Yuri!!! on Ice
Univerzum: Tessék Drága, itt egy tökéletes kapcsolat, ahol a felek
kölcsönösen értékelik a másikat és támogatják egymást céljaik elérésében. Kis
angst is akad benne, de alapvetően minden jó és csodaszép szivárványok nyújtóznak át az égen.
Nézd, még gyűrűt is cserélnek! *bőszen mutogat Yuurira és Victorra*
Én: *megkeresi a fandom lehetséges legangstosabb, legelbaszottabb
kapcsolatát, amit épeszű ember nem shipel, agresszívan shipelni kezdi és ötvenoldalas ficet ír róla*
Yurio (Yuri Plisetsky)
szemszögű történet, amely a Victorral való kapcsolatának alakulásáról szól. Yurio/Otebek és Yuuri Katsuki/Victor
párosítások fordulnak elő benne, a Victor/Yurio téma lassan (és fájdalmasan) bomlik ki az egész fic során, ami egyébként öt hét fejezetes és dinamikusan fog frissülni, mert már befejeztem az egészet. (Megszállottságom nem ismer fizikai vagy virtuális határokat.)
Figyelmeztetés: Ha bármi is érzékenyen érint, nagy valószínűséggel ebben a ficben az szerepelni fog. Alkohol, droghasználat, étkezési
zavarok, korkülönbség, utalás múltbeli szexuális erőszakra, (internalizált és explicit) homofóbia,
identitáskeresés, fizikai erőszak, általános teenage angst orrvérzésig. Ja, és életemben nem káromkodtam
ennyit írásban. Yuri nézőpontja/gondolatai sok esetben nem tükrözik az enyémeket, illetve esetenként azzal akár gyökeresen ellentétesek is lehetnek. Az írás szépsége ugye.
A fejezetek elején (és néha közben) idézett dalszövegek elkövetője a Vad Fruttik, mert Yuriót az ő zenéjükre álmodom. A fenti fanart Otaku alkotása.
A fejezetek elején (és néha közben) idézett dalszövegek elkövetője a Vad Fruttik, mert Yuriót az ő zenéjükre álmodom. A fenti fanart Otaku alkotása.
Beborítva sugarakkal
„Beborítva sugarakkal,
szemben állok a Nappal.
Köröttem légüres tér,
riadtan tátogok.
Hűvös fénnyel izzanak
lámpás csillagok.”
Istentelenül korán van. A
koleszban sötétben kapartam össze a cuccom, nem akartam Igort megint azzal
stresszelni, hogy negyed hatkor a szemébe lámpázok. Január közepén Péterváron
nem világosodik ki tíz óra előtt. A hóborította utcák még teljesen kihaltak,
ahogy ballagok a Néva parton a pálya felé.
Márciusban leszek
tizenkét éves. Yakov megígérte, hogy abban az évben, amikor betöltöm a
tizenkettőt, már rendszeresen a juniorokkal együtt edzhetek, és ma délelőtt
lesz az első edzés az ünnepek után. Nem égethetem be magam azzal, hogy a
nagyapánál való kéthétnyi zabálás után az első triplánál elhasalok. Azért keltem
fel ilyen korán, hogy eddzek kicsit edzés előtt. Hogy ez hülyeség? Csak a
lúzereknek. Ha a legjobb akarsz lenni, akkor állandóan a többiek előtt kell
járnod. Ezúttal szó szerint.
Na de… mi a fene?! Ma reggel nem én
vagyok az első a pályán. Bár ilyenkor rendszerint még csak a gondnok és elvétve
a takarítónő van bent, ezúttal az öltözőben egy másik kabát már ott lóg a
legelső fogason, amikor belépek.
Áldom az eszem, amiért
még a koleszban felvettem az összes cuccom, és nem kell a téli szünet alatt
jégszekrénnyé vált öltözőben pulcsit, pólót cserélnem. Felakasztom a kabátom a
leghátsó fogasra, és a táskámmal a vállamon kisétálok a pályához.
