thomas J. Wright előszava:

Az alábbi elbeszélést néhai nagybátyám, John H. Watson iratai között találtam, mikor a halála után rám hárult a feladat, hogy kiürítsem a rokonság által eladásra ítélt lakását. Sejtelmem sem volt róla, hogy az öreg titokban írói ambíciókat táplál, így képzelhetik meglepetésemet, mikor egész füzeteket megtöltő történetek kerültek elő a mindig gondosan zárva tartott szekreteréből, melyeknek nagy része, úgy tűnt, egy kitalált személyről, bizonyos Sherlock Holmesról szólt. Egész fantáziavilágot épített fel eköré a magándetektívként dolgozó fantasztikus alak köré, aki mindenféle hihetetlen kalandokban vesz rész hű segítőjével, Watson doktorral, kinek figuráját nagybátyám nyilvánvalóan saját magáról mintázta. A történetek között akadtak hosszabb, regény formában írottak, és néhány oldalas novellák: a helyenkénti ellentmondások ellenére megdöbbentő koherenciát mutattak ezek az írások.

Egy történet, egyetlen egy azonban tematikájában és időbeliségében különbözött az összes többitől, és ennek elolvasása után immár azokat is más fényben láttatta. Édesanyám elbeszélései, illetve a korról való ismereteim alapján arra a következtetésre jutottam, ez az egy írás valószínűleg megtörtént eseményeket mond el.

Sokáig vívódtam magamban, közzé tegyem-e, hiszen, amint azt látni fogják, családunk - és különösen nagybátyám - életének egy szakaszát olyan ártatlan őszinteséggel és mélyre ható részletességgel mutatja be, amelyet nekem, családtagként, bevallom, néha kényelmetlen volt olvasni. Mégis, végül úgy éreztem, nem hagyhatom, hogy marginális személyes érintettségem feledésbe taszítsa ezt a szomorú és szép történetet, így némi szerkesztés után most a nyilvánosság elé tárom. Igyekeztem a szöveget a lehető legnagyobb mértékben meghagyni úgy, ahogy nagybátyám azt eredetileg papírra vetette, csupán apróbb javításokkal bátorkodtam élni a könnyebb megértés szem előtt tartva.

Ítéljenek önök, jól döntöttem-e.

~1~

A történet, amit elbeszélek, gyerekkoromban esett meg: ahogyan az már lenni szokott, gyermekfejjel sok részlet, indíték teljességgel homályosnak tűnt fel előttem, és emlékezetem sokáig megőrizte ezt a homályt annak ellenére, hogy az évek múltával a tapasztalatom és a világról szerzett ismereteim már lehetővé tették volna, hogy összeillesszem az addig zavaróan különálló eseményeket a hozzájuk tartozó mélyebb indítékokkal és baljós előjelekkel. Mégis, hosszú ideig valami önfeledt, öntudatlan makacssággal ragaszkodtam ezekhez a fehér foltokhoz, a gyermeki ártatlanságom utolsó bástyáihoz. Nem akarok azonban az események elébe vágni, így kezdem inkább a legelején: mindent meg fognak érteni, ígérem, ahogy a történet szálai lassan értelmet mutató mintázattá állnak majd össze.

Édesapám 1862-ben jutott orvosi álláshoz Ingletonban, miután a falu doktora, Mr. Caroll idős kora és egyre komiszabbá váló reumája miatt már nem tudta ellátni a praxisát. A családommal  - szüleimmel és nővéremmel, Hariettel - a messzi északról, Keithből költöztünk az üressé váló állás miatt erre a yorkshire-i kis településre azon év júliusában, amikor a  mindig békétlen skót időjárás végre lehetővé tette az utazást  a súlysora rakott kocsikkal a nedves utakon, amelyek felázva gyakran igen vendégmarasztalónak bizonyultak, és napokra meghiúsították az utasok továbbhaladását.

Ingleton, ez az alig száz lelket számláló falu a valaha jobb napokat látott Holmes-kúria tőszomszédságában terült el, a kúriát övező, évszázados tölgyekből álló, öregedő erdő és a szántóföldek közt futó keskeny út mentén. A házunk a falu végén, közvetlenül az erdő mellett volt: éjszakánként a nyitott ablakon át hallottam a korhadó fák ropogását, ahogy az augusztusi szárazságban egy-egy gally megadta magát az enyészetnek. Baglyok, mókusok, és odvas fatörzsekben meghúzódó csúszómászók birodalma volt ez a rengeteg, amelynek lombja felett kiemelkedett a kúria csipketornyos teteje.

