2018 van, és én Death Note fanficet posztolok.
Valójában persze egy régebben elkövetett, angol nyelvű írásom fordítása, amelyhez mostanában kacérkodom a folytatás gondolatával. Tulajdonképpen azt boncolgatja, mi történt volna, ha L kicsit még intuitívabb, illetve nem ragaszkodik annyira a saját szabályaihoz.
Figyelmeztetések nagyjából a szokásosak, erősen 18 +.
Mozgási szabadságfok
Lightot szemmel láthatóan felzaklatja L ötlete.
- Képtelen vagyok arra, hogy ilyen gyalázatos módon manipuláljak egy másik
embert – mondja ártatlanul.
Ó, hogy L mennyire gyűlöli. Light őszintén sértett ábrázatának a látványa
arra indítja, hogy a puszta öklével rendezze át azt. A pír, ami elönti Light
arcát, nyílt fenyegetést jelent L egész eddigi kromatofób létezésére.
- Számomra az egy másik ember érzelmeivel való visszaélés a legaljasabb, legmegbocsájthatatlanabb
bűn, amit bárki is elkövethet – önt Light még több olajat a tűzre.
L röviden fontolóra veszi, hogy letuszkolja a laptopját a fiú torkán.
“Lehetséges lenne? Valóban
megváltozhat a személyisége ennyire hirtelen?”
Mert ebben a pillanatban Light nem hazudik: tényleg elborzasztja L-nek az
az ötlete, hogy Misa Light iránti érzelmeit kihasználva próbáljanak többet
megtudni a második Kiráról.
L mindig is büszke volt a mély emberismeretére, ami csak annál is inkább
lenyűgöző teljesítmény, ha valaki figyelembe veszi a szinte teljes remeteséget,
amelyben él. Nem szükséges, hogy ténylegesen találkozzon az adott személlyel
ahhoz, hogy a lelke legrejtettebb titkait is ismerje; sőt, a személyes
találkozás sokszor még inkább hátráltatja is, tekintve, hogy az illető előbb
vagy utóbb úgyis hazudni fog, és L-nek olyankor értékes másodperceibe kerül a
valóságot elkülöníteni a valótlantól.
Azonban Lightnak most sikerült összezavarnia őt.
A tények ellentmondanak a viselkedésének, a hanghordozásának, a
nyíltságának… Nyoma sincs annak a mindig ugrásra kész, feszült figyelemnek, a
szoros ellenőrzés alatt tartott, tökéletesen kontrollált arckifejezésnek,
amelyeket nyilvánvalóan Light állandó pengeélen való táncolása követelt meg.
Bizonyos értelemben L úgy érzi, ma este először találkozott Lighttal.
“Mi a fene folyik itt?”
*
Ez az új Light sérülékeny, jön rá L nagyon hamar. Igen, még mindig az a
reményteli, ígéretes éltanuló, aki nagyon is képes kiállni magáért amikor úgy
hozza a szükség, azonban a falak, amelyek eddig körülvették, elzárva őt L elől,
egyszerre eltűntek.
Ez L-t viszketős idegességgel tölti el, főként amikor az első hét végére
világossá válik, hogy Light kezd kicsit megszédülni a detektív közelségétől,
valószínűleg inkább a magánzárkában eltöltött hosszú időnek és a jelenlegi
összezártságuknak, mintsem valós vonzalomnak köszönhetően. Tekintve, hogy jelen
pillanatban L jobb csuklójához van bilincselve, egy egészséges
Stockholm-szindróma sincs teljesen kizárva. L nem akar ezen komolyabban
elgondolkozni, hiszen a helyzet már így is elég kellemetlen. Még csak az
hiányzik, hogy egy hormontúltengéses tinédzserrel is számolnia kelljen az amúgy
is egyre inkább gordiuszi csomóvá bonyolódó nyomozás során.
Szerencse, hogy Light előbb vetné magát le a tetőről, mintsem hogy konkrét
lépéseket tegyen a pocsékul titkolt vágyai megvalósításának irányába. Nem, igazán
nem Light hibája, csupán L igen kifinomult megfigyelőképességének a számlájára
írható, hogy jelek ennyire ordítóak.
Tessék, például a legelső napon, amit egymáshoz láncolva töltöttek, Lightnak
semmiféle gondot nem okozott, hogy átöltözzön L előtt a pizsamájába. Most pedig
takaró alatti akrobatikát igényel az is, hogy az ingét átvegye; eleinte azzal
sem volt problémája, amikor különféle testrészeik egy másik test hirtelen jött
közelségére nem számítva a legváratlanabb pillanatokban összeértek, egymásnak
ütköztek. Könyökök vágódtak bordák közé, kézfejek súrlódtak, térdek nyomódtak
combok puha húsába. Most Light úgy reagál erre is, mint hirtelen áramütésre,
pedig időközben megtanulták úgy koreografálni az mozdulataikat, hogy azokkal a
lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozzák a másik számára.
Most Light egyszerre szemérmes lett, állapítja meg L, ahogy Light a takaró
alól lerúgja a pizsamanadrágját a padlóra egy dühödt fújtatás kíséretében.
Emellett gyakran elpirul.
Ha ezek az elpirulások nem
lennének, L talán még azt az eshetőséget is fontolóra venné, hogy Light csak
színészkedik. Mert nem lehetséges, hogy valaki ilyen hirtelen és ilyen
gyökeresen megváltozzon, mindenféle
magyarázat nélkül.
Az egyetlen elképzelhető
magyarázatot L elméje ugyanis képtelen elfogadni: hogy Light nem Kira, és talán
sosem volt az. Hogy Kira hatalma kiterjed arra, hogy embereket tudjon
manipulálni, a bájaivá tenni őket, aztán elfeledtetni velük a gyilkosságokat,
ha úgy tartja kedve.
Nem, L nem hajlandó
elfogadni ezt a magyarázatot. Minden nyom egy olyan elmére mutat, mint amilyet
L Lightéban vélt felfedezni, amikor először találkoztak, amikor először
beszéltek egymással ott az egyetemi kávézóban. Light akkor kétségtelenül Kira volt. L még most is érzi az adrenalin ízét
a szájában, ahogyan a beszívott levegő egyszerre édesebb volt és a szívverése
gyorsabb, mert igyekezett lépést tartani Light száguldó gondolataival. L jól
emlékszik, milyen volt végre élőnek éreznie magát.
És mostanra mi maradt? Egy
zsákutca. Egy tizennyolc éves taknyos a lehető leghétköznapibb megfelelési
kényszerrel és idegesítően tágra nyílt, L-re szegezett szemekkel. (L számára
nem újdonság a pszichózissá fajult csodálat. De erre most végképp nem szeretne
emlékezni.)
Igen, ebben a pillanatban is magán érzi Light tekintetét, mint egy finom
érintést a tarkóján, és ijesztő, hogy az érzékei milyen gyorsan hozzászoknak a
fiú jelenlétéhez. Hirtelen Light irányába fordul, csak hogy elégedetten lássa
annak zavarát, amiért L bámészkodáson kapta.
- Mit nézel? Irigy vagy a
tortámra?
*
Időnként találkozniuk kell Misával. Ez normál körülmények között is
idegőrlő lenne L számára, pláne abban a depresszív idegállapotban, amibe az
utóbbi napokban süllyedt. Maga is csak most ébred ennek a tudatára, amikor
Light felhívja a figyelmét a lelkesedésének hiányára.
- Motivált? Tényleg nem vagyok az. Valójában elég levertnek érzem magam. Depressziósnak.
A címkézés néha segít: legalább tudja, mire számítson. Végül is, nem ez az
első eset, hogy látszólag leküzdhetetlen akadályokba ütközik egy nyomozás
során. Mindig ugyanaz a nóta: egyre hosszabbra nyúló napok, amelyek a laptopja
előtt kuporogva találják, és az éjszakák, amelyek ugyanúgy nem hoznak
megnyugvást a ketrecben szűkölő gondolatai számára. A laptop hűtőjének halk
duruzsolása, és az egyre növekvő nyomás a dobhártyáján. L beleborzong az
emlékekbe, és gyorsan egy újabb adag tortát gyömöszöl a szájába, de késő, mert
máris az eszébe ötlik az a két évvel ezelőtti torontói nyomozás, amikor hetekig
nem tudott kimozdulni a holtpontról. (Azóta megrögzötten gyűlöli a hó
látványát.)
Persze Light sosem értené meg mindezt, így L nem veszi a fáradságot, hogy
megpróbálja elmagyarázni neki. Hogy is érthetné a Mr. Kis Tökéletes a
reménytelenség ezen mélységeit, teszi fel magának a költői kérdést L. No és még
ha meg is értené, L vonakodna sebezhetőnek mutatni magát.
Így tehát egyedül kell kimásznia belőle. Beletelik majd néhány napba, de
végül a dolgok vissza fognak állni a rendes kerékvágásba…. Vagy legalábbis a
szokásos rendetlenbe.
Csak ne lenne ez az őrjítő tehetetlenség-érzete. Nem számít, hányszor megy
keresztül mindezen, L nem tud hozzászokni, hiszen annyira különbözik attól, ahogyan
egyébként intézi a dolgait. Kezdeményező, domináns, kiszámítottan impulzív.
Épp, ahogy Light a következő pillanatban behúz neki egyet: keményen és
váratlanul.
Szemet szemért, gondolja, de már tudja, hogy ez nem lesz
elég: vért kell látnia, csontok ropogását kell hallania, éreznie kell, ahogy a
kése áthatol Light bőrén, mélyen a húsba merülve.
- Azt akartam, hogy te legyél Kira - mondja neki tehát, és egyúttal saját magának
is, megszabadulva ezáltal a nehéz súlytól, amit napok óta cipelt.
Light ismét megüti: az ökle őszinte és nem hagy teret L belső monológjának.
L csak sokkal később fogja analizálni ezeket az érzéseket, miközben a vért
öblíti a pólójából a férfivécében, és Light a fülkében az anyjával beszél
telefonon. L ekkor ferde örömmel dagonyázik majd az önmaga iránti utálatában.
Mert ideje szembenéznie vele: kétségbeesetten akarja, hogy Light legyen
Kira. Soha semmit nem akart még ennyire, még azt a mézespuszedlit sem, amitől
Wammy eltiltotta, amiért véletlenül felgyújtotta a könyvtárat karácsonykor az árvaházban.
Ítélkezni akar Light Yagami felett: el akarja ítélni a makulátlanságáért, a
feddhetetlenségéért. Le akarja leplezni, el akarja őt pusztítani, azzal a
kétségbeesett dühvel, amivel a sérült dolgok akarják elpusztítani az épeket.
Mert akkor a sérült többé nem lenne
más, mint az ép egy szinonimája. (És
a rég halott, rég elfeledett pszichotikus rajongó most kacag L háta mögött, hát ismét találkoztunk, drága.)
Nem lehetséges, hogy mindez igaz legyen: minden, ami ebben a pillanatban
Light. Az összes segítőkész gesztus, a motivációs beszédek, a bíztató, széles
mosolyok. Nem lehetséges, mert ha mindez igaz lenne, az azt jelentené, hogy ő,
L, valóban sérült.
