Elcseszett jégherceg - 1: Beborítva sugarakkal

Yuri!!! on Ice 

Univerzum: Tessék Drága, itt egy tökéletes kapcsolat, ahol a felek kölcsönösen értékelik a másikat és támogatják egymást céljaik elérésében. Kis angst is akad benne, de alapvetően minden jó és csodaszép szivárványok nyújtóznak át az égen. Nézd, még gyűrűt is cserélnek! *bőszen mutogat Yuurira és Victorra*

Én: *megkeresi a fandom lehetséges legangstosabb, legelbaszottabb kapcsolatát, amit épeszű ember nem shipel, agresszívan shipelni kezdi és ötvenoldalas ficet ír róla*

Yurio (Yuri Plisetsky) szemszögű történet, amely a Victorral való kapcsolatának alakulásáról szól. Yurio/Otebek és Yuuri Katsuki/Victor párosítások fordulnak elő benne, a Victor/Yurio téma lassan (és fájdalmasan) bomlik ki az egész fic során, ami egyébként öt hét fejezetes és dinamikusan fog frissülni, mert már befejeztem az egészet. (Megszállottságom nem ismer fizikai vagy virtuális határokat.)

Figyelmeztetés:  Ha bármi is érzékenyen érint, nagy valószínűséggel ebben a ficben az szerepelni fog. Alkohol, droghasználat, étkezési zavarok, korkülönbség, utalás múltbeli szexuális erőszakra, (internalizált és explicit) homofóbia, identitáskeresés, fizikai erőszak, általános teenage angst orrvérzésig. Ja, és életemben nem káromkodtam ennyit írásban. Yuri nézőpontja/gondolatai sok esetben nem tükrözik az enyémeket, illetve esetenként azzal akár gyökeresen ellentétesek is lehetnek. Az írás szépsége ugye. 

A fejezetek elején (és néha közben) idézett dalszövegek elkövetője a Vad Fruttik, mert Yuriót az ő zenéjükre álmodom. A fenti fanart Otaku alkotása. 

Beborítva sugarakkal

„Beborítva sugarakkal,

szemben állok a Nappal.

Köröttem légüres tér,

riadtan tátogok.

Hűvös fénnyel izzanak

lámpás csillagok.”

Istentelenül korán van. A koleszban sötétben kapartam össze a cuccom, nem akartam Igort megint azzal stresszelni, hogy negyed hatkor a szemébe lámpázok. Január közepén Péterváron nem világosodik ki tíz óra előtt. A hóborította utcák még teljesen kihaltak, ahogy ballagok a Néva parton a pálya felé.

Márciusban leszek tizenkét éves. Yakov megígérte, hogy abban az évben, amikor betöltöm a tizenkettőt, már rendszeresen a juniorokkal együtt edzhetek, és ma délelőtt lesz az első edzés az ünnepek után. Nem égethetem be magam azzal, hogy a nagyapánál való kéthétnyi zabálás után az első triplánál elhasalok. Azért keltem fel ilyen korán, hogy eddzek kicsit edzés előtt. Hogy ez hülyeség? Csak a lúzereknek. Ha a legjobb akarsz lenni, akkor állandóan a többiek előtt kell járnod. Ezúttal szó szerint.

Na de… mi a fene?! Ma reggel nem én vagyok az első a pályán. Bár ilyenkor rendszerint még csak a gondnok és elvétve a takarítónő van bent, ezúttal az öltözőben egy másik kabát már ott lóg a legelső fogason, amikor belépek.

Áldom az eszem, amiért még a koleszban felvettem az összes cuccom, és nem kell a téli szünet alatt jégszekrénnyé vált öltözőben pulcsit, pólót cserélnem. Felakasztom a kabátom a leghátsó fogasra, és a táskámmal a vállamon kisétálok a pályához.