Az első naptól kezdve foglalkoztatták a képzeletem ezek a tornyok. A kis skót faluban, ahol életem első hét évét töltöttem, a vaskos, durván faragott kövekből rakott parasztházak alacsonyan lapultak a földhöz, összehúzódva a kemény északi szél ellenében; tán még a templom lett volna az egyetlen tekintélyesebb épület, de annak egyszerű harangtornya – inkább talán csak tornyocskája – is mérhetetlenül földhözragadtnak tűnt azokhoz a merész építményekhez mérve, amelyek itt a lombok sűrűjét megtörve nyúltak büszkén az ég felé: szebbek voltak bármely emberi kéz által alkotott dolognál, amit eddig alkalmam volt megpillantani.

Családunk egyébként hamar berendezkedett a kényelmes és tágas házikóban, és elégedettségemet csak fokozta, hogy szüleim az emeleti szobát utalták ki nekem, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész környékre. Az ablakomból szemmel tarthattam a poros utat, egészen onnantól kezdve, hogy a dombok közüli bekúszik a faluba, addig, míg csak el nem tűnik az erdő fölé boruló fái között. Fontoskodó felelősségérzettel néztem végig napjában többször is a vidéken, mint középkori hűbérúr a várfalról, hogy megbizonyosodjam, minden rendben van, nem igényli-e valamely rendkívüli esemény az azonnali jelenlétem. Egy idő után persze eluntam, hisz soha nem történt semmi azon kívül, hogy egy-egy paraszt szekere fájdalmasan végignyikorgott az úton.

Pár nap után kezdtem mind inkább arra a megállapításra jutni, hogy az öreg Anglia legjelentéktelenebb és legunalmasabb porfészkébe vetett a balszerencsém. Korombeli gyerek ugyanis igen kevés volt a faluban, és azok is többnyire lányok, valamint a tenger közelsége által nyújtott mindennapi izgalmak – partra mosott uszadékok, a halászok történetei, akik épp visszaértek az aznapi friss fogással, egy-egy távoli hajó ismeretlen vidékek titkait sugárzó fénye – is hiányoztak mindig éhes fantáziámnak, mely így kénytelen volt teljes ifjonti felajzottságát a rengetegre, és a csipkés tornyokra fordítani. Azzal szórakoztattam magam, hogy elgondoljam, miféle emberek laknak bennük, milyen különös életet élnek, mit esznek és isznak, miről álmodnak, amikor éjszakánként kövérre tömött, fehér párnájukra hajtják a fejüket.

A valóság azonban csakhamar bekopogtatott ebbe a meddő képzelgésekből emelt kastélyba, amikor apámat, mint a falu újdonsült orvosát, családjával együtt meghívták teára egy péntek délutánra a Holmes-birtokra. Édesanyám és nővérem azonnal lázas készülődésbe és izgatott pletykálkodásba kezdett, míg mi apámmal nagy egyetértésben nyugodtan olvasgattunk a hűvös vendégszobába menekülve. Felszínes nyugalmammal persze csak a férfias higgadtság látszatának adóztam, miközben én magam is nővéreméhez hasonló – ha nem nagyobb – türelmetlenséggel vártam a pénteki napot, amikor végre saját szememmel mérhetem össze az elgondolásaimat a valósággal.

Már kora reggel kivetett magából az ágy, így hamar megreggeliztem, és előszedtem, majd gondosan kikeféltem az ünneplő ruhámat. Szüleim arra tanítottak, és ez már igen korán belém vésődött, hogy a tiszta, ápolt megjelenés visszatükrözi az ember lelkének tisztaságát és rendezettségét, így különösen ügyelnünk kell rá, ha ismeretlenek közé kerülünk, hiszen óhatatlanul is ez alapján ítélnek majd meg minket. Valóban, ahogyan később, immár az induláshoz készülődve magamra öltöttem a sötétkék nadrágot a kis zakóval, és nagy nehezen – de egyedül – megkötöttem a fekete kravátlit a nyakamban, elégedettséggel töltött el öltözékem makulátlansága és ropogós frissessége.

A kúriába az erdőt átszelő útról ágazott le a bekötő, mintegy másfél mérföldre a házunktól. A birtok határát egy omladozó kőfal jelezte, és a szélesre tárt, rozsdás kovácsoltvas kapu, melyet úgy befutott a vadszőlő, hogy a növény szívós indáit alig lehetett megkülönböztetni a megmunkált fém rőt kacskaringóitól. A kapun túl gondozatlan bozót övezte a kocsibehajtót, melynek kőburkolata már erősen kikopott: a fehér kavicságy csak itt-ott tűnt elő a keménnyé taposott sötétbarna földből, mint hiányos fogsor, amely erőtlen, torz vigyorral üdvözli az érkezőket.

Néhány kanyar után aztán magas fák közé értünk, melyek az út két oldalról borultak fölénk.

-     Quercus rubra – mutatott édesapám a fákra. – Vöröstölgy. Kivételesen ritka fajta hazánkban, az újvilágból került át, és talán, ha egy maroknyi helyen lehet találkozni vele. Ez a fasor minden bizonnyal egyedülálló a Brit szigeteken – magyarázta felém fordulva. Tudta, mekkora érdeklődéssel viseltetem a természetrajt iránt, és türelmesen irányítgató bölcsességgel igyekezett táplálni ezt az érdeklődést.

