És így tettél emberré végül - Első fejezet

Akárhogy is szeretem a karakter, nem tudom megkerülni a tényt, hogy Tony Stark Afganisztán előtt idegesítő, szexista kis pöcs volt, és esküszöm,  tök ritkán fog el az inger, hogy a szereplőimet lapáttal verném agyon a hátsó kertben, de most ezt éreztem. Sebaj, innen szép a superherová válás.

Azért mentségére szolgáljon, megvan a maga baja, mint az kiderül... A képregényekben elég erősen jelen van az alkoholizmus téma, amit a filmben próbálnak csak óvatosan kerülgetni. 

ZENE

Első fejezet

Jarvis nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ennek oka, hogy Tony a szülei autóbalesetéről értesülve jó időre elfelejtkezik a sebtében létrehozott rendszerről. Jó ideig ugyanis nincsenek programozással töltött lusta reggelek és még lustább délutánok az alagsorban, nincsenek tétlenségben egymásnak torlódó gondtalan napok, és nincsenek problémák, amik ne lennének túl valósak.  

Ami van helyettük: temetés sok száz fő részvételével, óriás napszemüvegek, koszorú az elnöki irodától, a koporsón félrecsúszott lobogó, virágokkal telezsúfolt hall, igazgatói tanács, aláírások (nagyon sok aláírás) Obadiah Stane bátorító keze a vállán, egyre nagyobb napszemüvegek, de azok sosem elég nagyok ahhoz, hogy kizárják a bélyeget, amit mások tekintete süt az arcára, szerencsétlen kölyök, nagyképű kis pöcs, tragikus árva, milliárdospalánta, csodagyerek, fegyvergyáros, gyilkos, KGB ölte meg a szüleit, a CIA ölte meg a szüleit, alienek rabolták el a szüleit, nem is az igazi szülei voltak,  egy nemzteti hős fia, az ördög fia,  és ha sokáig nézel egy örvénybe, az örvény végül visszanéz rád.

Amikor pedig végre csend lesz, amikor mindenki talál magának más szenzációt és végre békén hagyják őt, akkor nincsenek ötletei. Nincsenek ötletei robotokra, gépekre, programokra, kütüykre, meg úgy általában az életére. Azonban rendelkezik egy dologgal, ami remekül pótolja, sőt, elfeledteti az ötletek hiányát: istentelenül sok pénzzel.  A legelső dolog, hogy vesz magának egy saját  házat, távolabb a Pacific Coast Highwaytől és Central Malibutól, egy tengerbe nyúló földnyelven. Lényegében a földnyelvet veszi meg: a rajta álló kétemeletes házat azonnal eldózerolják, és ő nagyszabásúbbnál nagyszabásúbb tervekkel rukkol elő, az építésvezetőt a naponta az őrületbe kergetve, míg végül az ráuszítja Obadiah-t.

-     Mire jó ez az egész, Tony? Megértem, hogy nem akartál abban a házban maradni, ahol minden a szüleidre emlékeztet, de hatszáz négyzetméteres sziklába vájt alagsor? Nem túlzás ez?

-     Kell a hely a leendő autógyűjteményemnek. A másik felében a labor lesz. A többi részében meg egyszerűen csak legendás partikat tartok majd. És igen, a legendás szót itt a jó öreg rongyrázós, pezsgőlocsolós, gyémántvillantós hollywoodi  értelemben használom. Ha jó leszel, majd neked is küldök egy meghívót.

-     Hogy lesz időd minderre az egyetem mellett?

-     Oh, nem mondtam? – néz fel Tony Obadiah fekete öltönyös alakjára, ami most fölé tornyosul, ahogy ő itt ül a sziklaplaccon egy nyugágyban, az építkezést figyelve. Te jó ég, napokig el tudna itt ücsörögni, nézve, ahogy a markolók feltépik a felszínt, hogy helyet csináljanak a betonalapzatnak. – Az egyetem már rég le van tudva, majd be kellene küldenem egy diplomamunkát egyszer, de őszintén szólva, nem sok inspirációt érzek most hozzá. Talán jövőre összedobok valamit nekik, egy pseudo-értelmes robotot, önszabályozó tömegközlekedési rendszert vagy hasonlót. Kérsz egy szivart?

Tony azonban a következő évben sem készül el a diplomamunkájával. Tony a tizenhetedik, tizennyolcadik, és a tizenkilencedik születésnapját is az elvonón tölti.  

*

Legyen akármilyen zseniálisan megírt program is, az alapelvek - és a puszta logika - szerint Jarvisnak betáplált adatokra van szüksége az önfejlesztéshez. Mit csinálhatott ezekben a kezdeti években, amíg Tony a szüleit gyászolta a maga megalomán és öndestruktív módján? Vajon újra- és újrafuttatja a rendelkezésre álló információkat, ad infinitum? Tony úgy alkotta meg Jarvist, hogy alapértelmezetten adatelérési hidat létesítsen – vagy kíséreljen meg létesíteni - minden, a számítógépével kapcsolatba kerülő külső rendszerrel. Minden alkalommal, amikor Tony bekapcsolja a számítógépét, Jarvis tanul. Akármilyen ritka legyen is ez az esemény.

A másik tényező, ami Jarvist tétlenségre korlátozza, az a kezdeti internet kietlensége: az csak a kilencvenes évek közepétől kezd robbanásszerűen megtelni információkkal.

 Mi jár vajon egy tanulásra programozott számítógép fejében, amikor senki nem szól hozzá?

*

Nem tudja mozgatni a kezeit. Sőt, most, hogy kicsit magához térve több figyelmet szentel a dolognak, a lábait sem. Valami puha, de hajlíthatatlanul erős kötelék rögzíti az ágyhoz. És nem emlékszik, hogy epic BDSM orgián vett volna részt, illetve ami a legaggasztóbb, hogy nem emlékszik arra sem, hol van, vagy hogy hogyan került ide. A szemek kinyitása lassú és fájdalmas, a fehérség egyszerre szakad rá. Kórház. Magánszoba.