Nem csak, hogy már itt
van valaki, de engem megelőzve birtokba vette a pályát. Hát ez fasza. Most nem
tehetek mást, mint hogy megvárom, amíg befejezi a kűrt, aztán leordítom a
fejét, hogy elmenjen a kedve az ilyen kora hajnali edzésektől.
Noha vagy hatezerszer le
lettem már cseszve emiatt, szokásomhoz híven leülök a pálya szélére a bejáratnál,
combom félig a jégen. A paraván nagyrészt kitakar engem, én viszont jól látok innen
mindent. Tökéletes hely mások technikáinak sunyi kisasolásához. Ne nem, mintha
túl sok kisasolnivaló lenne edzőtársak között, de valahol azt olvastam, hogy a
titokzatosság a nagy tehetségek ismertetőjele. Én pedig kétségtelenül
titokzatos vagyok, mint Igor szennyeskosarának tartalma.
Oké, talán nem annyira,
mint ez a zakkant alak itt előttem a pályán… Vajon mikor kelhetett fel - már ha
lefeküdt egyáltalán?
Félig sötét van, nem
kapcsolták fel a világítást; a téli nap álmatagon dereng át a plafonig nyúló
tejüveg ablaktáblákon. Az alakot nem lehet kivenni, csak mozdulatokat. Egy
suhanás. A jég sikoltása. Testetlenné vált mozdulatok, tömeg nélküli lendület. Csend.
Ritmikus légzés, ami felgyorsul egy ugrás előtt. Jégszilánkok. A korcsolya éle villan. Sssssh.
A szellemalak lélegzete tünékeny
párafelhő. Kisiklás.
Az eddigi baljós
sejtelmem gyomromat görcsberántó bizonyossággá válik. Nem, ez nem lehet, nem
lehetek ekkora mázlista. És ha mégis, túl
késő lenne elhúzni a csíkot?
Kombináció: négyszeres
Axel, tripla Toe Loop. A számra tapasztom a kezem, hogy fel ne kiáltsak. Tökéletes!
Mikor tudok majd én is négyeseket ugrani?! Az árny siklik tovább, most forgások
következnek, pörög, pörög, mintha sosem akarna megállni. Azt akarom, hogy sose álljon meg.
A jég sikoltása, ahogy
felsebzik a korcsolyák. Ezüst hajzuhatag lebben az ablak előtt nem evilági
könnyedséggel. Az alak táncol a felkelő téli nappal.
Ne legyen még vége, könyörgöm.
Hiába: a program véget
ér. Lelassuló zihálás hangja, ami végül belenyugszik a csendbe. Csak most
veszem észre, hogy a combom időközben egészen ráfagyott a jégre, és egyszerre
elfog a reszketés. Az alak közelebb siklik hozzám, és felém hajol. A haja ezüst
tócsaként terül el a vállán. Victor Nikiforov az.
- Korán felkeltél,
Yuratchka - mosolyodik el, ahogy közelebb
ér, és ő is felismer engem a pálya szélén kuporgó alakban. Fölém hajol, és a
kezét nyújtja nekem. – Az új programom
gyakorlom Kanadára.
A világbajnokság. Már
csak két hónap van hátra, és Victor egy teljesen új programot állított össze. Az
elmúlt hetekben mindenki azt találgatta, ezúttal mivel rukkol majd elő, de
pontosan csak Yakov tudja. Összedugott fejüket mostanában mindig ott láttam a
lelátón edzés közben.
De várjunk csak! Honnan tudja a nevem?! Victor tudja a
nevem!!! Sőt, nem csak hogy tudja, de a (máskor hevesen gyűlölt) becéző formát
használja! Behalok!
- Hogy tetszett? –
kérdezi, ahogy felhúz a jégről.
- Tökéletes volt. Biztos
nyerni fogsz vele.
- Ez igazán kedves tőled.
De teljesen sosem lehet biztos az ember, nem?
