2018. szeptember 18., kedd

Mozgási Szabadságfok
























2018 van, és én Death Note fanficet posztolok. 

Valójában persze egy régebben elkövetett, angol nyelvű írásom fordítása, amelyhez mostanában kacérkodom a folytatás gondolatával. Tulajdonképpen azt boncolgatja, mi történt volna, ha L kicsit még intuitívabb, illetve nem ragaszkodik annyira a saját szabályaihoz. 

Figyelmeztetések nagyjából a szokásosak, erősen 18 +. 





Mozgási szabadságfok


Lightot szemmel láthatóan felzaklatja L ötlete.
- Képtelen vagyok arra, hogy ilyen gyalázatos módon manipuláljak egy másik embert – mondja ártatlanul.
Ó, hogy L mennyire gyűlöli. Light őszintén sértett ábrázatának a látványa arra indítja, hogy a puszta öklével rendezze át azt. A pír, ami elönti Light arcát, nyílt fenyegetést jelent L egész eddigi kromatofób létezésére.
- Számomra az egy másik ember érzelmeivel való visszaélés a legaljasabb, legmegbocsájthatatlanabb bűn, amit bárki is elkövethet – önt Light még több olajat a tűzre.
L röviden fontolóra veszi, hogy letuszkolja a laptopját a fiú torkán.
Lehetséges lenne? Valóban megváltozhat a személyisége ennyire hirtelen?”
Mert ebben a pillanatban Light nem hazudik: tényleg elborzasztja L-nek az az ötlete, hogy Misa Light iránti érzelmeit kihasználva próbáljanak többet megtudni a második Kiráról.
L mindig is büszke volt a mély emberismeretére, ami csak annál is inkább lenyűgöző teljesítmény, ha valaki figyelembe veszi a szinte teljes remeteséget, amelyben él. Nem szükséges, hogy ténylegesen találkozzon az adott személlyel ahhoz, hogy a lelke legrejtettebb titkait is ismerje; sőt, a személyes találkozás sokszor még inkább hátráltatja is, tekintve, hogy az illető előbb vagy utóbb úgyis hazudni fog, és L-nek olyankor értékes másodperceibe kerül a valóságot elkülöníteni a valótlantól.
Azonban Lightnak most sikerült összezavarnia őt.
A tények ellentmondanak a viselkedésének, a hanghordozásának, a nyíltságának… Nyoma sincs annak a mindig ugrásra kész, feszült figyelemnek, a szoros ellenőrzés alatt tartott, tökéletesen kontrollált arckifejezésnek, amelyeket nyilvánvalóan Light állandó pengeélen való táncolása követelt meg.
Bizonyos értelemben L úgy érzi, ma este először találkozott Lighttal.
Mi a fene folyik itt?” 
*
Ez az új Light sérülékeny, jön rá L nagyon hamar. Igen, még mindig az a reményteli, ígéretes éltanuló, aki nagyon is képes kiállni magáért amikor úgy hozza a szükség, azonban a falak, amelyek eddig körülvették, elzárva őt L elől, egyszerre eltűntek.
Ez L-t viszketős idegességgel tölti el, főként amikor az első hét végére világossá válik, hogy Light kezd kicsit megszédülni a detektív közelségétől, valószínűleg inkább a magánzárkában eltöltött hosszú időnek és a jelenlegi összezártságuknak, mintsem valós vonzalomnak köszönhetően. Tekintve, hogy jelen pillanatban L jobb csuklójához van bilincselve, egy egészséges Stockholm-szindróma sincs teljesen kizárva. L nem akar ezen komolyabban elgondolkozni, hiszen a helyzet már így is elég kellemetlen. Még csak az hiányzik, hogy egy hormontúltengéses tinédzserrel is számolnia kelljen az amúgy is egyre inkább gordiuszi csomóvá bonyolódó nyomozás során.
Szerencse, hogy Light előbb vetné magát le a tetőről, mintsem hogy konkrét lépéseket tegyen a pocsékul titkolt vágyai megvalósításának irányába. Nem, igazán nem Light hibája, csupán L igen kifinomult megfigyelőképességének a számlájára írható, hogy jelek ennyire ordítóak.
Tessék, például a legelső napon, amit egymáshoz láncolva töltöttek, Lightnak semmiféle gondot nem okozott, hogy átöltözzön L előtt a pizsamájába. Most pedig takaró alatti akrobatikát igényel az is, hogy az ingét átvegye; eleinte azzal sem volt problémája, amikor különféle testrészeik egy másik test hirtelen jött közelségére nem számítva a legváratlanabb pillanatokban összeértek, egymásnak ütköztek. Könyökök vágódtak bordák közé, kézfejek súrlódtak, térdek nyomódtak combok puha húsába. Most Light úgy reagál erre is, mint hirtelen áramütésre, pedig időközben megtanulták úgy koreografálni az mozdulataikat, hogy azokkal a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozzák a másik számára.
Most Light egyszerre szemérmes lett, állapítja meg L, ahogy Light a takaró alól lerúgja a pizsamanadrágját a padlóra egy dühödt fújtatás kíséretében.
Emellett gyakran elpirul.
Ha ezek az elpirulások nem lennének, L talán még azt az eshetőséget is fontolóra venné, hogy Light csak színészkedik. Mert nem lehetséges, hogy valaki ilyen hirtelen és ilyen gyökeresen megváltozzon, mindenféle magyarázat nélkül.

Az egyetlen elképzelhető magyarázatot L elméje ugyanis képtelen elfogadni: hogy Light nem Kira, és talán sosem volt az. Hogy Kira hatalma kiterjed arra, hogy embereket tudjon manipulálni, a bájaivá tenni őket, aztán elfeledtetni velük a gyilkosságokat, ha úgy tartja kedve

Nem, L nem hajlandó elfogadni ezt a magyarázatot. Minden nyom egy olyan elmére mutat, mint amilyet L Lightéban vélt felfedezni, amikor először találkoztak, amikor először beszéltek egymással ott az egyetemi kávézóban. Light akkor kétségtelenül Kira volt. L még most is érzi az adrenalin ízét a szájában, ahogyan a beszívott levegő egyszerre édesebb volt és a szívverése gyorsabb, mert igyekezett lépést tartani Light száguldó gondolataival. L jól emlékszik, milyen volt végre élőnek éreznie magát.

És mostanra mi maradt? Egy zsákutca. Egy tizennyolc éves taknyos a lehető leghétköznapibb megfelelési kényszerrel és idegesítően tágra nyílt, L-re szegezett szemekkel. (L számára nem újdonság a pszichózissá fajult csodálat. De erre most végképp nem szeretne emlékezni.)
Igen, ebben a pillanatban is magán érzi Light tekintetét, mint egy finom érintést a tarkóján, és ijesztő, hogy az érzékei milyen gyorsan hozzászoknak a fiú jelenlétéhez. Hirtelen Light irányába fordul, csak hogy elégedetten lássa annak zavarát, amiért L bámészkodáson kapta.
- Mit nézel? Irigy vagy a tortámra?

*

Időnként találkozniuk kell Misával. Ez normál körülmények között is idegőrlő lenne L számára, pláne abban a depresszív idegállapotban, amibe az utóbbi napokban süllyedt. Maga is csak most ébred ennek a tudatára, amikor Light felhívja a figyelmét a lelkesedésének hiányára.
- Motivált? Tényleg nem vagyok az. Valójában elég levertnek érzem magam. Depressziósnak.
A címkézés néha segít: legalább tudja, mire számítson. Végül is, nem ez az első eset, hogy látszólag leküzdhetetlen akadályokba ütközik egy nyomozás során. Mindig ugyanaz a nóta: egyre hosszabbra nyúló napok, amelyek a laptopja előtt kuporogva találják, és az éjszakák, amelyek ugyanúgy nem hoznak megnyugvást a ketrecben szűkölő gondolatai számára. A laptop hűtőjének halk duruzsolása, és az egyre növekvő nyomás a dobhártyáján. L beleborzong az emlékekbe, és gyorsan egy újabb adag tortát gyömöszöl a szájába, de késő, mert máris az eszébe ötlik az a két évvel ezelőtti torontói nyomozás, amikor hetekig nem tudott kimozdulni a holtpontról. (Azóta megrögzötten gyűlöli a hó látványát.)
Persze Light sosem értené meg mindezt, így L nem veszi a fáradságot, hogy megpróbálja elmagyarázni neki. Hogy is érthetné a Mr. Kis Tökéletes a reménytelenség ezen mélységeit, teszi fel magának a költői kérdést L. No és még ha meg is értené, L vonakodna sebezhetőnek mutatni magát.
Így tehát egyedül kell kimásznia belőle. Beletelik majd néhány napba, de végül a dolgok vissza fognak állni a rendes kerékvágásba…. Vagy legalábbis a szokásos rendetlenbe.
Csak ne lenne ez az őrjítő tehetetlenség-érzete. Nem számít, hányszor megy keresztül mindezen, L nem tud hozzászokni, hiszen annyira különbözik attól, ahogyan egyébként intézi a dolgait. Kezdeményező, domináns, kiszámítottan impulzív.
Épp, ahogy Light a következő pillanatban behúz neki egyet: keményen és váratlanul.
Szemet szemért, gondolja, de már tudja, hogy ez nem lesz elég: vért kell látnia, csontok ropogását kell hallania, éreznie kell, ahogy a kése áthatol Light bőrén, mélyen a húsba merülve.
- Azt akartam, hogy te legyél Kira - mondja neki tehát, és egyúttal saját magának is, megszabadulva ezáltal a nehéz súlytól, amit napok óta cipelt.
Light ismét megüti: az ökle őszinte és nem hagy teret L belső monológjának.
L csak sokkal később fogja analizálni ezeket az érzéseket, miközben a vért öblíti a pólójából a férfivécében, és Light a fülkében az anyjával beszél telefonon. L ekkor ferde örömmel dagonyázik majd az önmaga iránti utálatában.
Mert ideje szembenéznie vele: kétségbeesetten akarja, hogy Light legyen Kira. Soha semmit nem akart még ennyire, még azt a mézespuszedlit sem, amitől Wammy eltiltotta, amiért véletlenül felgyújtotta a könyvtárat karácsonykor az árvaházban. Ítélkezni akar Light Yagami felett: el akarja ítélni a makulátlanságáért, a feddhetetlenségéért. Le akarja leplezni, el akarja őt pusztítani, azzal a kétségbeesett dühvel, amivel a sérült dolgok akarják elpusztítani az épeket. Mert akkor a sérült többé nem lenne más, mint az ép egy szinonimája. (És a rég halott, rég elfeledett pszichotikus rajongó most kacag L háta mögött, hát ismét találkoztunk, drága.)
Nem lehetséges, hogy mindez igaz legyen: minden, ami ebben a pillanatban Light. Az összes segítőkész gesztus, a motivációs beszédek, a bíztató, széles mosolyok. Nem lehetséges, mert ha mindez igaz lenne, az azt jelentené, hogy ő, L, valóban sérült.
Azt akarja, hogy Light legyen Kira.
Lightnak Kirának kell lennie, L üdvösségéért.