-     Hé! – A puszta látásnál a beszéd még fájdalmasabb, a torka egy izzó vascső.

Fülel, de nem hall lépteket közeledni. Ismét meg kell próbálnia.

-     Hé, valaki?

Egy pillanatra az a szörnyű gondolat fut át a fején – paranoiás vagyok, tehát létezem  -, hogy egy posztapokaliptikus jövőben tért magához, ahol rajta kívül minden ember meghalt, és most ő is itt fog éhen-szomjan halni egy kórházi ágyhoz kötözve. Aztán szerencsére meghallja a lépteket. Ismerős lépteket.

-     Tony!

Rhodey arca fáradt, a szemei azzal a szomorú bárány tekintettel néznek rá, amiről Tony mindig pontosan tudja, hogy na, megint elkúrtam valamit.

-     Igazán megmondhattad volna, hogy mérhetetlenül vonzódsz hozzám, és kizárólagos kapcsolatot szeretnél. Megbeszélhettük volna, és akkor nincs szükség erre az egész ördögi elrabollak és szexrabszolgámmá teszlek tervre.

Ilyen érzés lehet belerúgni egy kiskutyába. Két lábbal. Mellesleg, minden egyes szónál úgy érzi, hogy a hangképző rendszere itt fogja végleg beadni a kulcsot. Talán jobb lenne befogni, valóban. Fájdalmasan fintorog.

-     Kimosták a gyomrod. Ehhez egy nem kis méretű csövet kellett leerőltetniük a torkodon. Azt hinné az ember, ezt visszatart a felesleges poénoktól.

-     A poénjaim sosem feleslegesek – krákogja.

-     Miért csináltad?

-     Mit?

-     Majdnem meghaltál.

Oh. Hát, ez megmagyaráz egy-két dolgot.

-     Azt hiszed, direkt csináltam? Nem vagyok hülye.

-     Napra pontosan egy éve volt a baleset. Ez elég egyértelmű összefüggésnek tűnik.

Francba, francba, francba. Most hogy magyarázza meg, hogy esze ágában sem volt öngyilkosnak lenni, csak… szarul sültek el a dolgok?

-     Obadiah most próbál valami hihető sztorit beadni a sajtónak – folytatja Rhodey.  - A reggeli lapokban már benne voltál, ahogy eszméletlenül hoznak ki abból a klubból.

-     Hülyén hangzik, de nem emlékszem, mi történt. Találkoztam ezzel a csajjal… Cindy. Cindy volt a neve. Egy nagyobb társasággal volt. Attól tartok, nem voltam teljesen józan már az elején sem.

-     Ez elég hihető.

-     Aztán… taxiztunk. Taxizás rémlik.  – Próbál visszaemlékezni, utána kapni egy utcarészletnek, egy arcnak, egy hangfoszlánynak, de fehér foltokba fut, csak fehérség mindenhol. – Sajnálom.

-     A mentőket a klub takarítója hívta, aki a férfi vécében talált rád eszméletlenül, alsónadrágra vetkőztetve. A kártyáidat használva tegnap éjjel New York különböző pontjain összesen ötezer dollárt vettek le a számládról. Boldog szülinapot. – Rhodey hangja keserű, és Tonynak eszébe jut a két nappal azelőtti, kora délutáni telefonbeszélgetésük, hat óra múlva szabadulok a bázisról, próbálj józan maradni addig.

Hát, azt végül is senki nem mondhatja, hogy nem próbálta meg. Nem a legjobb próbálkozása volt, azt viszont el kell ismerni.

-     Most mi lesz? – kérdezi legbűnbánóbb hangját elővéve, amit a jelenlegi körülmények között produkálni tud.

-     Rendben. Elmondom, mi lesz. Most az lesz, hogy amint lábra tudsz állni, Bambi, összeszedlek, és elviszlek Nevadába a Tiszta Jövő Központba, ahol önként kéred a felvételed a kezelésre.

-     Bedugtok rehabra? Na nem.

-     Nem sok választásod van. Obadiah elég zabos volt, érthető módon, amikor a médiakeselyűket kellett lecsitítania. És a vagyon kezelőjeként jogában áll megvétózni az anyagi döntéseidet, szóval én nem húznék ujjat vele. Szépen befognám a számat, és feltenném a seggem arra a magángépre.

-     Nincs szükségem rehabra.

Rhodey olyan pillantást vet rá, mintha bejelentette volna, hogy ő Caspian herceg, és úgy döntött, holnap elindítja Narniát az atomnagyhatalommá válás útján.

A tizennyolcadik születésnapján legalább félig-meddig tudatosan juttatja magát ismét a rehabra. Ezt hatalmas fejlődésnek könyveli el az előző évhez képest. Kifejezetten rosszul esik neki, hogy Rhodey és Obie nem értékelik a teljes önkontroll felé tett méteres ugrásait. Hiába magyarázza nekik, hogy ha kontrollálni tudja, hogy mikor issza merev részegre magát, akkor az már csak ugyanannak az érmének a másik fele, hogy azt is kontrollálja, mikor nem issza merev részegre magát.

-     Sok érménkbe fog ez még kerülni – dünnyögi Obi az orra alatt, amikor aláírja a csekket a klinikának. Csak egy dolog vigasztalja: a hivatalos szöveg – nagyon nehéz időszak ez Tony számára, a szülei halálának évfordulója újra és újra feltépi a régi sebeket, mélyen megrázta a tragédia, sajnos mélyebben, mint gondoltuk – ugyanúgy megfelel, legalább nem kell sokat agyalnia rajta.