- Mindig nyersz – torpanok meg, hogy felnézzek
rá. Megint mosolyog, de ezúttal inkább szórakozottan.
- És mik a terveid az
első junior edzésedre?
- Eddig is lejártam néha
a junior edzésekre.
- Most viszont már a
bajnokságon is elindulhatsz. Tétje van a dolognak – bólint komolyan Victor.
Tudtam, hogy ő megérti!
- A tripla flipet akarom
gyakorolni – vetem fel a fejem. - Még mindig túl gyakran teszem le a lábam.
És ez tarthatatlan!!!
Victor nevet. Ilyenkor mintha egy teljesen másik Victor
lenne, különböző attól, aki a jégen tökéletes kontrollal hajtja végre a
mozdulatsorokat. Feloldódik az arca. Ez valamiért elbizonytalanít ugyan, de az
örömöm és elszántságom még mindig töretlen.
- Adj egy percet. Kifújom
magam, és utána gyakorolhatunk, ha akarod.
Valóban segít csiszolni a
technikám: meglepő türelemmel és komolysággal javítja ki újra és újra a
lábtartásom.
- Azt hiszem, most már
biztosan megvannak az alapok, csak rögzítened kell. Ideje egy kis szünetet
tartani két edzés között, nem gondolod?
- Nem kell szünet! Mutasd
meg a Salchow-ot is! – követelem.
Victor megint vigyorog,
de közben határozottan megrázza a fejét, hogy csak úgy repülnek az ezüst
fürtök.
- Sajnos nekem két óra
múlva már a város túlfelén kell lennem egy tévéinterjún, és addig még szeretnék
otthon átöltözni.
Elszontyolodott arcom
látva még hozzáteszi:
- Ha akarod, hazafelé egy
darabig sétálhatsz velem, és útközben megbeszéljük, mire kell ügyelned a
Salchownál. – Naná, hogy rábólintok.
Odakint időközben ismét eleredt
a hóesés, és a reggeli forgalom is akadozva ugyan, de megindul.
Victor már nem lakik a
kollégiumban: Saját lakása
van a Néva túlpartján, negyedórányi sétára a pályától. Át ezen a hídon, aztán
itt jobbra, majd a következő keresztutcánál…
- Yuri?
- Hm?
- Honnan tudod, hogy erre kell menni?
Francba, francba, francba!
- Ehmm – vakarom meg a
fejem szórakozottan, megjátszva a hülyét. Elég jó az alakításom szerintem. –
Miért, erre kell? Csak betippeltem.
Victor egy darabig
méreget, de aztán nem szól semmit. Fél perc múlva már azt magyarázza, hogyan kellene
jobban ügyelnem a kéztartásomra, és mi az, ami neki bevált. Lassan hópelyhek
telepednek meg a haján.
Vajon mit szólna, ha
tudná, hogy nemegyszer követtem hazáig titokban, lopva? Jobb bele se gondolni.
Elég gázos, de látni valamiért akartam, hol lakik, milyen, amikor egyedül van; milyen élete lehet a pályán kívül. Mondtam már, hogy amikor majd elég idős
leszek hozzá és elég verseny megnyertem, akkor én is szeretnék majd egy lakást Pétervár központjában?
És jobban belegondolva, egy ugyanilyen kabátot és hajat és cipőt és ugyanilyen nyílt, barátságos mosolyt is szeretnék, mint Victoré. Bele akarok bújni Victor Nikiforov bőrébe, és Victorként létezni az elkövetkező 60-70 évben, túl nagy kérés?
És jobban belegondolva, egy ugyanilyen kabátot és hajat és cipőt és ugyanilyen nyílt, barátságos mosolyt is szeretnék, mint Victoré. Bele akarok bújni Victor Nikiforov bőrébe, és Victorként létezni az elkövetkező 60-70 évben, túl nagy kérés?
- Hol jár az eszed, Yuri?
– torpan meg most mellettem.
Dühös? Nem. Őszintén
kíváncsinak tűnik.