*
 És mivel L nem bánná, ha Light legalább annyira szenvedne, mint ahogyan ő, a következő logikus lépés az, hogy egy mozidélutánra invitálja. Wammy az egyik üres teremben rendez nekik házi vetítést. A két karosszék között nagyívű U betűt t írva lóg a lánc – mostanra már mindketten ösztönösen tudják, melyik oldalra kell ülniük, hogy elkerüljék az összegabalyodást. Nem is gondolnak rá - olyan természetes ösztön számukra, mint a lélegzés.
Az L által körültekintően kiválasztott felvétel valóban a Kira utáni nyomozás során készült, még mielőtt a gyanújának célkeresztje végképp Lightra fókuszált volna. Egyszerű magyarázat Light számára: szeretne még egyszer végig menni a felvételeken, hátha Light kiszúr valamit, ami elkerülte L figyelmét.
Amit viszont nem oszt meg Lighttal, az az, hogy ez a házimozi est egyben remek alkalom arra, hogy közelről megfigyelje Light reakcióit különféle szituációkra. Vajon valóban csak megjátssza a szende elpirulásokat, az ártatlan szemeket?
Remek szórakozás lesz, gondolja L, miközben elindítja a videót. Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül máris egy felhevült szexjelenet közepén találják magukat. L felmarkol egy adag popcornt és Lightra függeszti a tekintetét.
Meg kell hagyni, a fiú mindent megtesz, hogy irányítása alatt tartsa az arcvonásait. Igazán nem az ő hibája, hogy szánalmas vereséget szenved. (Mindig is ez volt L kedvenc része a felvételen.)
- Ismerős helyzet, Light? – kérdezi lazán.

Nincs hihető indok, amiért L ilyesmit kérdezhetne Lighttól, és egyébként is, a választ már régen kikövetkeztette. Rég rájött Light megjátszott érdeklődéséből, amivel azt a bizonyos magazint lapozgatta, hogy Lightnak nincsenek tapasztalatai ezen a téren, sőt, még csak a közelében sem járt soha. Ami meglepőbb, hogy ez a helyzet Misa színrelépése óta sem változott… vagy talán nem is annyira meglepő, ha L figyelembe veszi az utóbbi napok fejleményeit.

Nem, talán tényleg semmi meglepő nincs benne, L filózik, miközben Light elfordítja a fejét; az arca vörösen izzik még a képernyő hideg fényében is.

- Nem – válaszolja végül, tőle szokatlan módon az alsó ajkát harapdálva. Látszik, hogy óvatosan megfontolja a következő szavait. – És te?

- Persze – ismeri el az igazat L. Újabb adag popcornért nyúl. Ez kezd érdekes lenni.  Igaz, nem én voltam felül, teszi hozzá hanyagul, csak hogy a szavakkal megakassza a felszínre bukkanó emlékeket. Érzi a nyomást a tudatának határán.

 (- Merev vagy, mint egy márványszobor, és nem a jó értelemben - panaszkodott B ahogy egyre mélyebbre nyomult L tökéletesen mozdulatlan testébe.
– Te ragaszkodtál ehhez – emlékeztette L unott hangon.
- Talán ha elég mélyre hatolok, találok benned valami emberit.
- Meglehetősen kétlem, drága.)

Eddigre Light magában eldöntötte, hogy a legcélravezetőbb taktika, ha eggyé válik a fotellel: a lábait elszántan a földhöz szögezi és mindkét kezével görcsösen markolja a karfát. De még így is, az arca hazudni próbál: a közömbös félmosoly, a jól mulató tekintet teljesen mást próbálnak sugallni az elfehéredő ujjpercektől és a megfeszült vállaktól.
Érdekes, gondolja L. Szóval ilyen vagy, amikor éppen hazudsz.
Természetesen nincs kétsége afelől, hogy Light már számtalan alkalommal hazudott neki. De bármennyire is gyűlöli beismerni, sosem sikerült elkapni az árulkodó jeleket a fiú hanghordozásában vagy a testbeszédében. Nem voltak félrenézések, arc elé emelt kézfejek, hamisan csengő intonáció. Egész eddig. Ez most egy őszinte hazugság, itt előtte.
Ha nem ismerné az előzményeket, L szinte bájosnak tartaná. 
*
 Az éjszakáik általában a következőképpen zajlanak: L nem csak akkor tűnik fel, hogy aludnia is kellene, amikor odakint már kezd pirkadni, vagy amikor Light mellkasa az addigi függőleges helyzetből vízszintesre vált mellette az ágyon. Ilyenkor L elfordítja a laptopja képernyőjét, hogy a fénnyel ne zavarja Lightot az alvásban – a fiú különösen érzékeny erre, úgy tűnik -, és aztán minden tőle telhetőt megtesz, hogy kizárja Light zokogásának hangjait, amíg az álomba sírja magát. Fél órával később ugyanígy tesz a Light vergődését kísérő neszezéssel, miközben a fiú álmában L számára láthatatlan ellenségekkel hadakozik.
L néha elgondolkozik, miért csinálja ezt Light. Miért akar mindenáron aludni, ha ez ilyen kellemetlenségekkel jár? Az alvás a gyengéknek való, állapítja meg ismételten.
- Rémálmok? – kérdezi néha unottan L, amikor Light hirtelen felriad, a haja izzadt homlokához tapadva.
Máskor Light hangtalanul ébred: a szemei egyszer csak kinyílnak és felnéznek L -re, épp, ahogyan most is teszi.
- Lehet, hogy mégis én vagyok Kira – mondja elszörnyedve.
- Mostanra már rájöhettél volna, hogy ez a trükk, hogy úgy csinálsz, mintha nem emlékeznél semmire, nem fog beválni.
- De ha egyszer nem trükk! Azt hiszem…
- Mit, Light? Mit hiszel? Gyerünk, ki vele.
L hideg tekintete végre a fiú felé fordul, remélve, hogy kicsikar belőle egy vallomást. Ám Light nyilvánvalóan nem erre a reakcióra számított. Lesüti a szemét, mintha a takaróból kilógó cérnaszálat vizsgálná figyelmesen.
- Ryuzaki…
- Hm?
- Megígérsz nekem valamit?
 - Előbb el kell árulnod, mit, attól tartok.
 - Nem akarom, hogy olyasmiért végezzenek ki, aminek az elkövetésére nem is emlékszem. Ha valaha is sikerül bebizonyítanod, hogy tényleg én vagyok Kira, kérlek, ne engedd, hogy kivégezzenek úgy, hogy nem emlékszem semmire.
 - Az valóban elfogadhatatlan lenne – helyesel L. – Azonban sajnos az a probléma, hogy elég nehéz bebizonyítani, hogy valaki mire emlékszik, és mire nem. Én pedig sajnos nem látok bele a fejedbe, Light-kun. Ennél fogva nem ígérhetem meg, amit kérsz tőlem.
Mintha egy baljós borulás vonulna át Light arcán, elmosva a kétségbeesést és csak hideg dühöt hagyva a helyén. A fiú hangja égeti L bőrét, amikor ismét megszólal.
 - Lehet, hogy tudsz néhány dolgot az igazságszolgáltatásról, de fogalmad sincs a kegyelemről, igaz? Belülről hideg vagy, mint egy jégtömb, L. Eddig felnéztem rád, de most csak sajnálni tudlak.
L hosszasan szemléli Light arcát.
- Mond csak, Kira, te vajon mutatnál könyörületet irányomba? Gondolkoznál-e, vajon csak egy másodpercig is azon, hogy végezz velem?
- Csak sajnálni tudlak – ismétli meg Light fejcsóválva, és elfordul L-től.
L pedig visszatér a megszokott rutinjához: próbálja figyelmen kívül hagyni, ahogy Light álmatlanul forgolódik mellette hajnalig.  
*
L szinte sosem álmodik, mivel L szinte sosem alszik.  
Azokban az álmokban, amelyeket L (szinte) sosem álmodik, B szeme vörösen izzanak, látható kifejeződést adva annak a nyugtalanító, természetfeletti aurának, ami B-t jellemezte, amíg élt.
B szemei sötétbarnák voltak, emlékezteti magát L. Tehát biztosan álmodom.
- Mint egy kőszobor, L. Azon gondolkozom, vajon képes vagy-e egyáltalán vérezni? Szeretném látni.
L álmában arra gondol, hogy emlékszik erre, hogy ez a valóságban is megtörténhetett. A kés. A vér.
B nevet, és a magas, sipító hang lyukat üt az álom valóságának törékeny szövetén körülöttük.
 - Mi olyan vicces? – kérdi L némán.
A reggeli fény beszüremlik a réseken, de L még hallja B gúnyos hangját, ahogy kiemelkedik az álomból.
 - Az, hogy végre élővé kell válnod. Nem lehetsz többé az Igazság szobra, ha ezt meg akarod oldani. És a talapzatról való leugrásba talán beletörik a bokád, édesem.