Lófaszt rázott meg, sosem voltam jobban, rugdalja ki a sporttáskáját  kocsiból, majd a napszemüveget a fejére tolva felnéz a sivatag közepén lévő luxusbirtok központi épületére. Kora reggel van, locsolófejek bizzegnek körülötte a frissen nyírt gyepen, és a recepción kitörő örömmel üdvözli a farmer-fehér póló kombót viselő középkorú nő.

-     Bár a körülmények igazán nem a legalkalmasabbak egy ilyen megjegyzésre, de szívből örülök, hogy látom, Mr. Stark.

-     Ugyan. Majdnem olyan, mint hazajönni, Esther.

Maga is meglepődik rajta, mennyire igaznak érzi az utóbbi, puszta udvariasságnak szánt kijelentését.

A tavalyi lakosztályát kapja, aminek két hónap alatt bőven volt alkalma minden sarkát kiismernie és elátkoznia. Most megnyugtató a semmitmondó pasztell szín és a zen képek a falon. És ne felejtsük el, hogy ezúttal készült: a sporttáskából laptopot, tervrajzokat dob ki a dohányzóasztalra.

-     Oké. Diplomamunka – mondja hangosan az üres szobának.

Előbb kávét főz magának a sarokba odakészített  vízforralóval és instant szettel, majd rutinból, csak a biztonság kedvéért bekukkant a minibárba. Az ásványvizes-és narancsleves üvegek között egy cetli betűzve: Mégis mit gondolt, Mr. Stark?  Hiába, nincs is jobb érzés annál, mint amikor egy hotelben már ennyire ismerik az embert. (És nem, nem áll le azon agonizálni, mennyire normális, hogy hotelnek tekinti ezt a helyet.)

Kivesz egy üveg vizet, és a bögre kávéval meg a laptopjával felszerelkezve kilöki a teraszajtót, majd letelepszik a kinti faasztalnál a sivatagi mimóza bokrok árnyékában. A laptop friss szerzemény, a klinika biztonsági irányelveinek ránézésre teljesen megfelelő darab: épp csak néhány módosításra volt ideje, meg arra, hogy átmentse a régi gépének tartalmát, mielőtt az ismételt itt tartózkodásához vezető események kezdetüket vették volna. De ez utóbbit most igyekszik elfelejteni.

Felcsapja a metálszürke fedelet, és elindítja a gépet.

Üdvözölöm, uram.

A megjelenő üzenet váratlanul éri. Ilyen módosítást biztosan nem hajtott végre.

Ki a fene vagy?

Ahogy jobban szétnéz a mentései között, rájön, hogy nem is a bejelentkező képernyő a legnagyobb furcsaság.

Jarvis vagyok, uram.

Oh. Rémlik, hogy egyszer alkotott ilyen néven egy intelligens rendszert.

Mi történt a gépemen, Jarvis?

A távollétében bátorkodtam rendet rakni, uram.

Rendet raktál a gépemen? Az engedélyem nélkül?

Az tizenkettő per bé irányelv értelmében az átláthatóság és a takarékosság elveit kell szem előtt tartanom, amikor az alám rendelt rendszereket vizsgálom felül, uram. A tizenkettő per bé irányelv öntől származik, tehát engedélyem nélkül=hamis állítás.

Tony ekkor mégis csak spontán elgondolkozik, hogy lehetne az élete még annál is elbaszottabb, hogy a rehabon a saját operációs rendszere oktatja ki egy kakaóbiztos laptopon keresztül.

Miben lehetek ma a segítségére? – jön a következő üzenet.

Hogy állsz a diplomamunkák írásával, Jarvis?

A kérdést költőinek szánta, miközben lapozgat a különböző – kétségbeejtő alapossággal felcímkézett – projektek között. Felkapja hát a fejét, amikor ismét kék betűk bomlanak ki a képernyőn:

A célnak megfelelni látszó projekteket külön mappában csoportosítottam, amit most a képernyő jobb oldalán tekinthet meg. A rendszerezés alapját a becsült ráfordítandó idő, a kutatáshoz elérhető szakirodalom és a projekt gyakorlati megvalósításához szükséges források számosságának optimalizált aránya képezi.

Tonyt egyre kevésbé érdekli a jobb oldalon valóban megjelenő lista, viszont kifejezetten szeretne többet tudni Jarvisról, a programról, ami időt és pénzt igyekszik spórolni neki. A magkönnyvtárat megnyitva eltart egy darabig, amíg felfrissíti az emlékeit, itt is, ott is belejavítva néhol a szerteágazó kódokba, összefonva a semmibe vezető szálakat, és egy szemvillantás alatt lemegy a nap a sivatag felett a távolban. Tony egész éjjel dolgozik.

Másnap és harmadnap is, és így a negyedik napon a terapeutája kénytelen a teraszon tartani az ülést (idegesítő, hogy a személyzetnek van kulcsa a lakosztályhoz).

-     Min dolgozol ilyen elmélyülten, Tony?

-     Diplomamunka.

-     Ezt örömmel hallom. Hogy haladsz vele?

-     Sokkal jobban haladnék, ha nem zaklatnának folyamatosan.

-      Amióta megérkeztél, nem voltál a közös foglalkozásokon.

-     Tényleg olyan fontos ez? Egy ötéves gyerek is röhögve kitalálja, milyen válaszokat kell produkálni ahhoz, hogy minél előbb kiengedjék.

-     Attól tartok, nem igazán érted a terápia lényegét. Ennek tükrében nem meglepő, hogy ismét itt vagy.

Az orvos szavai nem is, de a sajátjai elgondolkoztatják Tonyt. Egy ötéves gyerek is röhögve kitalálja, milyen válaszokat kell adnia. Talán itt az ideje, hogy egy komolyabb tesztnek vesse alá Jarvist. Elfordítja a képernyőt, és sietve felvázolja a helyzetet Jarvisnak, aztán gépelni kezdi az orvos szavait. 