Azt akarja, hogy Light legyen Kira.
Lightnak Kirának kell lennie, L üdvösségéért.
*
És mivel L nem bánná, ha Light legalább annyira szenvedne, mint ahogyan
ő, a következő logikus lépés az, hogy egy mozidélutánra invitálja. Wammy az
egyik üres teremben rendez nekik házi vetítést. A két karosszék között nagyívű
U betűt t írva lóg a lánc – mostanra már mindketten ösztönösen tudják, melyik
oldalra kell ülniük, hogy elkerüljék az összegabalyodást. Nem is gondolnak rá -
olyan természetes ösztön számukra, mint a lélegzés.
Az L által körültekintően kiválasztott felvétel valóban a Kira utáni
nyomozás során készült, még mielőtt a gyanújának célkeresztje végképp Lightra
fókuszált volna. Egyszerű magyarázat Light számára: szeretne még egyszer végig
menni a felvételeken, hátha Light kiszúr valamit, ami elkerülte L figyelmét.
Amit viszont nem oszt meg Lighttal, az az, hogy ez a házimozi est egyben
remek alkalom arra, hogy közelről megfigyelje Light reakcióit különféle
szituációkra. Vajon valóban csak megjátssza a szende elpirulásokat, az ártatlan
szemeket?
Remek szórakozás lesz, gondolja L, miközben elindítja a videót.
Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül máris egy felhevült szexjelenet
közepén találják magukat. L felmarkol egy adag popcornt és Lightra függeszti a
tekintetét.
Meg kell hagyni, a fiú
mindent megtesz, hogy irányítása alatt tartsa az arcvonásait. Igazán nem az ő
hibája, hogy szánalmas vereséget szenved. (Mindig is ez volt L kedvenc része a
felvételen.)
- Ismerős helyzet, Light?
– kérdezi lazán.
Nincs hihető indok, amiért
L ilyesmit kérdezhetne Lighttól, és egyébként is, a választ már régen
kikövetkeztette. Rég rájött Light megjátszott érdeklődéséből, amivel azt a
bizonyos magazint lapozgatta, hogy Lightnak nincsenek tapasztalatai ezen a
téren, sőt, még csak a közelében sem járt soha. Ami meglepőbb, hogy ez a
helyzet Misa színrelépése óta sem változott… vagy talán nem is annyira meglepő,
ha L figyelembe veszi az utóbbi napok fejleményeit.
Nem, talán tényleg semmi meglepő nincs benne, L filózik, miközben Light elfordítja a fejét; az
arca vörösen izzik még a képernyő hideg fényében is.
- Nem – válaszolja végül,
tőle szokatlan módon az alsó ajkát harapdálva. Látszik, hogy óvatosan
megfontolja a következő szavait. – És te?
- Persze – ismeri el az
igazat L. Újabb adag popcornért nyúl. Ez
kezd érdekes lenni. – Igaz, nem én
voltam felül, teszi hozzá hanyagul, csak hogy a szavakkal megakassza a
felszínre bukkanó emlékeket. Érzi a nyomást a tudatának határán.
(- Merev
vagy, mint egy márványszobor, és nem a jó értelemben - panaszkodott B ahogy
egyre mélyebbre nyomult L tökéletesen mozdulatlan testébe.
– Te ragaszkodtál ehhez – emlékeztette L unott hangon.
- Talán ha elég mélyre hatolok, találok benned valami emberit.
- Meglehetősen kétlem, drága.)
Eddigre Light magában eldöntötte, hogy a legcélravezetőbb taktika, ha eggyé
válik a fotellel: a lábait elszántan a földhöz szögezi és mindkét kezével
görcsösen markolja a karfát. De még így is, az arca hazudni próbál: a közömbös
félmosoly, a jól mulató tekintet teljesen mást próbálnak sugallni az elfehéredő
ujjpercektől és a megfeszült vállaktól.
Érdekes, gondolja L. Szóval ilyen vagy, amikor éppen hazudsz.
Természetesen nincs kétsége afelől, hogy Light már számtalan alkalommal
hazudott neki. De bármennyire is gyűlöli beismerni, sosem sikerült elkapni az
árulkodó jeleket a fiú hanghordozásában vagy a testbeszédében. Nem voltak
félrenézések, arc elé emelt kézfejek, hamisan csengő intonáció. Egész eddig. Ez
most egy őszinte hazugság, itt
előtte.
Ha nem ismerné az előzményeket, L szinte bájosnak tartaná.
*
Az éjszakáik általában a következőképpen zajlanak: L nem csak akkor
tűnik fel, hogy aludnia is kellene, amikor odakint már kezd pirkadni, vagy
amikor Light mellkasa az addigi függőleges helyzetből vízszintesre vált
mellette az ágyon. Ilyenkor L elfordítja a laptopja képernyőjét, hogy a fénnyel
ne zavarja Lightot az alvásban – a fiú különösen érzékeny erre, úgy tűnik -, és
aztán minden tőle telhetőt megtesz, hogy kizárja Light zokogásának hangjait,
amíg az álomba sírja magát. Fél órával később ugyanígy tesz a Light vergődését
kísérő neszezéssel, miközben a fiú álmában L számára láthatatlan ellenségekkel
hadakozik.
L néha elgondolkozik, miért csinálja ezt Light. Miért akar mindenáron
aludni, ha ez ilyen kellemetlenségekkel jár? Az alvás a gyengéknek való, állapítja meg ismételten.
- Rémálmok? – kérdezi néha unottan L, amikor Light hirtelen felriad, a haja
izzadt homlokához tapadva.
Máskor Light hangtalanul ébred: a szemei egyszer csak kinyílnak és
felnéznek L -re, épp, ahogyan most is teszi.
- Lehet, hogy mégis én vagyok Kira – mondja elszörnyedve.
- Mostanra már rájöhettél volna, hogy ez a trükk, hogy úgy csinálsz, mintha
nem emlékeznél semmire, nem fog beválni.
- De ha egyszer nem trükk! Azt hiszem…
- Mit, Light? Mit hiszel? Gyerünk, ki vele.
L hideg tekintete végre a fiú felé fordul, remélve, hogy kicsikar belőle
egy vallomást. Ám Light nyilvánvalóan nem erre a reakcióra számított. Lesüti a
szemét, mintha a takaróból kilógó cérnaszálat vizsgálná figyelmesen.
- Ryuzaki…
- Hm?
- Megígérsz nekem valamit?
- Előbb el kell árulnod, mit, attól
tartok.
- Nem akarom, hogy olyasmiért
végezzenek ki, aminek az elkövetésére nem is emlékszem. Ha valaha is sikerül
bebizonyítanod, hogy tényleg én vagyok Kira, kérlek, ne engedd, hogy
kivégezzenek úgy, hogy nem emlékszem semmire.
- Az valóban elfogadhatatlan lenne –
helyesel L. – Azonban sajnos az a probléma, hogy elég nehéz bebizonyítani, hogy
valaki mire emlékszik, és mire nem. Én pedig sajnos nem látok bele a fejedbe,
Light-kun. Ennél fogva nem ígérhetem meg, amit kérsz tőlem.
Mintha egy baljós borulás vonulna át Light arcán, elmosva a kétségbeesést
és csak hideg dühöt hagyva a helyén. A fiú hangja égeti L bőrét, amikor ismét
megszólal.
- Lehet, hogy tudsz néhány dolgot az
igazságszolgáltatásról, de fogalmad sincs a kegyelemről, igaz? Belülről hideg
vagy, mint egy jégtömb, L. Eddig felnéztem rád, de most csak sajnálni tudlak.
L hosszasan szemléli Light arcát.
- Mond csak, Kira, te vajon mutatnál könyörületet irányomba?
Gondolkoznál-e, vajon csak egy másodpercig is azon, hogy végezz velem?
- Csak sajnálni tudlak – ismétli meg Light fejcsóválva, és elfordul L-től.
L pedig visszatér a megszokott rutinjához: próbálja figyelmen kívül hagyni,
ahogy Light álmatlanul forgolódik mellette hajnalig.
*
L szinte sosem álmodik, mivel L szinte sosem alszik.
Azokban az álmokban, amelyeket L (szinte) sosem álmodik, B szeme vörösen
izzanak, látható kifejeződést adva annak a nyugtalanító, természetfeletti
aurának, ami B-t jellemezte, amíg élt.
B szemei sötétbarnák voltak,
emlékezteti magát L. Tehát biztosan álmodom.
- Mint egy kőszobor, L. Azon
gondolkozom, vajon képes vagy-e egyáltalán vérezni? Szeretném látni.
L álmában arra gondol, hogy emlékszik erre, hogy ez a valóságban is
megtörténhetett. A kés. A vér.
B nevet, és a magas, sipító hang lyukat üt az álom valóságának törékeny
szövetén körülöttük.
- Mi olyan vicces? – kérdi L némán.
A reggeli fény beszüremlik a réseken, de L még hallja B gúnyos hangját,
ahogy kiemelkedik az álomból.
- Az, hogy végre élővé kell válnod. Nem lehetsz többé az Igazság szobra,
ha ezt meg akarod oldani. És a talapzatról való leugrásba talán beletörik a
bokád, édesem.
*
Néhány nap óta állandóan ébren van, de még mindig látja maga előtt B vörös
szemeit. Az arc kontextusa nélkül csak hatalmasra fúvódott, vörös napkorongok
egy idegen bolygó egén. Ott várnak rá a laptopja képernyője mögött, vagy amikor
kinéz az ablakon, arra várva, hogy Light felébredjen végre.
A fizikai világ, a gondolatai és az álmok közti határ elmaszatolt vonalak,
egymásba olvadnak, ahogy a fagyikehely színei, amit Wammy elfelejtett kivinni
az íróasztaláról pár perccel ezelőtt.
Már nem megy le a közös irodába, és ennek következtében Light sem. Az elmúlt
napokban a szobájukból folytatták a munkát, és Wammy helyettesítette L-t a csapat
számára, a szócsöveként működve. L nagyon is jól tudja, hogy hamarosan még
ennyire sem lesz képes, és hogy az ágyból való felkelés, az evés, tisztálkodás
is nemsokára elviselhetetlen gyötrelemmé fog válni. A gondolat, hogy Light
szemtanúja lesz mindennek, csak ront a helyzeten.
A gravitáció mintha megszűnt volna létezni a szobájukban. Reggel óta minden
súlytalanul lebeg.
Light egy gyönyörűséges, rémült állat a szemközti széken.
A lánc olyan hosszúra nyúlik köztük, amennyire csak lehetséges – L
ösztönösen magányt, távolságot keresne a szenvedéséhez. Most már bezzeg
keservesen bánja, hogy magához láncolta Lightot.
(Light ezzel szemben azon gondolkozik, vajon a lánc végét megragadva nem
ránthatná-e ki L-t ebből, nem ránthatná-e fel a felszínre, de persze tudja,
hogy nem ez a dolgok természete. Mégis, újra és újra elképzeli a jelenetet.)
L utólag nem tudja majd felidézni,
ezúttal mitől szakad el nála a cérna, mint kezdenek el vitatkozni Lighttal,
csak a harmadik, negyedik ütésnél eszmél fel, amikor már teljesen sarokba
szorította Lightot. Mégis, megint és
megint le kell sújtania.