-     De hiszen nem is vörösek! – adtam hangot nem túl elmés megfigyelésemnek.

-     Majd azok lesznek ősszel, amikor az első éjszakai hidegek beköszöntével borzongató vérszínt öltenek a leveleik.

-     Hamish! – szólt édesanyám fedően apámra. Nem szerette, ha élénk szóképeivel „megzavarja a gyerekek amúgy is törékeny nyugalmát.” Mi persze a nővéremmel ittuk édesapám szavait, és most is cinkosan mosolyogtunk egymásra, amivel csak növeltük anyám méltatlankodását.

Több szó azonban nem esett, míg a vöröstölgyek árnyékából kiérve meg nem pillantottuk a kúriát. Hatalmas épület volt, szürke kövekből rakva, két kisebb, és egy tekintélyesebb, központi toronnyal. Bár a pusztulás tagadhatatlan nyomai mutatkoztak a csorba díszítményeken, a hiányos vakolaton és a köveket lassan felaprózó vadszőlő térhódításán, mégis, gyermeki fantáziám ragaszkodott a maga igazához, és kiszínezte a hanyatlásnak ezt a szívfájdító képét. A kátyús bekötőutat vadregényesnek és sejtelmesnek mutatta, az omladozó vakolatú homlokzat mögé középkori várkastélyt helyezett, a bozótos tölgyesből pedig borzongató titkokat rejtő rengeteget varázsolt.

~2~

Amikor az ember már közelebb jár földi pályafutásának végéhez, mint a kezdetéhez, rácsodálkozik, hogy a rengeteg összemosódó arc, a számtalan, időben szétfoszló esemény között életének néhány fontos mozzanatát, sorsdöntő találkozását mennyire éles részletességgel vissza tudja idézni fogyatkozó emlékezete: bármikor behunyja a szemét, és mintha ott állna abban a szobában és abban a másodpercben, amikor először megpillantotta az illetőt.

Így őrizte meg az én emlékezetem is az ő alakját, épp olyan élénken és megragadhatóan, ahogyan akkor állt előttem, mikor először emeltem rá kíváncsian a tekintetem fogadószobájuk félhomályában.

Sherlock Holmes. Vézna, sápatag, sötét hajú fiúcska volt, nálam egy évvel fiatalabb. Nagy, kék szemei voltak, azzal az átható pillantással, amelynek intenzitása a legtöbb emberben kellemetlen érzéseket kelt. Engem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis az első perctől fogva vonzott a belőlük áradó értelem, és ennek az értelemnek egészen egyedi kontrasztja egyébként korához képest is igencsak kisfiús arcával. Még ma is, ha rá gondolok, az első dolog, ami eszembe jut, ezeknek a nagyra nyílt, okos szemeknek a tükre.

Az anyja, Mrs. Holmes kedves, halk szavú, vékony termetű, szőke asszony volt. A férje a krími háborúban halt meg, ő hagyta rájuk a házat némi pénzmag mellett, amit szép lassan feléltek. Sherlockon kívül még egy idősebb fia volt, aki katonai iskolában tanult, és csak igen ritkán járt haza.  Ezen kívül egy maroknyi szolgáló élt velük - a kúria fenntartása szemmel láthatóan legalább háromszor ekkora személyzetet igényelt volna, ám szerény életjáradékuk nem tette lehetővé még több ember alkalmazását. Így aztán lassan, csendben málladozott körülöttük a hatalmas épület.

A szalon, ahová bevezettek minket, ennek ellenére is tiszta és csinos volt, kényelmes, még ha kissé kopottas György-korabeli ülőgarnitúrával. A hölgyek a hosszú pamlagon foglaltak helyet, édesapámmal pedig két fotelt vettünk birtokba. Sherlock, bár volt egy harmadik fotel is az asztalnál, inkább a távolabbi zsámolyon helyezkedett el, ahonnan egyszerre tudta szemmel tartani az egész társaságot, anélkül, hogy ő maga a tekintetek kereszttüzébe kerülne.

Én mégsem tudtam levenni róla a szemem. Meglepett – és kicsit fel is háborított - az az alig palástolt unalom, ahogyan végigmérte a családom. Végül, mikor találkozott a tekintetünk, ő kérdőn felemelte a szemöldökét, én pedig meglepetésemben önkéntelenül elfordítottam a fejem, mintha csak futólag tévedt volna rá a pillantásom. A szemem sarkából azonban láttam, hogy önelégülten elmosolyodik. Ez már végkép feldühített; meg voltam bizonyosodva róla ugyanis, hogy rajtam mulat.

