Karmazsin napok végén várok rád (II. fejezet)

Második fejezet, avagy ereszd össze őket, aztán jegyzetelj. A következőre talán nem kell majd egy hónapot várnotok.

Arra jöttem rá, hogy szeretem az ilyen kevés szereplős, érzelmileg terhelt történeteket.

2. fejezet

 - Mindig csodálattal töltött el az a teljességgel szégyentelen, sziporkázó megalománia, amivel Odin egyszerűen az ’Azgárd’ nevet biggyesztette a ház homlokzatára.

- A szomszéd birtokot Olümposznak hívják – hárította unottan Thor az aznapi sokadik fullánkot.

-     Az, hogy a szomszéd is megalomániás, még nem jelenti, hogy Odin nem. Formális logika, meg hasonlók - pörgette meg Loki egy ásítás közben a köntöse övét.

-     Túl sokat látsz bele a dolgokba. Mindig is ez volt a bajod.

-     Te meg túl keveset veszel észre. Mindig is ez volt a bajod. Bár talán igazad van. Határozottan kényelmes lehet, gondolom. Isten őrizz, hogy valami megzavarja a lelki nyugalmad.

-     Csak szeretném nyugodtan befejezni az ebédet – morogta az orra alatt.

Loki összekulcsolt karokkal, lábait maga előtt kirúgva ült egy, az asztaltól hátrébb húzott széken, és onnan figyelte a bátyját. Nem rég kelt fel.

Thor ezzel szemben már hajnal óta talpon volt: reggel istentelenül korán bement a gyárba, az éjjeliőr firtató tekintetétől kísérve vonult fel az irodájába jóval a munkaidő kezdete előtt. Mire az első dolgozók elkezdtek befelé szállingózni, ő már végzett a kupac átolvasni- és aláírnivalóval, ami az elmúlt hónapok alatt fejmagasságig érő papírhalommá tornyosult az asztalán. Ezután a vezetőség tagjait kezdte zaklatni túlbuzgalmával, amit azok egyre fogyó türelemmel viseltek, míg végül ebéd előtt odáig fajult a dolog, hogy a legtöbben bezárkóztak az irodáikba, vagy tekintélyt sugárzó aktahegyek mögé barikádozták magukat.

Amikor az ebédidőt jelző csengő megszólalásakor egy utolsó zökkenéssel a futószalagok is leálltak, Thor kénytelen volt beismerni, hogy egyéb teendők híján nincs más választása: szembe kell nézni az öccsével az ebédlőasztal felett.

A szembenézésből aztán annyi lett, hogy a tekintetét makacsul a tányérjára szegezve próbálta nem a grabancánál fogva a szemközti falhoz vágni  Lokit annak egy-egy szarkasztikus kiszólása hallatán.

-     Itt tényleg megállt az idő. Jó öreg Thor, a bejárónő téged is leporol néha legalább? – kommentálta az a bátyja ráérős ebédjét.

Thor tányérján élesen csikordult meg a villa.

-     Tudod, vannak helyek odakint, már úgy értem, a kerítésen túl, ahol tényleg történnek dolgok. Ahol nem azzal telik az ember napja, hogy hallgatja, hogyan rágja szét a szú a feje felett a gerendákat.

Thor váratlanul azzal a megoldhatatlannak látszó feladattal szembesült, hogy egyszerre szorítsa össze a fogait és rágja meg a szájában lévő falatot.

Loki jólesően nyújtóztatta a lábait, tekergette a lábfejét, nyúlt fel a plafon felé, és nézte meg akkurátus szakértelemmel a körmeit. Mindeközben véletlenül megrúgta az asztal lábát, mire az egész teríték tíz centivel arrébb vándorolt Thor elől, épp, amikor az utolsó falatot készült elszántan a villájára szúrni.

 - Máris hiányoznak azok new yorki reggelek - ásította. - Az élet ott nem tűnik olyannak, mintha az ember egy lassított filmfelvételt nézne. Várj... Tudod te egyáltalán, mi az a mozi? Film? Mozgókép..? - Loki szökkenő gazellák mozgását imitálta a kezével nagy átéléssel.

-     Ha annyival jobb máshol, ha tényleg annyira hiányzik, akkor miért nem teszel egy szívességet?! – vágott az asztalra Thor, elvesztve a sikamlós fogást önuralma utolsó cérnaszálán.

Lokit kevéssé hatotta meg az indulatos kirohanás.