- Azon gondolkoztam, hogy
ha az Axel kombinációt a program végére tennéd, akkor átvezetőként még egy
rövid lépéssor is beleférne, növelve ezzel az pontértéket.
Először meglepettnek
tűnik, de látom az szája szélén meglapuló mosolyban, hogy tetszik neki az
öltetem. Elismerően néz rám.
Ekkor magamban
megfogadom, hogy soha többet nem fogom titokban követni hazáig. Nem csinálhatok többé ilyen gyerekes dolgokat,
ha olyan akarok lenni, mint ő.
*
„Csodagyerek.”
A susmus elér a fülembe,
na meg persze nemhiába kagylózok ezerrel. Kihúzom magam, és igyekszem
visszanyerni a lélegzetem, mielőtt lesiklanék a jégről. Yakov ugyan tuti nem
mond majd semmit, vagy legalábbis a hibáim felsorolását (letettem a kezem a Toe
Loop után, és nem figyeltem a szabad lábamra) leszámítva semmit. De a kűröm
után beállt hirtelen csendben elég jól ki tudom venni a szavakat, amiket a
mellette álló szigorú arcú nővel váltanak bizalmasan. Körbe nézek, hogy ki
figyel még, de épp a leginkább keresett arcot nem látom.
Victor nemrég tért vissza
Kanadából, természetesen aranyéremmel, és azt reméltem, hogy majd megint
alkalmunk lesz együtt gyakorolni, ám keservesen csalódnom kellett. Látszólag
nem is emlékszik rám, és egyáltalán nem mutat több érdeklődést irántam, mint a
többi junior pályatársa iránt. (Az érték nullához közelít.)
Újból nekirugaszkodom:
ezúttal a csalódottságtól érzett düh is tüzel. Meg. Tudom. Csinálni. Meg.
Tudom. Csinálni. Csak egy kicsivel nagyobb lendület, kicsivel több forgás. Miért
nem hagyják?! Yakov egy idióta. Azt
akarom, hogy amint mindenki lássa, mire vagyok képes. Olyan magasra repülök,
belátom az egész pályát. Tökéletes érkezés. Hah.
Meg tudom csinálni, és
meg is csinálom. Erre születtem.
Amire nem születtem, az
az, hogy tíz perc múlva fejleszegve hallgassam a szidalmakat. Meg kell ígérnem,
hogy nem próbálkozom többé négyszeresekkel, amíg elég idős nem leszek. Hogyne.
Megígérek én fűt-fát, csak hagyjon már lógva.
„Csodagyerek”, kapom el megint az öltözőből kifelé jövet a szót, és jól
emlékszem, mennyiszer hallottam ezt a nagyapám szájából kisgyerekként, a tévé
előtt ülve, miközben a fiatal Victor sora ugrotta a négyeseket a jégen.
Yakov vajon akkor is
tajtékzott? Az ipsének amúgy is olyan feje van, mint aki újévi üdvözlet helyett
véletlenül a házipornóját töltötte fel a fészre. Fejmosásban verhetetlen, de le
se szarom.
A bejárati csarnokban egy
tucat csaj, mind a telefonját markolássza. Ismerős a téma: Victort várják. Hah,
na, őt aztán várhatják. Habár én is
szeretném tudni, miért hagyta ki ma az edzést. A táskám lecsúszik a vállamról,
ahogy átfurakodom a rajongók között – valamit csinálhatnának a pálya
üzemeltetői, ilyen körülmények között
képtelenség normálisan edzésre járni!!!
Épp a sporttáskám vastag
pántjával vacakolok a forgóajtó előtt, amikor végül mégis feltűnik. Illetve,
először nem is vagyok benne biztos, hogy ő az… Hová lett a haja?! Valaki vágjon
tarkón, hogy álmodom-e! Ez… WTF? A derekát verdeső ezüst hajzuhatag helyett
csak a makulátlan, bézs ballonkabátja nyújtózik, és a haja egy merész vágással
az álla vonalában ér véget. Naná, hogy féloldalon a szembe hullik egy tincs.
