Sherlock headcanons

Egyszer már írtam egy Sherlock metát, még mikor nekigyürkőztem a Fragmentarynak, de nemrégiben az Évával készített interjú során megint elfogott a késztetés, hogy jó sokat beszéljek a karakterekről, így most igyátok csak a levét.

(Aki esetleg nem ismeri a kifejezést: a headcanon valakinek a személyes elképzelése, saját fejében élő magyarázata, forgatókönyve, amit az eredeti mű – könyv, film, sorozat etc. –nem említ, nem beszél róla, de általában nem is cáfol kifejezetten, azaz a kettő összesimul. Jó esetben. Olvass tovább, és világos lesz.)

Az első, ami több írásomban is szerepel, Sherlock (és Mycroft) gyerekkorára vonatkozik. Nekem a Buckingham palotában tett megjegyzéséből (I’ll be mother – kb. leszek anyu) egyértelmű, hogy valamiért már elég fiatalon Mycroftnak kellett vállalnia a családfő szerepét, a kettőjükről való gondoskodást. Én a szüleik korai halálát gyanítom a háttérben, esetleg egy nagyon diszfunkcionális családot, annak ellenére, hogy egyiket sem támasztják alá Gatiss nyilatkozatai. Mégis, számomra így van értelme, és hát ezért headcanon. Sherlock drogfüggősége, Mycroft magánya (Karácsonykor ő volt egyedül, mikor Sherlock felhívja az ASIB-ben! Sherlockkal ott voltak a barátai.) olyan tényezők, amik arra utalnak, hogy valami nagyon nem volt rendben. Arra, hogy mi az a „valami”, a fanficekben magyarázatok tömkelegével találkozhatunk, már linkeltem korábban ezt atörténetet, ami számomra a leghátborzongatóbb és legnyomasztóbb volt. 

Sherlock pszichopátiája/szociopátiája/Asperger-szindrómája: egyik sem. Legalábbis a sorozat alapján semmiképpen nem egyértelműen Talán az  Asperger a legközelebbi határeset, de nem valószínű, hogy diagnosztizálnák vele. 

Sherlock, amikor akarja, és odafigyel, akkor megérti mások nem verbális jelzéseit, érzelmeit, indítékait. Pont erről írtam korábban: nála ez egy választás, hogy általában rohadtul nem figyel oda még a saját érzelmeire sem – különösen azokra -, és saját maga előtt is a ’gép’ szerepében tetszeleg. Viszont amikor már nagyon nem tudja a szőnyeg alá söpörni a dolgokat – volt ilyen pl. a Mollyval való jelenetek az ASIB-ban és a RF-ban, akkor úgy tűnik, megfelelően értelmezi, és eszerint cselekszik. Tehát, hogy nagyon leegyszerűsítsem: amikor kell, akkor igenis a helyén van a szíve. Ha az ugrásból esetleg nem derült volna ki, mellesleg.

A kulcs az odafigyelés: legtöbbször kényelmesebbnek találja, ha nem kell mások – és a saját – érzelmeivel foglalkoznia, valamint azok nem is elég érdekesek számára ahhoz, hogy igazán le tudják kötni. De amint tesz egy kis erőfeszítést, meg tudja érteni őket. Igaz, többnyire nem tesz. Mindez azonban felfogható egyfajta önvédelemként is a részéről, még több erről szintén a korábbi írásomban.

Sherlock szexualitása: ez a legfájóbb pont, amikor fanficet olvasok. Számtalanszor fogtam a fejem, amikor az írók Sherlockot sokat tapasztalt és megélt Casanovának ábrázolták, aki könnyedén elcsábítja és tökéletesen irányított szexualitásának hatalma alatt tartja Johnt/Mollyt/Irene-t/Mrs. Hudsont/Andersont.

Sherlock Holmesnál aszexuálisabb karakter kevés akad a világirodalomban. Archetípusa a lecsupaszított (logikus) értelemnek, amit a testi vágyak csak összezavarnának és működésképtelenné tennének. Ez az alap, amihez Moffatnak és Gatissnak volt pofája hozzáadni Benedict Cumberbatch fizimiskáját. Ez némiképp zavaró, valóban, viszont azt el kell ismerni, hogy ők is elsősorban a furcsasága miatt választották valószínűleg, és nem azért, mert a klasszikus férfiszépség mintapéldánya. (Jó, tudom, ki az? Na de 5 barátnőmből 3 szerint Ben kifejezetten csúnya.) 

A szerepe szerint viszont, és ez megint az ASIB-ban jön át a legjobban, a szexualitással még annyira sem tud mit kezdeni, mint az érzelmekkel. Talán mert alapból a kapcsolatok nem érdeklik, és a szexuális involválódást nyilván könnyebb elkerülni, könnyebben irányítható, mint az, hogy érzelmei legyenek vagy ne legyenek. 

