Elcseszett jégherceg - 3: Válaszok nélkül

Yuri!!! on Ice, Victor/Yurio.

Ajánlott zene.

Az egész történet sokkal sötétebb képet fest az élsportról, mint az anime, és ez ebben a fejezetben a legszembeötlőbb. Mondanám, hogy később jobb lesz, de akkor hazudnék. Inkább csak Yurio tanulja meg jobban kezelni.

Figyelmeztetés: Ahogyan eddig is. Droghasználat, étkezési zavarok, korkülönbség, utalás múltbeli szexuális erőszakra, identitáskeresés, fizikai erőszak, általános teenage angst, trágár beszéd. 

Visszajelzéseknek nagyon örülnék!

Válaszok nélkül

„Vattacukor-édes emlék, hogy

nincsen semmi baj.

A beteg elmébe szivárog be

az infúzióval.

Suhogó fehér köpenyesek

nyomozzák a hibát.

Szikével vágott ösvényeiken

ők sem találják

mi bánt.”

Lilia nappalijában a tévé eskü, még a kommunizmus idejéből maradt itt. A hatalmas belmagasságú luxuslakás berendezésébe mellesleg egyáltalán nem illik bele, mert a lakás többi része úgy néz ki, mintha a cári palota és Ozzy Osbourne villájának keresztezése lenne. Az egyetlen ok, amiért ezen a tévén nézem a Grand Prix-t megelőző interjúsorozatot, az az, hogy telóm képernyője azóta totálkáros, hogy balettóra után hozzávágtam a duplaüveg ablaknak.

- Féltékeny vagy, mi? – vihogott mögöttem Mila.

Ja, féltékeny, vagy inkább csak a jóízlésem tiltakozik ilyen veszettül a fotó ellen, amin Malacpofa vérző orral repül Victor karjaiba, ó, legyetek már még ennél is melodramatikusabbak, ha kérhetem.

Az iPademmel két egy hétre rá számoltam le, amikor görgetés közben szembejött a kép, amin Victor befűzi Yuuri korcsolyáját annak lábai előtt térdelve. Meddig alacsonyítja még magát?!

Most meg ez. Yuuri Katsuki bejelenti az idei év témáját.

Szerelem.

Amire Victornak köszönhetően talált rá. Ízléses nyakkendőre viszont szemmel láthatóan Victornak köszönhetően sem sikerült rátalálnia - azon csodálkozom, hogy az a divatmajom egyáltalán képernyőre engedte a barátját ebben a hacukában. A szerelem vakká tesz, nyilván, de ennyire?

Szerelem. Az én idei témám meg lehetne a csendes, visszafojtott elmebaj. Jól hangzik, mint egy toplistás számcím.

 - Mindig úgy éreztem, egyedül küzdök – mondja Malacpofa a kamerának -, de amióta Victor, az edzőm feltűnt, mindent másképp látok.

A gyomrom mintha leliftezett volna a padlóra. Aztán furcsa módon könnyűnek és üresnek érzem magam.  A távolság a kanapé két karfája között végtelennek tűnik, összeroppant. Átkarolom a saját vállaim, kitapintva a vékony csontokat a pólóm alatt. Most nem olyan jó érzés törékenynek lenni.

Vigaszt keresve összehúzom magam körül a kanapé vastag, puha szőrmetakaróját.

*

- Meghalooooook te banya! – A combizmaim lángolnak, és ha még hátrébb feszítem a derekam, akkor a felsőtestem egyszerűen kettétörik, mint egy szól ropi.

- Talán meghalsz, talán nem – mondja közönyösen Lilla, ahogy odasétál hozzám. - Azok az erős emberek, akik annyiszor képesek újjászületni, ahányszor csak szükséges, Yuri Plisetsky! – fogja meg az állam szigorúan. A körmei belevájnak a húsomba. – Újra! Gyerünk!

Igaza van.

Gyerünk. Újra.

*

Mire kettőt pislanthatnék, már felvirrad a Rostelecom kupa reggele. Mióta csak visszatértem Japánból, az életem balettórák, erőnléti edzések és gyakorlások egybemosódó lázálma. Valahogy mégis úgy érzem, ez a legjobb, amit jelenleg tehetek; hogy szükségem van erre. Szükségem van Yakov napi szintű fejmosásaira, és aztán a nyugodt hangú motivációs beszédeire az öltözőben, amikor egy szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogyan szarrá rugdalom a szekrényeket.

Szükségem van Lilia összepréselt ajkú szigorára, és arra, hogy nem törékeny babuskának lát, hanem kemény, csiszolandó gyémántnak. Lilia szemeivel én is erősnek látom magam; átsugárzik rám belőle a vasfegyelembe öltöztetett elszántsága.

Azt hittem, minden esélyem megvolt a győzelemre Kanadában – de csak az ezüstre futotta a szánalmas teljesítményemből. Viszont úgy tűnik, szükségem volt arra, hogy a dobogó második fokán állva érezzem a számban a majdnem keserű ízét. Ismerős már: ezt éreztem Hasetsuban is. Minden alkalommal csak még keményebbé tesz.

Amire egyáltalán nincs szükségem, az Victor alakja, ahogy ott áll a moszkvai Star Hotel lobbijában riporterek gyűrűjében, amikor belépek. Hatalmas napszemüveg óvja az arcát a vakuk villanása és az éhes tekintetek elől. A haja frissen vágva, laza fürtökben hullik az arcába. A mosolyában a jól ismert tenyérbemászó titokzatosság.

- Milyen érzés visszatérni Oroszországba?  - szegezi neki a kérdést egy riporter.

- Mikor kezd újra korcsolyázni? – érdeklődik egy másik.

- Amíg a Grand Prix döntője véget nem ér, nem nyilatkozom a terveimről. Jelenleg rengeteg lehetőséget látok Yuri Katsuki korcsolyázásában. Csakis rá kívánok koncentrálni a Rostelecom Kupán.

Tényleg? Én is itt vagyok!

- Ha Yuri ennyire karizmatikus, nem kíván vetélytársként szembenézni vele?

Hah, erre vajon mit lépsz, seggfej. Victornak azonban minden helyzetre van kész válasza. Letolja az orrára a napszemüvegét, és integetni kezd nekem:

- Á, ez Yurio! – Lehetetlen eldönteni, hogy az örömtől sugárzó arca a riportereknek, vagy nekem szól-e.  - Mindannyian látták a rövid programot, amit Yurionak koreografáltam?