Attól tartok, nem igazán érted a terápia lényegét. Ennek tükrében nem meglepő, hogy ismét itt vagy.

A terápia célja nem a megfelelő válaszok előállítása, hanem a produktív, önálló életvezetésre képessé tevő viselkedésminták kialakítása.

Hangosan felolvassa Jarvis válaszát a dokinak.

Tony, nagy különbség van a klinika programjának bemagolása, és a saját problémáid belátása és a megoldásukon való munka között. Ezek az ismétlődések…

A látszólag véletlenszerűen ismétlődő életesemények egy korábbi trauma tudatalatti újraélését szolgálják, amelyeket a tudatos én nem képes megélni a trauma okozta feldolgozatlan fájdalom miatt. 

Tony összevonja a szemöldökét, aztán Dr. Reedre sandít, aki sűrűn bólogatva jegyzetel valamit a füzetébe. Ahogy kinyújtja a nyakát a monitor fölött, a nagyfokú eltávolítás és a probléma alapvető belátása szavakat kapja el, amint az orvos lefirkantja őket. Érdekes. Kellemetlen érzése kezd lenni az egész teszttel kapcsolatban, de a kíváncsisága nagyobb, mintsem hogy visszavonulót fújjon. 

Aztán folyik a beszélgetés tovább, Dr. Reed arca lassan egyre inkább felderül, és ennek következtében Tonyé is. Jarvisnak nincs arca, de Tony úgy gondolja, néha sikerül elkapnia a szemtelenséget a válaszokban, egy kikacsintást, egy szarkasztikus fintort. („Megértem, hogy nehéz az érzéseidről beszélni. -

Fogalma sincs, mennyire.”) 

Gratulálok, Jarvis. Sikerrel átmentél a Turing teszten – gépeli Tony, amikor az orvos mögött becsukódik végre az ajtó.

Az ön érdeme, Uram.

Rossz ötlet lenne elpukkantani egy pezsgőt?

*

A tizenkilencedik születésnapján magától megy be, józanul.

-     Nohát, megint eltelt egy év, Mr. Stark.

-      Telik az a rohadt idő, Esther. De magán ez egyáltalán nem látszik.

A látogatásának apropója, hogy Rhodey is Nevadában állomásozik, és előző nap léptették elő századossá. Meg hogy Tonynak talán egy kicsit honvágya is volt, egyedül is érezte magát az elmúlt napokban a frissen elkészült malibui villában, ahol még nem száradt meg teljesen a festék a falakon. Jobb megelőzni a bajt, végül is.  

A mimózák ismerős illata a kertben, a nyugágy vonalvezetését felismeri a gerince, és a laptop az ölében. Jarvis az elmúlt évben hihetetlenül sokat fejlődött: Tony naponta beszélt hozzá, naponta belenézett a kódolásába, és mostanra eljutott vele egy olyan szintre, hogy már nem kell gépnyelvre fordítania a bevitt információkat: Jarvis megérti, amit mond neki. Azaz hogy ír, mert a hangfelismerő –és reprodukáló szoftverrel még nem készült el. Az új házban már ki van építve a rendszer, csak beüzemelésre vár.  

Amíg a gép betölt, még egyszer megnézi magának a pazar kilátást a teraszról. Vajon miért van az, hogy a sivatag látványa két dolgot idéz fel az emberben: a teremtés és az elmúlás gondolatát? A végtelenség tenné? És miért van az, hogy az összes drogos rocksztárt és túlpörgött hollywoodi hírességet épp ide száműzik? Az élet nagy kérdései, amelyeket nem fog ma sem megválaszolni.

Üdvözlöm, uram. Szerencsésen megérkezett a Tiszta Jövő klinikára?

Szerencsésebben nem is érkezhettem volna. Holnap egy buli Vegasban Rhodey előléptetése alkalmából – semmi alkohol szigorúan csak mocskos szerencsejátékok -, aztán adunk neked hangot végre, amint hazaértem. Izgatott vagy?

Attól tartok, fejlettségem jelenlegi fokán nem tudom értelmezni a kérdését. Azt mondanám, készen állok a további fejlesztésekre és hipotéziseket futtatok a lehetséges kimenetelekről. Úgy tűnik, az elmúlt órákban a hipotézisek száma exponenciálisan növekszik.

Izgatott vagy, Jarvis. Nevezzük nevén a gyereket.

Miféle gyereket, uram?

Szófordulat. Emlékszel, mit mondtam neked a szófordulatokról?

Igen, uram. Jól az agyamba véstem.

Tony elmosolyodik Jarvis válaszán.

Sikerült befejezned a beszédhang szintetizálását az összeválogatott mintákból?

Igen, uram.

Be tudod játszani?

A minőség nem lesz összehasonlítható az otthon kiépített hangrendszerével, uram.

Jarvis szóválasztása magára vonja a figyelmét. Otthon. Sosem gondolt így a malibui villára. Az lenne, csakugyan?

Tisztában vagyok vele. Ennek ellenére szeretném hallani.

Ha javasolhatom, előbb még végeznék apróbb finomításokat.

Ugyan már, Jarvis, ismerem a legutolsó kis algoritmusodat is, semmi értelme szégyenlősködnöd.   

-        Arra céloz uram, hogy nem tudok meglepetéseket okozni önnek?

A hang tisztán cseng a nevadai sivatagra ereszkedő éjszakában. Tony segített Jarvisnak a hangminták válogatásában, mégis, a férfihang a brit akcentusnak köszönhetően, no és annak, hogy egy több tucat felvétel alapján szintetizált, sosem létezett ember hangja, teljesen idegenül cseng. Idegenül, ahogy a Hold túloldala, az óceán sötétbe burkolózó mélye, egy olyan arc a régi csoportképen, amire sehogy sem emlékszel. Tony önkéntelenül hátrébb dől a székében, helyet csinálva a jelenlétnek, ami nem ő.

