Karmazsin napok végén várok rád (IV. fejezet)

Hát én majdnem elfelejtettem feltenni az utolsó fejezetet! Valahogy úgy voltam vele, hogy mivel fejben már megírtam, lezártnak tekintettem, csak elfelejtettem az olvasókkal is közölni a végkifejletet. Viszont jobb későn, mint soha..?

Karmazsin napok végén várok rád

Az időérzéke valahol a második nap estéjén távozott tőle - stílszerűen - bizonytalan időre. A betegágy mellett ülve addigra érte el azt a féléber állapotot, amiben csak alig tűnt élőbbnek az előtte halódónál. 

Az ápolónő akkor közölte velük a bármelyik órában kegyetlenül bizonyos és kínzóan bizonytalan tényét, amikor Lokival bejöttek a házba az után a bizonyos beszélgetés után a vízpartról. Lokit azóta nem látta.

Viszont legalább rengeteg ideje volt végigzongorázni a 'mentsük fel Lokit menthetetlen viselkedése alól' című saját szerzeményű lelki szólóját. Többször is. Loki össze van zavarodva, Loki dühös apára, Lokit nem értik meg, és az új tételek ellenére, Loki árva, Lokit örökbe fogadták, Lokinak hányattatott élete volt,  a záróakkord mégis maradt ugyanaz: Loki egy barom, hosszú zengéssel elhalkulva a betegszoba csendjében.  

Ez a barom volt az egyetlen, akije volt, és ez róla magáról is sokat elárult. 

Odin mindössze egyszer tért még magához, csupán csak annyi időre, hogy Thor közölhesse vele a döntését: eladja a  családi céget a Coca Colának.  Odin szemei előbb hatalmasra tágultak felháborodásukban, aztán lecsukódtak mindörökre. 

Lokiért, vett komor búcsút Thor, persze csak magában, hanggal még most sem szembeszegülve az apjával. Az öccse  pár nappali azelőtti gesztusáról mit sem tudva felemelkedett, és egy csókot helyezett a halott hűvös homlokára, amely immár olyan sima volt, mintha máris megkezdte volna az átalakulást önmaga márványszobrává. 

Thor fáradt volt.  De ami még rosszabb, az addig féken tartott pánik, ami akkor kezdett gyűlni mélyen a lelkében, amikor az apja ágynak esett, most a kapukat áttörve teljes erejével sodorta magával, ahogy visszahuppant a székébe. 

A jövő, ami eddig kikövezett útként engedelmesen simult a talpai alá, hogy neki más dolga sem volt, csak végigcaplatni rajta oda sem figyelve, most megbolydul, örvénylett, menekült előle veszettül. 

Eladja a céget, ebben biztos volt, nem hazudott az apjának. A Coca Cola két hete megismételt ajánlatát ezúttal el fogja fogadni, és aztán... Mi lesz aztán?  Elvegetál a birtokon élete végéig a pénzből, az autóin bütykölve? Ő is megismétli az ajánlatát Jane-nek, nagyobb meggyőződéssel? Honnan vegye a meggyőződést? 

Hogy tudott az apja mindig olyan fene magabiztos lenni? Még most is, ahogy lenézett rá, még most is miután leköpte az életművét, még most is, amikor már kurvára halott volt. Igaz, halottként az ember kevés dologban bizonytalanodik el. 

A kialvatlanságtól lüktetett a halántéka. 

És egyáltalán, hol az Istenben volt Loki?!

Talán elment megint, útnak indult. A ház, most, hogy jobban figyelt rá, szokatlanul csendes volt, és nem is emlékezett, hogy az elmúlt napon hallott volna bármiféle neszt. Az utolsó tányér, amit valaki letett mellé az asztalra, tegnap érkezett: a sültre rábőrözött a mártás, a tört krumpli odaszikkadt a tányér szélére. Egy pohár fehérbor volt mellette, ezt most felhajtotta. 