*
Néhány nap óta állandóan ébren van, de még mindig látja maga előtt B vörös szemeit. Az arc kontextusa nélkül csak hatalmasra fúvódott, vörös napkorongok egy idegen bolygó egén. Ott várnak rá a laptopja képernyője mögött, vagy amikor kinéz az ablakon, arra várva, hogy Light felébredjen végre.  
A fizikai világ, a gondolatai és az álmok közti határ elmaszatolt vonalak, egymásba olvadnak, ahogy a fagyikehely színei, amit Wammy elfelejtett kivinni az íróasztaláról pár perccel ezelőtt.
Már nem megy le a közös irodába, és ennek következtében Light sem. Az elmúlt napokban a szobájukból folytatták a munkát, és Wammy helyettesítette L-t a csapat számára, a szócsöveként működve. L nagyon is jól tudja, hogy hamarosan még ennyire sem lesz képes, és hogy az ágyból való felkelés, az evés, tisztálkodás is nemsokára elviselhetetlen gyötrelemmé fog válni. A gondolat, hogy Light szemtanúja lesz mindennek, csak ront a helyzeten.
A gravitáció mintha megszűnt volna létezni a szobájukban. Reggel óta minden súlytalanul lebeg.
Light egy gyönyörűséges, rémült állat a szemközti széken.
A lánc olyan hosszúra nyúlik köztük, amennyire csak lehetséges – L ösztönösen magányt, távolságot keresne a szenvedéséhez. Most már bezzeg keservesen bánja, hogy magához láncolta Lightot.
(Light ezzel szemben azon gondolkozik, vajon a lánc végét megragadva nem ránthatná-e ki L-t ebből, nem ránthatná-e fel a felszínre, de persze tudja, hogy nem ez a dolgok természete. Mégis, újra és újra elképzeli a jelenetet.)
 L utólag nem tudja majd felidézni, ezúttal mitől szakad el nála a cérna, mint kezdenek el vitatkozni Lighttal, csak a harmadik, negyedik ütésnél eszmél fel, amikor már teljesen sarokba szorította Lightot.  Mégis, megint és megint le kell sújtania.
 Elég volt ebből… elég volt, hogy mindig igazad kell, hogy legyen, hogy mindig tökéletesnek kell lenned… tudom, hogy hazudsz! Hazugság, mind hazugság. Mondtál csak egyszer is igazat, mióta megszülettél? Áruld el, Light!
- De hát az igazat mondom! – emeli fel Light a karját maga előtt, hogy megvédje magát a rá záporozó ütésektől.
Szóval mégis csak tudsz vérezni, Light… látnom kellett, ahogyan vérzel, hiszen olyan vagy mint egy kibaszott… Szobor.
L leereszti a kezét a felismerés súlya alatt, épp abban a pillanatban, amikor Wammy besiet a szobába.
- Engedd el, L. Hagyd abba. – A hanga nyugodt, de ellentmondást nem tűrő.
 L végre felpillant Light arcára, és a félelem a fiú szemeiben hideg ökölként vágja mellkason. A tágra nyílt pupillák, a vállak közé húzott fej, a karok, amelyek még mindig a következő ütést várják. A vihar már nem csak odabent tombol.
- Sajnálom – mondja hallkan L, és visszabotorkál a karosszékéhez, ahol azonnal a kedvenc testtartásában helyezkedik el.
Wammy csendben kinyitja a bilincseket, és L nem tiltakozik, nem is reagál. Light a csuklóját dörzsöli: L előbb azt gondolja, a vérkeringést próbálja serkenteni, de a mozdulat egyre inkább úgy néz ki, mintha a fiúnak hiányozna a hideg fém érintése.
 - Jelenleg nem biztonságos itt számodra. Bezárlak a szomszéd szobába – közli Wammy Lighttal. Light előbb bizonytalanul elindul Wammy után, de aztán megtorpan.
- És vele mi lesz? – Visszafordul L felé, aki eddigre teljes katatóniába süppedt.
- Nemsokára jobban lesz. Három-négy nap, és ismét önmagaként viselkedik majd.
Light nem találja megnyugtatónak ezt a választ.
- Nem ez az első eset, hogy így… hogy ez történik vele?
Úgy tűnik, Wammy ezegyszer kifogyott a válaszokból. Light azonban makacsul nem mozdul, így egy idő után mégis kénytelen megszólalni.
- Mindennek megvan az ára.
Light nem éri be ezzel az ócska, szemfényvesztő válasszal.
- Ennek nem lenne szabad megtörténnie! Hogyan engedheti? Hiszen nem magának kellene figyelnie rá?!
Wammy szigorú szemei összeszűkülnek.
- És mégis, szerinted mit kellene tennem?
- Tegye vissza a láncot – nyújtja Light az idős férfi felé a karját.
- A saját érdekedben, ezt nem javaslom. Talán te magad nem veszed észre, de neked is segítségre lenne szükséged.
- Nem érdekel. Tegye vissza a bilincset, most. – Light karja rezzenéstelen.
Az eltökélt hangra, amivel Wammyt utasítja, L is feléjük fordul.
- Tedd vissza a láncot, Watari. Nem fogom bántani többet. Megígérem – mondja Wammynak, miközben tekintetét mindvégig Lighton tartja.
Ahogy ismét rögzíti L csuklóján a bilincset, Wammy közelebb hajol, hogy az egykori tanítványa táskás szemeibe nézzen. 
- Csak remélni tudom, hogy még mindig tisztában vagy a döntéseid következményeivel.
Többet nem beszélnek aznap. De amikor Light elalszik az éjjeliszekrény kis lámpájának fényénél, valamikor az éjszaka folyamán, amikor megint forgolódni kezd, L fölé hajol. Light bal szeme fel van püffedve, és kezd belilulni. Izzad, motyog álmában, és L odaadná a fél életét, ha tudhatná, mi ellen küzd Light ilyen kétségbeesetten. Most még a valós koránál is fiatalabbnak tűnik.
(L-nek eszébe sem jut, hisz soha senki nem merte eddig megmondani neki, hogy az első dolog, ami meghökkenti azokat, akiknek felfedi az arcát, az a nyomozó kora. Senki nem számít egy huszonéves suhancra.)
L finoman megérinti a vállát, amire Light azonnal felriad. Meglepetten pislognak egymásra néhány pillanatig.
- Felébresztettél.
L már épp mentegetőzni kezdene, amikor rájön, hogy Light hangjából teljességgel hiányzik a szemrehányás.
- Megint rémálmod volt. Szeretnél beszélni róla?
Light az álomtól még ólmos kezével megdörzsöli a szemét.
- Mindig ugyanaz. A kivégzőszoba közepén várok. Egyedül. Próbálok emlékezni rá, miért vagyok itt. Tudom, hogy a csapóajtó bármelyik pillanatban kinyílhat a lábam alatt, és még előtte eszembe kellene jutnia, de nem megy, nem tudom felidézni. – Light ülő helyzetbe tornássza magát az ágyon, a fejtámla tetején nyugtatva a tarkóját. A feje most egymagasságban van L-ével, ahogy felé fordul. – Nem akarom így végezni, L.
- Nem fogod – mondja L megfontoltan, tartva a szemkontaktust. Az eső odakint monoton dörömböléssel veri az ablaktáblákat, ahogy a súlyos cseppek átáztatják az éjszakát.
- De ha nem sikerül elkapnunk Kirát…
- Azt mondtam, nem fogod így végezni, nem hallottad? A szavamat adom.
Light gyanakodva vonja össze a szemöldökét.
- Mi változott?
- Semmi.
Semmi, csak az, hogy lerángattál a talapzatról, de szarházi. Lerángattál sárba és mocsokba. Kész vagy számolni a következményekkel?

*

Light a rákövetkező éjjelen csókolja meg L-t.
L először meglepett, habár tényleg nem kellene annak lennie. A csók félénknek indul, Light ajkainak leheltfinom érintése csupán, de amikor L el akar húzódni, Light követi őt, úgy tapadva rá a szájával, mintha az élete függne tőle.
- Sajnálom – mondja rögtön utána, és elpirul.
(Ó, az ég szerelmére, gondolja L.)
- Általában… általában nem szoktam így viselkedni – teszi hozzá Light magyarázatképpen.

- És remélem, Light-kun megtartja ezt a jó szokását. Light-kun még mindig a Kira ügy gyanúsítottja, ennél fogva elfogadhatatlan lenne a részemről testi
kapcsolatot kezdeményezni vele.
L próbál egy tárgyilagos, távolságtartó hangnemet belőni. Light sértett arckifejezéséből ítélve sikerült neki.
Mindez azonban meglepően kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megakadályozza, hogy Light egyre bátrabban keressen vele fizikai kontaktust.
Most is, például: Light szinte L ölében fekszik, szünetet tartva az adatelemzésben. L hosszú ujjaival játszik, és L valamiért engedi neki, ahogy egy kedves, de némiképp idegesítő kismacskával tenné az ember.
 - Mi történt a másikkal? – teszi fel Light a váratlan kérdést. – Azzal, aki ez első volt neked?
- Felgyújtotta magát – feleli L faarccal.
Light felkuncog.
- Nem viccelek. – L csak ritkán érzi szükségét magyarázkodásnak, ám ez most egy olyan alkalom.
- Akkor is. – A kuncogás egy önelégült mosolyba váltott időközben Light arcán. – Micsoda egy idióta.
L ránéz a fiúra, és most először ötlik fel benne, hogy talán ő is, csak egy egészen kicsit, kezd belehabarodni.  
*
„ - Működjünk együtt legjobb tudásunk szerint a siker érdekében!”
Light Yagami egy kétlábon járó paradoxon: naná, hogy saját maga válik az önmaga ellen folyó nyomozás élszurkolójává. L-nek belefájdul a feje, és egy nosztalgikus pillanatig ismét fontolóra veszi, hogy orrba kellene vágnia Lightot.
Ám valami visszatartja a kezét. L szeretné azt gondolni, hogy csak B az, aki belecsimpaszkodik a ruhaujjába. (Mire B megjegyezné, hogy L-nek mindig is különös tehetsége volt az önáltatásra.)
Egyre nehezebb betartania a saját szabályait – vagy inkább Light teszi ezt egyre nehezebbé számára. Körmeszakadtáig próbál kapaszkodni a normalitás valamiféle látszatába, a professzionalizmusának utolsó bástyáiba. (Remegő kezekkel összekaparni azt az eltört márványtalapzatot.)
Az hajtogatja magának, hogy a nyomozás főgyanúsítottjával enyelegni nem a legrosszabb dolog, amit ebben a helyzetben tehetne: kétségtelen, hogy például Matsudával hetyegni sokkal pocsékabb döntés lenne, nem? (Már maga sem hiszi el a saját hazugságait.)
 Közben mindent alárasztanak a színek. Ezerféle szín. Nem csak Light elpiruló arca, annak rózsás-narancsos árnyalataival, hanem a kék vénák is, amelyek eltűnnek a fehér pizsama inge alatt, és a tekintete, ami borostyánszínben sugárzik rá, vagy inkább mézszín, édes-ragadós, émelyítő bárki más számára, de nem L-nek.
Aztán ott a piros, karmazsin, ami nem az ajkainak színe, hanem véréé, mikor Lightnak egyszer vérezni kezd az orra, és L akármennyire is akarta őt korábban vérezni látni, most nem biztos abban, hogy szereti a pirosnak ezt a merész, agresszív árnyalatát.
Továbbá egy opálos-tejfehér, lepedőbe száradt folt, tanúbizonyságául annak az estének, amikor L a kelleténél nyilvánvalóan pár perccel tovább enyelgett Lighttal, ágyék ágyéknak súrlódva a vékony takarón keresztül, és Light máris hihetetlenül zavarban van.
Borostyán, karmazsinvörös, és opálos tejfehér: mindezek a színek mocskolják immár L eddig makulátlan létezését.
Néha azt gondolja, hogy mindenki számára láthatóak; hogy a kollegáik egytől egyig mind észreveszik a változást, de persze nem különösebben meglepő, hogy ez nem így van. Még mindig ugyanúgy megbíznak benne. Bíznak benne, mint a Becsület, az Igazság, az Erkölcsi Jó vízmértékében, és csak L van tudatában az egyre növekvő szakadéknak az ő verziójuk, és aközött az L között, aki egy perccel hosszabban csókolta Lightot, csak hogy lássa annak zavarát, amint a takaróra élvez, miközben a jobb kezével L hófehér pólójába kapaszkodik.

*
A boldogság veszélyes dolog olyasvalaki számára, mint L, és ő ezt jól tudja.
Elszorul a torka, ahogyan Lightot hallgatja, amint az magabiztosan beszél Namikawával a telefonon, és közben arra gondol: Örökre az enyém lehetne.