Igaz, hogy most már foglalkozik velem is, de mindössze azért, hogy pajzsnak használva elterelje a riporterek figyelmét. Rajtam kívül senkinek nem tűnik fel, hogy milyen remekül manipulálja a helyzetet?

Na ezt kapd ki, baromarc. Olyan elegáns mozdulattal ütöm ki a kezéből a poharat, hogy még Lilia is büszke lenne rám.

 - Abbahagyhatnád már, hogy az orosz korcsolya isteneként viselkedsz. Én vagyok a sztár ezen a versenyen! – vágom az arcába.

Nem most jöttem a hat húszassal.  Hosszú évek álltak a rendelkezésemre, hogy kiismerjem a válogatott húzásait; mára akár diplomázhatnék is belőlük.

- Azt előbb be kell bizonyítanod, Yuratchka – nevet a képembe.

 Hát jó.

Még hálás is vagyok neki, mert a kőkemény elszántságom kitart egészen másnapig, egyre csak növekedve, mint egy gyülekező sötét felleg.

Yuuri produkcióját nézve éri el tetőpontját, csak hogy aztán figyelmeztetés nélkül villámok törjenek elő belőle, amikor Malacpofát követve a tekintetemmel meglátom őket. Egészen szürreális: ahogy Victor örömében megcsókolja Malacpofa korcsolyáját. Ennél már csak azzal kelthetne nagyobb feltűnést, ha pofán pisálná a kiss and cryban. Egyébként sem vagyok valami jó hangulatban: nagyapának még mindig semmi nyoma, és hamarosan én következem a rövid programommal.

Kanadában nem éreztem ezt az idegességet, de most, ahogy felnézek a lelátóra, amit az nagyrészt az én rajongóim töltenek meg, apró fénykarikák kezdenek táncolni a szemem előtt. A gyomrom a testem többi részénél jóval előbb megkezdte az Axelek ugrását. 

Egy utolsó pillantást vetek a kiss and cry-ra, ahol azok ketten még mindig önfeledt mámorban ölelkeznek, aztán dühödten kisiklok a jégre. Nyerni fogok! Akkor is, ezerszer is, nyerni fogok!

Az első ugrásnál eltaknyolok. Tripla Axel: edzésen már vagy egy éve nem rontottam el ezt az ugrást! Mi van velem??? Szedd össze magad!

Az erős emberek azok, akik annyiszor képesek felállni, ahányszor csak szükséges, Yuri Plisetsky!

Tovább, tovább, mintha mi sem történt volna. Egy repülő ülő forgás következik. Belenyugszom a mozdulat jól begyakorolt rutinjába, mint egy biztos ölelésbe.

Nyugalom, Yuratchka.

Itt jön a kombináció, négyszeres Salchow és tripla leszúrt Rittberger. Tökéletes! Tökéletes vagyok!

Már csak egy ugrás, négyszeres leszúrt Rittberger, aztán túl vagyok a nehezén. Innen már csak prima balerina vagyok, táncolok a közönségnek. Sima ügy. Tapsvihar.

A jégről lelépve ki másba botlanék, mint akibe Victort és Malacpofát leszámítva legkevésbé akartam:

- Hölgyek előre – gúnyolódik JJ, ahogy félreáll az utamból.

Elfelejtettem, hogy ez a pofa még a gerlepárocskánál is dühítőbb. JJ. Nem mondom, hogy gyűlölöm, de gondolkodás nélkül kihúznám a lélegeztetőgépét, hogy feldughassam tölteni a telefonom.

*

„Allegro Appassionato B Mollban. Tele nehéz ütembeli váltásokkal, szívdobogtatóan intenzív darab. Egy erejét kimerítő előadást láthattunk, hölgyeim és uraim.” A kommentátor szavai, amelyeket a teljesítményem visszanézve kaptam el, még akkor is visszhangoznak a fülemben, amikor lelépek a dobogó második fokáról.

„Erejét meghaladó előadás.” Ha ezzel sem sikerült nyernem, akkor mit kell tennem az aranyéremért?! Átkozott JJ! Másodszorra utasít maga mögé a dobogón!

Az a rohadt Agapé, a tököm kivan vele. Ha ott nem taknyolok el, enyém az első hely. Sosem éreztem igazán magaménak ezt a zenét, és amikor rossz hangulatban vagyok, még mindig könnyedén elvesztem a harmóniát, ami a tökéletes előadáshoz lenne szükséges.

Valaminek változnia kell. Tennem kell érte. Túl élesen él még bennem a légszomjas küszködés a kűröm vége felé is, amikor csak valamiféle csodának köszönhetően szenvedtem végig magam a hat ugráson, amit a program második felére hagytam. Olyan állóképességre van szükségem, mint amilyen Yuurié, anélkül, hogy elveszteném a kecsességem és hajlékonyságom.

De nézd csak, nem én vagyok az egyetlen, aki ma nagyon el van anyátlanodva – vagy inkább apátlanodva. Malacpofa az öltöző előtti folyosón sorra ölelget mindenkit, tényleg ennyire nem bír magával?

Mióta Victor tegnap lelépett, szánalmasan magányos alakja az idegeimre megy. Ráadásul Victor rábízta őt Yakovra, mégis, mit gondolt az a barom?! Yakov nem éppen az anyai ösztöneiről híres. A bemelegítés alatt hideg-rideg bánásmódban részesíti Malacpofát, én pedig csak dölyfösen vigyorgok.

Most viszont, a verseny után nincs okom tovább élvezkedni a szerencsétlenkedésében. Mire elbúcsúzom Liliától és Yaokovtól, addigra Yuuri eltűnik ugyan, de nem okoz nehézséget megtalálnom az arénától a Star Hotel felé vezető út mellett baktatva. Ott áll a szalagkorlát mellett, mint aki készül magát a forgalom elé vetni. Hát, azért meg tudom érteni kicsit az érzést. Összehúzom a dzsekimet, és meggyorsítom a lépteimet a szakadó hóesésben. Kezemben a nagyapától kapott katsudonos pirogokat szorongatom egy barna papírzacskóban.

Lesből támadok rá, mint egy igazi jégtigris: ő erre elhasal a hóban.

- Hát itt bujkálsz előlem.

- Helló, Yurio…

- Mi a fene volt ez a teljesítmény az előbb?! Ne gyere nekem azzal, hogy csak mert Victor nem volt itt! Én bezzeg a csúcsformámban is kikaptam. JJ-től! Nekem lenne okom depizni.