Közben egy lompos szolgálólány –akit Mrs. Holmes Maude-nak szólított – behozta a teát, és ez az egyébként tenyeres-talpas nőszemély olyan halk léptekkel settenkedett mellém a csészével, hogy nem vettem észre, amikor nyújtotta; véletlenül, ahogy odébb akartam húzódni a fotellel, kilöktem a kezéből. A tea kiömlött, és a csésze a kistányérral együtt pedig összetört a lakkozott fapadlón.

Anyám szörnyülködve nézett rám, mire én fülig vörösödtem, és zavartan sütöttem le a szemem, miközben valami bocsánatkérés-félé mormoltam az orrom alatt, és azt kívántam, bár nyelne el a föld fotelestül, teástul, mindenestül.

Végül hasonlóan meglepő módon oldódott meg kínos helyzetem: Sherlock hangja szelte ketté a csendet.

-     Maude nagy átok a háztartásunknak, de hatalmas áldás nekem – mondta mulatva, és már ott is termett; letérdelt a szomorú látványt nyújtó maradványok mellé, majd elkezdte felszedegetni a porceláncserepeket, egyenként a fény felé emelve és megvizsgálva azokat.

Egy pillanatra belém szorult a szusz, és kérdőn néztem a szüleimre, akiket látszólag épp annyira meglepett ez a különös viselkedés, mint engem. Vártam, hogy Mrs. Holmes mikor fedi meg Sherlockot, elvégre, nálunk elképzelhetetlen lett volna, egyrészt, hogy ilyen hangon szóljunk Bertához, egy szem szolgálónkhoz, másrészt, hogy az éles és veszélyes törmelékkel babráljunk.

 Azonban Mrs. Holmes csak jóindulatúan mosolygott, és tovább folytatta a társalgást ott, ahol az incidens megszakította, így a szüleim is kénytelenek voltak túltenni magukat a látványon, amit a törmeléket komoly arccal rendezgető kisfiú látványa nyújtott.

Egy idő után, amikor már senki nem figyelt ránk, Sherlock ismét megszólalt:

-     Pont megfelelő anyag az új kutatásomhoz.

-     Kutatásodhoz? – kérdeztem vissza értetlenül.

-     A porcelándarabok. Igaz, mindenféle törmelék hasznos és tanulságos lehet.

-     Ugyan mihez?

-     Bűntények megoldásához. A betörők gyakran figyelmetlenek, és kárt okoznak. Tanulmányozom a különféle törési mintázatokat – felelte, miközben levette az egyik üresen maradt tálcát az asztalról, és édesanyám nyíltan felháborodott tekintetétől kísérve elrendezte rajta a valamilyen - számomra érthetetlen - logika alapján fontosnak ítélt darabokat. – Akarod látni a gyűjteményem? – nézett rám félszegen és kissé bizonytalanul.

Bár nem igazán csigázott fel egy kupac törött cserépdarab megtekintésének lehetősége, valami azt súgta, nem szabad elszalasztani az alkalmat, amikor Sherlock felajánlja a bizalmát egy ismeretlennek, és egyébként is, minden igyekezetem ellenére kezdett mélyen untatni a felnőttek társalgása. Bólintottam.

Egyből felderült az arca, és az addig látott öntelt vigyor helyett először csodálhattam meg igazi, őszinte mosolyát. 

-     Nagyszerű! – lelkendezett, majd szó nélkül felkapta a tálcát, és kiviharzott a szobából. Alig tudtam lépést tartani vele.

-     John – hallottam még anyám hangját, ahogy kiléptem a főbejáraton, de aztán Mrs. Holmes kedvesen csilingelő nevetéséből arra a következtetésre jutottam, hogy nem szükséges visszafordulnom.

Követtem Sherlockot az egyik melléképületbe, ahol mindenféle furcsa holmi volt felhalmozva a falak mentén és a tágas tér közepén álló asztalokon.

-     Ez a műhelyem és a laboratóriumom – mutatott körbe.

Legelőször a polcokon sorakozó állati koponyák ötlöttek a szemembe, aztán furcsa kavicsok a vitrinszekrényben, no és a különböző színű földnek kinéző minták egy leselejtezett könyvszekrényen sorakozó kis üvegcsékben. Különös, céltalan gyűjteménynek tetszett mindez. Nem volt időm hosszasan csodálkozni, mert Sherlock bősz magyarázatba kezdett, miközben az egyik sarokból egy felfordított zöldséges ládát húzott a középső szerelőasztal elé, melyre fellépve kényelmesen manipulálhatta a cserépdarabokat.

Mint a magyarázataiból kihámoztam, Sherlock idejének nagy részét azzal tölti, hogy újságokban, könyvekben olvasott rejtélyeket old meg a maga szórakoztatására. Én kételkedve hallgattam, hiszen nem állt módomban a következtetései igazságát leellenőrizni.