Elég volt ebből… elég volt, hogy mindig igazad
kell, hogy legyen, hogy mindig tökéletesnek kell lenned… tudom, hogy hazudsz!
Hazugság, mind hazugság. Mondtál csak egyszer is igazat, mióta megszülettél?
Áruld el, Light!
- De hát az igazat mondom! – emeli fel Light a
karját maga előtt, hogy megvédje magát a rá záporozó ütésektől.
Szóval mégis csak tudsz
vérezni, Light… látnom kellett, ahogyan vérzel, hiszen olyan vagy mint egy
kibaszott… Szobor.
L leereszti a kezét a felismerés súlya alatt, épp abban a pillanatban,
amikor Wammy besiet a szobába.
- Engedd el, L. Hagyd abba. – A hanga nyugodt, de ellentmondást nem tűrő.
L végre felpillant Light arcára, és a félelem a fiú szemeiben hideg
ökölként vágja mellkason. A tágra nyílt pupillák, a vállak közé húzott fej, a
karok, amelyek még mindig a következő ütést várják. A vihar már nem csak
odabent tombol.
- Sajnálom – mondja hallkan L, és visszabotorkál a karosszékéhez, ahol azonnal
a kedvenc testtartásában helyezkedik el.
Wammy csendben kinyitja a bilincseket, és L nem tiltakozik, nem is reagál.
Light a csuklóját dörzsöli: L előbb azt gondolja, a vérkeringést próbálja
serkenteni, de a mozdulat egyre inkább úgy néz ki, mintha a fiúnak hiányozna a
hideg fém érintése.
- Jelenleg nem biztonságos itt
számodra. Bezárlak a szomszéd szobába – közli Wammy Lighttal. Light előbb
bizonytalanul elindul Wammy után, de aztán megtorpan.
- És vele mi lesz? – Visszafordul L felé, aki eddigre teljes katatóniába
süppedt.
- Nemsokára jobban lesz. Három-négy nap, és ismét önmagaként viselkedik
majd.
Light nem találja megnyugtatónak ezt a választ.
- Nem ez az első eset, hogy így… hogy ez történik vele?
Úgy tűnik, Wammy ezegyszer kifogyott a válaszokból. Light azonban makacsul
nem mozdul, így egy idő után mégis kénytelen megszólalni.
- Mindennek megvan az ára.
Light nem éri be ezzel az ócska, szemfényvesztő válasszal.
- Ennek nem lenne szabad megtörténnie! Hogyan engedheti? Hiszen nem magának
kellene figyelnie rá?!
Wammy szigorú szemei összeszűkülnek.
- És mégis, szerinted mit kellene tennem?
- Tegye vissza a láncot – nyújtja Light az idős férfi felé a karját.
- A saját érdekedben, ezt nem javaslom. Talán te magad nem veszed észre, de
neked is segítségre lenne szükséged.
- Nem érdekel. Tegye vissza a bilincset, most. – Light karja rezzenéstelen.
Az eltökélt hangra, amivel Wammyt utasítja, L is feléjük fordul.
- Tedd vissza a láncot, Watari. Nem fogom bántani többet. Megígérem –
mondja Wammynak, miközben tekintetét mindvégig Lighton tartja.
Ahogy ismét rögzíti L csuklóján a bilincset, Wammy közelebb hajol, hogy az
egykori tanítványa táskás szemeibe nézzen.
- Csak remélni tudom, hogy még mindig tisztában vagy a döntéseid
következményeivel.
Többet nem beszélnek aznap. De amikor Light elalszik az éjjeliszekrény kis
lámpájának fényénél, valamikor az éjszaka folyamán, amikor megint forgolódni
kezd, L fölé hajol. Light bal szeme fel van püffedve, és kezd belilulni. Izzad,
motyog álmában, és L odaadná a fél életét, ha tudhatná, mi ellen küzd Light
ilyen kétségbeesetten. Most még a valós koránál is fiatalabbnak tűnik.
(L-nek eszébe sem jut, hisz soha senki nem merte eddig megmondani neki,
hogy az első dolog, ami meghökkenti azokat, akiknek felfedi az arcát, az a
nyomozó kora. Senki nem számít egy huszonéves suhancra.)
L finoman megérinti a vállát, amire Light azonnal felriad. Meglepetten
pislognak egymásra néhány pillanatig.
- Felébresztettél.
L már épp mentegetőzni kezdene, amikor rájön, hogy Light hangjából
teljességgel hiányzik a szemrehányás.
- Megint rémálmod volt. Szeretnél beszélni róla?
Light az álomtól még ólmos kezével megdörzsöli a szemét.
- Mindig ugyanaz. A kivégzőszoba közepén várok. Egyedül. Próbálok emlékezni
rá, miért vagyok itt. Tudom, hogy a csapóajtó bármelyik pillanatban kinyílhat a
lábam alatt, és még előtte eszembe kellene jutnia, de nem megy, nem tudom
felidézni. – Light ülő helyzetbe tornássza magát az ágyon, a fejtámla tetején
nyugtatva a tarkóját. A feje most egymagasságban van L-ével, ahogy felé fordul.
– Nem akarom így végezni, L.
- Nem fogod – mondja L megfontoltan, tartva a szemkontaktust. Az eső
odakint monoton dörömböléssel veri az ablaktáblákat, ahogy a súlyos cseppek
átáztatják az éjszakát.
- De ha nem sikerül elkapnunk Kirát…
- Azt mondtam, nem fogod így végezni, nem hallottad? A szavamat adom.
Light gyanakodva vonja össze a szemöldökét.
- Mi változott?
- Semmi.
Semmi, csak az, hogy lerángattál a talapzatról, de szarházi. Lerángattál
sárba és mocsokba. Kész vagy számolni a következményekkel?
*
Light a rákövetkező éjjelen csókolja meg L-t.
L először meglepett, habár tényleg nem kellene annak lennie. A csók félénknek
indul, Light ajkainak leheltfinom érintése csupán, de amikor L el akar húzódni,
Light követi őt, úgy tapadva rá a szájával, mintha az élete függne tőle.
- Sajnálom – mondja rögtön utána, és elpirul.
(Ó, az ég szerelmére, gondolja
L.)
- Általában… általában nem
szoktam így viselkedni – teszi hozzá Light magyarázatképpen.
- És remélem, Light-kun
megtartja ezt a jó szokását. Light-kun még mindig a Kira ügy gyanúsítottja,
ennél fogva elfogadhatatlan lenne a részemről testi
kapcsolatot kezdeményezni
vele.
L próbál egy tárgyilagos, távolságtartó hangnemet belőni. Light sértett
arckifejezéséből ítélve sikerült neki.
Mindez azonban meglepően kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megakadályozza, hogy
Light egyre bátrabban keressen vele fizikai kontaktust.
Most is, például: Light szinte L ölében fekszik, szünetet tartva az
adatelemzésben. L hosszú ujjaival játszik, és L valamiért engedi neki, ahogy
egy kedves, de némiképp idegesítő kismacskával tenné az ember.
- Mi történt a másikkal? – teszi fel
Light a váratlan kérdést. – Azzal, aki ez első volt neked?
- Felgyújtotta magát – feleli L faarccal.
Light felkuncog.
- Nem viccelek. – L csak ritkán érzi szükségét magyarázkodásnak, ám ez most
egy olyan alkalom.
- Akkor is. – A kuncogás egy önelégült mosolyba váltott időközben Light
arcán. – Micsoda egy idióta.
L ránéz a fiúra, és most először ötlik fel benne, hogy talán ő is, csak egy
egészen kicsit, kezd belehabarodni.
*
„ - Működjünk együtt legjobb
tudásunk szerint a siker érdekében!”
Light Yagami egy kétlábon járó paradoxon: naná, hogy saját maga válik az
önmaga ellen folyó nyomozás élszurkolójává. L-nek belefájdul a feje, és egy
nosztalgikus pillanatig ismét fontolóra veszi, hogy orrba kellene vágnia
Lightot.
Ám valami visszatartja a kezét. L szeretné azt gondolni, hogy csak B az,
aki belecsimpaszkodik a ruhaujjába. (Mire B megjegyezné, hogy L-nek mindig is
különös tehetsége volt az önáltatásra.)
Egyre nehezebb betartania a saját szabályait – vagy inkább Light teszi ezt
egyre nehezebbé számára. Körmeszakadtáig próbál kapaszkodni a normalitás
valamiféle látszatába, a professzionalizmusának utolsó bástyáiba. (Remegő
kezekkel összekaparni azt az eltört márványtalapzatot.)
Az hajtogatja magának, hogy a nyomozás főgyanúsítottjával enyelegni nem a
legrosszabb dolog, amit ebben a helyzetben tehetne: kétségtelen, hogy például
Matsudával hetyegni sokkal pocsékabb döntés lenne, nem? (Már maga sem hiszi el
a saját hazugságait.)
Közben mindent alárasztanak a színek. Ezerféle szín. Nem csak Light
elpiruló arca, annak rózsás-narancsos árnyalataival, hanem a kék vénák is,
amelyek eltűnnek a fehér pizsama inge alatt, és a tekintete, ami
borostyánszínben sugárzik rá, vagy inkább mézszín, édes-ragadós, émelyítő bárki
más számára, de nem L-nek.
Aztán ott a piros, karmazsin, ami nem az ajkainak színe, hanem véréé, mikor
Lightnak egyszer vérezni kezd az orra, és L akármennyire is akarta őt korábban
vérezni látni, most nem biztos abban, hogy szereti a pirosnak ezt a merész,
agresszív árnyalatát.
Továbbá egy opálos-tejfehér, lepedőbe száradt folt, tanúbizonyságául annak
az estének, amikor L a kelleténél nyilvánvalóan pár perccel tovább enyelgett
Lighttal, ágyék ágyéknak súrlódva a vékony takarón keresztül, és Light máris
hihetetlenül zavarban van.
Borostyán, karmazsinvörös, és opálos tejfehér: mindezek a színek mocskolják
immár L eddig makulátlan létezését.
Néha azt gondolja, hogy mindenki számára láthatóak; hogy a kollegáik egytől
egyig mind észreveszik a változást, de persze nem különösebben meglepő, hogy ez
nem így van. Még mindig ugyanúgy megbíznak benne. Bíznak benne, mint a
Becsület, az Igazság, az Erkölcsi Jó vízmértékében, és csak L van tudatában az
egyre növekvő szakadéknak az ő verziójuk, és aközött az L között, aki egy
perccel hosszabban csókolta Lightot, csak hogy lássa annak zavarát, amint a
takaróra élvez, miközben a jobb kezével L hófehér pólójába kapaszkodik.
*
A boldogság veszélyes dolog olyasvalaki számára, mint L, és ő ezt jól
tudja.
Elszorul a torka, ahogyan
Lightot hallgatja, amint az magabiztosan beszél Namikawával a telefonon, és
közben arra gondol: Örökre az enyém
lehetne.
*
Megfagynak az ujjai a levegőben az egyik mondatot lezáró pont és a másikat
elkezdő nagybetű között. A tarkóján az égnek merednek a finom hajszálak,
először csak a nyakvonalában, aztán le, egészen végig a gerincoszlopa mentén.