*

Megfagynak az ujjai a levegőben az egyik mondatot lezáró pont és a másikat elkezdő nagybetű között. A tarkóján az égnek merednek a finom hajszálak, először csak a nyakvonalában, aztán le, egészen végig a gerincoszlopa mentén. Az idegőrlő bizonyosság, hogy valaki van itt vele a szobában, és figyeli őt. Lassan elfordítja a fejét a képernyőről, az ajtónyílás irányába.
- Mindig résen vagy, nem igaz?  - B az ajtókeretnek támaszkodik lazán. Ahogy mindig, most is L-től koppintott fehér inget és bő famert visel. – Semmi ok az ijedtségre. Csak azért jöttem, hogy egy tanulmányi kirándulásra vigyelek.
- Ma inkább ellógnám, köszi – mondja lelkesedés nélkül, és visszafordul a levelezéséhez. Azaz visszafordulna, de a laptopja időközben eltűnt előle, és ő maga már nem a főhadiszálláson van.
- Ki mondta, hogy opcionális? – nevet B.
- Tényleg utállak, ugye tudod.
- Tényleg nem utálsz, ugye tudod,
- Hol vagyunk? – vet véget L a gyerekes vitának.
Egy elhagyatott raktárépületnek tűnik. És…
Light is itt van.
Light, mindig frissen vasalt és jólfésült Light, most véráztatta ingben és az arcát felismerhetetlenné torzító fájdalomban. Fájdalomban, ami, L úgy érzi, a falakról, az égből csorog rájuk. L elfelejt lélegezni, csak Lightra tud koncentrálni, ahogy látja, hogy az hadakozik a saját halálával, nem lehet így vége, nem itt, nem most, és L érzi Light lassuló szívverését, egyre nehezebb és nehezebb, húzza őt is lefelé, lefelé valahová, ahol csak szégyen és megbánás van, majd végül ezek is eltűnnek, de a hiányuk, mindennek a fekete hiánya még elborzasztóbb.
- Ez most történik? – Gyűlöli, hogy a saját hangja milyen megrettent.  – Hol vagyunk, Beyond?
- Ebben a pillanatban már mindketten halottak vagyunk, drága.
- Nem lehetek halott, ennek semmi értelme.
- Light Yagami gyilkolt meg.
- Úgy érted, meg fog gyilkolni.
- Gondolom, ha így jobban értelmezhető számodra. – B szokatlanul engedékeny.
B rángatásának ellenére a ruhaujján, amivel igyekszik őt visszatartani, L pár lépéssel közelebb sétál.  Látnia kell Light arcát.
Kétségtelenül idősebb most, bár talán csak egy pár évvel. Nehéz a fájdalmon túl bármit is kivenni: a haláltusa nyomai elrejtik előle Light arcát, ráfagyva a vonásokra, mint egy halotti maszk. L közelebb hajol, tudtam, hogy meg fogsz ölni, jóval azelőtt végeztél velem, hogy meghaltam volna, hallja a saját hangját.
Egy mély lélegzettel ébred, mintha a víz felszínét törné át, ahogy felbukkan. 
- Nem kellene a képernyő előtt ülve aludnod – mosolyog le rá Light tudálékos vigyorral, ahogy felé nyújt egy csésze kávét, amit csak most vehetett át valakitől, talán Matsudától.
Mit is mondhatna neki?
Láttalak elvérezni egy raktárépületben,

*
 - Senkit nem lehet megmenteni saját magától – hangzik Wammy bölcs tanácsa.
Már magában az a tény, hogy Wammy efféle bölcsességek megosztásának érzni szükségét, aggodalommal tölti el L-t. Mostanra persze biztosan feltűnt neki is. Biztos, hogy tudja. (Az sem lehetetlen, hogy előbb tudta, mint L maga.)
- Mondja ezt az a férfi, aki arra tette fel az életét, hogy tinédzsereket akadályozzon az önpusztításban.
- És éppen ezért figyelmeztetlek.
Wammy leteszi a papírokat L bal könyöke mellé, és a széke mögé lép. Az a szuperképessége, hogy mindenhol jelen legyen, anélkül, hogy felesleges lenne. L mindig is csodálta érte.
- Ugye te is tudod, hogy ő Kira? - Wammynak nem kell válaszolnia; a súlyos csend megteszi helyette. – Mint ahogy azt is tudod, hogy jelenleg semmire nem emlékszik belőle. Azt hiszem, őszinte, amikor ezt állítja.
- Igen, tudom, és egyetértek. Megváltozott a magánzárkában. Olyasvalaki számára, aki annyit foglalkozott emberekkel, mint én, ez a napnál is világosabb. Talán az apja is észrevenné, ha nem lenne annyira elvakult az irányában – teszi hozzá Wammy halkan.
 - Mit gondolsz, mi történt vele? – L figyelmen kívül hagyja Wammy utolsó megjegyzését.
- Amit valójában tudni szeretnél, az az, hogy mivel állunk szemben, így van? De valami azt súgja, talán már meg is van a magad elképzelése.
L sokáig hallgat. Nem tudja, hogy csak Wammynak, vagy önmagának is nehéz kimondani a szavakat? Nincs bennük semmi racionalitás, semmi logika, amelynek masszív szerkezete megtarthatná az igazságuk súlyát.
Vesz egy mély lélegzetet.
- Valamiféle természetfeletti erő.
Wammy elereszt egy lenyűgözött füttyentést, hosszan és vidáman, ezzel jelezve, hogy teljes abszurditásában értékeli L kijelentését.
 - Egy shinigami?
- Talán. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Light Kira volt, és most nem az többé. Nem is emlékszik rá. És elborzaszt a gondolat, hogy miféle okok állhatnak a háttérben. Az elmúlt hónapok történéseinek hátterében. Mégis, nincs más magyarázat. Nem lehetséges más magyarázat, Wammy.
L az üres tányérjára ejti a villáját, és úgy mered rá, mint egy gyilkos szerszámra.
- Ha kizárod a lehetetlent…
- … nem marad más, csak az igazság – fejezi be helyette Wammy.
- De mi van, ha a lehetetlen az igazság?
- Remek kérdés.

*
A huszonnyolcadik emeleten, a zöldre mázolt vészkijárat és a lift közötti falnál fogja először megdugni Lightot. Ezt az emeletet nem igazán használják, így a fények nincsenek bekapcsolva; mindössze az ablaktáblákon átszüremlő késő délutáni napfény ad némi világosságot.
Light a falhoz nyomva, az inge kigombolva lóg, a nadrágja és boxere a combjára tolva. L a háta mögött a falnak támaszkodva tartja magukat, épp annyi helyet hagyva Lightnak, hogy az lassan mozgatni tudja a csípőjét, ahogy L két ujjával próbál helyet csinálni magának. Ez kicsit fájni fog, figyelmezteti, amikor végre beléhatol, és Light ösztönösen elhúzódna, de a fal útját állja. L egy pillanatid mozdulatlan, időt hagyva a másiknak, hogy hozzászokjon az érzéshez. Belecsókol a nyakába, hogy enyhítse a kellemetlenséget, amit okozott. Lightnak olyan illata van, mint egy kosár friss almának, vagy mint egy raktárépület betonjára száradt vértócsának; L nem tudja eldönteni melyik.
Sokkal jobb érzés, mint ahogy elképzelte (most már bevallja magának, hogy igenis, elképzelte ezt): a szoros, meleg puhaság, ami körbeveszi, valahogy nem egyezik a Light hideg perfekcionalizmusáról kialakított képével. Igaz, a sebezhetőséggel, amit a fiú az utóbbi hetekben mutatott meg magából, viszont nagyon is. A sebezhetőség épp ilyen, gondolja L, mint tövig benne lenni Lightban.
Mozogni kezd, és hamarosan Light is felveszi a tempót. A lélegzetvételeik elvesznek a hatalmas térben, a huszonnyolcadik emeleten a poros íróasztalok és üres polcok között, amelyeket körbeölel a Tokió felett lenyugvó nap fénye.
Később, ugyanazon az estén, L a véreres szemeket vizsgálja a tükörben, amíg Light a vécéfülkében van, és elborzad a rá váró feladat súlyától.

Tudtam, hogy egyszer átállsz a szörnyek közé, mondja neki B, ami azért is nyugtalanító, mert L ezúttal meg van győződve róla, hogy nem álmodik. Csak idő kérdése volt, nem gondolod? De tudod, azt viszont nem érem, miért éppen most szántad el magad. Miért éppen érte? (Miért nem értem?. L hallja a kimondatlan szavakat is.)

Sosem ismertél, feleli L a tükörnek, elhallgatva a valós választ.

Egyedül én ismertelek igazán, vigyorog rá B, mielőtt a tükröződés eltűnne, ahogy L vizet fröcsköl a csapból a tükörfelületre.

Fogd be, mondja immár a saját tükörképének.

A háta mögött Light lehúzza a vécét.