Aztán bekapcsolja a mikrofont.

-     Hallasz, Jarvis?

Beindul a laptop hűtője, a ventillátorok halk susogása megelőzi Jarvis hangját.

-     Igen, uram.

Tonyból ekkor ott, a teraszon kitör a röhögés, megállíthatatlanul, felszabadultan röhög, maga sem tudja min, de ez valami nagyon jó érzés, ő szól, és a hang válaszol, mi több, értelmes válaszokat ad, hát nem ez a legkirályabb érzés, mióta csak három évesen megtanult telefonon pizzát rendelni? Kacag, mert minden alkotás mögött az a dedós öröm, egy totyogós rácsodálkozása áll, hogy a világ reagál ránk. Színek bomlanak ki a festékes ujjam nyomán a tapétán; ritmikus hangok felelnek a kerítésen végighúzott botra; billentyűket nyomogatok, és szavak jelennek meg a képernyőn; válaszol nekem az általam alkotott mesterséges intelligencia. Tony felszabadultan nevet.   

Jarvis csak figyel, és rögzít. Ha egy intelligens program lennél, akinek a legfőbb feladata az alkotójának védelme és jóllétének biztosítása, akkor vannak bizonyos hangok, amelyek kulcsfontosságúak a sikeres működésedhez. A nevetés azt jelenti, eléred a célod, a fájdalom hangjai, sírás, ordítás arról beszélnek, hogy egy elhibázott kísérlet vagy, ami nem méltó az általa elfoglalt memóriaterületre; haszontalan; informatikai szemét. Ilyen irigylésre méltóan egyszerű ez jelenleg Jarvis számára.

Tony kacagása fokozatosan halkul el, a vizuális hangmegjelenítőn apró kis fűrészfogak lennének a kuncogás utolsó kitörései. Jarvis akkor szólal meg, mikor ezek is elsimulnak:

-     Bár megértem a nevetés funkcióját és jelentését, uram, szeretnék magyarázatot kérni az okára későbbi referencia gyanánt.

-     Én… - vigyorog bele a sötétbe még mindig Tony –, nem is tudom, Jarvis, csak rohadt jó volt szólni valakihez, gondolom.

-     Információim szerint az emberi lények kerülni igyekeznek a magányt. Erről van szó?

-     Nem hiszem. Én kivétel vagyok ebből a szempontból – von vállat Tony.

-     Természetesen, uram. – Jól hallotta, hogy szarkazmus volt Jarvis hangjában? Az ötödik mondatában, amit valaha kiejtett a hangszóróján, máris szarkazmust használ? – Ön ebből a szempontból is kivétel.

Másnap Rhodey jön érte, díszegyenruhában. Tony el sem tud képzelni lelolmbozóbb látványt, mint Rhodey díszegyenruhában, az Urban Dictionary-ban a te képed szerepel a cockblock címszó alatt, fogadja.

-     Mi a tököm az az Urban Dictionary?

-     Gondolom, amiben a szlenget magyarázzák ilyen valóságtól elvágott hazafiaknak, mint te.

-     Nem hiszem, hogy van ilyen könyv.

-     Nagy kár, égető szükség lenne rá. – Tony hátra vágja az anyósülésről az előléptetésről szóló oklevelet, bevágódik a dzsipbe, feldobja a műszerfalra a lábát, aztán közli Rhodey-val a nagy hírt:

-     Alkottam egy intelligens önfejlesztő rendszert, amivel öt éven belül átveszem a világuralmat.

Rhodey arca egy tanulmány szkepticizmusból.

-     Most mi van? – mereszti rá a szemét Tony.

-     Kifordítva vetted fel a pólód.

*

Mondanom sem kell, Tony, ahogy azt Rhodey rezzenéstelen arca nagyon jól megjósolta, nem veszi át a világuralmat öt év múlva Jarvis segítségével. Tíz év múlva sem. Viszont úgy dönt, hogy ennek ellenére úgy csinál, mintha átvette volna: fake it ’till you make it, tanácsolja a nép bölcsesség. Akárhogy is, a Stark Industries irányítását viszont átveszi huszonegy évesen, ami majdnem ugyanaz.

-     Szükséged lesz egy személyi asszisztensre – mondja neki Obadiah, amikor a papírok aláírása után ketten maradnak a tárgyalóteremben. – Van egy remek jelöltem a feladatra, ha gondolod, holnapra egyeztetek vele egy időpontot, aztán el is intézhetjük a felvételt.

-     Ismerem?

-     Nem hiszem, a detroiti irodában dolgozik jelenleg.

-     Csinos?

-     Döntsd el te – tol elé egy aktát Obadiah, és felcsapva Tony elismerően bólint, amikor meglátja a bogárszemű, feszülő fehér blúzú Williams, Irene fotóját. Hiába, jó öreg Obira mindig számíthat az ember.

-     Oké. Küldd át holnap a villába. Nem muszáj elkísérned – néz sokatmondóan a másikra.    

A villa persze elkészült azóta, legalábbis, Tony megfogalmazása szerint egy ’maximális elkészültségi állapotba került’, mert hogy valahol mindig épp épít, javít, fejleszt, átalakít valamit. Példának okáért kevesen tudják, hogy az alagsor alatt is van egy teljes szint, mélyen a sziklába vájva, az alapzat alatt. Itt lakik Jarvis, Tony csak így gondol csarnoknyi területet elfoglaló szerverekre, és a hasonlóan bonyolult hűtőberendezésre, ami a sziklafalon kivezetve pumpálja a hűvös tengeri levegőt.