Felpislog rám a pápaszemei mögül, én pedig az ölébe dobom a zacskót.

 - Ez a tied. Szülinapodra.

Yuuri értetlenül néz. Még bájos is lenne, ha nem egy agysérült tengeritehénre emlékeztetne.

- Pirog?

- Edd meg.

- Most? Itt?

 - Azt mondtam, edd meg!

Végre szót fogad. Na látod, nem is volt olyan nehéz. Figyelem, ahogy lassan leesik neki: rizs, malacsült…

- Ez katsudon! – kiált fel lelkesen teli pofával, minek következtében egy adag rizs landol a dzsekijén. Micsoda disznó.

- Pontosan! – Nem tehetek a büszke mosoly ellen, ami felkúszik az arcomra. – A nagyapám találmánya! Ugye, milyen finom?

- Mennyei!

Egy darabig elnyammog a pirogokon, de előbb-utóbb csak kifogyunk ebből az ízletes ürügyből arra, hogy ne kelljen beszélni.

- Mikor indul a géped? – ordítok rá.

Yuri Plisetsky, a műkorcsolya és a fesztelen csevegés világbajnoka. Bár végül is, egy fokkal jobb annál, hogy „meddig rontod még itt a levegőt”, ahogyan is először fel akartam tenni neki a kérdést. 

- Holnap kora reggel.

- Kár. Pedig megmutattam volna a várost.

 - Ez nagyon kedves…

- Kuss. Te és a családod. Ti is vendégül láttatok engem.

Jó tett helyébe számíts egy késre a hátadban, vagy mi a rák.

 Hálásan pislog rám, akár egy kiskutya, akit most hoztam el a menhelyről.

- Tudod Yurio, annyira magányosnak éreztem magam egész nap Victor nélkül…

Na, itt jön a fent emlegetett kés a hátamba. Hát sosem tanulok, én marha?!

 - … de most, hogy itt vagy, egy kicsit olyan, mintha megint velem lenne.

 - He?! Azt akarod mondani, hogy vénemberesen a hátam mögött kulcsolom össze a kezeim, amikor elgondolkozom?

- Jesszus, tényleg ezt csinálja, nem igaz? – nevet fel Yuuri.  – Tudod, ennél a szokásánál már csak az a kiakasztóbb, ahogy az orrlyukai ijesztő mértékben tágulnak ki és húzódnak össze, amikor izgatott lesz.

- A pályatársakkal csak Mr. Orrlyuknak hívtuk a háta mögött  - bólintok, és felröhögök az emléken.

Még mindig mind a ketten a nevetéssel küzdünk, amikor találkozik a tekintetünk.

 Mondd, hogy ott Japánban végre boldog.

*

Se vége, se hossza Yakov és Lilia arra irányuló fejtegetéseinek, hogy miért nem arannyal jöttem haza az utóbbi két versenyemről. Egyik teória sem hangzik túl hihetőnek, de a legalja az, amikor egy este véletlenül meghallom, ahogy Yakov azt mondja Liliának a konyhában, hogy „JJ szárnyalása sem tarthat örökké, és amikor majd hibázik, Yuri ott lesz.” Mintha bármi is azon múlna, hogy az a kanadai pojáca hibázik-e vagy sem! Mintha saját erőből nem volnék képes felküzdeni magam a legfelső fokra!

Aznap a szobámban hajnali egyig végzem a nyújtógyakorlataim, és ez, ahogyan mindig, segít valamennyire összeszedni a gondolataimat, és meghozni a megfelelő döntéseket. Nem fogok egész életemben mások árnyékában korcsolyázni!

*

 - Hé Yurio!

Micsoda?!

Mit keres itt ezek ketten? Amikor Moszkvában otthagytam Malacpofát az autópálya mellett, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátom majd. Most ott állnak Victorral a pálya szélén, amikor befejezem az utolsó kűrt edzés végén. Yakov Victor mellett feszít; őt sem teszi boldoggá a helyzet, ahogy látom.

- Szevasz, Yurio! – ugrik Victor a nyakamba. Azonnal megcsap a finoman adagolt Bulgari és a guta. – Yuurival úgy döntöttünk, hogy még a barcelonai döntő előtt átugrunk Pétervárra. Meg akarom mutatni neki a hazám. - Milyen romantikus. - És az is eszemben volt, hogy meghálálom neked és Yakovnak, amiért olyan jól gondját viseltétek Yuurinak a Rostelecomon.

Vajon most gúnyolódik velem? A Rostelecomon végig azon gondolkoztam, hogyan tehetném el Malacpofát láb alól. Yakovra sandítok, de ezegyszer ő is zavartnak tűnik, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Vajon azért vannak itt, hogy kémkedjenek a felkészülésemről?, tűnődöm el, és biztos vagyok benne, hogy a gondolat Yakov fejében is megfordult. Egyelőre azonban úgy döntök, meglátom, mi lesz ebből.

- És hogy tervezed a hálálkodást?

- Victor meghívott bennünket ma este vacsorára a Palkinba – közli Yakov kimérten.  – Este hét. Ne késs el. Majd megmondom Liliának, hogy valami normális göncöt adjon rád.

- Nem vagyok csecsemő! – öklözöm bele a legközelebbi padba. Miért kell Yakovnak állandóan így beégetnie?! – És semmi kedvem kinyalni magam ezért, hogy betoljak némi kaviárt megy egy steaket.

- Yurio tökéletes lesz, ha szokásos önmagát adja – nevet fel Victor a dühöngésem látva. – Mi sem akarunk nagy feneket keríteni a dolognak, csak egy csendes kis baráti vacsorára gondoltunk.

A csendes kis baráti vacsorára érkezve fél tucat fotós fogad az étterem előtt.

- Honnan tudták, hogy itt leszünk? – ámul Malacpofa.

- Nem nekünk szól – intek a mögöttünk érkező böhöm Merci felé. – Azért a műkorcsolyázók még Oroszországban sem ekkora számok. Egyszerűen csak voltunk olyan szerencsétlenek, hogy pont a legújabb valóságshow győztesével egyszerre érkeztünk.

- Egy külön termet foglaltam – igyekszik mindenkit megnyugtatni Victor.

A vacsora nem annyira gáz, mint amire számítottam, már persze ha figyelmen kívül hagyom a Yakov és Victor közti folyamatos csipkelődést és Malacpofa szüntelenül lenyűgözött tekintetét, ami részben az orosz konyhának, de inkább Victor arcélének szól.

- Ne turkálja az ételben, Yuri! – ripakodik rám Yakov. Ja igen, és még ez is.