*
A labor Tokió külvárosában van, egy betonkockákból álló tömb közepén. L Wammyt küldi, és ő maga csak a kamerán keresztül követi az eseményeket, a laptopja előtt ülve, miközben Light szokatlanul mélyen alszik mellette. (Erről gondoskodtak.)
A képernyőn áttetsző folyadékot tartalmazó üvegcsék hosszú sora vonul el, nyilvánvalóan arra várva, hogy bedobozolják és egy kamionra rakják őket, majd megkezdjék utazásukat egy másik országba, még valószínűbben egy másik földrészre. Wammy és az őt kísérő őr a szemközti ajtó felé tartanak, ami egy kisebb, még zsúfoltabb terembe vezet. Üveg- és fémcsövek futnak a falak körül, a terem közepén pedig egy króm asztal terpeszkedik, teljesen üresen; a felülete visszaveri a mennyezet neon fényeit.
Az őr és Wammy ismét csak a hátsó ajtó felé veszik az irányt, egy még kisebb terembe, amelyet teljesen kitöltenek a fal mellet sorakozó masszív fém hűtők, majd végül belépnek egy aprócska irodába. (L már épp kezdte unni ezt az egyre kisebb és nyilván titkosabb szobákon át vezető tárlatvezetést.)
Az íróasztal mögött helyet foglaló alak felemelkedik ahogy belépnek, az őr pedig magukra hagyja őket Wammyval, hogy az ajtó túloldalán álljon készenlétben.
- W – üdvözli a Doktor.
- Doktor. – Noha L nem látja Wammy fejbiccentését, elég jól ismeri a férfit ahhoz, hogy képzeletben kiegészítse a jelenetet. Túlzás nélkül mondhatja, hogy Wammy gesztusait jobban ismeri, mint a saját tükörképét.
 - Gondolom, a látogatását annak köszönhetem, hogy L épp a Kira ügyön dolgozik.
L tudja, hogy a Doktor csak találgat, ám bosszantó, hogy mennyire jól, minden egyes alkalommal.
 - Tudja, hogy erre nem válaszolhatok.
A Doktor különös kacajjal nevet fel: az arca elé emeli a tenyerét, és ujjait széttárja, mint egy legyezőt. Ez L-t mindig egy groteszk gésára emlékezteti – olyasféle alakra, amit inkább egy japán horrorsztori illusztrációjaként várna az ember, mintsem egy hipermodern laboratóriumban.
Wammy ismét megszólal:
- Megvan, amit L kért?
- Van valamim, ami hasznos lehet a maguk számára, már azt a kevés információt alapul véve, amit eddig megosztottak velem. Poszttraumás Stressz Szindrómára, és egyéb, traumatikus eredetű rendellenességekre fejlesztett kezelésnek készült. Már teszteltük is néhány alanyon.
A Doktor feláll, és kinyit egy széfet a háta mögött, amiről csakhamar kiderül, hogy egy kis hűtőt rejt, amelynek számozott rekeszei külön kulccsal záródnak. A Doktor előhúz egy kulcsot a köpenye zsebéből, és kinyitja a 4B jelzésű rekeszt. L megjegyzi magának a jelzést.
L néhány tablettára számít. Esetleg egy pár fecskendőre. De semmi esetre sem egy rakat fél literes infúziós tasakra, amelyek nehéz csattanással landolnak az íróasztalon.
Ez több problémát is felvet. Először is, a tárolást. Másodszor pedig azt, hogy hogyan is adják be valakinek annak tudta nélkül.
 - Nem erre számítottam – mondja ki Wammy hangosan L gondolatait.
- Mire számított hát? Egy varázspirulára? Egy csodainjekcióra, ami egycsapásra elfeledteti azokat a csúnya, rossz emlékeket?  - kérdi a Doktor szarkazmustól csöpögő hangon.  – Laikusok – fújtat, ahogy visszahuppan a székébe.
Wammy nem szól semmit, és L agya is üresen kattog pár másodpercig. Egyáltalán, működni fog ez?
 - Hatásos – mondja a Doktor, igazán kitűnő elmeolvasási képességekről téve tanúbizonyságot.
 - És pontosan mi a hatásmechanizmusa?
Wammy szkeptikus, és ez kihallatszik a kérdésből, de ahogy L, ő is fájdalmasan tudatában van a lehetőségeik erősen korlátozott voltának.
- Durván leegyszerűsítve, egy időre megzavarja a hippokampusz és a homloklebeny közti kommunikációt, miközben egy másik komponens megszakítja a hippokampális régiókban újonnan létrejött neuronkapcsolatokat.
- Helyes az a következtetésem, hogy ez gyakorlatilag agymosás?
A Doktor kényelmetlenül fészkelődik a székében, majd keményen Wammyra néz.
- Nem tagadom, komoly nehézségekbe ütközne a szabadalmaztatása…
- … a vevőinek nagy része azonban nem ragaszkodik a hivatali formaságokhoz – fejezi be helyette Wammy. - Tehát, a gyakorlatban, mennyi időre visszamenőleg törli ki az emlékeket? Néhány hét, hónap?
- A leghosszabb idő, amire teszteltük, három év volt, de ez az adagtól is függ, egy sor egyéb tényező mellett.
- Vannak mellékhatások?
- Ó, mellékhatások azok mindig vannak – nevet fel a Doktor szokásos különös nevetésével. – Az egész procedúra eleve nem kellemes. A hatóanyagot viszonylag rövid idő alatt kell bejuttatni a szervezetbe, és hát, hogy is mondjam, eléggé megviseli azt. Jól fel vannak pumpálva ezek a kis srácok – paskolja meg pajkosan a legfelső tasakot.
- És valóban csak a már kialakult emlékeket érinti, mint egy retrogád amnézia esetén? A jövőbeni emlékformálásra, tanulásra nincs kihatással? L számára ez fontos.
- Ah, szóval magának L-nek lesz? Szeretne megszabadulni néhány kellemetlen emléktől, miközben megőrzi azt az éles elméjét? – A Doktor kíváncsi szemei a Wammy mellényzsebében lévő tollra – és ezzel L laptopjának képernyőjére – szegeződnek.
 - Ez igazán nem tartozik magára. Csak válaszoljon a kérdésre.
- Nem, nincsenek káros hatásai sem a tanulásra, sem a későbbi emlékformálásra. Az alanyok, akiken teszteltük, nem számoltak be memóriaproblémákról később sem. Kivéve persze azokat az emlékeket, amiket töröltünk. Azoknak csak úgy lábekélt – kuncog a Doktor ismét. L sok mindent megadna azért, hogy az ipse ne találja magát annyira viccesnek.
- De az alanyok tudták, hogy valami hiányzik az emlékeik közül?
 - Jó sok mindenre kíváncsi ez a maga L-je, eh? – A férfi homlokráncolva hátradől a székében. – Nézze, először is, állíthatnám, hogy mindannyian teljesen elégedettek a kezelés eredményével, de túlzottan is tisztelem L-t és a munkásságát ahhoz, hogy hazudjak. Tehát őszinte leszek: az emberi agy túl bonyolult ahhoz, hogy csak úgy nyom nélkül ki lehessen törölni emlékeket. Ilyesmi csak a sci-fi filmekben létezik. Az emlékek, még ha blokkolva van is a tudatos hozzáférés, még ha látszólag nincsenek is ott, irányíthatják az érzelmeinket, viselkedésünket az agy egyéb területein tárolt nyomaiknak köszönhetően. Amit ezekkel elérhetünk – biccent az asztal felé -, az az, hogy gátoljuk a közelmúlt emlékeihez való tudatos hozzáférést.
 - De ez nem jelenti, hogy egyéb módon nem fognak hallatni magukról.
- Előfordulhat, hogy egyéb módon felbukkannak. Néha ez a helyzet, néha nem. Ezer tényezőtől függ.
- Értem – bólint Wammy.  – Akkor most beszéljünk az anyagiakról.

*
Light az ablaknál áll és figyeli, ahogy a sötétség lassan elnyeli a várost, ezer színes fényszemet hagyva, amelyek mind visszabámulnak rá. Már kioldotta a nyakkendőjét, ami most kétoldalt lóg hosszan, Light fáradtságát tükrözve.  
L még dolgozni akart, de nem tudja megállni a lopott pillantásokat Light irányába. A kulcscsontjai közti mélyedés a fehér inggallérja által körbeölelt hófedte völgy. L isteníteni szeretné; engedni szeretne ennek az erőnek, amely Light lábai elé rántja. De még ellenáll.
- Light-kun fáradtnak tűnik – mondja helyette.
- Igen, mindannyian keményen dolgoztunk az utóbbi időben.
L felemelkedik a székéből, mintha valaki a vállait megragadva felrántaná. Súlytalannak, oxigénhiánytól kótyagosnak érzi magát, ahogy Light mellé lép.
Bocsáss meg, szeretné kérni, bocsáss meg azért, amit tettem, és azért is, amit tenni fogok, de maga is tudja, hogy semmi értelme olyasmiért bocsánatot kérni, ami az életben maradásuk egyetlen módja. Biztosan csak az idegei játszanak vele ezen a nagy jelentőségű estén.
Megcsókolja Lightot, aki azonnal hevesen viszonozza a csókot, átkarolva L-t, belekapaszkodva, mintha a másik a fulladástól mentené éppen.
Itt vagyok, mondja L ezúttal hangosan, határozottan, és Light felnéz rá, kérlelő szemekkel. Én vagyok Kira, súgják a szemei. Én vagyok Kira, és meg kell, hogy öljelek, és ezzel Light Yagamit is el fogom pusztítani.
L egykor azt hitte, hogy az Igazság mindenek felett való: hogy egyedül az Igazság tartja össze az emberi szíveknek és elméknek ezt a kaotikus, örvénylő masszáját. Az Igazságra gondolt, nagy I-vel, amikor egy-egy ügy lehetetlenül bonyolultnak látszott, vagy amikor fájdalmas áldozatokat követelt.
Az Igazság most azt követelné, hogy folytassa a nyomozást; hogy tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy Kirát az igazságszolgáltatás színe elé állítsa. Azonban valahogy L már nem érti, hogy egy öt méteres zuhanás egy kötéllel a nyaka körül (itt, ahol most köréfonja az ujjait) hogyan jelentené az igazságot Light számára.
Hogy lehetne az Igazság nevében elpusztítani a finom csontoknak, makulátlan bőrnek, feszes izmoknak és puha húsnak ezt a tökéletesen megtervezett szerkezetét. Hogy nem válna ő maga még Kiránál is ezerszer rosszabbá Light Yagami megölésével.
Nem ismersz könyörületet, L?
Térdre ereszkedik, és leszopja Lightot, ott, az ablak előtt. Light ujjai belevájnak a vállába, a másik kezét pedig felemeli, hogy eltakarja a száját. L felnyúl, és az ingujjánál megragadva elhúzza onnan.
- Hallani akarom – mondja rekedten. – Hagy halljam.
Light előbb beharapja az alsó ajkát, még mindig hadakozva a hangokkal, amelyek kibuggyanni készülnek, de aztán nem tud visszatartani egy mélyről jövő nyögést.
Kevesebb mint két óra múlva fogja a Sakura tévé közvetíteni az interjút. Így vagy úgy, de hamarosan pont kerül a Kira ügy végére.
Kifutunk az időből, drága Lightom.
*

L mindössze egyszer találkozik Kirával, csak hogy bizonyosságot nyerjen. A notesz lapját finoman hozzáérinti Light kézfejéhez, és gyűlöli, hogy mindig igaza van.  

*
Nincs menekvés a fájdalom elől. A tudatküszöb alatt és felett is csak fájdalom van, hiába merül alá a feledésen is túlra, a rémálmok és puszta testi funkciók fénytelen világába, a fájdalom oda is követi, hasogatóan, élesen átjárva a koponyáját. Sosem gondolta, hogy a hasogató fejfájás szófordulata lehet ennyire konkrét is. Hallja, ahogy kettéreped a koponyája. Egy rándulással felébred, csak hogy maga mögött hagyja a hangot.
- Light.
L hangja szokatlanul lágy, mintha csak sejtené Light kínjait. Light nem látja őt, mert a fény túl éles, elvakítja. Amikor fel akarja emelni a kezét, hogy védje tőle a szemeit, akkor pedig észreveszi, hogy a kezei le vannak kötözve.  
Gyenge próbálkozást tesz arra, hogy kiszabadítsa őket, dobálva magát az ágyon, de rájön, hogy a bokái is az ágyhoz vannak rögzítve. Ez azonnal pánikba ejti, de a saját ordítása távolinak, fojtottnak hangzik, mintha még mindig egy rémálomban lenne.
- Light! Light! – L hangja most valamivel hangosabb, és ez nem tesz jót Light fejfájásának.
- Kapcsold le – sikerül kinyögnie valahogy, nehezen formálva a szavakat.
- Nem értem.
- A fény. Kapcsold ki.
Végre L megérti, és lekapcsolja a neonfényt a mennyezeten, csak az éjjeli lámpát hagyva bekapcsolva.
- Sajnálom. Erről megfeledkeztem.
Egy kicsivel jobb. Talán ismét megpróbálkozhatna a beszéddel. Bárcsak a gondolatai ne lennének ilyen kuszák… próbálja megragadni a szavakat, de azok fürgén elúsznak előle, és ő túl lassú, hogy elkapja őket. Szólásra nyitja a száját, de azonnal be is csukja, és rettentően ostobának érzi magát.
- Minden rendben, Light. Agyrázkódásod van. Pihenned kell. Később beszélünk. – L közelebb hajol, és az ujjaival babrál valamit Light infúzióján, aztán a szoba ismét teljes sötétségbe borul.