Az idegőrlő bizonyosság, hogy valaki van itt vele a szobában, és figyeli őt.
Lassan elfordítja a fejét a képernyőről, az ajtónyílás irányába.
- Mindig résen vagy, nem igaz? - B
az ajtókeretnek támaszkodik lazán. Ahogy mindig, most is L-től koppintott fehér
inget és bő famert visel. – Semmi ok az ijedtségre. Csak azért jöttem, hogy egy
tanulmányi kirándulásra vigyelek.
- Ma inkább ellógnám, köszi – mondja lelkesedés nélkül, és visszafordul a
levelezéséhez. Azaz visszafordulna, de a laptopja időközben eltűnt előle, és ő
maga már nem a főhadiszálláson van.
- Ki mondta, hogy opcionális? – nevet B.
- Tényleg utállak, ugye tudod.
- Tényleg nem utálsz, ugye tudod,
- Hol vagyunk? – vet véget L a gyerekes vitának.
Egy elhagyatott raktárépületnek tűnik. És…
Light is itt van.
Light, mindig frissen vasalt és jólfésült Light, most véráztatta ingben és
az arcát felismerhetetlenné torzító fájdalomban. Fájdalomban, ami, L úgy érzi,
a falakról, az égből csorog rájuk. L elfelejt lélegezni, csak Lightra tud
koncentrálni, ahogy látja, hogy az hadakozik a saját halálával, nem lehet így vége, nem itt, nem most,
és L érzi Light lassuló szívverését, egyre nehezebb és nehezebb, húzza őt is lefelé,
lefelé valahová, ahol csak szégyen és megbánás van, majd végül ezek is
eltűnnek, de a hiányuk, mindennek a fekete hiánya
még elborzasztóbb.
- Ez most történik? – Gyűlöli, hogy a saját hangja milyen megrettent. – Hol vagyunk, Beyond?
- Ebben a pillanatban már mindketten halottak vagyunk, drága.
- Nem lehetek halott, ennek semmi értelme.
- Light Yagami gyilkolt meg.
- Úgy érted, meg fog gyilkolni.
- Gondolom, ha így jobban értelmezhető számodra. – B szokatlanul
engedékeny.
B rángatásának ellenére a ruhaujján, amivel igyekszik őt visszatartani, L
pár lépéssel közelebb sétál. Látnia kell
Light arcát.
Kétségtelenül idősebb most, bár talán csak egy pár évvel. Nehéz a fájdalmon
túl bármit is kivenni: a haláltusa nyomai elrejtik előle Light arcát, ráfagyva
a vonásokra, mint egy halotti maszk. L közelebb hajol, tudtam, hogy meg fogsz ölni, jóval azelőtt végeztél velem, hogy meghaltam
volna, hallja a saját hangját.
Egy mély lélegzettel ébred, mintha a víz felszínét törné át, ahogy
felbukkan.
- Nem kellene a képernyő előtt ülve aludnod – mosolyog le rá Light
tudálékos vigyorral, ahogy felé nyújt egy csésze kávét, amit csak most vehetett
át valakitől, talán Matsudától.
Mit is mondhatna neki?
Láttalak elvérezni egy
raktárépületben,
*
- Senkit nem lehet megmenteni saját
magától – hangzik Wammy bölcs tanácsa.
Már magában az a tény, hogy Wammy efféle bölcsességek megosztásának érzni
szükségét, aggodalommal tölti el L-t. Mostanra persze biztosan feltűnt neki is.
Biztos, hogy tudja. (Az sem lehetetlen, hogy előbb tudta, mint L maga.)
- Mondja ezt az a férfi, aki arra tette fel az életét, hogy tinédzsereket
akadályozzon az önpusztításban.
- És éppen ezért figyelmeztetlek.
Wammy leteszi a papírokat L bal könyöke mellé, és a széke mögé lép. Az a
szuperképessége, hogy mindenhol jelen legyen, anélkül, hogy felesleges lenne. L
mindig is csodálta érte.
- Ugye te is tudod, hogy ő Kira? - Wammynak nem kell válaszolnia; a súlyos
csend megteszi helyette. – Mint ahogy azt is tudod, hogy jelenleg semmire nem
emlékszik belőle. Azt hiszem, őszinte, amikor ezt állítja.
- Igen, tudom, és egyetértek. Megváltozott a magánzárkában. Olyasvalaki
számára, aki annyit foglalkozott emberekkel, mint én, ez a napnál is világosabb.
Talán az apja is észrevenné, ha nem lenne annyira elvakult az irányában – teszi
hozzá Wammy halkan.
- Mit gondolsz, mi történt vele? – L
figyelmen kívül hagyja Wammy utolsó megjegyzését.
- Amit valójában tudni szeretnél, az az, hogy mivel állunk szemben, így
van? De valami azt súgja, talán már meg is van a magad elképzelése.
L sokáig hallgat. Nem tudja, hogy csak Wammynak, vagy önmagának is nehéz
kimondani a szavakat? Nincs bennük semmi racionalitás, semmi logika, amelynek
masszív szerkezete megtarthatná az igazságuk súlyát.
Vesz egy mély lélegzetet.
- Valamiféle természetfeletti erő.
Wammy elereszt egy lenyűgözött füttyentést, hosszan és vidáman, ezzel
jelezve, hogy teljes abszurditásában értékeli L kijelentését.
- Egy shinigami?
- Talán. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Light Kira volt, és most nem az
többé. Nem is emlékszik rá. És elborzaszt a gondolat, hogy miféle okok
állhatnak a háttérben. Az elmúlt hónapok történéseinek hátterében. Mégis, nincs
más magyarázat. Nem lehetséges más magyarázat, Wammy.
L az üres tányérjára ejti a villáját, és úgy mered rá, mint egy gyilkos
szerszámra.
- Ha kizárod a lehetetlent…
- … nem marad más, csak az igazság – fejezi be helyette Wammy.
- De mi van, ha a lehetetlen az
igazság?
- Remek kérdés.
*
A huszonnyolcadik emeleten, a zöldre mázolt vészkijárat és a lift közötti
falnál fogja először megdugni Lightot. Ezt az emeletet nem igazán használják,
így a fények nincsenek bekapcsolva; mindössze az ablaktáblákon átszüremlő késő
délutáni napfény ad némi világosságot.
Light a falhoz nyomva, az inge kigombolva lóg, a nadrágja és boxere a
combjára tolva. L a háta mögött a falnak támaszkodva tartja magukat, épp annyi
helyet hagyva Lightnak, hogy az lassan mozgatni tudja a csípőjét, ahogy L két
ujjával próbál helyet csinálni magának. Ez
kicsit fájni fog, figyelmezteti, amikor végre beléhatol, és Light
ösztönösen elhúzódna, de a fal útját állja. L egy pillanatid mozdulatlan, időt
hagyva a másiknak, hogy hozzászokjon az érzéshez. Belecsókol a nyakába, hogy
enyhítse a kellemetlenséget, amit okozott. Lightnak olyan illata van, mint egy
kosár friss almának, vagy mint egy raktárépület betonjára száradt vértócsának;
L nem tudja eldönteni melyik.
Sokkal jobb érzés, mint ahogy elképzelte (most már bevallja magának, hogy
igenis, elképzelte ezt): a szoros, meleg puhaság, ami körbeveszi, valahogy nem
egyezik a Light hideg perfekcionalizmusáról kialakított képével. Igaz, a
sebezhetőséggel, amit a fiú az utóbbi hetekben mutatott meg magából, viszont
nagyon is. A sebezhetőség épp ilyen, gondolja
L, mint tövig benne lenni Lightban.
Mozogni kezd, és hamarosan Light is felveszi a tempót. A lélegzetvételeik
elvesznek a hatalmas térben, a huszonnyolcadik emeleten a poros íróasztalok és
üres polcok között, amelyeket körbeölel a Tokió felett lenyugvó nap fénye.
Később, ugyanazon az
estén, L a véreres szemeket vizsgálja a tükörben, amíg Light a vécéfülkében
van, és elborzad a rá váró feladat súlyától.
Tudtam, hogy egyszer átállsz a szörnyek közé, mondja neki B, ami azért is nyugtalanító, mert L
ezúttal meg van győződve róla, hogy nem álmodik. Csak idő kérdése volt, nem gondolod? De tudod, azt viszont nem érem,
miért éppen most szántad el magad. Miért éppen érte? (Miért nem értem?. L
hallja a kimondatlan szavakat is.)
Sosem ismertél, feleli
L a tükörnek, elhallgatva a valós választ.
Egyedül én ismertelek igazán, vigyorog rá B, mielőtt a tükröződés eltűnne, ahogy L vizet fröcsköl a
csapból a tükörfelületre.
Fogd be, mondja immár
a saját tükörképének.
A háta mögött Light
lehúzza a vécét.
*
A labor Tokió külvárosában van, egy betonkockákból álló tömb közepén. L
Wammyt küldi, és ő maga csak a kamerán keresztül követi az eseményeket, a
laptopja előtt ülve, miközben Light szokatlanul mélyen alszik mellette. (Erről
gondoskodtak.)
A képernyőn áttetsző folyadékot tartalmazó üvegcsék hosszú sora vonul el,
nyilvánvalóan arra várva, hogy bedobozolják és egy kamionra rakják őket, majd
megkezdjék utazásukat egy másik országba, még valószínűbben egy másik
földrészre. Wammy és az őt kísérő őr a szemközti ajtó felé tartanak, ami egy
kisebb, még zsúfoltabb terembe vezet. Üveg- és fémcsövek futnak a falak körül,
a terem közepén pedig egy króm asztal terpeszkedik, teljesen üresen; a felülete
visszaveri a mennyezet neon fényeit.
Az őr és Wammy ismét csak a hátsó ajtó felé veszik az irányt, egy még
kisebb terembe, amelyet teljesen kitöltenek a fal mellet sorakozó masszív fém
hűtők, majd végül belépnek egy aprócska irodába. (L már épp kezdte unni ezt az
egyre kisebb és nyilván titkosabb szobákon át vezető tárlatvezetést.)
Az íróasztal mögött helyet foglaló alak felemelkedik ahogy belépnek, az őr pedig
magukra hagyja őket Wammyval, hogy az ajtó túloldalán álljon készenlétben.
- W – üdvözli a Doktor.
- Doktor. – Noha L nem látja Wammy fejbiccentését, elég jól ismeri a férfit
ahhoz, hogy képzeletben kiegészítse a jelenetet. Túlzás nélkül mondhatja, hogy
Wammy gesztusait jobban ismeri, mint a saját tükörképét.
- Gondolom, a látogatását annak
köszönhetem, hogy L épp a Kira ügyön dolgozik.
L tudja, hogy a Doktor csak találgat, ám bosszantó, hogy mennyire jól,
minden egyes alkalommal.
- Tudja, hogy erre nem
válaszolhatok.
A Doktor különös kacajjal nevet fel: az arca elé emeli a tenyerét, és
ujjait széttárja, mint egy legyezőt. Ez L-t mindig egy groteszk gésára emlékezteti
– olyasféle alakra, amit inkább egy japán horrorsztori illusztrációjaként várna
az ember, mintsem egy hipermodern laboratóriumban.