Jó félóra után szó nélkül felállok, és elmenekülök a mosdóba. Édes nyugalom. A tükörbe pillantva ráhunyorítok magamra, végül is nem rossz, hogy hallgattam Liliára, és tettem egy kis erőfeszítést ezzel az inggel. A legnagyobb előnye, hogy van zsebe. Kihalászom belőle a tablettákat, amiket gondosan bekészítettem indulás előtt. Az egyik egy felturbózott fogyitabletta. A neten azt írták, megakadályozza a zsírok felszívódását. A másik energiát ad, a kihagyott étkezések helyett. 

Két hete, mióta elkezdtem nyomni őket, tényleg jobban bírom az edzést, és fogytam jó három kilót. Yakovnak nem kötöttem az orrára, mert bár szigorúan véve nem illegálisak és semmiféle tiltólistán nem szerepelnek, valami azt súgja, mégis az edzéseitől való azonnali eltiltásom vonná maga után.  Akárhogy is, még jóval a barcelonai verseny előtt le fogok állni velük.

A barcelonai verseny. Csak ez lebeg a szemem előtt. Elegem volt a megaláztatásokból JJ-től.

Picsába, szisszenek fel, ahogy a mellzsebemből kikaparva leejtem az egyik tablettát, ami elgurul a padlón.  Utána vetem magam, és közben meg sem hallom, hogy nyílik az ajtó.

- Yuri?

Ott állok, mint egy fasz, az ujjaim között tartott pirulával, farkasszemet nézve Victorral.

- Tudtam, hogy valahogy furcsán viselkedtél vacsora közben – mondja teljesen nyugodtan. Én azonban nem vagyok komplett hülye: a nyugalma vészterhes, mint egy közelgő vihar.

- C-vitamin – vonok vállat, és már emelem a kezem, hogy bekapjam a pirulát, eltüntetve a bizonyítékot, de Victor gyorsabb nálam. Elkapja a karom, és kicsavarja belőle azt.

- Tényleg? Akkor biztos jót tesz nekem is – mondja. - Mond, teljesen elment az eszed, Yuri?! Nem engedem, hogy tönkretedd a karriered egy ilyen baromsággal! – Victor immár tajtékzik.

Hogy merészel kioktatni?! Pont ő!

- Baszol  a karrieremre! – Szó szerint. – Még örülnél is neki, ha tönkretenném, és nem állnék Malacpofa és az aranyérem közé!

Visszakézből kapom a pofont, amikor már épp fordulna el. Lendületből letarkózom a mögöttem lévő nyitott vécéajtót. Mély kongás, olyan kétségbeesetten hangzik, mintha a mellkasomból jönne. Kitöltetlen bádogdoboz.

Victor megdöbbenten néz rám. Felemeli a kezét, nem amivel a pofont adta, hanem a másikat, és meg akarja fogni a karom, de én gyorsabb vagyok. Felpattanok, és kirohanok az ajtón.

Odakint, az utcán jut eszembe, hogy a dzsekim ott hagytam a ruhatárban, és hideg van, súlyos mínuszok vágnak mellkason azonnal, fagyosan csikorog a téli napfény a behavazott háztetőkön.  Nem megyek vissza, nem megyek vissza hozzá. Utálom, hogy még mindig könnybe van lábadva a szemem, a pofontól. Hogy volt képe? Baszódj meg, Victor. Baszódj meg, de tényleg.

Francba, nem látok semmit. Mindenki közül pont neki kellett elkapnia a cuccal. Habár mekkora kreténség volt a részemről, hogy nem vonultam be egy fülkébe legalább.   

Akkor is, milyen alapon papol nekem a karrierem tönkretételéről, amikor egyetlen meggondolatlan döntéssel dobta el a sajátját?! Mintha az semmit sem számított volna.

Lelépek az útpadkáról, és nem veszem észre az éppen bekanyarodó autót. Na ez aztán végképp tönkrevágja a napom.

*

 - A CT nem mutatott ki semmit, legfeljebb nagyon enyhe agyrázkódás lehet. Egy-két nap pihenés, és teljesen rendben leszel.

- Yakovnak szóltál?

Victor maga a megtestesült kétségbeesés. Az étteremből egyenesen utánam rohant, és nálam csak néhány pillanattal később ért az utcasarokra, ahol lefejeltem a beforduló kocsit; jól látta az egész balesetet. Valaki mentőt hívott, noha az autó csak elsodort, és az eszméletem sem vesztettem el. Kicsit megszédültem a fejemnek a bal első ajtóval való koccanásától, az tény, de a mentő akkor is barokkos túlzás volt. Persze Victor nagy erőkkel támogatta az ötletet, hogy betuszkoljanak a mentőautóba, aztán ő is felugrott utánam.

És most tessék, itt vagyunk az orosz egészségügy eme csodálatos létesítményében, egy hatszemélyes gyerekkórteremben. Mellettem egy szörtyögősen szuszogó nyolcéves-forma kiskrapek. 

- Tán én hívjam fel?! Te vagy a felnőtt! – ripakodok rá, amikor azt látom, hogy még mindig a szája szélét rágcsálva szemez a telefonján Yakov nevével. Ekkor megcsörren a készülék a kezében, minek következtében összerázkódik, és majdnem leejti az iPhone-t a járókövekre. Elég vicces, amikor ilyen bűntudatos.

- Halló, Yakov? – szól bele. – Igen, velem van. Volt egy kis balesete az étterem előtt. … Nem, minden rendben, a biztonság kedvéért behoztam az ügyeletre. … Majd később elmondom. Igen, hazaviszem. Pár óráig még itt tartják, de este már otthon alhat. Igen, jobb, ha te szólsz Liliának.

- Kihagytad a tablettát, a pofont és a mentőautót – sorolom fel, miután jó öt perc további magyarázkodás után bontotta a vonalat.

- Yakovnak sem kell mindent tudnia – néz rám az előrehulló haja árnyékából.

Remélem, nem várja, hogy megköszönjem neki. Mert azt várhatja!!!

Victor azonban ahelyett, hogy a háláról vagy akár csak a hülye döntésekről való papolásba kezdene, fáradtan leroskad az ágy melletti, látogatóknak odakészített székre.