*
 A fájdalom még mindig ott van, mikor legközelebb felébred, de már túlélhetőnek tűnik – vagy csak kezd hozzászokni. Akárhogy is, most legalább képes kérdéseket megfogalmazni magában, még ha a beszéd nehezére esik is.
- Miért vagyok lekötözve? – kérdezi karcos hangon. L felriad felszínes álmai egyikéből a karosszéken. Azonnal ébrenléti pozícióba vágja magát – habár a kettő közti különbség kicsi, és talán csak Light számára észrevehető, aki hónapokat töltött hozzá láncolva.
- Attól féltünk, megpróbálsz felkelni, és ezzel kárt teszel magadban. Nem sokkal ezelőtt még nagyon zavart voltál.
- Nem emlékszem, hogy zavart lettem volna.
- Hát, ez is a dolog természetéhez tartozik, gondolom. – L mosolyog rá, valóban mosolyog, mielőtt gyorsan visszatérne a szokott unott arckifejezéséhez.
Light elgondolkozik.
- Hol vagyunk? – jön a következő kérdés. Nem, mintha számítana a jelenlegi körülményei között. 
- Az Okubo magánklinikán, a Shibuya negyedben.
- Miért vagyok egy magánklinikán?
- A főhadiszállás betegszobáján nem volt meg sem a felszerelésünk, sem a szükséges tudásunk, hogy ellássunk. Ezen kívül Kira támadása után nem is lett volna biztonságos ott maradnunk. Ez a klinika tűnt a legjobb megoldásnak.
- Elviselhetetlenül fáj a fejem.
- Ez teljesen normális, a sérüléseidet tekintve.
- Fel akarok kelni. Kioldozod a pántokat?
- Sajnálom, Light, de ezt egyelőre nem tehetem.
L tényleg úgy hangzik, mint aki őszintén sajnálja, és ez aggasztó.
- Miért nem?
- Súlyos agyrázkódásod van, és fontos, hogy fekve maradj.
- Nonszensz. Ki kell mennem a mosdóba  - fújtat Light, és megint feszegetni kezdi a pántokat.
- Talán ez a megfelelő pillanat, hogy emlékeztesselek a katéterre, ami eddig is ellátta a feladatát.
- Emlékeztess a … ó.
Light egy pillanatra elhallgat a felismerés hatására. Lehunyja a szemét, így próbálva megállítani a koponyáját átjáró fájdalomhullámokat.
- Csinálj valamit – suttogja – akármit, csak szüntesd meg.
- Nem tudom. Sajnálom.
- Hogy érted, hogy sajnálod?! Kérj morfiumot a nővértől, vagy valamit, ami elmulasztja! – követeli Light dühödten L közönyös válaszát hallva. A saját vehemens reakciója éppannyira meglepi. Legszívesebben törne-zúzna, berendezést nem kímélve. Berendezést, és L orrát sem.  – Oldozz ki! – követeli ismét, egyre rángatva a csuklópántokat, amelyeknek azonban meg sem kottyan Light hisztije. Ahogy L-re sincs látszólag semmilyen hatással.
Az egyetlen dolog, amit elér vele, hogy a fájdalom még inkább felerősödik a sok mozgolódás hatására. Ismét összeszorítja a szemhéjait, és visszaejti a párnát a fejére, levegő után kapkodva.
Elviselhetetlen. Talán haldoklik, és L nem akarja megmondani neki, talán valami komoly baja van, igen, érzi, és L nem segít, nem hajlandó segíteni, és a koponyája üvegszilánkokkal van kitömve…
- … mi történik velem?
- Már mondtam, hogy Light-kunnak súlyos agyrázkódása van. Össze van zavarodva, és súlyos fájdalmai vannak.
Nem, L csakugyan nem fog segíteni, túlzottan élvezi a fölényét, azt, hogy így látja őt, kiszolgáltatva, és még azt is megtagadja, hogy csillapítsa a fájdalmát.
A tehetetlen dühtől könnyek gyűlnek a szemébe, próbálja elpislogni őket, ez már tényleg túl sok lenne, muszáj összeszednem magam, nem süllyedhetek ilyen mélyre.
Azonban hiába minden igyekezete. Könnycsepp landol a takarón.
Végre, egy örökkévalóság után, L feladja a közömbös néző szerepét, és közelebb gördíti a székét az ágyhoz.
- Sajnálom, Light – ismétli saját magát sokadszorra. – Nézd, ha megígéred, hogy nem ugrálsz, talán kioldozhatom a csuklóid. De csak a csuklóid. Ha megígéred, hogy nyugton maradsz.
Lopva az infúzió-állványra pillant az ágy mellett. A műanyag tasak már majdnem üres, de tudja, hogy még két másiknak le kell csepegnie. A Doktor utasításai egyértelműek voltak arra nézve, hogy ne keverjék a hatóanyagot más, idegrendszerre ható szerrel. Lightnak végig kell ezt szenvednie, lehetőleg nagyrészt ébren.
Felemeli a kezét, hogy letörölje a könnyeket Light arcáról, és rácsodálkozik, hogy a bőrének érintése még mindig ugyanolyan puha, puha és tiszta. Ismerős. Talán csak azért tartja ezt most meglepőnek, mert annyi mindenen mentek keresztül: mintha nem is ugyanaz a két ember lennének, akik ott álltak a hulló cseresznyevirágok alatt az egyetem udvarán, alig hét hónappal ezelőtt. Az a Light most fénysebességgel távolodik tőle – pontosan több ezer neuron per másodperc sebességgel. Magára hagyva őt, L-t, ennek a nyomozásnak a borzalmaival és embertelen döntéseivel.
Nem, talán nem igaz. Elvégre Light itt van vele. A szemei fáradtak, de reménykedőek, és L meg tudja érinteni az arcát, érzi finom csontokat a bőr alatt. Ez az arc élő, és nem az a viaszos halott maszk, ami a raktárépületben volt; Light sosem fog a mocskos vaslépcsőn fekve elvérezni; nem minden idők egyik legvéresebb kezű tömeggyilkosaként fog bevonulni a történelembe. Talán L-nek nincs mágikus notesze, de enélkül is át tudja írni a történetüket.
Csak annyi, mint meggyógyítani egy betegséget, nem igaz? A kezelés ugyan brutálisnak tűnik, de mi ez egy élet elvesztéséhez képest? Nem, mindez – Light fájdalomtól összezárt szemei, könyörgése – nem mérhető annak a jelenetnek a brutalitásához, amit B mutatott neki.
- Hamarosan jobb lesz.
- Kioldanád a pántokat? Kérlek.
L egy pillanatig habozik, de aztán teljesíti Light kérését. Türelmes ujjakkal babrál a pántokon, és gyengéden visszahelyezi a finom csuklókat a takaróra.
Light rögtön megpróbál felülni, de hamar rájön az ötlet elhibázott voltára, amikor az egész szoba pörögni kezd vele. Ismét be kell hunynia a szemét, hogy megállítsa a forgást, de túl késő: a gyomra felliftezik a torkába, és a következő pillanatban elborzadva érzi, hogy minjárt hányni fog.
- Az hiszem…
L – nek épp csak annyi ideje van, hogy előkapja a műanyag tálat az ágy alól, és Light elé tartsa, mielőtt az valóban megszabadulna a gyomra teljes tartalmától.
L felidézi, hogy a Doktor erre is figyelmeztette, ám ettől cseppet sem érzi jobban magát.
Amikor ismét visszadől a párnájára, Light arca hamuszürke.
- Sajnálom – mondja halkan.
- Semmi ok a sajnálatra, Light-kun.  Ez teljesen normális tünet agyrázkódás esetén.
Megint felnéz az infúzióállványra, és elszántan gyűlöli magát.
Bár egyszerűbb lenne ez az egész. Bár bízhatnék a shinigami szavában.
Azonban L emlékezetében még túl élénken él Light rémálmainak emléke, és az, ahogyan a fiú folyamatosan gyanakodott önmagára, még amikor a notesz mágiájának köszönhetően el is vesztette az emlékeit egy időre. Nincs kizárva, hogy én vagyok Kira, mondogatta az ágyon ülve, elszörnyedve nézve fel L-re.
Light végig tudta, annak ellenére, hogy semmire sem emlékezett.
Ezúttal hatásosabb módszerrel kell elfeledtetnie vele –  és L mindig is jobban bízott a tudományban. Kira bűneinek nem maradhat nyoma Light elméjében.
Csak az a probléma… a bűnök nem tűnnek el nyomtalanul, nem igaz? Csupán éttestálódnak valaki másra. L meghozta a döntéseket, amiket meg kellett hoznia, s mi több, meg van győződve arról, hogy ezek a helyes döntések, mégsem tudja figyelmen kívül hagyni a súlyt, amit a vállára helyeznek.
Light hamarosan megint öklendezni kezd, miután megpróbál egy korty vizet inni, és aztán később is, amikor felnevet L egyik faviccén. Nem beszél sokat: a szavak formálása még mindig nehezére esik. A hosszan elnyúló csendek partjait a fejfájása hullámai mossák. L közel húzódik, a tenyerét Light halántékán nyugtatva egy furcsa pozitúrában, mintha csak a lázát akarná megmérni. L tenyere mindig hűvös, és Light azt mondja, ez segít valamit a fájdalmon. Új, szokatlan dolog L számára: enyhülést nyújtani valakinek. Sosem gondolt magára gondoskodó típusként.
Nem vagy túl szerencsés, Light-kun. Először az orrod előtt pottyan le egy gyilkos notesz az égből, belefutsz egy rosszindulatú halálistenbe, majd ez a kaland egyenesen egy különc detektív karjaiba sodor, akinek alig vannak morális gátlásai és aggályai.
És én, nos én sem csináltam túl jó vásárt veled. Az egész Kira ügy egy katasztrófa volt. Hivatalosan sosem találtam meg a tettest; mégis, valahogy sikerült egy életre egy ex-tömeggyilkoshoz kötnöm magam, és még csak az erkölcsi fölény nyújtotta megelégedést sem élvezhetem.
Tudja, hogy a hazugságokat fogja a leginkább gyűlölni. Eddig sikerült kisebb füllentésekkel megúsznia – „agyrázkódás”; „sajnos nem tehetek semmit”. Tehetne. Megállíthatná az infúziót. Visszahozhatná Kirát és kivégeztethetné Lightot.
Ám ezt nem fogja megtenni.
Ehelyett inkább Kirát pusztítja el. Elpusztítja agysejtről agysejtre haladva Light fejében, csak Lightot, hihetetlen, becsvágyó, zseniális Lightot hagyva meg.
Hát ezért csinálja.
Light.
Semmihez sem fogható, amivel L eddig találkozott nem túl hosszú, ám annál örömtelenebb élete során. L sosem számított arra, hogy Light Yagami megtörténik vele.
Mint ahogy, nyilván, Light sem számított L-re.
Lehet, hogy végül is mindketten elképesztő mázliták?