Naná. Beyoncé sírva verné a seggét a földhöz egy ilyen a belépőért.
- Victor? – nyögöm
bambán, mielőtt leharaphatnám a saját nyelvem, de szerencsére a rajongók
megelőznek. A végén úgy kell kimásznom a magassarkús patáik alól, mintha valami
iPhone-nal felszerelt bölénycsorda gázolt volna át rajtam. Victorvictorvictorviiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiictor, visítják
egyszerre. Undormány.
- Hé, hé – nevet fel
ekkor az említett, és felemeli maga előtt a kezeit. – Csak óvatosan hölgyeim,
nem lenne jó, ha valaki megsérülne.
Például én, húzom vissza a fejemre a kapucnit, de Victor nem vesz
észre, mert már azzal van elfoglalva, hogy a rajongók kérdésáradatából
válaszoljon néhányra, miért nem voltál ma
edzésen, mi a kedvenc ételed, megcsókolhatlak, stílusváltáson mész keresztül,
megszülhetem a gyerekeid? A háttérből hallgatva is belefájdul a fejem. Nem
hiszem, hogy lesz ehhez türelmem, ha egyszer majd én is világbajnok leszek.
Victor azonban derűs arccal válaszolgat.
- Igen, jól látjátok,
valóban úgy döntöttünk az edzőmmel, Yakovval, és a hajszobrászommal, Alexejjel,
hogy ideje újítanom.
Hajszobrászommal. Én meg a sarki pirogozó helyett a
gasztronómiai tanácsadómhoz igyekszem épp. Nagy nehezen a
perifériára szorulva kilökdösöm magam valahogy az ajtón - nem, mintha bárkit is
érdekelne, hogy itt vagyok.
A pirog azért végül mégis
csak feldob valamennyire.
*
Beszakadt, véres köröm a
nagylábujjaimon. A korcsolyába beledagadt lábfejek. Elgémberedett ujjak, amik
fagyos őszi hajnalon a fűzőkkel babrálnak. Hosszúra nyúlt edzések miatt
kihagyott vacsorák. Végtagok, amik az akaratom szerint hajlanak. Pályatársak,
akik barátok, családtagok, rajongók és ellenségek is egyben. Hófehér, vakító
fájdalom, amire vörös pacaként robban rá a két tüdőm.
#győzelem
*
- Hányszor kell megmondanom
neked, kölyök?! Amíg képtelen vagy az utasításaim követni, addig jobb lenne, ha
nem is állnál a pályára!
- Ne legyél már mindig
olyan szigorú hozzá, Yakov.
Mi?! Victor?! És honnan tudja, hogy Yakov mindig ilyen
tapló velem?!
- Tudom, mit érzel – néz rám. – Nekem is számtalanszor
leordította ezért a fejem. De hidd el, négyszeresek nélkül is simán nyerni
fogsz. Akár nagyobb összeget is hajlandó lennék feltenni rád. Valójában
teljesen biztos vagyok benne, hogy a leendő junior világbajnokhoz beszélek épp.
– A tekintete őszinte és törődő, ahogy rámnéz.
- Rendben! Ha sikerül
négyszeresek nélkül is nyernem, akkor azt akarom, hogy állíts össze nekem egy
programot! Ami csak az enyém lesz! – ordítok rá. Szinte magam is meglepődöm a
vakmerőségemen. Szinte. Még hogy szemesnek áll a világ! Sokkal inkább
szájasnak.
- Áll az alku. Miután
megnyerted a bajnokságot, keress meg, és nekilátunk majd a munkának. Gondoskodom
róla, hogy a tiéd legyen a valaha volt legütősebb bemutatkozás a felnőtt
korcsoportban.
Megérte! Ezért ezerszer
is, kibaszottul megérte feldühíteni Yakovot! Enyém lesz az eddigi
legösszetettebb, legnehezebb program, és én tökéletesen fogom kivitelezni
Victor segítségével! Yesssssz!