-     Ejha – nézett végig a bátyján. – A baj súlyosabb, mint hittem. Mondd csak, naponta hány órát töltesz Odin székében ücsörögve? A szakorvosok által javasolt maximális idő öt perc, ne felejtsd.

Thor ledobta a szalvétáját, és lassan felemelkedett ültéből, fenyegetően az öccse fölé tornyosulva. Szándéka szerint fenyegetően. Lokit szemmel láthatóan inkább mulattatta, hogy egyre jobban felkorbácsolta a dühét. Hiába, a legjobb szórakozáshoz néha mégis csak Délre kell látogatnia az embernek, állapította meg, ahogy Thor ritmikusan kitáguló és összehúzódó orrcimpáit figyelte közvetlen közelről.

A helyzetet Jane mentette meg, aki ebben a pillanatban belépett az ebédlőbe. Egyik kezével az agyagos földet sepergette ruhájáról, a másikkal az arcába hulló, izzadt haját igyekezett hátrasimítani.

Mindketten felé fordultak. A lány megjelenése váratlan és teljességgel kizökkentő volt, mint amikor egy sokat próbált darab közepén egyszer csak felpattan valaki a közönség soraiból a színpadra. Valaki, aki ráadásul a szöveget sem tudja.

 Jane zavartan hebegni kezdett.

-     Tudom, hogy kicsit elkéstem az ebédről, elnézést, tényleg nagyon sajnálom, de be akartam fejezni a kísérletet a keresztezésekkel. Nem akartam semmit megzavarni… Én… Ha gondoljátok, gondolják... - pillantott Lokira -, inkább bemegyek a városba harapni valamit. Nem gond, tényleg.

-     Nem, dehogy is. Ülj csak le – tért magához Thor, és kihúzott egy széket a lány számára, aztán maga is visszaereszkedett az asztal mellé.

-     Volt már szerencsénk? – fordult Jane Loki felé, aki a lány belépte óta mozdulatlan némasággal figyelte őt. Thor a karja libabőrözésével emlékezett, mennyire kiidegelő tudott lenni ez a tekintet.

-     Nem, még nem volt szerencsénk – húzta el az utolsó szót Loki. – Loki vagyok, Thor öccse.

-     Neked van egy öcséd?! – meredt Thorra, még egy kicsit elnyújtva a színpadias jelenetet. 

Loki felhorkant.

-     Elnézést. Az én hibám. Pontosan fogalmazva: Loki vagyok, Thor eltitkolt öccse.

-     Nem… - kapta fel a fejét tiltakozva Thor, Lokit azonban nem lehetett félbeszakítani.

-     Ami mellesleg nem is csoda, tekintve, hogy, mondjuk úgy, egy kisebb tűzijáték kíséretében távoztam.

Jane kérdésre nyitotta a száját, de Loki nem engedte ki a beszélgetés fonalát a kezéből.

-     A régi híd.

-     A régi híd vagy ötven méterrel feljebb volt a folyás irányában- bólintott lassan Jane.

-     A régi fahíd, igen. Amíg fel nem gyújtottam – vigyorodott el Loki, ahogy felidézte ezt a szívének szemmel láthatóan oly kedves emléket.

-     Apa akkor vesztette el a szemét – szólalt meg halkan Thor.

A tűz nem csak a hidat pusztította el, hanem átterjedt a házig futó díszsövényre is, és félő volt, hogy belekap a verandába, onnan pedig egy szempillantás alatt a tető is lángokban állt volna. Az apjuk maga állt az oltósor végére, a tűzhöz legközelebb, és egy vödröt ürített épp, amikor egy felpattanó zsarátnok az arcába csapott.

A kellemetlen csendet, ami ezután ereszkedett az ebédlőre, Thor várakozásaival ellentétben végül nem Jane, hanem Loki törte meg, fülsértő kedélyességgel.

- Épp arról beszéltünk Thorral, mennyivel... nyugodtabb az élet folyása itt a delta környékén. Mennyivel közelebb érzi magát a természethez az ember.

Jane szemei nem vették észre a hamis színt, és érdeklődve felcsillantak.

- Én is úgy találom. Tudja, én Milwaukeeban nőttem fel. Rémes gyerekkor volt - kacagta ki a tudattalanul beszívott feszültséget.

 - Milwaukeeban? Volt szerencsétlenségem egy telet eltölteni ott. Egy jéghalász-kunyhóban laktam másodmagammal.

- Jesszus, borzasztó lehetett!

- Elég jól bírom a hideget - vont vállat hanyagul Loki.