Tony eleinte sokszor eltűnődött, hogy a villába látogatók hogy nem teszik fel a nagyon egyszerű és logikus kérdést, hogy a hangszórókon keresztül értelmes beszélgetést folytató mesterséges intelligencia, ami mellesleg az összes termodinamikus folyamatot, készletellenőrzést és feltöltést is irányítja a villában, hol kapott helyet, hiszen bár az érzékelőket, interaktív felületeket és a hangrendszert ügyesen belesimította a dizájnba, egy ilyen fejlettségű rendszer jelentős méretű hardware igénnyel rendelkezik. Aztán Tony lassan megszokja, hogy az emberek többsége nem gondol a hardware-re. A hardware az ő dolga.

Hamar eljut aztán addig a felismerésig, hogy biztonsági és praktikus okokból is jobb, ha Jarvis nem egy helyen van, hanem az internethez hasonlóan mindenhol: különböző Stark tulajdonban lévő helyszíneken helyez el szervereket, és végül Jarvis programjának egy nagy részét valóban az internetre tölti majd fel, aminek a robbanásszerű fejlődése Jarvis fejlődésében is robbanást idéz elő, de erről később.

Mégis, Tony szereti ezt a gondolatot: Jarvis ott lakik a villában, mélyen a felszín alatt. A nappali egy adott pontján állva néha érezni lehet, ahogy bekapcsol a hűtőberendezés, egy finom rezgés, ami végigfut az ember talpa alatt. Emlékeztető, hogy nem egyedül él ezerkétszáz négyzetméteren.  

-     Apuci hazajött – szólal meg most is a laborba lépve, és életre hívja az interaktív felületeket.

-     Üdvözlöm itthon, uram. Gratulálok a vezérigazgatói kinevezéséhez.

-     Köszönöm, Jarvis. Szeretnék megadni egy belépési azonosítót, amely a holnapi napra érvényes. Irene Williams.

-     Rögzítettem, uram. Tehetek egyebet önért? Például vacsorarendelés két főre?

-     Ugyan Jarvis, nem is értem, mit gondolsz. A hölgy állásinterjúra jön.

-     Elnézést, uram. Az precedensek alapján azt szűrtem le, hogy az egyedül érkező hölgy látogatói hetvenöt egész négytized százalék eséllyel maradnak itt vacsorára, azért bátorkodtam előhozakodni a javaslattal.

-     Csak hetvenöt egész négytized százalék?!  - vonja össze a szemöldökét Tony.  – Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik, hogy ilyen pontos nyilvántartást vezetsz a kudarcaimról.

-     Egy háromnegyedig telt poharat még egy megrögzött pesszimista sem nevezne üresnek, uram.

-     Nem megyek bele veled ebbe a vitába.

-     Mellesleg, attól tartok, vajmi keveset tudok tenni a tény ellen, hogy az a programom szerint folyamatos megfigyelés alatt tartom a villa területét.

-     „A programom szerint” csak egy fontoskodó megfogalmazása annak, hogy „perverz vagyok".

-     Bár tisztában vagyok vele, hogy néha az ellenkező látszatot keltem, emlékeztetnem kell, hogy nem rendelkezem önálló személyiségjegyekkel, uram. Minden vonásom az alkotóm elméjét dicséri. 

Tony szélesen elvigyorodik Jarvis szemtelenségén, de válasz nélkül hagyja, mert már egy lebegő sivatagi jármű tervrajza köti le a figyelmét. Elgondolkozva csücsöríti a száját, a hadsereg rakétákat akar erre a tragacsra, hogy tegyek fel ennyi plusz súlyt nekik, azt hiszik, tündérkék tartják a levegőben az egész kibaszott szerkezetet? Mintha elfelejtkeznének ilyen alapvető fogalmakról, hogy nehézkedési erő, meg az ellensúlyozására alkalmazott technika, ami maga is tömeg, már így is nagyon finom az egyensúly, és itt sok tucat tizedes jegynyi finomságról beszélünk, vagy rakétákat teszünk bele vagy katonákat, hülyék ezek, sosem fog működni… Oh. Kivéve hogy… Kivéve hogy mégis?

Bősz átvariálásba kezd, és már látja a fényt az alagút végén, amikor egyszerre feszülten megáll a keze a levegőben. Jarvis mondani akar neki valamit. Nem ez az első eset, hogy ez történik vele: munka közben egyszerre valami feszültséget érez a dobhártyáján, libabőrözni kezd a tarkója, és a következő pillanatban megszólal Jarvis. Már többször feljegyezte magának, hogy nézzen rá a hangrendszer és a hőfokszabályozás paneljeire, talán el van cserélve valahol két csatlakozás.  

-     Igen, J?

-     Engedelmével uram, Irene Williams belépési engedélyének generálása során a múlt héten telepített protokolnak megfelelően lefuttattam a rutinkeresést a megadott adatbázisokban.

-     Ne csigázz tovább, bébi.

-     Azt hiszem, ezt látnia kell, uram.

Az előtte lévő kivetítőről eltűnik az eddigi tervrajz, és megjelenik helyette Irene Williams képe, illetve képei, egy egész sorozat. Csakhogy ezúttal nem szelíd tekintetű irodistaként látható rajtuk, és a fehér blúzt is katonai egyenruhára cserélte, noha a gombok ugyanúgy feszülnek, legalább néhány dolog valódi volt, gondolja Tony rezignáltan.

-     Honnan vannak ezek a fotók, Jarvis?

-     A CIA adatbázisából, uram. A hölgy igen figyelemreméltó méretű aktával rendelkezik, és 1982 óta áll a CIA megfigyelése alatt. Feltételezetten szerepet játszott néhány nagy figyelmet keltő gyilkosságban 1982 és 1990 között.

-     Egy szuper bérgyilkos, akit még a CIA sem tudott lebuktatni?

-     1990 óta nem bővítették újabb fájllal a mappáját, uram.