Határozottan belecsapok
Victor felém nyújtott tenyerébe. A kezem teljesen eltűnik az övében, ahogy
rázárja a hosszú ujjait.
*
A világbajnokság után
immár rendszeres, teljes jogú résztvevője vagyok a felnőtt edzéseknek, és
Victor figyelmének gyakori élvezője. Nem nagy cucc. A fő, hogy lazán kezeljem a
helyzetet. Mint aki le se szarja. Mert a büdös nagy helyzet az, hogy a hapsi
teljesen kiszámíthatatlan.
Victor feltartott
hüvelykujjal fejezi ki tetszését az ugrásom után? Na és. Elmegy mellettem az utcán valami haverjával,
anélkül, hogy felismerne? Kit érdekel. Hirtelen ötlettől vezérelve csatlakozik
hozzám az edzési utáni mekizésemhez, és aztán együtt sétálunk hazafelé? No
para. Két hétig hozzám se szól edzéseken? Le se szarom. Remekül megvagyunk. Cool.
Totál coolság.
Viszont mi ez az össznépi
csörte már megint itt a csarnokban?!
- Victor – ordítok hátra
neki, habár két másodperccel utánam lép ki az öltözőajtón. – Az ölebeid – bökök a mutatóujjammal flegmán
a forgóajtó előtt szobrozó csajok felé.
- Yuri! – kiáltja el
magát ekkor az egyikük. Mi a tököm?!
Erre mind kántálásba kezdenek, Yuratchka,
Yuri, Yuri, időnként egy Victor.
Ez komoly?!
- Mosolyogj – szűri összeszorított fogai
között Victor, ahogy beér engem –, és figyelj.
- Érzem, hogy finoman a hátamra teszi a kezét, aztán a rajongók felé
terel. Hol van itt a vészfék?!
Valahonnan egy riporter
is előkerül, fotóssal az oldalán. „Oroszország nemzeti büszkeségei”, látom
magam előtt a szalagcímket. Valamikor Victor a kezembe nyomott egy tollat, és
most autogramot osztok éppen, hogy
történt ez, és érzem, hogy kiszárad a torkom, amikor az átható tekintetű
riporternő egyszer csak nekem szegezi a kérdést:
- A Seventeen magazin
olvasói nagyon szeretnék tudni, hogy a korcsolyázás mellett a magánéletre is
jut-e időd? – és ezzel máris az arcomba tolta a diktafonját. Első reflexből simán
ráharapnék a kütyüre, de szerencsére Victor már ott is terem mellettem, és
megakadályozza, hogy nyilvánosan hülyét csináljak magamból.
- Yurit jelenleg teljes
mértékben a felnőtt korcsoportban való bemutatkozó programjának begyakorlása
köti le.
Milyen jól tud hazudni. Valójában még el sem
kezdtem a programot gyakorolni, hisz még nem állítottuk össze a koreográfiát.
Lassan ideje lenne, de eddig Victor túl elfoglalt volt a saját programjával. Önző dög. Habár nem tudom, én mit mondtam
volna a bigének azt leszámítva, hogy álljon félre az utamból. Próbálok
mosolyogni, de kínos vicsorgásra futja. Inkább nem erőltetem.
Szerencsére Victor aznap
kocsival van, így én is bevágódok mellé a BMW-be, hogy minél előbb kikerüljek a
fényképezők hatósugarából. Felbőg a motor, és egy megkönnyebbült sóhaj szakad
ki belőlem.
- Épp olyan vagy, mint egy
dühös kismacska – nevet fel mellettem Victor.
- Fogd be! – ripakodok
rá. Arra számítok, hogy megsértődik, de szemmel láthatóan csak tovább
szórakoztatja a helyzet. Mekkora egy pöcs.
- Ne vedd a szívedre,
majd hozzászoksz. Egyébként remekül helytálltál.