Thor minden addig kiállt gyötrelem ellenére is akaratlanul elmosolyodott, mert felrémlett benne az a téli reggel, vagy jó huszonöt évvel ezelőtt, amikor a ház lakói ébredés után testületileg tódultak ki a verandára, csodájára sietve az éjjel leesett ujjnyi hórétegnek. Thor maga előtt látta Loki pipaszár lábait, amik kikandikáltak a hálóing alól, ahogy az öccse néhány tapogatódzó lépést tett előre, mezítláb a szűz hórétegen.

Ő előre rohant, belemarkolt a friss, de a felkelő nap sugaraitó már olvadásnak indult hópaplanba, az arcához érintette, aztán összegyűjtött egy jó maréknyit a kezébe, és kemény golyót formált belőle. Amikor azonban hátrafordult, hogy célba vegye a testvérét, azzal a lendülettel le is eresztette a dobásra emelt kezét.

- Mi a baj, Loki?

- Égeti a talpam - szipogta az.

Mint az ingoványba tévedt kiscsibe, hol egyik, hol másik lábát emelte fel kényesen, és kétségbeesetten tekingetett hátra, a terasz irányába. Azt azonban már jó ötven lépésnyi hómező választotta el tőlük. Szél támadt a folyó felől, és Loki dideregve húzta össze magát még kisebbre, miközben esdeklő pillantásokat vetett a bátyja felé. A megoldás az lett, hogy Loki meztelen lábaival Thor két (zoknis, illegve addigra ázott zoknis) lábfejére lépett. A háziak nevetésétől kísérve esetlenül bukdácsoltak a terasz felé.


Mire a hívatlan emlékképet félretéve Thor ismét felvette a beszélgetés fonalát, a másik kettő már a folyószabályozásról vitatkozott felhevülten. Jane szokása szerint izgatottan gesztikulált a kezeivel, ahogy mindig, amikor a vesszőparipája kerül elő. Loki cinikus szájbiggyesztéssel várta, hogy a lány levegőt vegyen, és ezt kihasználva magához ragadja a szót.

- Igen, de gondoljon bele: mi történik,  ha megint irányt változtat a folyó? 

- Ezen ráérünk akkor gondolkozni. Vannak tervek egy átfogó szabályozásra, és ha az megvalósul, akkor az itteni rendszert úgyis annak részeként kell majd elképzelni...

- Átfogó szabályozás - fújtatott Loki felindultan. - A helyzet az, hogy mindenki csak turkál, vájkál kénye-kedve szerint, mind jobban belerondítva a természetes rendszerbe. A baj ott kezdődött, amikor az első telepesek egyáltalán azt hitték, tudják szabályozni a folyót. Azóta csak toldozzák-foldozzák az egészet, hogy az akkori hibákat kijavítsák. Hagyni kellett volna, ahogy volt, illetve most már mihamarabb visszaállítani az eredeti állapotot.

- Az eredeti állapotot?

- Nézze - pattant ki keljfeljancsiként a karosszékből Loki, és izgatottan az ablakhoz lendült. Jane nem tudott mást tenni, követte a lendületét, mint egy nagyobb bolygó gravitációs mezeje által befogott kósza holdacska.

- Látja a fákat, ott kelet felé, a nagy kanyaron túl? - Loki mutatóujja türelmetlenül kocogott az üvegen.

- Igen - hajolt közelebb a lány. - De nyugodtan tegeződhetünk - szólt oda mellékesen, ahogy szemével követte a másik mozdulatát.  Loki sanda oldalpillantást vetett rá, de Jane addigra már elmerülten magyarázott a tervezett többlépcsős zsiliprendszer előnyeiről.

Egyikőjük sem vette észre, amikor Thor az üres tányérja mellé ejtette a szalvétáját, és csendben kisétált az ebédlőből.

*

A félhomályos garázst állott gépzsír és a polírozáshoz használt viaszpaszta szaga hatotta át; tapintható, nyúlós, nehéz szag. Thor borzolt idegeire balzsamként hatott. Még azzal sem vesződött, hogy ebéd után átöltözzön. A zakóját a negyvenhatos Mustang motorháztetejére dobta,  az irodában viselt kobaltkék csíkos ingének ujját pedig könyökig feltűrte, mielőtt alámerült volna a gyertyák, szivattyúk, hengerek rengetegébe. 

-     Reggel munka a gyárban, egészséges és tápláló ebéd, majd délután egy kis pihentető bütykölés az autóidon. Nem mondhatja senki, hogy nem tökéletesen példamutató életet élsz  - hangzott fel mögötte vagy fél óra elteltével az öccse hangja.