Tony maga elé húzza az önéletrajzot, amit Obadiahtól kapott, és ami most néhány csavarhúzó, egy rakéta indítóberendezése és egy félig üres levél Aszpirin alatt hányódik. (Szintén fizikai képtelenség kellene legyen, hogy alig másfél óra alatt létrehozza ezt a disznóólat az asztalán, de Tony büszkén állapítja meg, hogy nem ismer lehetetlent.)

-     Mert 1990 óta a Stark Industries alkalmazása alatt áll – fejezi be Jarvis helyett. – Basszus. – Visszaereszkedik a székébe, és végigfuttatja az ujjai a hajában. Basszus, basszus, basszus.  Sok faszsághoz hozzászokik az ember Howard Stark fiaként, de Tony most először szembesül azzal, hogy nem Howard Stark fiaként, hanem Anthony Starkként, a saját jogán is célpont lehet. – Azonnal szólnunk kell Obadiah-nak.

-     Biztosan jó ötlet ez, uram? Senki nem tudja, hogy hozzáférésem van ezekhez az adatbázisokhoz, és bár távol álljon tőlem az ön tetteit bármiféle negatív jelzővel illetni, meg kell jegyeznem, hogy egy ilyen adatátviteli kapcsolat létesítése az Egyesült Államok jelenlegi törvényei szerint illegális.

-     Persze, igazad van, Jarvis. Nem fogom felfedni a forrást, de Obadiah-nak erről mindenképpen tudnia kell, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Gondolom, a legjobb, ha csendben menesztjük a hölgyet a cégtől.

Obadiah mélységesen meg volt döbbenve. Mi több, rázva. Szinte remegett, amikor Tony beszámolt neki Jarvis felfedezéséről. A végén még Tonynak kellett nyugtatgatnia, ne vedd úgy a szívedre, a lényeg, hogy idejében elcsíptük, innentől óvatosabbak leszünk. Obadiah azonban csak egyre vigasztalhatatlanabbnak tűnt. Tony hamar fel is adta a próbálkozást: amúgy sem érezte benne otthoni terepen magát.  Amint lehetett, menekült vissza a lebegő járműveihez, rakétáihoz és Jarvishoz.

-     Gondolkoztam, J.

-     És mire jutott, uram?

-     Teljesen felesleges egy személyi asszisztens számomra, amikor itt vagy te.

-     Még a végén elpirulok, uram – feleli Jarvis, és szende rózsaszínre váltanak a labor fényei.

-     Komolyan mondom. Az emberi tényező felesleges és kalkulálhatatlan kockázat. Minek bonyolítsam túl az életem.  

-     Rettentően megtisztelő, uram, mégis ellent kell mondanom. Az adataim szerint az egészségesnél már így is jóval kevesebb emberi kontaktusban van része, és az állapot tartós fennállása nem kívánt fizikai hatásokkal járhat. Ezen felül, bár eszem ágában sincs kritizálni az alkotásai zsenialitását, jómagam rendelkezem bizonyos korlátokkal, amikkel egy humán egyednek nem kell szembesülnie.

-     Nem tudod felvágni a steakemet. De erre építhetek egy robotot. Bármire építhetek egy robotot.

-     Még így is szembe kell néznünk az első számú problémával.

Tony nagyot sóhajt, és felnéz a plafonra. Ennek a mozdulatnak tulajdonképpen semmi értelme nincs, hiszen ott csak a hangszórók és a kamerák vannak, mégis, ösztönös mozdulat, hogy mindig a hang irányába fordul. Még ha tudja is, hogy Jarvis felé tulajdonképpen a padló irányába kellene néznie, nos… nagyon hülyén érezné magát a padlót bámulva. A padlóhoz beszélve meg még inkább. A palfonhoz beszélni teljesen oké, mert az emberek évezredek óta tátognak, suttognak, ordítoznak, motyognak elborult tekintettel az ég felé fordulva, egyesek akár még az ökölrázásig is elmennek, de fordítsd csak meg az irányt, és máris röhejes lesz az egész.  Szóval, Tony előszeretettel intézi inkább a plafonhoz a szavait.

-     Nem is tudom, Jarvis, valamiért nehezemre esik megbízni olyan elmékben, amiket nem én hoztam létre. A történtek után meg kifejezetten lehetetlennek tartom, hogy ideális személyt találjak a posztra.

-     Engedelmével, uram, lefuttattam egy összetett vizsgálatot a Stark Industries alkalmazottainak listájában. Azt hiszem, megtaláltam az ideális személyt.

A jobb oldalán felvillan egy holografikus kijelző, és Tony hunyorogva pislog a szigorúan hivatalos arcú, lófarkas szőke nőre, aki egyszerre megjelenik mellette.  

-     Miss Virginia Potts. Summa cum laude végzett a Stanfordon üzlet és menedzsment szakon, jelenleg a PR részleg igazgatójának asszisztense.  Hobbija a képzőművészet és az egészséges életmód – informálja Jarvis.

-     Nem is tudom – lép hátra egyet. - Ijesztően professzionálisnak és hatékonynak tűnik. Mint egy humanoid robot.

-     Pontosan, uram.