- Az én hibám – mondja a lábainak. Aztán rám pillant. Szomorúság: már megszoktam. Mindig csak szomorúság van az arcán, ha rámnéz. És ezúttal önvád is. Amikor Yuurira néz, ragyog. Akkor boldog. Nem tűnik legyőzöttnek, mint ebben a pillanatban. Ezt is sikerült elérnem, gratulálok magamnak keserűen. Még Victort is szerencsétlenné tudom tenni. Szánalmas vagyok, és ő is így lát, bizonyára. A hirtelen megnyúlt kis hülye, aki belövi magát az vécében, aztán fejjel nekirohan egy busznak. Fasza. Megint taknyom-nyálam egybefolyik a sírástól. Már le se szarom.

Victor zsebkendőt vesz elő, és az orrom alá tartja.

- Nem kell – hazudom, de azért belefújom az orrom.

Felveszi a telefonom az ágy melletti szekrényről. Ki engedte meg neki??? Pötyögni kezd. Felemelem a fejem a párnáról, hogy lássam, mit ír. Ő fel sem nézve a képernyőről, a mutatóujját a homlokomnak szegezi, és könnyedén visszanyom a párnára.

- Agyrázkódásom van, faszfej!

- Épp ezért nem kellene ugrálnod.

- Akkor ne buzeráld a telóm!

- Csak felvettem magam FaceTime-on – teszi vissza végre mellém. Azonnal leellenőrzöm: tényleg ott vigyorog Victory névvel. Ne már, komolyan?

- Ki mondta, hogy beszélni akarok veled?!

- Beszélni fogsz velem, Yuri, mégpedig minden nap. Együtt fogunk vacsorázni.

- Hogy mi van?  -Miről vartyog ez a szerencsétlen?

- Nem csinálhatod ezt tovább. Nem eszel rendesen, mert félsz, hogy elveszted a rugalmasságot és kecsességet, ami jelenleg a védjegyed. Helyette telenyomod magad ezekkel a szerekkel, hogy legyen energiád az edzésekhez. Meddig mehet ez így szerinted, Yuri?

Ameddig szükséges, gondolom, de nem válaszolok neki. Hagyjon már békén.

- Bevallom – folytatja -, talán nekem is részem van benne, hogy idáig fajultak a dolgok. Ha visszajöttem volna Pétervárra…

- Dugd fel magadnak a bűntudatod, Victor!

Miért kell minden helyzetből neki kijönni a nemes lelkű Grál lovagként?! Valami megmentési kényszere van, vagy mi a pöcs?

- Nem kellene félned attól, hogy megizmosodsz. Nem maradhatsz örökre balerina alkat.

- Nyilván, de nem akarok olyan hájas sem lenni, mint Malacpofa!

- Yuuri alakja… teljesen rendben van.  – Jól látom, hogy elvörösödött?! Beszarok! Ordítani akarok. Beleöklözni a falba. 

- Szükséged lesz az izmaidra, ha meg akarod nyerni a Grand Prix-t.

- Yuuri tudja, hogy átálltál az ellenség oldalára?  - vigyorgok rá. Ő komolyan néz vissza rám.

- Mindig törődtem veled, Yuratchka. És mindig is fogok. Hidd el nekem, a változás nem rossz dolog. Szükséges – mosolyog rám bíztatóan, azzal az idióta örökoptimista mosolyával.  – Ne félj felnőni. - Mit tud pont ő a felnőttségről?! Lófaszt se. Még arra se tudta rávenni magát, hogy felhívja Yakovot. 

– Akkor megegyeztünk? – kérdi.

- ’itbánomén – fújtatok. – Fáj a fejem, aludni akarok. Veled ellentétben nem mindenki képes rá, hogy lábon hordja ki az agyhalált – teszem hozzá nyomatékképpen.

Victor szeretetteljes mosolyát ez sem rendíti meg.

- Akkor aludj csak – és ezzel játékosan összeborzolja a hajam a fejem búbján.

A libabőr, ami végigfut a karomon, csak a kórház nemlétező fűtésének köszönhető.

*

- Te is dagadt leszel, ha így folytatod az éjszakai nassolással.

Amikor Szentpéterváron este hét óra van, Hasetsuban éjjel egy. Nem éppen a legmegfelelőbb idő vacsorához.

- Tekintve a választásaidat, aligha fogok elhízni – néz le a tányérjára. Lilia vacsoráját bojkottálva többnyire sushit rendelek házhoz edzés után, friss halat, néha, amikor különösen elégedett vagyok a teljesítményemmel, engedélyezek magamnak egy gombás pirogot. Victor igyekszik igazodni hozzám, habár az ő kezében a pálcikák kevésbé mutatnak röhejesen. Nem ledöfni kell velük az ételt, hanem felcsippenteni, próbált tanítani számtalan alkalommal Japánban. Amivel csak azt érte el, hogy az ő tányérján lévő makikat is felszúrtam a pálcámra, és gyorsan betoltam az arcomba. LOL. Kár hogy ezt most nem tudom megtenni. Pedig gyakran felidegesít a faszságaival.

Például miért kell úgy csinálnia, mintha tősgyökeres japán lenne? Állandóan kimonó van rajta, amikor beszélünk.

- Kényelmes – vonja meg a vállát.  – Mit vársz hajnali egykor, szmokingot? Mutasd inkább a tányérod – követeli.

- A megrágott kaját nem akarod látni? – tátom ki a szám a kamera felé.

- Ne legyél gusztustalan – fintorodik el.

- Mondja ezt a pasi, aki egyszer Prágában felette a kebabját az öltöző padlójáról.

- Ki voltam éhezve a kűröm után, és most komolyan, Yakovot visszaküldeni egy másikért felért volna egy öngyilkossággal! Kivételes körülmények voltak! – szegezi nekem az ujját. – Yuuri nem tudhatja meg, oké? – teszi hozzá halkabban, közel hajolva a kamerához.

- Ha te mondod – vonok vállat. – Ne félj, a titkod nálam biztos helyen van.

*

- Hogy ment az edzés?

- Már megint úgy hangzol, mint az anyám – figyelmeztetem.

- Síron túlian? Ne öregíts.

- Most komolyan poénkodsz a halott anyámmal?  - biggyesztem le a szám, és a legteátrálisabb kiscica tekintetem meresztem a kamerára.

- Te kezdted.

- Jogos.  – A vigyor teljesen hitszegő módon igyekszik uralma alá vonni az arcom. Na azt nem. – Mégis, csak te gondolhatod, hogy megúszod következmények nélkül – vonom fel a szemöldököm sokat sejtetően.

Victort ma este mulattatják a kifakadásaim; látom rajta, hogy jól szórakozik. Belemegy a játékba.