Az üres pohárral a kezében megállt a szoba közepén, és fülelt. Semmi. Bár nem volt ijedős, egy pillanatra ledermesztette a felismerés, hogy talán egyedül van a házban a halottal. Aztán meghallotta a lépteket. Mélyen lent, Loki szobájának irányából jöttek. Nem ment el hát.

Feltépte az ajtót, és a földszint irányába indult.

- Loki - küldte előre a hangját. - Loki!

A lépcsőn le

                       dü

                            bö

                                 rög

                                        ve is hallotta, hogy odalent mozgolódás támad.

- Loki!

Át az ebédlőn, végig a folyosón, és már itt is van,  be...

Loki mozdulatlan volt, mint a legsimább víztükör. A dereka köré csavart lepedő és a kezében füstölgő cigaretta lusta, elmélkedő nyugalomról árulkodott. 

Mindez éles ellentétben volt az ágy másik oldalán kapkodó Jane-nel, aki nem találván a szoknyája elejét, eszeveszetten forgatta azt körbe a dereka körül, miközben egyik lábával kétségbeesetten igyekezett megtalálni a bejáratot a padlóra rúgott cipőjébe. 

-     Thor – toldotta meg Loki a nevének magánhangzóját egy nagylelkű füstkarikával. – Feltételezem, a szomorú hírt jöttél tudatni.  

Öntelt büszkesége a legirritálóbb helyeken égette Thor bőrét. Olyan helyeken, amelyekhez egyedül Lokinak volt hozzáférése.

Ismerte ezt a testtartást, ismerte ezt a Lokit, az alea iacta est Lokiját, aki ültében előredőlve, élveteg vigyorral az arcán várta a lejtőn meglökött görgeteg zuhanását; az útnak indított katasztrófa kibontakozását. 

A katasztrófát Jane hangja késleltette, amikor az ajtóból visszaszólt:

-     Jobb, ha én most megyek.  

- Jobb - vetette oda neki Thor, még mindig Lokin tartva a szemét.

- Holnap elküldök valakit a felszerelésért - tette még hozzá a lány, mielőtt kisétált volna a nyári reggelbe, cipőkopogással kísérve, ahogy érkezett, magával víve a bontatlanul maradt reményeket. 

- Kedvesebb is lehettél volna vele. Épp most rúgtam ki. 

- Nem bírod ki, hogy valamit ne tegyél tönkre, igaz?

Loki nemn értette, konkrétan mire gondol a bátyja. Pontosításért esedezett. Amikor megkapta, térdét csapkodva pofátlanul kacagni kezdett.

- Ugyan, nem mondod, hogy, tényleg el akartad venni? - Amikor végre letörölgette megjátszott könnyeit, szánakozva végigmérte a bátyját. - Szerencsétlen Thor. Nézz magadra. Az aranyhajú, aranyszívű lovag, aki komikus tanácstalansággal keresi a helyét egy hűbérurakra nem szoruló világban. Ha ötven évvel ezelőtt születsz, lehettél volna ültetvényes. Birodalomalapító, mint Odin. Na de üzletember? Nem csoda, hogy zavart vagy.

-     Én vagyok zavart? Ha én zavart vagyok, akkor te őrült!

Loki ismét felnevetett, ezúttal hisztérikusan, mintha direkt azért tenné, hogy alátámassza Thor véleményét.

-     Lehet, hogy őrült vagyok, de hidd el, én veled ellentétben tudom, mit kell tennem. Elvenni Jane-t, hogy kölkökkel töltsd meg a házat, miközben küszködve próbálod az ár és saját magad ellenében navigálni a céget a hajótöréstől? Ugyan, kérlek. – Loki cinikus fintorral rágyújtott egy újabb cigarettára, az előzőt mellékesen a szőnyegbe taposva.