Wammy ismét megszólal:
- Megvan, amit L kért?
- Van valamim, ami hasznos lehet a maguk számára, már azt a kevés
információt alapul véve, amit eddig megosztottak velem. Poszttraumás Stressz
Szindrómára, és egyéb, traumatikus eredetű rendellenességekre fejlesztett
kezelésnek készült. Már teszteltük is néhány alanyon.
A Doktor feláll, és kinyit egy széfet a háta mögött, amiről csakhamar
kiderül, hogy egy kis hűtőt rejt, amelynek számozott rekeszei külön kulccsal
záródnak. A Doktor előhúz egy kulcsot a köpenye zsebéből, és kinyitja a 4B
jelzésű rekeszt. L megjegyzi magának a jelzést.
L néhány tablettára számít. Esetleg egy pár fecskendőre. De semmi esetre
sem egy rakat fél literes infúziós tasakra, amelyek nehéz csattanással
landolnak az íróasztalon.
Ez több problémát is felvet. Először is, a tárolást. Másodszor pedig azt,
hogy hogyan is adják be valakinek annak tudta nélkül.
- Nem erre számítottam – mondja ki
Wammy hangosan L gondolatait.
- Mire számított hát? Egy varázspirulára? Egy csodainjekcióra, ami
egycsapásra elfeledteti azokat a csúnya, rossz emlékeket? - kérdi a Doktor szarkazmustól csöpögő
hangon. – Laikusok – fújtat, ahogy
visszahuppan a székébe.
Wammy nem szól semmit, és L agya is üresen kattog pár másodpercig. Egyáltalán, működni fog ez?
- Hatásos – mondja a Doktor, igazán kitűnő
elmeolvasási képességekről téve tanúbizonyságot.
- És pontosan mi a
hatásmechanizmusa?
Wammy szkeptikus, és ez kihallatszik a kérdésből, de ahogy L, ő is fájdalmasan
tudatában van a lehetőségeik erősen korlátozott voltának.
- Durván leegyszerűsítve, egy időre megzavarja a hippokampusz és a homloklebeny
közti kommunikációt, miközben egy másik komponens megszakítja a hippokampális
régiókban újonnan létrejött neuronkapcsolatokat.
- Helyes az a következtetésem, hogy ez gyakorlatilag agymosás?
A Doktor kényelmetlenül fészkelődik a székében, majd keményen Wammyra néz.
- Nem tagadom, komoly nehézségekbe ütközne a szabadalmaztatása…
- … a vevőinek nagy része azonban nem ragaszkodik a hivatali formaságokhoz
– fejezi be helyette Wammy. - Tehát, a gyakorlatban, mennyi időre visszamenőleg
törli ki az emlékeket? Néhány hét, hónap?
- A leghosszabb idő, amire teszteltük, három év volt, de ez az adagtól is
függ, egy sor egyéb tényező mellett.
- Vannak mellékhatások?
- Ó, mellékhatások azok mindig vannak – nevet fel a Doktor szokásos különös
nevetésével. – Az egész procedúra eleve nem kellemes. A hatóanyagot viszonylag
rövid idő alatt kell bejuttatni a szervezetbe, és hát, hogy is mondjam, eléggé
megviseli azt. Jól fel vannak pumpálva ezek a kis srácok – paskolja meg
pajkosan a legfelső tasakot.
- És valóban csak a már kialakult emlékeket érinti, mint egy retrogád
amnézia esetén? A jövőbeni emlékformálásra, tanulásra nincs kihatással? L
számára ez fontos.
- Ah, szóval magának L-nek lesz? Szeretne megszabadulni néhány kellemetlen
emléktől, miközben megőrzi azt az éles elméjét? – A Doktor kíváncsi szemei a
Wammy mellényzsebében lévő tollra – és ezzel L laptopjának képernyőjére –
szegeződnek.
- Ez igazán nem tartozik magára.
Csak válaszoljon a kérdésre.
- Nem, nincsenek káros hatásai sem a tanulásra, sem a későbbi
emlékformálásra. Az alanyok, akiken teszteltük, nem számoltak be
memóriaproblémákról később sem. Kivéve persze azokat az emlékeket, amiket
töröltünk. Azoknak csak úgy lábekélt – kuncog a Doktor ismét. L sok mindent
megadna azért, hogy az ipse ne találja magát annyira viccesnek.
- De az alanyok tudták, hogy valami hiányzik az emlékeik közül?
- Jó sok mindenre kíváncsi ez a maga
L-je, eh? – A férfi homlokráncolva hátradől a székében. – Nézze, először is,
állíthatnám, hogy mindannyian teljesen elégedettek a kezelés eredményével, de
túlzottan is tisztelem L-t és a munkásságát ahhoz, hogy hazudjak. Tehát őszinte
leszek: az emberi agy túl bonyolult ahhoz, hogy csak úgy nyom nélkül ki
lehessen törölni emlékeket. Ilyesmi csak a sci-fi filmekben létezik. Az
emlékek, még ha blokkolva van is a tudatos hozzáférés, még ha látszólag
nincsenek is ott, irányíthatják az érzelmeinket, viselkedésünket az agy egyéb
területein tárolt nyomaiknak köszönhetően. Amit ezekkel elérhetünk – biccent az
asztal felé -, az az, hogy gátoljuk a közelmúlt emlékeihez való tudatos
hozzáférést.
- De ez nem jelenti, hogy egyéb
módon nem fognak hallatni magukról.
- Előfordulhat, hogy egyéb módon
felbukkannak. Néha ez a helyzet, néha nem. Ezer tényezőtől függ.
- Értem – bólint Wammy. – Akkor most
beszéljünk az anyagiakról.
*
Light az ablaknál áll és figyeli, ahogy a sötétség lassan elnyeli a várost,
ezer színes fényszemet hagyva, amelyek mind visszabámulnak rá. Már kioldotta a
nyakkendőjét, ami most kétoldalt lóg hosszan, Light fáradtságát tükrözve.
L még dolgozni akart, de nem tudja megállni a lopott pillantásokat Light
irányába. A kulcscsontjai közti mélyedés a fehér inggallérja által körbeölelt
hófedte völgy. L isteníteni szeretné; engedni szeretne ennek az erőnek, amely
Light lábai elé rántja. De még ellenáll.
- Light-kun fáradtnak tűnik – mondja helyette.
- Igen, mindannyian keményen dolgoztunk az utóbbi időben.
L felemelkedik a székéből, mintha valaki a vállait megragadva felrántaná.
Súlytalannak, oxigénhiánytól kótyagosnak érzi magát, ahogy Light mellé lép.
Bocsáss meg, szeretné kérni, bocsáss meg azért, amit tettem, és azért is, amit tenni fogok, de
maga is tudja, hogy semmi értelme olyasmiért bocsánatot kérni, ami az életben
maradásuk egyetlen módja. Biztosan csak az idegei játszanak vele ezen a nagy
jelentőségű estén.
Megcsókolja Lightot, aki azonnal hevesen viszonozza a csókot, átkarolva
L-t, belekapaszkodva, mintha a másik a fulladástól mentené éppen.
Itt vagyok, mondja L ezúttal hangosan, határozottan,
és Light felnéz rá, kérlelő szemekkel. Én
vagyok Kira, súgják a szemei. Én
vagyok Kira, és meg kell, hogy öljelek, és ezzel Light Yagamit is el fogom
pusztítani.
L egykor azt hitte, hogy az Igazság mindenek felett való: hogy egyedül az
Igazság tartja össze az emberi szíveknek és elméknek ezt a kaotikus, örvénylő
masszáját. Az Igazságra gondolt, nagy I-vel, amikor egy-egy ügy lehetetlenül
bonyolultnak látszott, vagy amikor fájdalmas áldozatokat követelt.
Az Igazság most azt követelné, hogy folytassa a nyomozást; hogy tegyen meg
minden tőle telhetőt, hogy Kirát az igazságszolgáltatás színe elé állítsa.
Azonban valahogy L már nem érti, hogy egy öt méteres zuhanás egy kötéllel a
nyaka körül (itt, ahol most köréfonja az ujjait) hogyan jelentené az igazságot
Light számára.
Hogy lehetne az Igazság nevében elpusztítani a finom csontoknak, makulátlan
bőrnek, feszes izmoknak és puha húsnak ezt a tökéletesen megtervezett
szerkezetét. Hogy nem válna ő maga még Kiránál is ezerszer rosszabbá Light
Yagami megölésével.
Nem ismersz könyörületet, L?
Térdre ereszkedik, és leszopja Lightot, ott, az ablak előtt. Light ujjai
belevájnak a vállába, a másik kezét pedig felemeli, hogy eltakarja a száját. L
felnyúl, és az ingujjánál megragadva elhúzza onnan.
- Hallani akarom – mondja rekedten. – Hagy halljam.
Light előbb beharapja az alsó ajkát, még mindig hadakozva a hangokkal,
amelyek kibuggyanni készülnek, de aztán nem tud visszatartani egy mélyről jövő
nyögést.
Kevesebb mint két óra múlva fogja a Sakura tévé közvetíteni az interjút.
Így vagy úgy, de hamarosan pont kerül a Kira ügy végére.
Kifutunk az időből, drága
Lightom.
*
L mindössze egyszer
találkozik Kirával, csak hogy bizonyosságot nyerjen. A notesz lapját finoman hozzáérinti
Light kézfejéhez, és gyűlöli, hogy mindig
igaza van.
*
Nincs menekvés a fájdalom
elől. A tudatküszöb alatt és felett is csak fájdalom van, hiába merül alá a
feledésen is túlra, a rémálmok és puszta testi funkciók fénytelen világába, a
fájdalom oda is követi, hasogatóan, élesen átjárva a koponyáját. Sosem
gondolta, hogy a hasogató fejfájás
szófordulata lehet ennyire konkrét is. Hallja, ahogy kettéreped a koponyája.
Egy rándulással felébred, csak hogy maga mögött hagyja a hangot.
- Light.
L hangja szokatlanul lágy, mintha csak sejtené Light kínjait. Light nem látja
őt, mert a fény túl éles, elvakítja. Amikor fel akarja emelni a kezét, hogy
védje tőle a szemeit, akkor pedig észreveszi, hogy a kezei le vannak
kötözve.
Gyenge próbálkozást tesz arra, hogy kiszabadítsa őket, dobálva magát az
ágyon, de rájön, hogy a bokái is az ágyhoz vannak rögzítve. Ez azonnal pánikba
ejti, de a saját ordítása távolinak, fojtottnak hangzik, mintha még mindig egy
rémálomban lenne.
- Light! Light! – L hangja most valamivel hangosabb, és ez nem tesz jót
Light fejfájásának.
- Kapcsold le – sikerül kinyögnie valahogy, nehezen formálva a szavakat.
- Nem értem.
- A fény. Kapcsold ki.
Végre L megérti, és lekapcsolja a neonfényt a mennyezeten, csak az éjjeli
lámpát hagyva bekapcsolva.
- Sajnálom. Erről megfeledkeztem.