- És mi a következmény?

Erre nem számítottam. Francba. Mivel rukkoljak elő?

- Égesd el azt a buzis kimonót! – követelem.

- Ez yukata szuper férfias! Sárkányok vannak rajta.

- Pink. Sárkányok. Amik pajkosan kergetőznek a cseresznyevirágok között. Behányok tőle.

- Nem égethetem el- rázza meg a fejét Victor csalódottan. - Yuurié.

Tudhattam volna!!!

 - Tényleg azt akarod, hogy hányjak? Visszajönne a kaja, kárba veszne az eddigi erőfeszítésed.

- Oké, oké. Leveszem. Így már jobb? – És máris félmeztelenül pózol a kamerának. Komolyan, kettőnk közül nem is tudom, ki az ártatlanabb lélek. A kőkemény merevedésemből ítélve biztosan nem én.

- Nem igazán – húzom el a szám. – De ezzel kell beérnem, gondolom.

Persze nem ez az első eset, hogy feláll a farkam Victort látva - a hasetsui fürdő ebből a szempontból különösen emlékezetes hely-, nem is értem, miért vagyok meglepődve. Viszont ez az első eset, hogy feláll a farkam Victort látva, amikor csak ketten vagyunk, és ő nekem produkálja magát. Ő meg még csak nem is sejti. Csak hecc neki. Valószínűleg ha sejtené sem érdekelné. Ez feldühít.

                                           

*

Legközelebb nincs rajta a yukata, helyette fehér inget visel, és fáradtnak tűnik az arca. 

- Aludnod kellene inkább, ahogy elnézlek. A te korodban már minden álmatlan éjszaka meglátszik. Ezt egyedül is be tudom fejezni – mutatom meg neki a tonhalsalátát a tányéromban, aminek már amúgy is megettem a felét.

- Hosszú napom volt, Yuratchka. – Kedvetlenül piszkálja meg a pirított rizst.  Tőle szokatlanul szűkszavú.

- Mi történt? – csúszik ki azonnal a számon, és a hangomból sokkal több aggodalom csendül, mint amit mutatni akartam.

- Sosem fogok megtanulni japánul.

Oké, ez elég random.

- Nem tudtam, hogy meg akarsz.

Victor megvakarja a fejét, láthatóan zavarban van.

- Bosszant, hogy nem értem, amikor Yuuri a családjával vagy a barátaival beszél. Elkezdtem órákat venni, hogy meglepjem. – Hát itt tartunk, kurva szépen vagyunk, mit ne mondjak. Csak tedd fel a segged az első gépre, és gyere haza. Hozzám. – De továbbra sem értek egy kukkot sem.

Victor perfektül beszél angolul és franciául. Igazságtalan, hogy most ő tanuljon meg egy olyan nyelvet, amit épeszű ember nem várhat el tőle. Miért nem tud Yuuri és a családja megtanulni oroszul?! Egyébként meg, mi a franc közöm van ehhez az egészhez?!

- Ne add fel, biztosan sikerülni fog. A japán nem egyszerű nyelv, de ha rászánod magad, nem értem, miért ne menne. – Ki a picsa vette át az uralmat a szám felett?!

Victor hálásan elmosolyodik. Talán gyakrabban kellene cenzúráznom magam.

- Gondolod?

- Fejezd be a virnyogást, és mesélj inkább az edzésekről.

Lelkes áradozásba kezd arról, Yuuri mennyire tehetséges, és mennyire élvezi vele a munkát. Meg tudnám fojtani a korcsolyafűzőjével.

*

 - Victor?

- Pill. Le kell kapcsolnom a gázt.

Neszezés a háttérben, léptek távolodnak, távolabbi, halkabb neszezés, léptek közelednek, aztán megjelenik Victor arca a képernyőn.

- Épp most lett kész – tartja a telóját a serpenyő felé, ahol némi zöld és barna maszatot vélek kivenni.

 - Guszta – hazudom.

- Ugye? Az első nikujagám.

- Aha. Mondd, a Katsuki család mit szól, hogy te éjszakánként főzőcskézel?

- A kis teakonyhát használom, távol a család szobáitól. Egész megszerettem itt – néz körbe a kábé hat négyzetméteres helyiségben. Tényleg elég otthonosan mozog, állapítom, meg, miközben a sótartónak támasztva figyelem, hogy tányérra teszi az akármilyét. A mozdulataiban van valami nagy odafigyelésről tanúskodó gondosság. Honnan tanulhatta?

- Gyerekkorodban is segítettél anyukádnak főzni?

Oldalról, hülye szögből is látom, hogy megfeszülnek a vállai.

- Miért kérded?

- Csak eszembe jutott. Sosem meséltél a szüleidről.

Már nem is próbálja leplezni, hogy a megjegyzéseim feszültté teszik. Éles koccanással teszi le a porcelántányért a kis fémasztalra.

Basszus. Eszembe jut, amikor kihallgattam őket Malacpofával. „Magamra emlékeztet.” „Nem lehet könnyű árvaként…” Mi van, ha Victornak sem élnek a szülei? Jobban belegondolva, sosem láttam őket sem a pálya közelében, sem versenyeken. Én hülye!

  - Ne haragudj. Nem gondoltam… Én tudom, milyen elveszíteni őket – teszem hozzá ügyetlenül. Aucs.

- Félreértesz – rázza meg gyorsan a fejét.

- Victor? – a saját hangom gyerekesen vékonynak tűnik. Ahogyan az övé is, amikor megszólal:

- A szüleim élnek – mondja. Mély lélegzeteket vesz a szavak közben. – De nem beszéltem velük tizenhárom éve.

Tizenhárom éve… Pörgetem az agyamban az infókat, mi történt akkor, amikor Victor tizennégy éves volt? Nem akkor váltott hirtelen edzőt?

Victora képernyő túloldalán fészkelődik az alacsony asztal előtt kuporogva, felhúzza a térdeit egészen az állához.

- Van ennek valami köze ahhoz, hogy eljöttél Zsukovszkijtól és Yakovval kezdtél edzeni?

Victor bólint.