Nem csak, hogy már itt van valaki, de engem megelőzve birtokba vette a pályát. Hát ez fasza. Most nem tehetek mást, mint hogy megvárom, amíg befejezi a kűrt, aztán leordítom a fejét, hogy elmenjen a kedve az ilyen kora hajnali edzésektől.

Noha vagy hatezerszer le lettem már cseszve emiatt, szokásomhoz híven leülök a pálya szélére a bejáratnál, combom félig a jégen. A paraván nagyrészt kitakar engem, én viszont jól látok innen mindent. Tökéletes hely mások technikáinak sunyi kisasolásához. Ne nem, mintha túl sok kisasolnivaló lenne edzőtársak között, de valahol azt olvastam, hogy a titokzatosság a nagy tehetségek ismertetőjele. Én pedig kétségtelenül titokzatos vagyok, mint Igor szennyeskosarának tartalma.

Oké, talán nem annyira, mint ez a zakkant alak itt előttem a pályán… Vajon mikor kelhetett fel - már ha lefeküdt egyáltalán?

Félig sötét van, nem kapcsolták fel a világítást; a téli nap álmatagon dereng át a plafonig nyúló tejüveg ablaktáblákon. Az alakot nem lehet kivenni, csak mozdulatokat. Egy suhanás. A jég sikoltása. Testetlenné vált mozdulatok, tömeg nélküli lendület. Csend. Ritmikus légzés, ami felgyorsul egy ugrás előtt.  Jégszilánkok. A korcsolya éle villan. Sssssh.  A szellemalak lélegzete tünékeny párafelhő. Kisiklás.

Az eddigi baljós sejtelmem gyomromat görcsberántó bizonyossággá válik. Nem, ez nem lehet, nem lehetek ekkora mázlista. És ha mégis, túl késő lenne elhúzni a csíkot?

Kombináció: négyszeres Axel, tripla Toe Loop. A számra tapasztom a kezem, hogy fel ne kiáltsak. Tökéletes! Mikor tudok majd én is négyeseket ugrani?! Az árny siklik tovább, most forgások következnek, pörög, pörög, mintha sosem akarna megállni. Azt akarom, hogy sose álljon meg.

A jég sikoltása, ahogy felsebzik a korcsolyák. Ezüst hajzuhatag lebben az ablak előtt nem evilági könnyedséggel. Az alak táncol a felkelő téli nappal.

Ne legyen még vége, könyörgöm.

Hiába: a program véget ér. Lelassuló zihálás hangja, ami végül belenyugszik a csendbe. Csak most veszem észre, hogy a combom időközben egészen ráfagyott a jégre, és egyszerre elfog a reszketés. Az alak közelebb siklik hozzám, és felém hajol. A haja ezüst tócsaként terül el a vállán. Victor Nikiforov az.

- Korán felkeltél, Yuratchka  - mosolyodik el, ahogy közelebb ér, és ő is felismer engem a pálya szélén kuporgó alakban. Fölém hajol, és a kezét nyújtja nekem.  – Az új programom gyakorlom Kanadára.

A világbajnokság. Már csak két hónap van hátra, és Victor egy teljesen új programot állított össze. Az elmúlt hetekben mindenki azt találgatta, ezúttal mivel rukkol majd elő, de pontosan csak Yakov tudja. Összedugott fejüket mostanában mindig ott láttam a lelátón edzés közben. 

De várjunk csak! Honnan tudja a nevem?! Victor tudja a nevem!!! Sőt, nem csak hogy tudja, de a (máskor hevesen gyűlölt) becéző formát használja! Behalok!

- Hogy tetszett? – kérdezi, ahogy felhúz a jégről.

- Tökéletes volt. Biztos nyerni fogsz vele.

- Ez igazán kedves tőled. De teljesen sosem lehet biztos az ember, nem?

-  Mindig nyersz – torpanok meg, hogy felnézzek rá. Megint mosolyog, de ezúttal inkább szórakozottan.

- És mik a terveid az első junior edzésedre?

- Eddig is lejártam néha a junior edzésekre.  