A szkepszis kiülhetett az arcomra is, mert egyszer csak lehangoltan szólalt meg, félbeszakítva mondandóját:

-     Nem hiszel nekem, igaz?

-     Elég fantasztikusan hangzik – ismertem el.

-     Rendben. Lássuk csak – felelte kihívóan, majd végigmért azzal a hátborzongató pillantással, amiről az az érzése támadt az embernek, hogy egyenesen a lelke legmélyére lát. A kellemetlenségem csak fokozta, hogy a ládán állva jó két fejjel magasabb volt nálam. – Ma a szokásosnál korábban keltél fel – frissen kefélted a ruhád, senki nem csinál ilyet, ha csak nincs rengeteg ideje, amit csendben kell eltöltenie, mert még alszik a ház.  Miután végeztél vele, leosontál a konyhába, ahol a magadhoz vettél egy maroknyi kandiscukrot édesanyád titkos készletéből - egy pár szemcse most is ott van még a kézelődre tapadva. 

A szám is eltátottam a csodálattól

-     Ez hihetetlen. Lenyűgöző – mondtam, mikor végre ismét szóhoz tudtam jutni.

Ő egészen finoman elpirult, és a mosolyából láttam, hogy sokat jelentenek neki a szavaim.

- A cukor... - tettem még hozzá, mert úgy éreztem, magyarázkodnom kell -, anyám nem örülne neki, ha megtudná...

- Ne aggódj, John, a titkod nálam biztos helyen van - biztosított. - Bár sajnos egyet kell értenem édesanyáddal abban, hogy igen rosszat tesz a fogaknak.

Lesütöttem a szemem, és zavartan rugdostam a port magam előtt, valami elmés válaszon törve a fejem, de az ő gondolatai már rég máshol jártak, mire megszólalhattam volna. 

-     Akarsz segíteni a legújabb ügyemben?

-     Miféle ügy? - érdeklődtem.

-     Csak egy kis házi rejtély, nem annyira érdekes, de mivel megkeseríti a szakácsnőnk életét, hát busás hasznot remélhetünk a megoldásától - kacsintott rám. - Egy ideje el-eltünedeznek a növendék csirkéi, és ő meg van győződve róla, hogy a faluból járhat ide lopni őket valaki, de én más véleményen vagyok – avatott be, miközben leugrott a ládáról, és leporolta sötétkék térdnadrágját. Elindult a hátsó udvar felé, én pedig szó nélkül követtem.

-     Mi a te véleményed?

-     Biztos vagyok benne, hogy valamilyen állat tizedeli őket. Talán róka, de fogalmam sincs, hogy surranhat be, mert egyetlen nyomot sem találtam ez idáig. Tegnap viszont felállítottam egy csapdát, és az éjjel lehet, hogy fogtunk valamit – dörzsölte össze izgatottan a tenyerét.

A baromfiudvarhoz érve aztán megláttam, miről beszél: az ól bejáratát olyan módon zárta le, hogy nem lehetett bejutni még egy bolhának sem anélkül, hogy fel ne borítsa a faládát, aminek a tetejét egy ráerősített kisebb homokzsák nyomta le, megakadályozva a csirketolvaj menekülését. Egyszerű, de hatásos szerkezet volt.

-     Óvatosan – mondta, és a kerítésnek támasztott szerszámokra mutatott, köztük vasvillával és egy csillogóan élesre fent kaszával. 

   Szorosan a nyomában voltam, amikor odalépett a ládához, és résnyire felemelte azt, majd rögtön el is dobta ijedten, és nagyot ugrott hátra.

   Ekkor én is megpillantottam: egy méteres hosszúságú vipera puffogott és tekergőzött vadul, immár kiszabadulva a két ujjnyi résen, majd előre lódulva Sherlock bokája felé kapott, aki mintha teljesen lemerevedett volna a hirtelen ijedségtől. Én mielőtt bármiféle gondolat is átfuthatott volna a fejemen, felkaptam a sarlót a kerti szerszámok közül, és egy hirtelen mozdulattal lecsaptam a bestia fejét. Az a testétől elválva repült pár métert, majd lehullott a porba. Sherlock falfehér arccal nézett fel rám.

-     Megölted – suttogta.

Lenéztem a kezemben szorongatott sarlóra.

-     Valóban.

-     Ó, John – ragadta meg a karom. – Nem is tudom, mi történhetett volna, ha nem vagy itt.

-     A viperamarás csak ritkán halálos. Bár elég kellemetlen tud lenni – magyaráztam, hogy megnyugtassam őt is, és magamat is. A hangom azonban csak nehezen akart engedelmeskedni.

-     Azért nem szerettem volna megkockáztatni – sóhajtotta, és lerogyott egy farönkre.

-     Elég ostoba dolog volt tőled csak úgy felemelni azt a ládát – állapítottam meg, és ő belátva szavaim igazságát, kelletlenül bólintott.