*

Meglátogatja az apja. Bár ne tenné. Az egész látogatás valahogy kellemetlen, attól a pillanattól fogva, hogy belép a szobába, egészen addig, amíg távozik, nem nézve hátra, hogy egy utolsó pillantást vessen a fiára.
Light reszket.
- Beszéltem vele – kezd bele L. – Beleegyezett, hogy velem maradj egy időre. Amint tudod, Kirának számtalan elvakult követője volt. Százával kapjuk a fenyegetéseket a főhadiszállásra.
- Talán bűntudata van, amiért nem tudod megvédeni. Nem az ő hibája.
- Valóban nem.
L egyetért vele – mivé lett a világ?
Light nem tudja, hogy néhány órával korábban, amíg ő aludt, L aláíratta Soichiro Yagamival a papírokat, amelyek gyakorlatilag Wammy-t teszik meg Light gyámjává. Ez volt L egyik fő kitétele, amiért nem adja Lightot az igazságszolgáltatás kezére, hogy Kira-ként álljon a bíróság elé.
Nem tudná végig nézni, ahogy megölik a fiát, mondta Soichiro. Erre akkor jött rá, amikor pisztolycsövet szorított a fia homlokához. Viszont már fájdalmasan tisztában van vele, hogy sosem volt képes kordában tartani Light intelligenciáját.
Az ő feltétele ezzel szemben az volt, hogy láthassa Lightot egy utolsó alkalommal. L úgy döntött, semmi baj nem származik abból, ha teljesíti a rendőrfőnöknek ezt a kérését.
- Ezt vissza kell adnom önnek – nyújtja felé a kartondobozt Light ruháival és ingóságaival. – Semmit nem tarthat meg, amivel egykor Kiraként érintkezett.
- Még ezt sem? – emeli fel a karórát Soichiro a dobozból.  – A sikeres záróvizsgája alkalmából kapta tőlem. Emlékeztetné arra, hogy van családja. Hogy nincs teljesen egyedül.
- Sajnálom – mondja L, és gyengéden, de határozottan elveszi a rendőrfőnöktől az órát, majd visszaejti a dobozba.  – Tudom, mennyire nehéz ez önnek.
Soichiro szemei keményen mérik végig L-t.
- Vajon tudja, csakugyan? – kérdezi, mielőtt a hóna alá csapná a kartondobozt a kettőjük közt lévő asztalról, és egyedül hagyná L-t a gondolataival.
Belőled is árvát csináltam, fut át L fejében, ahogy nézi a forgóajtót becsukódni Soichiro Yagami mögött.

*
 Az utolsó tasak infúzió csöpög ráérősen Light türkizkék vénájába. Egy ideje már nem panaszkodott hasogató fejfájásról, és sikerült lenyelnie néhány korty narancslét a pohárból, amit L tartott a szájához.
A beszélgetés fő célja L számára az, hogy fényt derítsen bármiféle esetleges mellékhatásra, abnormalitásra Light viselkedésében, beszédében. Próbál nem túl sokat hazudni neki, noha tudja, hogy nem kerülheti el sokáig: Light tudni akarja majd, mi történt pontosan; hogy hogyan történt, mindenre kiterjedő részletességgel.
L szeretné elnapolni, mondjuk úgy a végítélet napjának másnapjáig, ha lehetséges. Bármit mondott is a gyerekeknek az árvaházban, L gyakran és hosszasan hazudozott a detektív karrierje során (és azt is be kell ismernie, nem egyszer bizony nagy örömmel). Elég gyakran ahhoz, hogy tudja, milyen elkerülhetetlen következménnyel járnak a hazugságok: falat emelnek. Elválasztanak téged, aki tisztában vagy az igazsággal, azoktól, akik boldog tudatlanságban maradnak.
Lighttal L életében először élte át azt, hogy milyen, amikor megértik őt; amikor valaki osztozik a gondolataiban;  s megosztja vele nem csak a gondolatait, de talán a lelkének egy részét is.
Mindennek most vége lesz. Milyen ironikus. Az egyetlen mód, hogy megmentse Lightot, aki egyedüliként megérti őt, az az, hogy felemeli ezt a falat kettőjük közé.
- Tudod, néha elég csak az arcodra pillantanom, és meg tudom mondani, hogy különösen búskomor gondolatok járnak a fejedben. Az álarcod nem olyan tökéletes, mint ahogyan gondolod.
- Azon gondolkoztam, vajon elkerülhettük volna-e ezt – int L az ágy felé, nyilván Light siralmas állapotára célozva. – Hogy volt-e valami mód rá…
- Nem hiszem. A tény, hogy sikerült bejutnia a főhadiszállásra azt mutatja számomra, hogy a befolyása messzebbre terjedt, mint azt sejtettük vagy elképzelni mertük. Rájöttél már, hogyan tette?
- Emlékszel bármire is?
- Nem sokra – ingatja a fejét óvatosan Light. – Azt mondtad, megtámadott engem, ugye? – Elfintorodik, ahogy az emlékezésre tett erőfeszítés hatására fájdalom nyilall a halántékába. – De hogyan jutott be?
 - Watari megtalálta az ismétlődő részt a biztonsági kamerák felvételén. Feltörte  a rendszerünket.
- Azt hittem, feltörhetetlen.
- Mi is úgy gondoltuk. Tévedtünk.
- A lényeg, hogy mindketten túléltük, Kira pedig halott, nem igaz?
- Igen. A kiérkező rohamosztagosok lelőtték. Végignéztem az egészet – fűzi hozzá L baljósan. Én tettem, én.
Reméli, hogy a szavai egy időre elegendő magyarázattal szolgálnak Light számára. Mert jelenleg még nem állnak rendelkezésére a meggyőző fizikai bizonyítékok. Wammy még dolgozik rajtuk. Tudja, hogy egy ponton Light elé kell majd tárnia őket, így tökéletesnek kell lenniük. A felvétel Higuchi haláláról, Light kiáltásai (Kiraként, de ez nem lényeges), nem ölhetsz meg, nem teheted, és az összes pazar részlet.
 L végigméri Lightot, de a fiúban most csak egy újabb szempárt lát, amely elől rejtőznie kell. Ez hát egy hosszas száműzetés kezdete.
Hiányzol, akarja mondani Lightnak, de nem teszi, mert tudja, hogy a fiú szemszögéből nem lenne értelme a szavainak. Így hát csendben marad.
A Doktor is megjelenik, hogy megvizsgálja Lightot. A fehér köpenyét kimonóként húzta össze magán, és az övet pont a köldökén sikerült csúcsos csomóra kötnie, átfogva a nem kis kerületű derekát. Mindezen részletek ellenére megkérdőjelezhetetlen tekintélyt és professzionalizmust sugárzik.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdi dallamos iróniával.
- Elég jól, köszönöm – feleli L faarccal, amivel kiérdemel egy neheztelő pillantást a Doktortól, amit azonnal a lehető legszeszélyesebb kuncogás követ.
- És a fiatalember odalent? – Kihúz egy kórházi széket az ágy alól és lehuppan Light ágya mellé.
- Voltam már jobban.
 A fejfájás még kitart, de mostanra már sikerül többnyire ignorálnia azt, kivéve a hevesebb görcsök esetében, amelyek jó fél óránként törnek rá. Nem próbált szilárd ételt enni, és a gyomra legapróbb fejmozgásra tett reakciójából ítélve ez a legjobb döntés a jelen pillanatban.
L felpipiskedik a székén, hogy még jobban felügyelni tudja a Doktor és Light között zajló beszélgetést.
- Mellesleg, nem gondolom, hogy ez szokványos kezelés lenne agyrázkódásra – néz Light az infúziós állványra.
- Nem zárhatjuk ki a mérgezést – vágja rá a Doktor.
- Azt akarja mondani, hogy leütöttek és megmérgeztek?!
L közel áll ahhoz, hogy megpofozza a Doktort, de helyette csak egy fenyegető pillantást küld feléje, megkockáztatva, hogy Light is észreveszi. Szerencsére azonban Light mással van elfoglalva: az orra elé tartott tollra bámul.
- Tudná a szemével követni, kérem – utasítja a Doktor.
Light megteszi, ami tőle teli, de amikor a toll mozgása arra kényszeríti, hogy oldalra fordítsa a fejét, érzi, hogy megint émelyegni kezd.
A Doktor türelmesen tartja neki a műanyag tálkát.
- Nem rosszabbodott a fájdalom? – kérdi aztán.
- Nem, de jobb sem lett sokkal.
- Ezt most kiveszem – érinti meg a Doktor a tűt Light karjában. Az utolsó tasak infúzió üresen lóg az állványon. Light felszisszen, ahogy a Doktor eltávolítja a tűt a vénájából. L megkönnyebbülten sóhajt fel. Végre vége.
 - Azonnal küldök egy ápolót tolókocsival, hogy lefuttathassuk a többi tesztet. Csak hogy biztosan minden rendben van-e.

Pár preccel később Light segélykérő pillantással szakad el L-től, ahogy az ápoló kitolja a kórterem ajtaján, és L-nek valahogy sikerül egy bátorító félmosolyt az arcára erőltetnie.

*


Amíg Lighton tesztek sorozatát hajtják végre, L felsétál a tetőre. Egy fontos, régóta esedékes találkája van ott valakivel.
- Szokatlan, hogy te keresel fel engem, nem pedig fordítva.
B a tetőt az egy negyven méteres zuhanástól elválasztó vaskorláton egyensúlyoz. L átvág a beton placcon és megáll előtte, felnézve B arcába. Talán először igazán figyelve rá.
Mert most észreveszi az íriszének árnyalatait, és a halvány szeplőket a vakolatvastag alapozóréteg alatt, ami L sápadtságát hívatott imitálni; a rajzolt szemöldökvonalon makacsul kívül növő szőrszálakat. Mindazokat a részleteket, amelyek L-t kivonva maradnak belőle.