- Most viszont már a bajnokságon is elindulhatsz. Tétje van a dolognak – bólint komolyan Victor.

Tudtam, hogy ő megérti!

- A tripla flipet akarom gyakorolni – vetem fel a fejem. - Még mindig túl gyakran teszem le a lábam.

És ez tarthatatlan!!!

Victor nevet. Ilyenkor mintha egy teljesen másik Victor lenne, különböző attól, aki a jégen tökéletes kontrollal hajtja végre a mozdulatsorokat. Feloldódik az arca. Ez valamiért elbizonytalanít ugyan, de az örömöm és elszántságom még mindig töretlen.

- Adj egy percet. Kifújom magam, és utána gyakorolhatunk, ha akarod.

Valóban segít csiszolni a technikám: meglepő türelemmel és komolysággal javítja ki újra és újra a lábtartásom.

- Azt hiszem, most már biztosan megvannak az alapok, csak rögzítened kell. Ideje egy kis szünetet tartani két edzés között, nem gondolod?

- Nem kell szünet! Mutasd meg a Salchow-ot is! – követelem.

Victor megint vigyorog, de közben határozottan megrázza a fejét, hogy csak úgy repülnek az ezüst fürtök.

- Sajnos nekem két óra múlva már a város túlfelén kell lennem egy tévéinterjún, és addig még szeretnék otthon átöltözni.

Elszontyolodott arcom látva még hozzáteszi:

- Ha akarod, hazafelé egy darabig sétálhatsz velem, és útközben megbeszéljük, mire kell ügyelned a Salchownál.  – Naná, hogy rábólintok.

Odakint időközben ismét eleredt a hóesés, és a reggeli forgalom is akadozva ugyan, de megindul.

Victor már nem lakik a kollégiumban: Saját lakása van a Néva túlpartján, negyedórányi sétára a pályától. Át ezen a hídon, aztán itt jobbra, majd a következő keresztutcánál…

- Yuri?

- Hm?

 - Honnan tudod, hogy erre kell menni?

Francba, francba, francba!

- Ehmm – vakarom meg a fejem szórakozottan, megjátszva a hülyét. Elég jó az alakításom szerintem. – Miért, erre kell? Csak betippeltem.

Victor egy darabig méreget, de aztán nem szól semmit. Fél perc múlva már azt magyarázza, hogyan kellene jobban ügyelnem a kéztartásomra, és mi az, ami neki bevált. Lassan hópelyhek telepednek meg a haján.

Vajon mit szólna, ha tudná, hogy nemegyszer követtem hazáig titokban, lopva? Jobb bele se gondolni. Elég gázos, de látni valamiért akartam, hol lakik, milyen, amikor egyedül van; milyen élete lehet a pályán kívül. Mondtam már, hogy amikor majd elég idős leszek hozzá és elég verseny megnyertem, akkor én is szeretnék majd egy lakást Pétervár központjában?

És jobban belegondolva, egy ugyanilyen kabátot és hajat és cipőt és ugyanilyen nyílt, barátságos mosolyt is szeretnék, mint Victoré. Bele akarok bújni Victor Nikiforov bőrébe, és Victorként létezni az elkövetkező 60-70 évben, túl nagy kérés?

- Hol jár az eszed, Yuri? – torpan meg most mellettem.

Dühös? Nem. Őszintén kíváncsinak tűnik.

- Azon gondolkoztam, hogy ha az Axel kombinációt a program végére tennéd, akkor átvezetőként még egy rövid lépéssor is beleférne, növelve ezzel az pontértéket.

Először meglepettnek tűnik, de látom az szája szélén meglapuló mosolyban, hogy tetszik neki az öltetem. Elismerően néz rám.

Ekkor magamban megfogadom, hogy soha többet nem fogom titokban követni hazáig.  Nem csinálhatok többé ilyen gyerekes dolgokat, ha olyan akarok lenni, mint ő.

*

„Csodagyerek.”