Egy pillanatig mindketten hitetlenül meredtünk a fejét vesztve immár teljesen ártalmatlan hüllő tetemére, majd kitört belőlünk a hangos, felszabadult nevetés.

*

Ez után a kaland után elkerülhetetlen volt, hogy összebarátkozzunk Sherlockkal, így aztán Mrs. Holmes szívélyes invitálásán felbátorodva sokat vendégeskedtem náluk. Azt hiszem, örült, hogy a fiának végre van társasága: még a rosszaságainkat, gyerekes csínyeinket sem bánta, bár Sherlockot egyébként is olyan imádattal szerette, hogy azt is elnézte volna neki, ha véletlenül porig égeti a kúriát.

Egy alkalommal ezt csaknem meg is tette, miután az egyik kísérletünk – amelyben szerepe volt némi sebbenzinnek is – balul ütött ki, és már a műhely melletti bozótot kapdosták a lángok, amikor a kertész nagy kiabálások közepette néhány vödör vízzel megakadályozta a katasztrófát. Kormosan és szégyenkezve másztunk elő a szó szerint füstbe ment kísérletünk romjai közül, és megaláztatásunkat teljessé téve tűrnünk kellett, ahogyan ruhástul a nagy szappanfőző dézsába parancsol minket Mrs. Holmes komornája, és mosószappannal durván kisuvickolja a sűrű, fekete kormot a hajunkból és a ruháinkból.

Végül aztán kaptunk tiszta ruhákat – szerencsére Mycroftnak, Sherlock bátyának egy kinőtt inge és nadrágja pont illet rám – és Sherlocknak még azt is sikerült kikuncsorognia édesanyjánál, hogy hadd aludhassak ott aznap, hogy elkerüljem a szidást és a büntetést, amivel a szüleim sújtanának, mikor megtudják, miért megyek haza idegen ruhákban. (Bár kétség sem fért hozzá, hogy nagyon is megérdemeltem volna mindkettőt.)

Sherlock azonban, azt hiszem, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy miatta kapjak ki – hiszen a kísérletek értelmi szerzője általában ő volt -, és én lenyűgözve figyeltem, hogyan csavarja ujjai köré a felnőtteket, hogy elérje a célját. Az lett a dolog vége, hogy Maude-ot szalasztották el a házunkhoz, hogy engedélyt kérjen a szüleimtől valamiféle mondvacsinált indokkal, hogy náluk aludhassak. Édesanyám, vonakodva bár, de beleegyezett.

Emlékszem, egészen hajnalig fennmaradtunk, Darwin Károly nemrégiben megjelent könyvéről vitatkozva, amely akkoriban nagyon foglalkoztatta Sherlockot, és utólag visszatekintve még rendkívülibbnek tetszik az éleslátása, amivel megjósolta, hogy a fajok fejlődésének elmélete meg fogja határozni a következő század természettudományos gondolkodását. Hosszú tengeri utazásokról és még ismeretlen, érintetlen vadvilággal rendelkező szigeteken tett expedíciókról fantáziáltunk, amelyek világrengető felfedezésekhez vezetnek, mi pedig egy csapásra híres és elismert tudósok leszünk, akik előtt tárva-nyitva állnak majd a tudomány templomainak kapui.

Aznap éjjel, és utána is rengeteg időt töltöttünk ezeknek az expedícióknak a megtervezésével, összeírva a szükséges felszerelések listáját, és a térképen gondosan megrajzolva a pontos útvonalat.

Máskor, amikor a jó idő kicsábított minket a vastag kőfalak közül, a kúria körüli erdőbe vettük be magunkat napkelettől egészen alkonyatig, növény –és rovarmintákat gyűjtve, melyeket aztán gondosan kiszárítottunk, preparáltunk, majd rendszereztük őket.

Egy napon szintén az erdőben bolyongtunk, eltelve az aznapi élmények kellemes fáradságával, amikor egyszer csak panaszos vinnyogás ütötte meg a fülünket. Néhány sietős lépés után aztán megláttuk az okát is: egy döglött szuka feküdt az avaron az oldalára fordulva, felpüffedt teteme felett már körözött néhány fényes, zöldszemű döglégy. A szuka mellett egy kiskutya szűkölt kétségbeesetten, apró orrával makacsul bökdösve a tetemet.

-     Sherlock! – kiáltottam fel, és ösztönösen eltakartam a szemem, mert a látvány elviselhetetlennek tetszett.

-     Maradj itt – tette a vállamra a kezét barátom, és ő maga közelebb lépett. Leguggolt karnyújtásnyira a kiskutyától, ám az állat a panaszos siránkozás közben nem vette észre közeledtét.

Sherlock ekkor óvatosan megfogta, és elhúzta a már láthatóan legyengült kis teremtményt, majd a nyakánál fogva felemelte, és úgy vizsgálgatta, mint ahogyan a frissen begyűjtött kőzetmintákat szokta.