Egy kicsivel jobb. Talán ismét megpróbálkozhatna a beszéddel. Bárcsak a
gondolatai ne lennének ilyen kuszák… próbálja megragadni a szavakat, de azok fürgén
elúsznak előle, és ő túl lassú, hogy elkapja őket. Szólásra nyitja a száját, de
azonnal be is csukja, és rettentően ostobának érzi magát.
- Minden rendben, Light. Agyrázkódásod van. Pihenned kell. Később
beszélünk. – L közelebb hajol, és az ujjaival babrál valamit Light infúzióján,
aztán a szoba ismét teljes sötétségbe borul.
*
A fájdalom még mindig ott van, mikor legközelebb felébred, de már
túlélhetőnek tűnik – vagy csak kezd hozzászokni. Akárhogy is, most legalább
képes kérdéseket megfogalmazni magában, még ha a beszéd nehezére esik is.
- Miért vagyok lekötözve? – kérdezi karcos hangon. L felriad felszínes
álmai egyikéből a karosszéken. Azonnal ébrenléti pozícióba vágja magát – habár
a kettő közti különbség kicsi, és talán csak Light számára észrevehető, aki
hónapokat töltött hozzá láncolva.
- Attól féltünk, megpróbálsz felkelni, és ezzel kárt teszel magadban. Nem
sokkal ezelőtt még nagyon zavart voltál.
- Nem emlékszem, hogy zavart lettem volna.
- Hát, ez is a dolog természetéhez tartozik, gondolom. – L mosolyog rá, valóban mosolyog, mielőtt gyorsan
visszatérne a szokott unott arckifejezéséhez.
Light elgondolkozik.
- Hol vagyunk? – jön a következő kérdés. Nem, mintha számítana a jelenlegi
körülményei között.
- Az Okubo magánklinikán, a Shibuya negyedben.
- Miért vagyok egy magánklinikán?
- A főhadiszállás betegszobáján nem volt meg sem a felszerelésünk, sem a
szükséges tudásunk, hogy ellássunk. Ezen kívül Kira támadása után nem is lett
volna biztonságos ott maradnunk. Ez a klinika tűnt a legjobb megoldásnak.
- Elviselhetetlenül fáj a fejem.
- Ez teljesen normális, a sérüléseidet tekintve.
- Fel akarok kelni. Kioldozod a pántokat?
- Sajnálom, Light, de ezt egyelőre nem tehetem.
L tényleg úgy hangzik, mint aki őszintén sajnálja, és ez aggasztó.
- Miért nem?
- Súlyos agyrázkódásod van, és fontos, hogy fekve maradj.
- Nonszensz. Ki kell mennem a mosdóba
- fújtat Light, és megint feszegetni kezdi a pántokat.
- Talán ez a megfelelő pillanat, hogy emlékeztesselek a katéterre, ami
eddig is ellátta a feladatát.
- Emlékeztess a … ó.
Light egy pillanatra elhallgat a felismerés hatására. Lehunyja a szemét,
így próbálva megállítani a koponyáját átjáró fájdalomhullámokat.
- Csinálj valamit – suttogja – akármit, csak szüntesd meg.
- Nem tudom. Sajnálom.
- Hogy érted, hogy sajnálod?! Kérj morfiumot a nővértől, vagy valamit, ami
elmulasztja! – követeli Light dühödten L közönyös válaszát hallva. A saját
vehemens reakciója éppannyira meglepi. Legszívesebben törne-zúzna, berendezést
nem kímélve. Berendezést, és L orrát sem.
– Oldozz ki! – követeli ismét, egyre rángatva a csuklópántokat,
amelyeknek azonban meg sem kottyan Light hisztije. Ahogy L-re sincs látszólag
semmilyen hatással.
Az egyetlen dolog, amit elér vele, hogy a fájdalom még inkább felerősödik a
sok mozgolódás hatására. Ismét összeszorítja a szemhéjait, és visszaejti a
párnát a fejére, levegő után kapkodva.
Elviselhetetlen. Talán
haldoklik, és L nem akarja megmondani neki, talán valami komoly baja van, igen,
érzi, és L nem segít, nem hajlandó segíteni, és a koponyája üvegszilánkokkal
van kitömve…
- … mi történik velem?
- Már mondtam, hogy Light-kunnak súlyos agyrázkódása van. Össze van
zavarodva, és súlyos fájdalmai vannak.
Nem, L csakugyan nem fog
segíteni, túlzottan élvezi a fölényét, azt, hogy így látja őt, kiszolgáltatva,
és még azt is megtagadja, hogy csillapítsa a fájdalmát.
A tehetetlen dühtől könnyek gyűlnek a szemébe, próbálja elpislogni őket, ez már tényleg túl sok lenne, muszáj
összeszednem magam, nem süllyedhetek ilyen mélyre.
Azonban hiába minden igyekezete. Könnycsepp landol a takarón.
Végre, egy örökkévalóság után, L feladja a közömbös néző szerepét, és
közelebb gördíti a székét az ágyhoz.
- Sajnálom, Light – ismétli saját magát sokadszorra. – Nézd, ha megígéred,
hogy nem ugrálsz, talán kioldozhatom a csuklóid. De csak a csuklóid. Ha
megígéred, hogy nyugton maradsz.
Lopva az infúzió-állványra pillant az ágy mellett. A műanyag tasak már
majdnem üres, de tudja, hogy még két másiknak le kell csepegnie. A Doktor
utasításai egyértelműek voltak arra nézve, hogy ne keverjék a hatóanyagot más,
idegrendszerre ható szerrel. Lightnak végig kell ezt szenvednie, lehetőleg
nagyrészt ébren.
Felemeli a kezét, hogy letörölje a könnyeket Light arcáról, és
rácsodálkozik, hogy a bőrének érintése még mindig ugyanolyan puha, puha és
tiszta. Ismerős. Talán csak azért tartja ezt most meglepőnek, mert annyi
mindenen mentek keresztül: mintha nem is ugyanaz a két ember lennének, akik ott
álltak a hulló cseresznyevirágok alatt az egyetem udvarán, alig hét hónappal
ezelőtt. Az a Light most
fénysebességgel távolodik tőle – pontosan több ezer neuron per másodperc
sebességgel. Magára hagyva őt, L-t, ennek a nyomozásnak a borzalmaival és
embertelen döntéseivel.
Nem, talán nem igaz. Elvégre Light itt van vele. A szemei fáradtak, de
reménykedőek, és L meg tudja érinteni az arcát, érzi finom csontokat a bőr
alatt. Ez az arc élő, és nem az a viaszos halott maszk, ami a raktárépületben
volt; Light sosem fog a mocskos vaslépcsőn fekve elvérezni; nem minden idők
egyik legvéresebb kezű tömeggyilkosaként fog bevonulni a történelembe. Talán
L-nek nincs mágikus notesze, de enélkül is át tudja írni a történetüket.
Csak annyi, mint meggyógyítani egy betegséget, nem igaz? A kezelés ugyan
brutálisnak tűnik, de mi ez egy élet elvesztéséhez képest? Nem, mindez – Light
fájdalomtól összezárt szemei, könyörgése – nem mérhető annak a jelenetnek a
brutalitásához, amit B mutatott neki.
- Hamarosan jobb lesz.
- Kioldanád a pántokat? Kérlek.
L egy pillanatig habozik, de aztán teljesíti Light kérését. Türelmes
ujjakkal babrál a pántokon, és gyengéden visszahelyezi a finom csuklókat a
takaróra.
Light rögtön megpróbál felülni, de hamar rájön az ötlet elhibázott voltára,
amikor az egész szoba pörögni kezd vele. Ismét be kell hunynia a szemét, hogy
megállítsa a forgást, de túl késő: a gyomra felliftezik a torkába, és a
következő pillanatban elborzadva érzi, hogy minjárt hányni fog.
- Az hiszem…
L – nek épp csak annyi ideje van, hogy előkapja a műanyag tálat az ágy
alól, és Light elé tartsa, mielőtt az valóban megszabadulna a gyomra teljes
tartalmától.
L felidézi, hogy a Doktor erre is figyelmeztette, ám ettől cseppet sem érzi
jobban magát.
Amikor ismét visszadől a párnájára, Light arca hamuszürke.
- Sajnálom – mondja halkan.
- Semmi ok a sajnálatra, Light-kun.
Ez teljesen normális tünet agyrázkódás esetén.
Megint felnéz az infúzióállványra, és elszántan gyűlöli magát.
Bár egyszerűbb lenne ez az
egész. Bár bízhatnék a shinigami szavában.
Azonban L emlékezetében még túl élénken él Light rémálmainak emléke, és az,
ahogyan a fiú folyamatosan gyanakodott önmagára, még amikor a notesz mágiájának
köszönhetően el is vesztette az emlékeit egy időre. Nincs kizárva, hogy én vagyok Kira, mondogatta az ágyon ülve,
elszörnyedve nézve fel L-re.
Light végig tudta, annak ellenére, hogy semmire sem emlékezett.
Ezúttal hatásosabb módszerrel kell elfeledtetnie vele – és L mindig is jobban bízott a tudományban.
Kira bűneinek nem maradhat nyoma Light elméjében.
Csak az a probléma… a
bűnök nem tűnnek el nyomtalanul, nem igaz? Csupán
éttestálódnak valaki másra. L meghozta a döntéseket, amiket meg kellett hoznia,
s mi több, meg van győződve arról, hogy ezek a helyes döntések,
mégsem tudja figyelmen kívül hagyni a súlyt, amit a vállára helyeznek.
Light hamarosan megint öklendezni kezd, miután megpróbál egy korty vizet
inni, és aztán később is, amikor felnevet L egyik faviccén. Nem beszél sokat: a
szavak formálása még mindig nehezére esik. A hosszan elnyúló csendek partjait a
fejfájása hullámai mossák. L közel húzódik, a tenyerét Light halántékán
nyugtatva egy furcsa pozitúrában, mintha csak a lázát akarná megmérni. L
tenyere mindig hűvös, és Light azt mondja, ez segít valamit a fájdalmon. Új,
szokatlan dolog L számára: enyhülést nyújtani valakinek. Sosem gondolt magára
gondoskodó típusként.
Nem vagy túl szerencsés,
Light-kun. Először az orrod előtt pottyan le egy gyilkos notesz az égből,
belefutsz egy rosszindulatú halálistenbe, majd ez a kaland egyenesen egy különc
detektív karjaiba sodor, akinek alig vannak morális gátlásai és aggályai.
És én, nos én sem csináltam
túl jó vásárt veled. Az egész Kira ügy egy katasztrófa volt. Hivatalosan sosem
találtam meg a tettest; mégis, valahogy sikerült egy életre egy
ex-tömeggyilkoshoz kötnöm magam, és még csak az erkölcsi fölény nyújtotta
megelégedést sem élvezhetem.
Tudja, hogy a hazugságokat fogja a leginkább gyűlölni. Eddig sikerült
kisebb füllentésekkel megúsznia – „agyrázkódás”; „sajnos nem tehetek semmit”.
Tehetne. Megállíthatná az infúziót. Visszahozhatná Kirát és kivégeztethetné
Lightot.
Ám ezt nem fogja megtenni.