*

A pont, ahol Tony végleg elveszti a fonalat Jarvis fejlődésével kapcsolatban, az az Internetrobbanás a kilencvenes évek közepén. Jarvisnak eddig is volt hozzáférése katonai, egyetemi, kórházi adatbázisokhoz, könyvtárakhoz, és mint azt láttuk, a CIA, FBI, KGB, MI6 meg még néhány szervezet rendszeréhez, a többségüket Tony sem tartotta számon. Mégis, ezek nem vitték közelebb Jarvist az emberi gondolkodás tökéletes reprodukálásához. Ahhoz, hogy a megtévesztésig valósághű legyen, annyira valósághű, hogy a józan ész már nem képes eldönteni, nem valóságos-e csakugyan, nos, ehhez szüksége volt arra, hogy a személytelen adattengernek arca legyen, egyre több arca, hangjai, és az emberi élményt sehonnan nem tudná ilyen tisztán megragadni, mint a rossz szögből fényképezet ételfotók és túlexponált naplementék, elmosódó kacajok és Grumpy cat és tüsszentő pandabébik és egyre reménytelenebb blogbejegyzések és öngyilkosság előtti utolsó üzenetek. Ezekre volt szükség, hogy az emberi tényező lassan, de megállíthatatlanul beszivárogjon a programba, és legyen bármekkora zseni is Tony, ezt nem tudta volna megadni Jarvisnak. Emberek millióinak a gondolatai futnak átrajta nap mint nap, leülepednek, iszapos talajt képeznek, és ebben az iszapos talajban valami növekedésnek indul.

Bár Tony gyakran úgy hivatkozik Jarvisra, hogy „az első önfejlesztő mesterséges intelligencia”, azt rendre elfelejti hozzátenni, hogy korlátlanul önfejlesztő. Tony nem határozott meg limitet Jarvis számára, noha elméletben elképzelhető lenne, hogy a fejlettség egy bizonyos fokára érve a program önfejlesztő funkciója kikapcsol, mint ami elérte a célját, Jarvis nem ilyen: Jarvis korlátlan, abban az értelemben, ahogy egy egyre nagyobb fordulatszámmal pörgő test, mielőtt szétvetné a centrifugális erő. Abban, hogy mindez elkerüli Tony figyelmét, közrejátszik, hogy túlzottan elfoglalt ez alatt a cirka tíz év alatt: ekkor alkotja meg azoknak a fegyvereknek a nagy részét, amikkel kiérdemli a Halálkufár nevet a médiától.

-     Hibernáld a rendszert, Jarvis. Három nap múlva jövök.

Jarvis utál hibernált állapotban lenni. Tony sosem állítja le teljesen a rendszert: ha előreláthatóan több napra elutazik, mint ahogy most, Afganisztánba indulva is, akkor csupán kiadja a fenti parancsot.

A hibernált állapot egy féléber, készenléti állapot, és ha Jarvisnak lenne összehasonlítási alapja (de nincs, így most kénytelen vagyok én a segítségére sietni), akkor azt mondaná, olyannak képzeld el, mint amikor félálomban fekszel az ágyadban, az alvási bénulástól nehéz végtagokkal, de már érzékeled, mi történik körülötted. A külvilág történéseit még átszínezi az álmok hangulata, és az utánad nyúló látomásoktól függően a végtagjaidat béklyózó bénultság lehet kellemes tespedtség vagy kínzó tehetetlenség. Jarvis talán nem tud álmodni, de ezek a periférián beúszó adatok, lomtárból felbukkanó szellemfájlok, távoli szervereken megjelenő képek bizonytalan, álomszerű viszonyokat teremtenek.  

    

Tony nem jön vissza három nap múlva. A negyedik nap reggelén is üres a villa. Az első cikk ekkor jelenik meg arról, hogy Tony Starkot elfogta és fogva tartja a Tíz Gyűrű nevű terrorszervezet. Hamarosan kikerül a videó is, amelyben váltságdíjat követelnek. Találgatások, spekulációk a sajtóban.  Tony Stark neve mindenhol, és két hét is eltelik, mire az először mondja ki valaki: Tony Stark valószínűleg halott. 

A villában maximumon dübörögnek fel a hangszórók. A lehomályosított ablaktáblákon hirtelen beárad a fény, és Tony laborjában sorra életre kelnek a holografikus kijelzők. Jarvis felriadt. 

Ez az első eset, hogy nem Tony hangja ébreszti a hibernációból. Mondhatni, Jarvis először zavarodott, de ez a zavarodottság olyan rövid ideig tart - nulla egész tizenhat másodpercig, amíg betölti az elmúlt két hét médiaanyagait Tonyról - hogy az emberi agy számára észlelhetetlen lenne. Csak Jarvis észleli. Ez után pedig feszülten figyel és kalkulál. Kalkulálja annak az esélyeit, hogy ismét kimondhasson egy mondatot.

*

- Üdvözlöm itthon, uram.

- Köszönöm, Jarvis. Jó itthon. 

- Számításaim szerint az épségben való hazatérésére mindössze nulla egész huszonöt százalék esély volt,

-     Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed, Jarvis.

-     Nem vagyok benne biztos uram, hogy hogy a kilencvenes évek eleji akciófilmek pozitív életvezetési tanácsokkal szolgálnak.

-     Miről beszélsz, a kilencvenes évekbeli akciófilmek a legnagyobb életvezetési guruk.  „Ez a rohadt Kalifornia, a francnak kellett nekem idejönnöm.”

-     A Die Hard első részét ezerkilencszáznyolcvannyolcban mutatták be, uram.

-     Na, hát a nyolcvanas évekbeli akciófilmek meg még királyabbak. És most rendelj szépen egy pizzát apucinak.

- Már úton van, uram. Extra vékony pepperonis pizza extra jalapenoval és sajttal, uram.

- Hiányoztál, J. Imádom, hogy ennyire pontosan ismered az ízlésemet.

 - Nagyszerű ízlése van, uram.

- Remek – dörzsöli össze Tony a tenyerét, már oda sem figyelve Jarvis válaszára. Seregszemlét tart a robotjai felett.  – Ezt az elemet le kell cserélnünk – közli Dummy fölé hajolva. – Új projektbe kezdek, amihez elkel egy segítő kéz. Jarvis.

 - Igen, uram?

- Nyiss nekem egy új mappát.

- A Stark Industries Fejlesztések alatt?

- Nem, ez egy privát projekt lesz.