-     Egészségesnek tűnik. De nem fog sokáig élni, ha itt hagyjuk.

-     Nem hagyhatjuk itt – kiáltottam fel, elszörnyülködve, hogy egyáltalán megfordult a fejében a gondolat.

Ő rám nézett vizslatóan.

-     Persze, hogy nem – mondta lassan, majd felállt, és a kezembe nyomta a kölyköt. – Hazaviszed – közölte.

-     Én? – lepődtem meg.

-     Nyilván.

-     Te nem szeretnéd megtartani?

Sherlock még egy futó pillantásra méltatott minket.

-     Te jobban tudsz gondoskodni róla – felelte, azzal sarkon fordult, jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. (Ez utóbbi sajnos kellemetlen szokása volt.)

-     Várj! – loholtam utána, kezemben a bőszen szimatoló kiskutyával. Nagy nehezen utolértem, és a könyökét elkapva megállítottam. – Várj, Sherlock! Ha én viszem haza, akkor azt akarom, hogy legalább te nevezd el. Így igazságos.

-     Ugyan John, te is tudod, hogy csak egyetlen név jöhet szóba a kutyánk számára – mosolyodott el.  – Darwin – tette hozzá értetlenségem láttán. – Darwin lesz a neve.

Hát így került hozzám Darwin, aki az elkövetkező hetekben valóban méltónak bizonyult a nevére, mert úgy forgatta fel a házunkat pincétől a padlásig, mint ahogy keresztapjának gondolatai egycsapásra felkavarták a természettudományok állóvizét. Barátságos és hűséges természete miatt mégsem lehetett rá haragudni: ezt szerencsére még édesanyám is belátta, ahogy beletörődő arccal szedte össze a kertben a szárítókötélről leszaggatott frissen mosott ruhákat. 

Legtöbb kalandunkra most már hárman indultunk, és csak az ősz beálltával voltam kénytelen Darwint otthon hagyni, amikor a Holmes-kúriába házitanító érkezett, aki Sherlockot – és a szüleink megbeszélése alapján engem is – matematikára, irodalomra, történelemre tanított. A természettudományok okítását hetente egyszer édesapám vállalta magára, és elégedetten nyugtázta lelkes érdeklődésünket, mikor Sherlockkal nem hogy a heti leckét tudtunk mindig betű szerint, de még a régi orvosi szaklapjait is elkunyeráltuk, amiket esős délutánokon együtt olvasgattunk és tárgyaltunk meg a kúria szalonjában a kandalló tüze mellett.

Csak a hegedűleckék szomorították el végtelenül Sherlockot, mert bár leghőbb vágya volt, hogy édesanyja kedvére tegyen tudásával, és maga is nagy rajongója volt a zenének, tanára túlzott elvárásai és nehezen leplezett türelmetlensége gyakran elvették a kedvét a játéktól.

-     Soha többet nem nyúlok ehhez az átkozott szerszámhoz – duzzogott egy péntek este, a heti kétszer esedékes különórája után. – Sosem fogok normálisan megtanulni hegedülni.

-     Szerintem már most is gyönyörűen játszol – mondtam, mert ez volt az igazság. – Nem kellene annyit adnod Mr. Petterson szavára.

-     Elfelejted, John, hogy veled ellentétben ő ért is a zenéhez.

Hirtelen és igazságtalan szavai megsértettek: arcomba futott a vér. Dacosan elfordultam, hogy elrejtsem felindultságomat, őelőle azonban nehéz volt bármit is eltitkolnom.

-     Megbántottalak – állapította meg tárgyilagosan.

-     Nem érdekes – vontam meg a vállam. – Máskor is túltettem magam rajta, most is túl fogom.

Kis ideig lehajtott fejjel babrált valamit a vonóval. 

-     John…

-     Hagyjuk, Sherlock.

Kivételesen meghallgatta kérésem, és annyiban hagytuk a dolgot. Legalábbis azt hittem. Három nap múlva ugyanis, amikor kora délelőtt átsétáltam hozzájuk, az öreg Maude fogadott az ajtóban.

-     A fiatalúr meghagyta, hogy kísérjem fel John úrfit a padlásra, amint megérkezik – mondta rejtélyes ábrázattal.

Nem először lepett meg az a magától értetődő elszántság és rezzenéstelen komolyság, amivel a ház szolgálói a hétéves Sherlock kéréseit teljesítették. Delejes hatalma alatt tartotta nem csak Maude-ot, hanem a vén kertészt, az egyébként mindig ideges szakácsnőt, és édesanyja komornáját is, akik mind, egytől-egyik tűzbe mentek volna érte. Keserűen gondoltam arra, hogy a nagyszájú Berta, családunk mindenese, nem hogy a kéréseimet nem teljesíti, de ez a megátalkodott bestia, akinek öntudata édesanyám bizalmának köszönhetően már-már egészségtelen méreteket öltött, néha bizony még vendégek előtt is képes leteremteni a legapróbb semmiségért, mint egy utolsó taknyost.