- Meg akartam köszönni neked.
B szemei elnyílnak a meglepetéstől. (Ez mellesleg nagyon is L-hez hasonlóvá teszi.) Leguggol a korláton; az arca pár centivel L-é felett lebeg.
 - Nem értem.
L önelégült mosolyra húzza a száját.
- Az is szokatlan, hogy te veszted el a fonalat a beszélgetésünk során, nem pedig én.
- Fogd be! – puffog B, és egy energikus ugrással leugrik a korlátról, L mögött landolva a tetőn. A leérkezésének nincs hangja. L megpördül, hogy kövess a tekintetével.
- Nos, ahogy mondtam, csak meg akartam köszönni – von vállat. – Az ügy le van zárva.
Ez alkalommal B óvatlanul hagyja, hogy a bizonytalanság kiüljön a vonásaira, amelyek egyébként mindig torz fintorba vannak merevedve. – Valamint – folytatja L -, azt gondolom, itt az ideje, hogy te és én végleg búcsút vegyünk egymástól.
L általában szereti azt gondolni, hogy minden eshetőségre fel van készülve. Hogy B megpróbál vitatkozni vele, esetleg nekitámad. De nem ez történik.
Beyond közelebb lép, és szomorú tekintettel néz L szemébe.
- Nem öltem meg őket, ugye tudod? Ártatlan voltam a bűntényben, amiért a kis barátod meggyilkolt.
 - Tudom – hallja L a saját hangját, mielőtt Beyond közelebb hajolna, és egy csókot lehelne az ajkára, annyira finoman, hogy össze lehetne téveszteni a Tokió felett átsüvítő őszi szél érintésével.
L előbb beleborzong, aztán felemeli a kezét, hogy megkapaszkodjon a fehér ingben Beyond karján. Sajnálom. Sajnálom, hogy meg kellett halnod, és sajnálom, hogy rajtad nem segíthettem.
A szavak kimondatlanok maradnak, mégis, B megérthette őket, mert pár pillanattal később L arra eszmél, hogy egyedül ácsorog a tetőn, a levegőt markolva, mint valami idióta.

*
Így hát elkezdődik.
L visszasétál a kórterembe.
- Hogy mentek a vizsgálatok?
- Lassan és unalmasan. Hol voltál?
- Utasításokat adtam Watarinak a Kira ügyről való sajtónyilatkozatokat illetően.
Light gyanútlan tekintete furcsa módon arra emlékezteti L-t, hogy ilyen lehet egyedül ácsorogni a kivégzőkamrában. Nyel egy nagyot.
Light lesz az, aki kinyújtja a kezét, megfogva L hideg ujjait.
- L.
- Hm?
- Köszönöm.
- Mit is?
- Hogy megmentettél.
Ó. Nos, igen. Talán valóban sikerült. Talán lehetnek hihetetlen mázlisták, ezegyszer.
- Nincs mit megköszönnöd, Light. Biztos vagyok benne, hogy a helyemben te is ugyanezt tetted volna.

3 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Nagyon tömören a kommentem csak annyi, hogy IMÁDTAM. De ezt muszáj kifejtenem, azt hiszem maradok ilyen körülményes kommentelő :D Először is, imádtam, hogy 2018-ban Death Note fic, annyira, hogy el is kezdtem újranézni, persze csak a 25. részig, sajnos az a fajta elvakult rajongója vagyok az animének, akinek az egész történet L és Light harcára, kapcsolatára épül, aki N és M létezését mindössze a készítők pillanatnyi elmezavarként képes értelmezni és annyira kiábrándítóan nevetségesnek tartja, hogy N győzheti le Kirát, hogy végül arra eszmél, sajnálja, hogy nem egy istenkomplexusos sorozatgyilkos uralja ezt a furcsa, L nélküli világot. Erről még külön oldalakat tudnék teleírni, de egyrészről ennek semmi köze a fichez, másrészről meg reménykedem a folytatásodban és egy méltóbb befejezésben (bár én így is egésznek érzem ezt a történetet, L zárómondata bizsergetően tökéletes lezárása ennek a szálnak).
    Másodszor imádtam, hogy egy számomra teljesen új nézőpontból ragadtad meg a történetet, az én értelmezésemben mindig Light volt a kezdeményező, a domináns, az impulzív, L inkább csak afféle ellenpólusként funkcionált, aki valahogy önmagában is képes volt érdekes lenni, de az igazi különlegességét csak Lighttal együtt értelmezve tudtam megragadni. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani az én karakter-érzékelésemet, mint amit az egyik Sherlock elemzésedben fejtesz ki: Moriarty, ebben az esetben Light, a valódi zseni, míg a nyomozó "csak" kivételesen okos, de hiányoznak belőle a zseni intuitív képességei. Viszont ezáltal L sokkal emberibbnek is tűnt, meggyőződésem, hogy L a maga furcsa értelmezésében őszintén a barátjának tekinti Lightot, igénye van rá, hogy valaki megértse őt, ez az igény azonban szerintem Lightból szinte teljesen hiányzik és ez inkább istenszerűvé, emberidegen lénnyé teszi. Nekem legalábbis ez volt a legerősebb benyomásom a kapcsolatukról, viszont te egészen más irányból közelítettél és nagyon elgondolkodtató volt megtapasztalni ebből a nézőpontból is a történetet. Egyrészt, mert úgy érzem a két értelmezés nem zárja ki egymást, másrészt mert ezáltal még sokrétűbbé tetted számomra L karakterét. Kifejezetten tetszik az is, hogy ezt egy kivételes, véleményem szerint erre a legalkalmasabb helyzetben mutattad be, mikor Light az emlékei híján mentes Kira bűneitől és számomra itt kezdődik a zsenialitása ennek a ficnek, szétválasztani az igazságra, a jóra törekvő Lightot az istenkomplexusos, rögtönítélő Kirától, utólag szinte kézenfekvőnek hat, nekem hatalmas rádöbbenés volt ez az értelmezés, én Lightot alapvetően tartottam gonosznak, sérültnek, akinek a lista csak egy eszköz volt, hogy a benne rejlő abnormalitást a felszínre hozza. Szóval én csak most, 2018-ban, a ficnek hála láttam meg az érzékeny, a sérülékeny Lightot, de éppen ezért valahogy még zseniálisabbnak tartom azt a megoldását a történetnek, hogy ennek az ép, jó Lightnak a védelmében végül L-nek kell "gonosszá" válnia (persze ez egy nagyon lebutított verziója most ennek a sokrétegű történetnek, de egyelőre ez az, ami igazán mélyen ragadott meg, különösen a "Biztos vagyok benne, hogy a helyemben te is ugyanezt tetted volna" zárással üt számomra igazán erősen).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Harmadrészt (mert már megint nem tudom rövidre fogni :D) a BB szál miatt imádtam, egyrészről azért, mert B-t alapvetően egy rendkívül érdekes, világirodalmi szinten is szinte páratlan karakternek tartom, mikor a novellát olvastam engem teljesen átvert, végig reménykedtem, hogy ő L, és a rádöbbenés freudi értelemben volt kísérteties, elborzasztóan groteszk, szóval már csak ezért is imádom ha beemelik egy DN ficbe. De az egészen fantasztikus számomra, hogy a te ficedben az L-B párhuzam kísértetiesen hasonlítható Light és Kira párhuzamához, ők is egymástól szinte teljesen elválasztható entitások, mégis olyan mélységben vannak a másik gondolataiban, hogy közben teljesen összetartozóak, szóval nagyon egyszerűen fogalmazva, míg Light sötét oldala Kira, addig L-é B. És mindezt tovább mélyíti az ép-sérült skála összemosódó határai, ami igazán lenyűgöző, különösen, ahogy L küzd, azért, hogy önmagát épként definiálhassa, illetve, ahogy ehhez hozzákapcsolódik a szobor-ember párhuzam, hogy L azáltal sérül B szerint, hogy emberré válik, nekem ez külön tetszett, mert itt láttam meg azt az "emberszerűtlenséget" L-ben, amire a te nézőpontodnak köszönhetően döbbentem rá. B-vel kapcsolatban még azt is muszáj kiemelnem, hogy egyszerűen zseniális, ahogyan felépítetted a történetben, először csak egy szempár, egy hang, majd testet ölt és végül már tapintható, érezhető és ezáltal elengedhető is (vagy legalábbis én úgy értelmeztem, hogy el végül megérti és el tudja engedni a maga démonát).
      Csak bízni tudok benne, hogy mindezt nem ócska belemagyarázásnak tartod, sajnos ennél jobban nem tudom megragadni, hogy miért imádtam annyira ezt az írásodat, mint, hogy kigyűjtögetem, hogy mi mindent adott nekem ez az alkotás, de ami a lényeg, hogy köszönöm, hogy olvashattam, reménykedve várom a folytatást, borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy milyen mélységeket lehet feltárni még ebben az univerzumban, illetve elnézésedet kérem, amiért a közléskényszeremet és a középiskolásszerű műelemzési képességeimet a kommentszekcióban élem ki :D

      Törlés
  2. Szia!

    Nem tudom, mennyire hihető, mindenesetre így van: amikor előszr néztem az animét, a 25. részig jutottam. A 25. rész akkora sokkot okozott, amiből csak két év után sikerült annyira kilábalnom, hogy be tudjam fejezni. (Így pl. azt sem tudtam elég sokáig, hogy Light meghal a végén.) Így teljesen meg tudom érteni, amit írsz, annak ellenére, hogy idő közben azért - főképpen persze a ficeknek köszönhetően - megláttam a fantáziát N és M karakterében is. De nem hiába L minden idők egyik legemlékezetesebb anime karaktere, sokan joggal érzik becsapva magukat, amikor a készítők előhúzzák helyette N-t.

    B vel kapcsolatban: a könyvet olvasva nekem végig volt egy olyan érzésem, mennyire jobban meg lehetett volna ezt csinálni anime/manga formájában. Valahogy nekem hiányzott a vizuális közeg ahhoz, hogy a hasonlóságuk hátborzongató tudjon lenni, ami fura, mert általában inkább könyves vagyok.
    Viszont olvastam vele egy piszokul zseniális ficet angolul (a címe, ha jól emlékszem, What's my name?), és ennek köszönhetően menthetetlenül beleszerettem.

    Az intuíció, úgy tűnik, visszatérő témám - itt egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy L intuitíve igenis tudta, hogy Light Kira (és hogy ő hamarosan meg fog halni), mégis, mivel ragaszkodott az elveihez és ahhoz, hogy logikus következtetések és bizonyítékok által mindenki más számára is egyértelművé tegye ezt, elbukott. Light-nak ugyanis épp az a zsenialitása, hogy azt használja álcának, aki/ami valójában volt a notesz megtalálásáig. L-t leszámítva így senki nem lát át ezen a maszkon, de L is néha azt hiszi - a fickben legalábbis mindenképp -, hogy csak káprázott a szeme...És emiatt lesz lenyűgözően érdekes számára Light.

    Azt nem gondolom, hogy Kira teljesen különállóan létezne Lighttól, csupán azt, hogy L-nek így, őket különvlasztva valamivel kényelmesebb kezelnie azt a morális dilemmát, amibe keveredik. Viszont maga is jól tudja, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

    Köszönöm az 'elemzésed', igazán érdekes volt olvasni! Megint elgondolkodtatott a Light/Kira kérdésen, amit már kb. hatszázféleképpen értelmeztem magamban, de mindig találok benne újdonságot.

    A folytatás jön lassan, angolul sok megvan belőle, le kellene fordítani/finomítgatni, aztán felteszem majd.

    Puszi,

    Lidércke





    VálaszTörlés