A susmus elér a fülembe, na meg persze nemhiába kagylózok ezerrel. Kihúzom magam, és igyekszem visszanyerni a lélegzetem, mielőtt lesiklanék a jégről. Yakov ugyan tuti nem mond majd semmit, vagy legalábbis a hibáim felsorolását (letettem a kezem a Toe Loop után, és nem figyeltem a szabad lábamra) leszámítva semmit. De a kűröm után beállt hirtelen csendben elég jól ki tudom venni a szavakat, amiket a mellette álló szigorú arcú nővel váltanak bizalmasan. Körbe nézek, hogy ki figyel még, de épp a leginkább keresett arcot nem látom.

Victor nemrég tért vissza Kanadából, természetesen aranyéremmel, és azt reméltem, hogy majd megint alkalmunk lesz együtt gyakorolni, ám keservesen csalódnom kellett. Látszólag nem is emlékszik rám, és egyáltalán nem mutat több érdeklődést irántam, mint a többi junior pályatársa iránt. (Az érték nullához közelít.)

Újból nekirugaszkodom: ezúttal a csalódottságtól érzett düh is tüzel.  Meg. Tudom. Csinálni. Meg. Tudom. Csinálni. Csak egy kicsivel nagyobb lendület, kicsivel több forgás. Miért nem hagyják?! Yakov egy idióta.  Azt akarom, hogy amint mindenki lássa, mire vagyok képes. Olyan magasra repülök, belátom az egész pályát. Tökéletes érkezés. Hah.

Meg tudom csinálni, és meg is csinálom. Erre születtem.

Amire nem születtem, az az, hogy tíz perc múlva fejleszegve hallgassam a szidalmakat. Meg kell ígérnem, hogy nem próbálkozom többé négyszeresekkel, amíg elég idős nem leszek. Hogyne. Megígérek én fűt-fát, csak hagyjon már lógva. 

„Csodagyerek”, kapom el megint az öltözőből kifelé jövet a szót, és jól emlékszem, mennyiszer hallottam ezt a nagyapám szájából kisgyerekként, a tévé előtt ülve, miközben a fiatal Victor sora ugrotta a négyeseket a jégen.

Yakov vajon akkor is tajtékzott? Az ipsének amúgy is olyan feje van, mint aki újévi üdvözlet helyett véletlenül a házipornóját töltötte fel a fészre. Fejmosásban verhetetlen, de le se szarom.

A bejárati csarnokban egy tucat csaj, mind a telefonját markolássza. Ismerős a téma: Victort várják. Hah, na, őt aztán várhatják.  Habár én is szeretném tudni, miért hagyta ki ma az edzést. A táskám lecsúszik a vállamról, ahogy átfurakodom a rajongók között – valamit csinálhatnának a pálya üzemeltetői, ilyen körülmények között képtelenség normálisan edzésre járni!!!

Épp a sporttáskám vastag pántjával vacakolok a forgóajtó előtt, amikor végül mégis feltűnik. Illetve, először nem is vagyok benne biztos, hogy ő az… Hová lett a haja?! Valaki vágjon tarkón, hogy álmodom-e! Ez… WTF? A derekát verdeső ezüst hajzuhatag helyett csak a makulátlan, bézs ballonkabátja nyújtózik, és a haja egy merész vágással az álla vonalában ér véget. Naná, hogy féloldalon a szembe hullik egy tincs. Naná. Beyoncé sírva verné a seggét a földhöz egy ilyen a belépőért.

- Victor? – nyögöm bambán, mielőtt leharaphatnám a saját nyelvem, de szerencsére a rajongók megelőznek. A végén úgy kell kimásznom a magassarkús patáik alól, mintha valami iPhone-nal felszerelt bölénycsorda gázolt volna át rajtam. Victorvictorvictorviiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiictor, visítják egyszerre. Undormány.

- Hé, hé – nevet fel ekkor az említett, és felemeli maga előtt a kezeit. – Csak óvatosan hölgyeim, nem lenne jó, ha valaki megsérülne.