Sokatmondó Mycroft megjegyzése is, amikor Sherlock azt mondja a Buckingham palotában, hogy nem rémíti meg a szex, mire Mycroft válasza, hogy honnan is tudná? És ne felejtsük el, hogy Mycroft kivételesen okos, és talán még Sherlocknál is jobb megfigyelő! Ergo hajlok arra, hogy ha szerinte Sherlocknak nem volt még senkije, akkor Sherlocknak nem volt senkije. Egyébként még egy zseni osztja ezt a véleményt (mármint Mycrofton, nem rajtam kívül :D), és ez nem más, mint Moriarty. A Holmes-fiúknak adott becenevek, a Szűz, és a Jégember nem véletlenek. (Az is megérne egy misét, hogy Sherlocknak miért pont ezt az aspektusát tartotta érdemesnek kiemelni, ahoy, Sheriarty!)

Ebből következik, hogy bármilyen Johnlock történet nekem onnantól kezdve hiteles (canon-kompatibilis), hogy John a tapasztaltabb, ergo  – ezen a téren – a dominánsabb is. Ha megnézzük kettőjük kapcsolatának a dinamikáját, akkor is megállja helyét ez az elképzelés, hiszen egyébként kétségtelenül Sherlock dominál, az ő személyisége határozza meg az életstílusukat és ritmusukat, a szex viszont egészségesen helyre tudja billenteni a balanszot.

Ez nem azt jelenti nyilván, hogy szerintem minden történet, amiben nem így van, alapból élvezhetetlen, csak hogy inkább preferálom a fenti felállást, mivel összevág a személyes elképzelésemmel.

Zsenialitás és Sherlock/Moriarty: Sokszor elgondolkoztam rajta a sorozat újranézése közben, hogy kettőjük közül tulajdonképpen Moriarty az, aki inkább rászolgál a zseni címre. Bár ha a fogalom legátfogóbb jelentését vesszük (kivételesen intelligens egyén, aki egy – vagy több – specifikus területen képes kiemelkedőt alkotni), akkor természetesen Sherlockot is kijár az elnevezés. Mégis, ha leszűkítjük a jelentést arra a sokak által elfogadott definícióra, hogy a zsenit elsősorban az intuitivitása, illetve az új paradigmák (vonatkoztatási rendszerek) felfedezésének képessége különbözteti meg az egyszerűen „tehetséges” vagy „kivételesen okos” személytől, megváltozik a kép.

 Szintén sokat idézett meghatározás, hogy a zseni úgy jut el A-ból D-be, hogy közben nem kell érintenie B-t és C-t. Ez, akárhogy is nézzük, Sherlockra nem igaz. Sherlocknak, bár a megfigyelőképessége kiemelkedő, a következtetéseihez szüksége van B-re és C-re. Nem láttunk eddig olyat, hogy egyszerűen csak tudta ki volt a tettes, anélkül, hogy a rejtvény összes darabja ott lett volna a kezében. Ebből a szempontból valóban inkább hasonlít egy különösen megbízható és hatékony számítógépre.

Azonban amikor ki kellene lépnie a sémákból, és más rendszerbe helyeznie az egyes elemeket, az nem megy neki! És erre Moriarty mutat rá a RF-ban, amikor valóban zseniális húzással felrúgja a játékszabályokat: nincs semmiféle kód, és három rendszer feltörését nevetségesen egyszerű módszerrel – vesztegetéssel vagy zsarolással –vitte véghez. Sherlock pedig nem képes átlátni rajta! Nem képes átlátni rajta, mert az ő gépies agya ragaszkodik a paradigmához, a szabályokhoz, és nem tud azokon kívül látni, nem tud nézőpontot váltani.

Moriarty nagyon szépen meg is fogalmazza:

„That’s your weakness. You always want everything to be clever.”

Vagyis hogy az Sherlock legnagyobb gyengesége, hogy mindig mindentől azt várja, hogy okos legyen (logikus szabályok szerint rendezett, ha vehetek ennyi szabadságot az értelmezésben). Ahol azonban a logika csődöt mond, és intuícióra lenne szüksége – Moriartyval szemben – ott meg van lőve. Ezért kénytelen ugrani a végén.

Ami mégis megmenti, és az ő oldalára dönti el a játszmát, az nagyrészt Moriarty személyiségéből fakad. A játéknak való elkötelezettség ugyanis szintén az ő részéről a nagyobb, olyan mérhetetlen, hogy inkább hajlandó magát is elpusztítani, csak ne kelljen veszítenie – és paradox módon pont ezzel veszít.

(Egy dologban teljesen biztos vagyok: aki kitalálta ezt a plot twistet, az egy zseni volt. :D)

Viszont úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Sherlock a zsenialitás napos, logikus, megtartó oldala, Moriarty pedig a sötét, intuitív, önpusztító aspektus. (Ugyanez a dinamika érvényesül pl. Magneto és X Professzor esetében is.) Nekem tetszik ez az értelmezés, és megint csak ahoy, Sheriarty!

(folyt. köv.)