- Hiába, te sem tudhatsz mindent- nézett kihívóan az arcába Thor. A szemei előtt azonban valamiért Odin arca lebbent fel, az a másik, amelyiknek sosem tudott ellent mondani. De Lokival nem így lesz, vele nem.  - Eladom a céget.

Az ablakon oldalról beszűrődő fény pazar részletességgel rajzolta ki a folyamatot, ahogy Loki arcvonásai a csodálkozásból megértésbe olvadtak. Csak a tekintete metszett még mindig jegesen. 

- És aztán? - gesztikulált türelmetlenül a kezével.

Thor nyelt egy nagyot. Nézte az öccsét. Lenézett rá, ahogy ott ült a fotelben, a sötét plüsshuzat elnyelni készült az alakját, és Loki szemei, ezt most vette észre először, már nem hideg tudomásulvétellel, hanem kérlelve  ragyogtak fel rá.

Igen, készen állt végre. 

- Aztán veled megyek. Ahová akarod. Még Milwaukeeba is - tette hozzá, mert eszébe jutott Loki beszélgetése Jane-nel a visszatérte utáni reggelen. Arról ugyan fogalma nem volt, hol van Milwaukee, de kétségtelenül borzasztó hely lehetett. 

Mosoly. 

Hát ilyen volt. Nem csak az odatapasztott vigyor, nem a kínvicsor, nem a gurgulázó torokhang, ami arra szolgál, hogy elnyomja a feje fölött függő káosz nyikorgását.  Ilyen volt, amikor Loki mosolyog. 

Felkunkorodó szélű, megsárgult fotók peregtek Thor szeme előtt, és az idő ott állt mellettük karba tett kézzel, amíg peregtek a lapok, vissza, vissza egész addig az eredeti mosolyig a családi fényképalbumban, két fejjel lefelé csüngő fej a nagy fa (rég kikorhadt már és elfeledték) vastag ágáról, ahogy a lábukkal csimpaszkodva lógázzák magukat, szőke és fekete fej egymás mellett, tótágast álló két nevetés. 

- Visszajöttél - hunyta le a szemét.

- Hogy segítsek neked - bólintott rá.

-     Hogy segíts? 

-     Hogy megmutassam, hogyan kell ezt rendesen csinálni.

Thornak nem volt ideje megint visszakérdezni, mert ekkor különös dübörgés ütötte meg a fülét odakintről, és vele egy időben érezte, hogy a zajba belerázkódik a talpa alatt a padló. Kinézett az ablakon. 

Kint madárrajok rebbentek fel a fák lombjairól, majd mehalotta a panaszosan recsegő, fenyegetően süvítő hangot, amely egy-egy fa kidőlését kísérte.  

- Mit csináltál, Loki? - fordult vissza az öccse felé baljós gyanúkkal terhelve.

Loki már a kapkodós öltözködés kötötte le: belerázta nyúlánk végtagjait a nadrágba, átdobta vállán az ingét, nyúlt a cipőjéért.

- Nem hiszem, hogy van időnk magyarázkodásra - ragadta meg a kezét, és húzni kezdte maga után. 

Thor már csak azt vette észre, hogy futottak. Az életükért. Ugyan ezt nem közölte vele az öccse, de mégis biztos volt benne, ahogy páros ugrásban szelték át a pamlagokat és dohányzóasztalokat, kifaroltak a hallba, leugrottak  a verandáról az utolsó pillanatban, mielőtt a feléjük zúduló víztömeg kimosta volna azt a talpuk alól. 

- Loki, az Istenedet..! 

- Majd - intette le zihálva.  

Futottak. Először nem értette, hová, mert a mindent elnyelő, feldühödött ingovány elől nem volt menekvés: bekerítette őket, itt is, ott is elzárta az útjukat, hátraarcra kényszerítve őket.

Loki  valami hatodik érzékkel mégis mindig talált utat, egy keskeny földnyelvet, amit még nem mosott el a víz, egy lapos követ, amiről a következőre ugorhattak. Thor végre  azt is megértette, hová tartanak. 