Például én, húzom vissza a fejemre a kapucnit, de Victor nem vesz észre, mert már azzal van elfoglalva, hogy a rajongók kérdésáradatából válaszoljon néhányra, miért nem voltál ma edzésen, mi a kedvenc ételed, megcsókolhatlak, stílusváltáson mész keresztül, megszülhetem a gyerekeid? A háttérből hallgatva is belefájdul a fejem. Nem hiszem, hogy lesz ehhez türelmem, ha egyszer majd én is világbajnok leszek. Victor azonban derűs arccal válaszolgat.

- Igen, jól látjátok, valóban úgy döntöttünk az edzőmmel, Yakovval, és a hajszobrászommal, Alexejjel, hogy ideje újítanom.

Hajszobrászommal. Én meg a sarki pirogozó helyett a gasztronómiai tanácsadómhoz igyekszem épp. Nagy nehezen a perifériára szorulva kilökdösöm magam valahogy az ajtón - nem, mintha bárkit is érdekelne, hogy itt vagyok. 

A pirog azért végül mégis csak feldob valamennyire.

*

Beszakadt, véres köröm a nagylábujjaimon. A korcsolyába beledagadt lábfejek. Elgémberedett ujjak, amik fagyos őszi hajnalon a fűzőkkel babrálnak. Hosszúra nyúlt edzések miatt kihagyott vacsorák. Végtagok, amik az akaratom szerint hajlanak. Pályatársak, akik barátok, családtagok, rajongók és ellenségek is egyben. Hófehér, vakító fájdalom, amire vörös pacaként robban rá a két tüdőm.

#győzelem

*

- Hányszor kell megmondanom neked, kölyök?! Amíg képtelen vagy az utasításaim követni, addig jobb lenne, ha nem is állnál a pályára!

- Ne legyél már mindig olyan szigorú hozzá, Yakov.

Mi?! Victor?! És honnan tudja, hogy Yakov mindig ilyen tapló velem?!

- Tudom, mit érzel – néz rám. – Nekem is számtalanszor leordította ezért a fejem. De hidd el, négyszeresek nélkül is simán nyerni fogsz. Akár nagyobb összeget is hajlandó lennék feltenni rád. Valójában teljesen biztos vagyok benne, hogy a leendő junior világbajnokhoz beszélek épp. – A tekintete őszinte és törődő, ahogy rámnéz.

- Rendben! Ha sikerül négyszeresek nélkül is nyernem, akkor azt akarom, hogy állíts össze nekem egy programot! Ami csak az enyém lesz! – ordítok rá. Szinte magam is meglepődöm a vakmerőségemen. Szinte. Még hogy szemesnek áll a világ! Sokkal inkább szájasnak.

- Áll az alku. Miután megnyerted a bajnokságot, keress meg, és nekilátunk majd a munkának. Gondoskodom róla, hogy a tiéd legyen a valaha volt legütősebb bemutatkozás a felnőtt korcsoportban.

Megérte! Ezért ezerszer is, kibaszottul megérte feldühíteni Yakovot! Enyém lesz az eddigi legösszetettebb, legnehezebb program, és én tökéletesen fogom kivitelezni Victor segítségével! Yesssssz!

Határozottan belecsapok Victor felém nyújtott tenyerébe. A kezem teljesen eltűnik az övében, ahogy rázárja a hosszú ujjait.

*

A világbajnokság után immár rendszeres, teljes jogú résztvevője vagyok a felnőtt edzéseknek, és Victor figyelmének gyakori élvezője. Nem nagy cucc. A fő, hogy lazán kezeljem a helyzetet. Mint aki le se szarja. Mert a büdös nagy helyzet az, hogy a hapsi teljesen kiszámíthatatlan.