Kurvára utálom a barkochbát, segíthetnél egy kicsit, akarom mondani, de valami azt súgja, ezúttal jobb, ha nem rúgom rá az érzelmeire az ajtót. Hát jó. Gyors guglizás az iPademen az asztal alatt az ölemben, Nyikolaj Zsukovszkij.  Rákattintok az első találatra a Wikipédián, de úgy tűnik, ettől sem leszek okosabb. Egészen addig, amíg az oldal alján meg nem látom az utolsó fejcímet, „Szexuális zaklatás vádja és bírósági tárgyalás”. Átfutom a bekezdéseket, de nem tűnik fel Victor neve. A tárgyalás nyolc éve volt, tehát Victor akkor már rég nem vele dolgozott. Még lejjebb görgetve végig futom a belinkelt források címét, „Tovább folyik a nyomozás a fiatalokat molesztáló korcsolyaedző ügyében” , újabb klikk.  Blablabla, több feljelentés után a rendőrség vizsgálja a bla bla bla, források szerint évek óta történtek hasonló incidensek, de senki nem mert a felszólalni a nemzetközi hírnevű edző bla bla bla. Nem sok konkrétum derül ki, de ha ez igaz, ha tényleg így történt….

Franca. A jó büdös francba. Victor.

Felnézek, és ő még mindig mereven bámul rám, várva, hogy összerakjam a képet. Igen látványosan csillanhatott a megértés a szememben, mert rögtön megszólal:

- Fel akartam jelenteni, Yuri. El akartam menni a rendőrségre. Évekkel előbb véget vethettem volna neki.

- Miért nem mentél?

Victor beharapja a szája szélét, és engem megrémiszt ez a tőle teljesen idegen gesztus.

- Azt mondták, hogy azzal vége lenne a karrieremnek. Azt mondták, hogy mindenki a botrányhoz kötné a nevem. Hogy szükségünk van a pénzre, amit ösztöndíjként kaptam, és amiről többekkel együtt Zsukovszkij is döntött.

- Ez totál beteg! – ordítok fel.                                                                                                                                      

- Nem voltam még elég erős, hogy ellentmondjak a szüleimnek. – Rázza meg a fejét Victor, és dühösen megrándul a szája. - De azt tudtam, hogy nem maradhatok ott. Felkerestem Yakovot. Elé álltam, és megmondtam neki, hogy ő lesz az edzőm – Igen, valahogy ezt simán el tudom képzelni a tizennégy éves Victorról. – Neki már akkor is jó neve volt, még ha nem is annyira, mint amire mellettem tett szert. A szüleim végül belátták, hogy jobb így. Én viszont aztán amint lehetett, eljöttem otthonról. Sosem mentem vissza.

Ekkor minden valahogy más megvilágításba kerül. Az, ahogyan nemtörődöm módon a legidegenebb hotelszobát is a sajátjává teszi. A kamionnyi cucc, amivel Japánba ment. Mint aki mindig éppen otthont keres magának, állandóan a hátán hordva az életét. („Eljössz velem kanapét venni, Yuratchka?”)

- Tudja valaki? - A szám egészen száraz.

- Yakov sejti. Bár sosem beszéltünk róla nyíltan.

- Rajta kívül?

Victor ismét megrázza a fejét.

Nem vagy komoly. Mások ilyesmi miatt éveket töltenek dilidokinál, te meg angyali mosollyal közlöd, hogy ja, mellesleg molesztált az edzőm, amikor kábé annyi idős voltam, mint most te.

És most mit vár tőlem, mit kezdjek ezzel az infóval?

- Egyszer eljöttek az egyik versenyemre  - szólal meg halkan, a közeli falak csak alig verik vissza a hangját. – Láttam őket, amikor lejöttem a kűröm után a pályáról. De mire kijutottam a kiss and cry-ból, addigra eltűntek. Nem kerestem őket utána sem.

Nem valami fasza érzés, hogy amikor leginkább kellene, akkor nem tudok semmit kinyögni. És még én vagyok büszke a nagy pofámra. Victor azonban mintha nem is várná el, hogy bármit is mondjak.

- Ez van – von vállat, és a következő pillanatban a szokásos derűs önmaga.

Bennem viszont egy kicsit, csak egy kicsit valami végleg megváltozott. Victort jelenléte, alakja, hangja és arca olyan régóta meghatározó része a pályámnak és - felesleges tagadni-, az életemnek, hogy csak nagyon ritkán (vagy inkább sosem) kérdőjeleztem meg a saját képem róla. Pedig nap mint nap láttam, hogyan hazudik másoknak, ördögi ügyességgel úgy alakítva azok róla való benyomását, ahogyan neki éppen megfelelt. Egész eddig a pillanatig viszont nem kételkedtem benne, hogy én elfogulatlan képpel rendelkezem róla. Miért hazudna épp nekem, semmi érdeke nem fűződik hozzá, nem igaz? Most azonban rá kell ébrednem, hogy talán egyáltalán nem is ismerem Victort.

*

Másnap, a kórházban tett ígérete – vagy inkább fenyegetése - óta először nem jelentkezik be este FaceTime-on. Igaz, még délután dob egy üzit, Yuurival sokáig edzettünk, teljesen kidőltem, ne haragudj. Fényképet kérek bizonyítéknak.

Dühös vagyok, de attól meg még inkább, hogy én hülye az utasítás szerint még engedelmesen le is fotózom neki a kaját, amit Lilia tesz le elém az asztalra aznap.

#szánalom

*

Két nap – és két újabb elég megkérdőjelezhető gasztrofotó kísérletem – után van csak megint gép előtt.

- Malacpofa végre elengedte a kezed? – gúnyolódom.

- Yuuri ma este Minako senpai-val gyakorol, és nála is alszik. Állítólag az utóbbi időben én „teljesen kisajátítom magamnak”, legalábbis a barátai szerint – nevet feszülten Victor. Hiába, a finom, burkolt kritika mindig könnyedén lepergett le róla… Yuurinak jobb lesz megtanulnia határozottabban képviselnie az érdekeit, ha bármit is el akar érni Victornál.

 - Híztam másfél kilót – közlöm vele szemrehányóan.

- Nem látszik – siet megnyugtatni.

- Lilia is ezt mondja.

- Lilia pedig nem arról híres, hogy eltitkolja a véleményét, csak hogy te jobban érezd magad.

- Ehmm, fájdalmasan tisztában vagyok vele. Csak tegnap közölte velem, hogy ezzel a kéztartással jobban jártam volna, ha inkább targoncavezetőnek megyek.

Victor felvihog a másik oldalon: Liliával kölcsönös baráti ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Mindketten túl megrögzöttek a saját módszereikben ahhoz, hogy engedjenek a másiknak, ugyanakkor vallásosan tisztelik a másik mély szakmai hozzáértését. Lilia szerint Victor túltolja a primadonna attitűdöt - igaz, ezt aközben mondta, míg a lesötétített nappalijában a halántékát masszíroztatta Yakovval, mert „a túl sok Bachtól mindig megfájdul a feje”.  Amúgy meg mindkettő a legnagyobb drama queen, akit valaha a hátán hordott a föld.