A kis faház, a woodoo varázsló egykori háza a holtág túlpartján, egy százados ciprus mindent megtartó ágai közül hányt fittyet a lent tomboló enyészetre. De hogy jutnak el odáig, merült fel Thor fejében, a felbolydult vízbe öngyilkosság lenne belevetni magukat, persze ha még állna a híd... 

És még állt a híd, épp csak annyi ideig, hogy átdübörögjenek rajta, az utolsó pár métert már ugraniuk kellett, magasra, még magasabbra, húzta maga után Lokit, akit az örvénylő mélység mintha személyesen szólítana meg, húzná le, nem fogja tudni megtartani.

Egyik kezével a partról feléjük meredő korlát megmaradt csonkjába kapaszkodott, a másikkal Lokiba. Túl erős volt a sodrás, nem tudta annak ellenében a partra rángatni. Hát csak fogta. Loki feje időnként alá-alá bukott, de mindig a felszínre küzdötte magát, Thor szinte sajátjaként érezte a fájdalmasan kitáguló tüdőket, ahogy az öccse beszívta a következő  fél percre elegendő levegőt. 

- Mindjárt elvonul az ár - szólt oda egy felbukkanásakor, és csak remélte, hogy a másik meghallotta. 

Csakugyan levonulóban volt már. A szigetet, amelyen a ház állt, teljesen eltüntette, és csak az oszlopos épület magasodott még a víz fölé dölyfösen, egy csökönyös király, aki nem tud szembenézni uralkodása végével. 

Nagy nehezen végre a partra vonszolta Lokit. Azonnal bokáig süppedtek az új nedvekkel feltöltött mocsaras talajba.

- Csak pár lépés. Nem állhatunk meg itt - húzta most ő maga után az öccsét.

Igaz, a pár lépés mindegyikéért keservesen meg kellett küzdeniük, újra és újra kiszabadítva magukat az ingovány marasztaló szorításából. Az indákkal benőtt faágakra való felkúszás már szinte kellemes délutáni kikapcsolódásnak tűnt az addig vezető úthoz képest. 

Arccal előre zuhantak le a fakunyhó előtti placcra. Thor hörgött. Loki halálcsendben feküdt mellette. Aztán egyszerre vinnyogó hangok törtek fel belőle. Thor felkészült, hogy utolsó erejével megvigasztalja a csaknem odaveszett öccsét, aki most itt zokog mellette, már hajolt volna fölé, amikor valami gyanút ébresztett benne.

- Még hogy te segítesz, mi? - Belőle is kitört a röhögés.

Mikor végre abba tudták hagyni, a hátukra hengeredtek.

-     És most? Mi lesz most? 

-     Bízzuk a természetre – nézett végre az arcába Loki. 

Lemenőben volt a nap. A mohafüggönyön még áttörtek a délutáni, elnehezült napsugarak, de ahogy egyre erőtlenebbé váltak, a mocsár hangjai mindinkább megélénkültek. A békák szakadatlan szerenádja, szúnyograjok mindent átható zizegése és a kócsagok mély kerregése mindent magába fogadó, kaotikus egységbe olvadt össze, amihez hamarosan csatlakozott a portyára induló nagyobb testű ragadozók neszezése a vízpart alacsony növényzetében, és a kistestű vízipatkányok halk kaparászása a gyökerek között. De még ezeket is elnyomta egy sokkal áthatóbb, erősebb, vészterhesebb hang. A ház faszerkezete ekkorra megadta magát az alapzatot alámosó türelmes hömpölygésnek, és az oszlopos építmény gigászi recsegés-ropogás közepette, egy mindent beteljesítő Narcisszusz-csókban egyesült a felé nyújtózó víztükörrel. 

A kis kunyhóban, távol a világot elnyelő a pusztulásától Loki és Thor némán figyelték a jelenetet.