Ehelyett inkább Kirát pusztítja el. Elpusztítja agysejtről agysejtre
haladva Light fejében, csak Lightot, hihetetlen, becsvágyó, zseniális Lightot
hagyva meg.
Hát ezért csinálja.
Light.
Semmihez sem fogható, amivel L eddig találkozott nem túl hosszú, ám annál
örömtelenebb élete során. L sosem számított arra, hogy Light Yagami megtörténik
vele.
Mint ahogy, nyilván, Light sem számított L-re.
Lehet, hogy végül is mindketten elképesztő mázliták?
*
Meglátogatja az apja. Bár ne tenné. Az egész látogatás valahogy
kellemetlen, attól a pillanattól fogva, hogy belép a szobába, egészen addig,
amíg távozik, nem nézve hátra, hogy egy utolsó pillantást vessen a fiára.
Light reszket.
- Beszéltem vele – kezd bele L. – Beleegyezett, hogy velem maradj egy
időre. Amint tudod, Kirának számtalan elvakult követője volt. Százával kapjuk a
fenyegetéseket a főhadiszállásra.
- Talán bűntudata van, amiért nem tudod megvédeni. Nem az ő hibája.
- Valóban nem.
L egyetért vele – mivé lett a világ?
Light nem tudja, hogy néhány órával korábban, amíg ő aludt, L aláíratta
Soichiro Yagamival a papírokat, amelyek gyakorlatilag Wammy-t teszik meg Light
gyámjává. Ez volt L egyik fő kitétele, amiért nem adja Lightot az
igazságszolgáltatás kezére, hogy Kira-ként álljon a bíróság elé.
Nem tudná végig nézni, ahogy megölik a fiát, mondta Soichiro. Erre akkor
jött rá, amikor pisztolycsövet szorított a fia homlokához. Viszont már
fájdalmasan tisztában van vele, hogy sosem volt képes kordában tartani Light
intelligenciáját.
Az ő feltétele ezzel szemben az volt, hogy láthassa Lightot egy utolsó
alkalommal. L úgy döntött, semmi baj nem származik abból, ha teljesíti a
rendőrfőnöknek ezt a kérését.
- Ezt vissza kell adnom önnek – nyújtja felé a kartondobozt Light ruháival
és ingóságaival. – Semmit nem tarthat meg, amivel egykor Kiraként érintkezett.
- Még ezt sem? – emeli fel a karórát Soichiro a dobozból. – A sikeres záróvizsgája alkalmából kapta
tőlem. Emlékeztetné arra, hogy van családja. Hogy nincs teljesen egyedül.
- Sajnálom – mondja L, és gyengéden, de határozottan elveszi a
rendőrfőnöktől az órát, majd visszaejti a dobozba. – Tudom, mennyire nehéz ez önnek.
Soichiro szemei keményen mérik végig L-t.
- Vajon tudja, csakugyan? – kérdezi, mielőtt a hóna alá csapná a
kartondobozt a kettőjük közt lévő asztalról, és egyedül hagyná L-t a
gondolataival.
Belőled is árvát csináltam, fut át L fejében, ahogy nézi a forgóajtót becsukódni Soichiro Yagami
mögött.
*
Az utolsó tasak infúzió csöpög ráérősen Light türkizkék vénájába. Egy
ideje már nem panaszkodott hasogató fejfájásról, és sikerült lenyelnie néhány
korty narancslét a pohárból, amit L tartott a szájához.
A beszélgetés fő célja L számára az, hogy fényt derítsen bármiféle
esetleges mellékhatásra, abnormalitásra Light viselkedésében, beszédében.
Próbál nem túl sokat hazudni neki, noha tudja, hogy nem kerülheti el sokáig: Light
tudni akarja majd, mi történt pontosan; hogy hogyan történt, mindenre kiterjedő
részletességgel.
L szeretné elnapolni, mondjuk úgy a végítélet napjának másnapjáig, ha
lehetséges. Bármit mondott is a gyerekeknek az árvaházban, L gyakran és
hosszasan hazudozott a detektív karrierje során (és azt is be kell ismernie,
nem egyszer bizony nagy örömmel). Elég gyakran ahhoz, hogy tudja, milyen
elkerülhetetlen következménnyel járnak a hazugságok: falat emelnek.
Elválasztanak téged, aki tisztában vagy az igazsággal, azoktól, akik boldog
tudatlanságban maradnak.
Lighttal L életében először élte át azt, hogy milyen, amikor megértik őt;
amikor valaki osztozik a gondolataiban;
s megosztja vele nem csak a gondolatait, de talán a lelkének egy részét
is.
Mindennek most vége lesz. Milyen ironikus. Az egyetlen mód, hogy megmentse
Lightot, aki egyedüliként megérti őt, az az, hogy felemeli ezt a falat kettőjük
közé.
- Tudod, néha elég csak az arcodra pillantanom, és meg tudom mondani, hogy
különösen búskomor gondolatok járnak a fejedben. Az álarcod nem olyan tökéletes,
mint ahogyan gondolod.
- Azon gondolkoztam, vajon elkerülhettük volna-e ezt – int L az ágy felé,
nyilván Light siralmas állapotára célozva. – Hogy volt-e valami mód rá…
- Nem hiszem. A tény, hogy sikerült bejutnia a főhadiszállásra azt mutatja
számomra, hogy a befolyása messzebbre terjedt, mint azt sejtettük vagy
elképzelni mertük. Rájöttél már, hogyan tette?
- Emlékszel bármire is?
- Nem sokra – ingatja a fejét óvatosan Light. – Azt mondtad, megtámadott
engem, ugye? – Elfintorodik, ahogy az emlékezésre tett erőfeszítés hatására
fájdalom nyilall a halántékába. – De hogyan jutott be?
- Watari megtalálta az ismétlődő
részt a biztonsági kamerák felvételén. Feltörte
a rendszerünket.
- Azt hittem, feltörhetetlen.
- Mi is úgy gondoltuk. Tévedtünk.
- A lényeg, hogy mindketten túléltük, Kira pedig halott, nem igaz?
- Igen. A kiérkező rohamosztagosok lelőtték. Végignéztem az egészet – fűzi
hozzá L baljósan. Én tettem, én.
Reméli, hogy a szavai egy időre elegendő magyarázattal szolgálnak Light
számára. Mert jelenleg még nem állnak rendelkezésére a meggyőző fizikai
bizonyítékok. Wammy még dolgozik rajtuk. Tudja, hogy egy ponton Light elé kell
majd tárnia őket, így tökéletesnek kell lenniük. A felvétel Higuchi haláláról,
Light kiáltásai (Kiraként, de ez nem lényeges), nem ölhetsz meg, nem teheted, és az összes pazar részlet.
L végigméri Lightot, de a fiúban most csak egy újabb szempárt lát,
amely elől rejtőznie kell. Ez hát egy hosszas száműzetés kezdete.
Hiányzol, akarja
mondani Lightnak, de nem teszi, mert tudja, hogy a fiú szemszögéből nem lenne
értelme a szavainak. Így hát csendben marad.
*
A Doktor is megjelenik, hogy megvizsgálja Lightot. A fehér köpenyét
kimonóként húzta össze magán, és az övet pont a köldökén sikerült csúcsos
csomóra kötnie, átfogva a nem kis kerületű derekát. Mindezen részletek ellenére
megkérdőjelezhetetlen tekintélyt és professzionalizmust sugárzik.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdi dallamos iróniával.
- Elég jól, köszönöm – feleli L faarccal, amivel kiérdemel egy neheztelő
pillantást a Doktortól, amit azonnal a lehető legszeszélyesebb kuncogás követ.
- És a fiatalember odalent? – Kihúz egy kórházi széket az ágy alól és
lehuppan Light ágya mellé.
- Voltam már jobban.
A fejfájás még kitart, de mostanra
már sikerül többnyire ignorálnia azt, kivéve a hevesebb görcsök esetében,
amelyek jó fél óránként törnek rá. Nem próbált szilárd ételt enni, és a gyomra
legapróbb fejmozgásra tett reakciójából ítélve ez a legjobb döntés a jelen pillanatban.
L felpipiskedik a székén, hogy még jobban felügyelni tudja a Doktor és
Light között zajló beszélgetést.
- Mellesleg, nem gondolom, hogy ez szokványos kezelés lenne agyrázkódásra –
néz Light az infúziós állványra.
- Nem zárhatjuk ki a mérgezést – vágja rá a Doktor.
- Azt akarja mondani, hogy leütöttek és
megmérgeztek?!
L közel áll ahhoz, hogy megpofozza a Doktort, de helyette csak egy
fenyegető pillantást küld feléje, megkockáztatva, hogy Light is észreveszi.
Szerencsére azonban Light mással van elfoglalva: az orra elé tartott tollra
bámul.
- Tudná a szemével követni, kérem – utasítja a Doktor.
Light megteszi, ami tőle teli, de amikor a toll mozgása arra kényszeríti,
hogy oldalra fordítsa a fejét, érzi, hogy megint émelyegni kezd.
A Doktor türelmesen tartja neki a műanyag tálkát.
- Nem rosszabbodott a fájdalom? – kérdi aztán.
- Nem, de jobb sem lett sokkal.
- Ezt most kiveszem – érinti meg a Doktor a tűt Light karjában. Az utolsó
tasak infúzió üresen lóg az állványon. Light felszisszen, ahogy a Doktor eltávolítja
a tűt a vénájából. L megkönnyebbülten sóhajt fel. Végre vége.
- Azonnal küldök egy ápolót tolókocsival, hogy
lefuttathassuk a többi tesztet. Csak hogy biztosan minden rendben van-e.
Pár preccel később Light
segélykérő pillantással szakad el L-től, ahogy az ápoló kitolja a kórterem
ajtaján, és L-nek valahogy sikerül egy bátorító félmosolyt az arcára
erőltetnie.
*
Amíg Lighton tesztek sorozatát hajtják végre, L felsétál a tetőre. Egy
fontos, régóta esedékes találkája van ott valakivel.
- Szokatlan, hogy te keresel fel engem, nem pedig fordítva.
B a tetőt az egy negyven méteres zuhanástól elválasztó vaskorláton
egyensúlyoz. L átvág a beton placcon és megáll előtte, felnézve B arcába. Talán
először igazán figyelve rá.
Mert most észreveszi az íriszének
árnyalatait, és a halvány szeplőket a vakolatvastag alapozóréteg alatt, ami L
sápadtságát hívatott imitálni; a rajzolt szemöldökvonalon makacsul kívül növő
szőrszálakat. Mindazokat a részleteket, amelyek L-t kivonva maradnak belőle.
- Meg akartam köszönni
neked.
B szemei elnyílnak a meglepetéstől. (Ez mellesleg nagyon is L-hez hasonlóvá
teszi.) Leguggol a korláton; az arca pár centivel L-é felett lebeg.
- Nem értem.
L önelégült mosolyra húzza a száját.
- Az is szokatlan, hogy te veszted el a fonalat a beszélgetésünk során, nem
pedig én.
- Fogd be! – puffog B, és egy energikus ugrással leugrik a korlátról, L
mögött landolva a tetőn. A leérkezésének nincs hangja. L megpördül, hogy kövess
a tekintetével.