Victor feltartott hüvelykujjal fejezi ki tetszését az ugrásom után? Na és.  Elmegy mellettem az utcán valami haverjával, anélkül, hogy felismerne? Kit érdekel. Hirtelen ötlettől vezérelve csatlakozik hozzám az edzési utáni mekizésemhez, és aztán együtt sétálunk hazafelé? No para. Két hétig hozzám se szól edzéseken? Le se szarom. Remekül megvagyunk. Cool. Totál coolság.

Viszont mi ez az össznépi csörte már megint itt a csarnokban?!

- Victor – ordítok hátra neki, habár két másodperccel utánam lép ki az öltözőajtón.  – Az ölebeid – bökök a mutatóujjammal flegmán a forgóajtó előtt szobrozó csajok felé.

- Yuri! – kiáltja el magát ekkor az egyikük. Mi a tököm?! Erre mind kántálásba kezdenek, Yuratchka, Yuri, Yuri, időnként egy Victor.

Ez komoly?!

 - Mosolyogj – szűri összeszorított fogai között Victor, ahogy beér engem –, és figyelj.  - Érzem, hogy finoman a hátamra teszi a kezét, aztán a rajongók felé terel. Hol van itt a vészfék?!

Valahonnan egy riporter is előkerül, fotóssal az oldalán. „Oroszország nemzeti büszkeségei”, látom magam előtt a szalagcímket. Valamikor Victor a kezembe nyomott egy tollat, és most autogramot osztok éppen, hogy történt ez, és érzem, hogy kiszárad a torkom, amikor az átható tekintetű riporternő egyszer csak nekem szegezi a kérdést:

- A Seventeen magazin olvasói nagyon szeretnék tudni, hogy a korcsolyázás mellett a magánéletre is jut-e időd? – és ezzel máris az arcomba tolta a diktafonját. Első reflexből simán ráharapnék a kütyüre, de szerencsére Victor már ott is terem mellettem, és megakadályozza, hogy nyilvánosan hülyét csináljak magamból.

- Yurit jelenleg teljes mértékben a felnőtt korcsoportban való bemutatkozó programjának begyakorlása köti le.

Milyen jól tud hazudni. Valójában még el sem kezdtem a programot gyakorolni, hisz még nem állítottuk össze a koreográfiát. Lassan ideje lenne, de eddig Victor túl elfoglalt volt a saját programjával. Önző dög. Habár nem tudom, én mit mondtam volna a bigének azt leszámítva, hogy álljon félre az utamból. Próbálok mosolyogni, de kínos vicsorgásra futja. Inkább nem erőltetem.

Szerencsére Victor aznap kocsival van, így én is bevágódok mellé a BMW-be, hogy minél előbb kikerüljek a fényképezők hatósugarából. Felbőg a motor, és egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem.

- Épp olyan vagy, mint egy dühös kismacska – nevet fel mellettem Victor.

- Fogd be! – ripakodok rá. Arra számítok, hogy megsértődik, de szemmel láthatóan csak tovább szórakoztatja a helyzet. Mekkora egy pöcs.

- Ne vedd a szívedre, majd hozzászoksz. Egyébként remekül helytálltál.

- Mit bánom én – és unott arccal kibámulok az ablakon.

- Van kedved eljönni velem új kanapét nézni? Makkachin már teljesen elcsócsálta a régit.

Olyan természetességgel dobja oda a kérdést, mintha örök időktől fogva legjobb barátok lennénk, és mi sem lenne magától értetődőbb, mint hogy együtt menjünk kanapét venni neki. Belelazulok a kényelmes bőrülésbe mellette.

Igen, most már ez lesz, tudom. Együtt fogunk edzeni, Victor megkoreografálja a programom, megnyerem a következő bajnokságom, és a rákövetkezőt is, aztán talán majd Victor is nyer még egyet-kettőt (ha én esetleg lesérülök), amikor egymás ellen versenyzünk, és Oroszország dicsőségére ketten átírjuk a műkorcsolyázás történetét. A jövő simának tűnik, mint a korcsolyám éle alatt feszülő tükörjég.

Egy hétre rá Victornak hűlt helye van.  

Tovább a második fejezethez...