Sosem jártam még a padláson, és legvadabb képzelgéseimben sem számítottam volna arra a látványra, ami a csigalépcső tetején nyíló kis faajtó mögött fogadott: feltornyozott bútoroknak, faládákba és dobozokba halmozott dísztárgyaknak, pornak és pókhálónak olyan kusza összevisszasága, amely azonnal megragadta kíváncsiságom és felfedezésre invitált. Izgatottan léptem beljebb, és csak akkor fordultam meg ijedten, amikor Maude a hátam mögött becsukta az ajtót, félhomályba borítva ezzel a padlásteret.

Eltelt néhány pillanat, míg szemeim megszokták az új viszonyokat, és el mertem indulni abba az irányba, ahonnan a maradék fényt sejtettem beszűrődni. Óvatosan lavíroztam a fakó drapériákkal borított bútorok és roskadásig tömött, súlyos faládák között, még jobban ügyelve a lépteim nesztelenségére, amikor megpillantottam a fagerendák találkozásánál alvó denevéreket. Semmiképpen nem akartam felriasztani őket, mert bár tanult fiatalemberként tisztában voltam az ezeket az állatokat övező baljós legendák igazságtalanságáról, mégis, ott, a padlás sötét magányában a lelkem azt a mélyről tekergőző kérdést súgta fülembe, hogy mi van, ha nem csupán puszta mendemondák ezek a rémes történetek. 

Nem lehettem azonban elég óvatos, mert egyszer csak az egyik sarkon felrebbent egy fekete folt, és elhúzott a fejem mellett, szárnyával megsuhintva a fülem. Ijedten léptem hátra, de szerencsétlenségemre ezzel felborítottam egy lepedővel letakart szabóbábut, ami éles csattanással vágódott végig a padlón, hosszan visszhangozva a poros csendben. Több sem kellett: egész rajnyi megriasztott denevér kezdett keringeni a gerendák alatt, és én rémülten vetettem magam a földre, fejemre szorítva a kezem.

Jó pár percig feküdtem ott, mire elhalkult a szárnysuhogás, és én ismét fel mertem egyenesedni. Ekkor azonban hegedűszó ütötte meg a fülem, amely tovább hívogatott a padlás mélye felé. Néhány lépés után, a nagyobb bútorokat megkerülve aztán ismét jobban láttam, mert elértem a keleti falhoz, ahol apró, kerek ablakok során át szűrődött be a fény. Sherlock ott állt az egyik ablak előtt, és teljes átszellemültséggel szólaltatta meg a fülbemászó dallamot, melynek játékosság, finomsága azonnal magával ragadta a szívemet. Lassan induló motívumok, mint az éppen nekieredő hóesés, amelyek aztán felgyorsulva a szél által felkapott hópelyhek táncát idézték. Majd megint váltás jött a ritmusban, és a dallam kanyarodott, fordult, fröccsent, ahogy a tavaszi tócsák vize a lovak patája alatt.

Mikor befejezte a játékot, Sherlock leeresztette az álla alól a hegedűt, és a szemét kinyitva félve rám nézett.

 - Gyönyörű, Sherlock. Mi volt ez? Még sosem hallottam ezelőtt.

  - Nincs címe. Neked szereztem. Arra gondoltam, majd te adsz neki címet.

A meglepetés és az öröm ugyan elvette egy pillanatra a szavaim, de nem volt kérdéses a válaszom.

- Barátság szimfónia – szólaltam meg. – Legyen a címe „Barátság szimfónia”.

Ő melegen elmosolyodott, és bár nem szólt semmit, láttam rajta, hogy mélyen meghatotta az ötletem. 

Ilyenformán teltek abban az időben a napjaink együtt: az elkerülhetetlen súrlódások és kicsinyes civódások csak jobban megerősítették azt a mély, őszinte és egész lelkünket átható barátságot, amely mind többet jelentett számomra. 

Bár, ahogyan mondtam, napjaim nagy részét ebben az első évben náluk töltöttem, estére, azt az egy nevezetes alkalmat leszámítva, amikor majdnem tűzbe borítottuk a kúriát, mindig hazatértem.

Hamar megtanultam, hogy a szobám ablakából egyenesen odalátok a toronyra, ahol Sherlock álomra hajtja a fejét. Kezdetben gyakran üzentünk egymásnak fényjelekkel a sötétség leszálltával - nem kis örömünket leltük egy délután a titkos kódrendszer kidolgozásában -, de édesanyám hamar rájött, mitől fogy a megszokottnál kétszer több gyertya a háztartásban, így aztán kénytelen voltam az ablakpárkányon ülve a sötétben várni, míg Sherlock szobájában is kihuny a gyertyavilág. Sosem tudtam elaludni addig.