- Mit bánom én – és unott
arccal kibámulok az ablakon.
- Van kedved eljönni
velem új kanapét nézni? Makkachin már teljesen elcsócsálta a régit.
Olyan természetességgel
dobja oda a kérdést, mintha örök időktől fogva legjobb barátok lennénk, és mi
sem lenne magától értetődőbb, mint hogy együtt menjünk kanapét venni neki.
Belelazulok a kényelmes bőrülésbe mellette.
Igen, most már ez lesz,
tudom. Együtt fogunk edzeni, Victor megkoreografálja a programom, megnyerem a
következő bajnokságom, és a rákövetkezőt is, aztán talán majd Victor is nyer
még egyet-kettőt (ha én esetleg lesérülök), amikor egymás ellen versenyzünk, és
Oroszország dicsőségére ketten átírjuk a műkorcsolyázás történetét. A jövő
simának tűnik, mint a korcsolyám éle alatt feszülő tükörjég.
Egy hétre rá Victornak
hűlt helye van.
Tovább a második fejezethez...
Nagyon epic ez a cím, mondom magamban, tuti imádni fogom!
VálaszTörlésÉs így is lett <3
A cím volt a legnehezebb, mint mindig XD De akkor megélte agyalni rajta. :)
TörlésRemélem, a folyti is tetszeni fog!
*üdv*
VálaszTörlésazt hiszem ((enyhe túlzással)), életem legjobb kiszámíthatatlan pillanata volt, hogy cserét kértél, én pedig kicsit körülnéztem errefelé, és megpillantottam ezt...
nos, a címbe határozottan BELESZERETTEM - de tényleg, erre nincsenek jobb szavak, ahw, z s e n i á l i s
aztááán, mivel nekem muszáj volt ezt matekon olvasnom, keveredik kicsit a számokkal és egyebekkel, viszont azt határozottan elmondhatom, hogy: a stílusoddal kilóra megvettél, a történet tetszik, a szereplők tökéletesen olyanok, mint amilyennek lenniük kell
aztán igazából értelmes hozzászólást akartam írni, részletezni a dolgokat, deee... az ájfonos csordán szerintem felnevettem; victor teljesen imádnivalóan kiszámíthatatlan; yurio bálványozása és állazasága olyan életszerű, hogy meghalok; a sorozatból átvett kis dolgoktól eszméletlenül boldog lettem valamiért; ÉS TE TÉNYLEG KÍNOZNI AKARSZ, HOGY ELKÉPZELTETED VIKTORT BMWBE?!?!?!
nos, muszáj volt összefoglalnom ilyen kis röviden a dolgokat, ne haragudj
ja, és khm, hova lett viktor?!?!
+ tényleg a nyakadba ugranék így random, amiért ilyen valóságos az egész, a legjobban ez fogott meg, brrr:
"Beszakadt, véres köröm a nagylábujjaimon. A korcsolyába beledagadt lábfejek. Elgémberedett ujjak, amik fagyos őszi hajnalon a fűzőkkel babrálnak. Hosszúra nyúlt edzések miatt kihagyott vacsorák. Végtagok, amik az akaratom szerint hajlanak. Pályatársak, akik barátok, családtagok, rajongók és ellenségek is egyben. Hófehér, vakító fájdalom, amire vörös pacaként robban rá a két tüdőm.
#győzelem"
ui.: sajnálatos módon tőlem nagyon is lehet számítani hasonlóan érelmetlen hozzászólásokra
xx
Üdv nálam! :)
TörlésNem is volt értelmetlen, miről beszélsz XD Örülök, hogy valóságosnak érezted a szereplőket -ezen kicsit mindig parázok, amikor új fandomban írok.
Victort el KELLETT képzelnem BMW-ben, szeretem az ilyen teljesen önmagukért való vizuális orgazmusokat :P
A cserét köszönöm, remélem, te is is fogsz írni még hamarosan YOI fandomban!
Puszi,
Lidércke