- Nos, ahogy mondtam, csak meg akartam köszönni – von vállat. – Az ügy le
van zárva.
Ez alkalommal B óvatlanul hagyja, hogy a bizonytalanság kiüljön a
vonásaira, amelyek egyébként mindig torz fintorba vannak merevedve. – Valamint
– folytatja L -, azt gondolom, itt az ideje, hogy te és én végleg búcsút
vegyünk egymástól.
L általában szereti azt gondolni, hogy minden eshetőségre fel van készülve.
Hogy B megpróbál vitatkozni vele, esetleg nekitámad. De nem ez történik.
Beyond közelebb lép, és szomorú tekintettel néz L szemébe.
- Nem öltem meg őket, ugye tudod? Ártatlan voltam a bűntényben, amiért a
kis barátod meggyilkolt.
- Tudom
– hallja L a saját hangját, mielőtt Beyond közelebb hajolna, és egy csókot
lehelne az ajkára, annyira finoman, hogy össze lehetne téveszteni a Tokió
felett átsüvítő őszi szél érintésével.
L
előbb beleborzong, aztán felemeli a kezét, hogy megkapaszkodjon a fehér ingben
Beyond karján. Sajnálom.
Sajnálom, hogy meg kellett halnod, és sajnálom, hogy rajtad nem segíthettem.
A
szavak kimondatlanok maradnak, mégis, B megérthette őket, mert pár pillanattal
később L arra eszmél, hogy egyedül ácsorog a tetőn, a levegőt markolva, mint
valami idióta.
*
Így hát elkezdődik.
L visszasétál a kórterembe.
- Hogy mentek a vizsgálatok?
- Lassan és unalmasan. Hol voltál?
- Utasításokat adtam Watarinak a Kira ügyről való sajtónyilatkozatokat
illetően.
Light gyanútlan tekintete furcsa módon arra emlékezteti L-t, hogy ilyen
lehet egyedül ácsorogni a kivégzőkamrában. Nyel egy nagyot.
Light lesz az, aki kinyújtja a kezét, megfogva L hideg ujjait.
- L.
- Hm?
- Köszönöm.
- Mit is?
- Hogy megmentettél.
Ó. Nos, igen. Talán valóban sikerült. Talán lehetnek hihetetlen mázlisták,
ezegyszer.
- Nincs mit
megköszönnöd, Light. Biztos vagyok benne, hogy a helyemben te is ugyanezt
tetted volna.
Szia :)
VálaszTörlésNagyon tömören a kommentem csak annyi, hogy IMÁDTAM. De ezt muszáj kifejtenem, azt hiszem maradok ilyen körülményes kommentelő :D Először is, imádtam, hogy 2018-ban Death Note fic, annyira, hogy el is kezdtem újranézni, persze csak a 25. részig, sajnos az a fajta elvakult rajongója vagyok az animének, akinek az egész történet L és Light harcára, kapcsolatára épül, aki N és M létezését mindössze a készítők pillanatnyi elmezavarként képes értelmezni és annyira kiábrándítóan nevetségesnek tartja, hogy N győzheti le Kirát, hogy végül arra eszmél, sajnálja, hogy nem egy istenkomplexusos sorozatgyilkos uralja ezt a furcsa, L nélküli világot. Erről még külön oldalakat tudnék teleírni, de egyrészről ennek semmi köze a fichez, másrészről meg reménykedem a folytatásodban és egy méltóbb befejezésben (bár én így is egésznek érzem ezt a történetet, L zárómondata bizsergetően tökéletes lezárása ennek a szálnak).
Másodszor imádtam, hogy egy számomra teljesen új nézőpontból ragadtad meg a történetet, az én értelmezésemben mindig Light volt a kezdeményező, a domináns, az impulzív, L inkább csak afféle ellenpólusként funkcionált, aki valahogy önmagában is képes volt érdekes lenni, de az igazi különlegességét csak Lighttal együtt értelmezve tudtam megragadni. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani az én karakter-érzékelésemet, mint amit az egyik Sherlock elemzésedben fejtesz ki: Moriarty, ebben az esetben Light, a valódi zseni, míg a nyomozó "csak" kivételesen okos, de hiányoznak belőle a zseni intuitív képességei. Viszont ezáltal L sokkal emberibbnek is tűnt, meggyőződésem, hogy L a maga furcsa értelmezésében őszintén a barátjának tekinti Lightot, igénye van rá, hogy valaki megértse őt, ez az igény azonban szerintem Lightból szinte teljesen hiányzik és ez inkább istenszerűvé, emberidegen lénnyé teszi. Nekem legalábbis ez volt a legerősebb benyomásom a kapcsolatukról, viszont te egészen más irányból közelítettél és nagyon elgondolkodtató volt megtapasztalni ebből a nézőpontból is a történetet. Egyrészt, mert úgy érzem a két értelmezés nem zárja ki egymást, másrészt mert ezáltal még sokrétűbbé tetted számomra L karakterét. Kifejezetten tetszik az is, hogy ezt egy kivételes, véleményem szerint erre a legalkalmasabb helyzetben mutattad be, mikor Light az emlékei híján mentes Kira bűneitől és számomra itt kezdődik a zsenialitása ennek a ficnek, szétválasztani az igazságra, a jóra törekvő Lightot az istenkomplexusos, rögtönítélő Kirától, utólag szinte kézenfekvőnek hat, nekem hatalmas rádöbbenés volt ez az értelmezés, én Lightot alapvetően tartottam gonosznak, sérültnek, akinek a lista csak egy eszköz volt, hogy a benne rejlő abnormalitást a felszínre hozza. Szóval én csak most, 2018-ban, a ficnek hála láttam meg az érzékeny, a sérülékeny Lightot, de éppen ezért valahogy még zseniálisabbnak tartom azt a megoldását a történetnek, hogy ennek az ép, jó Lightnak a védelmében végül L-nek kell "gonosszá" válnia (persze ez egy nagyon lebutított verziója most ennek a sokrétegű történetnek, de egyelőre ez az, ami igazán mélyen ragadott meg, különösen a "Biztos vagyok benne, hogy a helyemben te is ugyanezt tetted volna" zárással üt számomra igazán erősen).
Harmadrészt (mert már megint nem tudom rövidre fogni :D) a BB szál miatt imádtam, egyrészről azért, mert B-t alapvetően egy rendkívül érdekes, világirodalmi szinten is szinte páratlan karakternek tartom, mikor a novellát olvastam engem teljesen átvert, végig reménykedtem, hogy ő L, és a rádöbbenés freudi értelemben volt kísérteties, elborzasztóan groteszk, szóval már csak ezért is imádom ha beemelik egy DN ficbe. De az egészen fantasztikus számomra, hogy a te ficedben az L-B párhuzam kísértetiesen hasonlítható Light és Kira párhuzamához, ők is egymástól szinte teljesen elválasztható entitások, mégis olyan mélységben vannak a másik gondolataiban, hogy közben teljesen összetartozóak, szóval nagyon egyszerűen fogalmazva, míg Light sötét oldala Kira, addig L-é B. És mindezt tovább mélyíti az ép-sérült skála összemosódó határai, ami igazán lenyűgöző, különösen, ahogy L küzd, azért, hogy önmagát épként definiálhassa, illetve, ahogy ehhez hozzákapcsolódik a szobor-ember párhuzam, hogy L azáltal sérül B szerint, hogy emberré válik, nekem ez külön tetszett, mert itt láttam meg azt az "emberszerűtlenséget" L-ben, amire a te nézőpontodnak köszönhetően döbbentem rá. B-vel kapcsolatban még azt is muszáj kiemelnem, hogy egyszerűen zseniális, ahogyan felépítetted a történetben, először csak egy szempár, egy hang, majd testet ölt és végül már tapintható, érezhető és ezáltal elengedhető is (vagy legalábbis én úgy értelmeztem, hogy el végül megérti és el tudja engedni a maga démonát).
TörlésCsak bízni tudok benne, hogy mindezt nem ócska belemagyarázásnak tartod, sajnos ennél jobban nem tudom megragadni, hogy miért imádtam annyira ezt az írásodat, mint, hogy kigyűjtögetem, hogy mi mindent adott nekem ez az alkotás, de ami a lényeg, hogy köszönöm, hogy olvashattam, reménykedve várom a folytatást, borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy milyen mélységeket lehet feltárni még ebben az univerzumban, illetve elnézésedet kérem, amiért a közléskényszeremet és a középiskolásszerű műelemzési képességeimet a kommentszekcióban élem ki :D
Szia!
VálaszTörlésNem tudom, mennyire hihető, mindenesetre így van: amikor előszr néztem az animét, a 25. részig jutottam. A 25. rész akkora sokkot okozott, amiből csak két év után sikerült annyira kilábalnom, hogy be tudjam fejezni. (Így pl. azt sem tudtam elég sokáig, hogy Light meghal a végén.) Így teljesen meg tudom érteni, amit írsz, annak ellenére, hogy idő közben azért - főképpen persze a ficeknek köszönhetően - megláttam a fantáziát N és M karakterében is. De nem hiába L minden idők egyik legemlékezetesebb anime karaktere, sokan joggal érzik becsapva magukat, amikor a készítők előhúzzák helyette N-t.
B vel kapcsolatban: a könyvet olvasva nekem végig volt egy olyan érzésem, mennyire jobban meg lehetett volna ezt csinálni anime/manga formájában. Valahogy nekem hiányzott a vizuális közeg ahhoz, hogy a hasonlóságuk hátborzongató tudjon lenni, ami fura, mert általában inkább könyves vagyok.
Viszont olvastam vele egy piszokul zseniális ficet angolul (a címe, ha jól emlékszem, What's my name?), és ennek köszönhetően menthetetlenül beleszerettem.
Az intuíció, úgy tűnik, visszatérő témám - itt egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy L intuitíve igenis tudta, hogy Light Kira (és hogy ő hamarosan meg fog halni), mégis, mivel ragaszkodott az elveihez és ahhoz, hogy logikus következtetések és bizonyítékok által mindenki más számára is egyértelművé tegye ezt, elbukott. Light-nak ugyanis épp az a zsenialitása, hogy azt használja álcának, aki/ami valójában volt a notesz megtalálásáig. L-t leszámítva így senki nem lát át ezen a maszkon, de L is néha azt hiszi - a fickben legalábbis mindenképp -, hogy csak káprázott a szeme...És emiatt lesz lenyűgözően érdekes számára Light.
Azt nem gondolom, hogy Kira teljesen különállóan létezne Lighttól, csupán azt, hogy L-nek így, őket különvlasztva valamivel kényelmesebb kezelnie azt a morális dilemmát, amibe keveredik. Viszont maga is jól tudja, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.
Köszönöm az 'elemzésed', igazán érdekes volt olvasni! Megint elgondolkodtatott a Light/Kira kérdésen, amit már kb. hatszázféleképpen értelmeztem magamban, de mindig találok benne újdonságot.
A folytatás jön lassan, angolul sok megvan belőle, le kellene fordítani/finomítgatni, aztán felteszem majd.
Puszi,
Lidércke
Detektive Schweiz
VálaszTörlés