- A múltkoriról… - kezdek bele a kényes témába.

- A múltkoriról – bólint Victor -, nem hiszem, hogy többet kellene beszélnünk.

- Miért mondtad el nekem? – bukik ki belőlem a kérdés, ami az elmúlt napokban ébren tartott éjszakánként.

Victor láthatóan tépelődik, ilyenkor összeráncolja a homlokát, és egy kicsit tényleg idősebbnek néz ki a megszokottnál. Aztán megrázza a fejét.

- Nem tudom, Yuri. Az igazság az, hogy nem tudom. Nem akartam rád tenni a saját terheim. Sajnálom.

- Ó, fogd már be. Nem kell mindig tökéletesnek látszanod!

- Valóban? Mióta? – mosolyodik el szomorúan.

Feszengeni kezdek az széken. Victor csak nagyon ritkán hagyja félrecsúszni a maszkját, és ezek a pillanatok újabban mindig kényelmetlenséggel töltenek el, mert úgy érzem, nem szabadna látnom; hogy nincs jogom hozzá. Ami színtiszta hülyeség, hisz nem ezt akartam mindig is? Victor bizalmasa lenni? Mégis, most, hogy itt az alkalom, teljesen kiüresedik a fejem, és a szavak is cserbenhagynak.

Mielőtt összeszedhetném a gondolataim, Yuuri jelenik meg váratlanul a képernyőn.

- Szevasz Yurio, hogy haladsz a felkészüléssel?

- Yuuri! - pördül meg Victor. - Mit keresel itt? Azt hittem, ott alszol Minakonál! 

- Tudom - néz le a lábára zavartan Malacpofa -, de jobbnak láttam mégis hazajönni.  - Valamit nem mondanak el nekem. Mi az, ami kettőjük közt történik?! – Távol álljon tőlem, hogy hallgatózzak – folytatja Malacpofa-, de megütötte a fülem, amit az imént mondtál. 

Malacpofa keze most Victor vállán jelenik meg. 

- Nem kell úgy tenned, mintha tökéletes lennél. Tudod miért? Mert az vagy, Victor – mondja neki.

Oké, kész ennyi volt. Itt jön a vacsorám visszafelé. Lilia nem lesz valami boldog, hogy viheti a tisztítóba az ágytakarót.

*

- Nem látom, mit eszel.

- Mert nincs mit látni. Nincs étvágyam.  

- Yuri…

- Kuss.

- Sírsz.

Nem mondod?!

- Azt mondtam, kuss!!! Nem érted?!

Elhallgat végre. Néz rám a képernyőről azokkal a nagy, megbántott szemeivel. Érzem, hogy rázkódnak a vállaim, de nem érdekel. Ma háromszor estem a pályán. Nem érzem ezt az új kombinációt. A mérlegre meg rá se tudok nézni… igaz, Lilla és Yakov szerint csak izom, de tudom, hogy hazudnak. Egy szar vagyok. Szar. Ha Victor tudná…

Vagy öt percig csak figyeli, ahogy bőgök, mint valami picsa. Talán zavarnia kellene, de nem érdekel. Ha végre meglátja, milyen szánalmas vagyok, akkor nem kell tovább színlelnie, hogy törődik velem.

- Oké – törlöm meg egy idő után a szemem, amikor én is sok vagyok magamnak - most nyugodtan lecseszhetsz, amiért kihagytam a vacsorát.

- Nem akartalak lecseszni – dönti oldalra a fejét. – Igazából el akartam mondani, mennyire büszke vagyok rád, amiért tartottad megad a megállapodásunkhoz – Miféle megállapodás? Ő egyszerűen eldöntötte, és kész. -, és hogy milyen hálás vagyok, amiért megbízol bennem.

Ki másban bízhatnék, te marha? Mindig kihozod belőlem a Másik Yurit.

- Mikor jössz vissza? – bukik ki a számon. Na tessék, már itt is van.

- Nem tudom, tényleg nem. Hiányzik Oroszország, minden nap, de úgy érzem, most itt kell lennem Yuurival. Valami… rendkívüli történik.

Hiányzik Oroszország… Ez is csak újabb hazugság.

- Én nem hiányzom? – Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de hallani akarom. Hallanom kell.

- Dehogy nem, Yuratchka.

- Te is hiányzol, Vitya  - sütöm le a szemem.  – Azt gondoltam  - megtörlöm az orrom a pulcsim ujjával -, hogy ha mindent jól csinálok, hogy ha… ha leállok a szerekkel, és rendesen eszem, és edzem, és csak minden másnap küldöm el Yakovot a kurva anyjába akkor… azt reméltem, hogy akkor visszajössz. Hogy minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt.

Hogy te is olyan leszel, mint azelőtt. Egy biztos kéz, egy sima körvonalú kép. Minden végleg elcsesződött.

A gyötrődésem látva az arcára, akármennyire is igyekszik leplezni, kiül a sajnálat.

Valami legalább sosem változik?! Hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy azt gondoltam, ha tartom magam a szabályaihoz, akkor majd magával egyenlőként tekint rám! Hülye, hülye, hülye Yuri!

- Ez nem ilyen egysz…

- Fordulj fel, Victor! – ordítom egész közel hajolva a kamerához. – A Malcpofával együtt, mindketten forduljatok fel! Semmi nem érdekel, csak saját magad!

Szükségem van rád, jobban, mint annak a disznónak. Minden annyira zavaros, és annyira akarom, hogy tökéletes legyek, és tudom, hogy lehetnék, csak sikerülne kibogozni ezeket az érzéseket bennem, csak látnám tisztán, mi történik…

- Ne legyél igazs…

- Vége, nem csinálom ezt tovább, nem leszek a kis hülye, aki egy-két együttérző szóért cserébe bálványoz téged!

- Sosem kértem, hogy bálványozz. – Eltátom a szám a felháborodástól. A pofám leszakad. Még én vagyok a felelős? Én?! – Sajnálom, ha úgy érzed, cserbenhagytalak.

- Sajnálhatod is – ezzel lecsapom a laptopom fedelét.

Fortyog bennem a düh.

 Alatta azonban, valahol mélyen, végre elkezdem kapiskálni: talán tényleg én vagyok a felelős.



Tovább a negyedik fejezethez...