Loki beljebb lépett az ajtóban rávetülő fényből, és végignézett a bátyja gyűjteményén. Jó pár darab volt, amire nem emlékezett - a fehér Dodge Wayfarer, vagy a bordó Cadillac -, ezeket Thor az ő távozása után vásárolhatta. A legtöbb autó motorháztetejét azonban vastag porréteg borította.

-     Remekül megértettétek egymást nélkülem is.

-     Nem annyira ostoba, mint amilyennek első ránézésre tűnik – hagyta rá Loki. – Csodálom, hogy Odin áldását adta erre az egészre. Kíváncsi vagyok, mi lehet a terve...

-     Miből gondolod, hogy van valami mögöttes terve?

Loki örömtelen kacaja szentségtörésnek hatott Thor számára a garázs állott csendjében.

-     Mindig van valami mögöttes terv. Már rájöhettél volna - támaszkodott hanyagul a szerelőpad mellett álló piros hűtőnek. Aztán egy időre annak tartalma kötötte le a figyelmét.

- ’Egy nap egy alma, az örök élet hatalma’ - horkantotta, ahogy lepattintotta a fémkupakot egy franciakulccsal.

-     Nem tudom, mi a bajod vele. Alma ízű szénsavas üdítőitalt árulunk.

-     Én meg nem tudom, feltűnt-e neked, de a cég nem hogy nem birtokol egyetlen almáskertet sem, de még csak nem is ad le megrendelést almára.

-     Hát aztán.

Loki hitetlenkedve meredt rá, még az üveg is kicsúszott a kezéből, és vidám gurgulázással tűnt el a  munkapad alatt.

-     Ez is csak egy Odin hazugságai közül, amin persze, ahogy általában, mindenki átsiklik. Téged is beleértve. Egy egész birodalmat épített erre a hazugságra, vedd már észre! Ez az életműve!

-     Ez a hazugság ad munkát háromszáz embernek. Ebből a hazugságból jut étel háromszáz család asztalára.

-     Bah. mindig van valami racionális indok, miért nem lehet igazat mondani. Persze nem mutatna jól az üvegen, hogy széndioxiddal dúsított ízesítőanyag.

Thor kiemelte fejét a motorból.

-     Mondd, miért utálod ennyire apát? Mi okod van ennyire gyűlölni őt?

Loki ekkor Thor arcába nézett. Thor arcába, amelynek vonásai megközelítőleg sem hasonlítottak az övéire. A tömzsi orrot nézte, ami tüntetően különbözött a saját hegyes, csontos profiljától, a széles, masszív arccsontokat, majd onnan a pillantása a bátyja hajára tévedt.

A szőke hajára, amely olyan, mint az apjuké, és mint az anyjuké, és mint a családi fotókon az összes felmenőjüké, már akikről volt fotó a hétmázsás, aranyzsinóros fényképalbumban. Nyolc éves lehetett, mikor először derengeni kezdett neki valami, de még vagy újabb nyolc évre volt szükség, hogy szinte tapintható bizonyossággá érjen.

Miért csak neki van fekete haja az egész családban? Miért bánik vele sokkal elnézőbben az anyjuk, mint Thorral? Miért néz rá Odin néha azzal az átható, vizslató pillantással, amikor azt hiszi, ő nem látja?

Loki nézte Thor arcát, a nyílt, bizakodó, gyanútlan szemeket, és nem tudta rávenni magát most sem. 

-     Soha nem mondta el, min vesztünk össze akkor este, igaz? - kérdezte helyette.

Thor egy szakadt szélű rongydarabbal törölgette idegesen a gyertyákat.

-     Nem mondta - szorított meg egy megszorításra nem szoruló alkatrészt, ami ennek következtében a kezében maradt. - Senki nem mondott semmit - nézett le megrovóan a kezében tartott fémdarabra.

 - Csak annyit mondtak, hogy elmentél – Thor leejtette a rongyot a motorra, és  vállat vonva a sarokban lévő kukába hajította a rejtélyes alkatrészt is.  – Azt hittem, majd írsz - nézett végül az öccsére. - Azt sem tudtam, élsz-e egyáltalán, Loki.

Nem, nem mondhatja el neki, jutott végső elhatározásra Loki. Még nem.

- Lesétálsz velem a partra?





A garázstól rövid, kavicsos út vezetett a ház háta mögött, a teraszig nyúló lankás gyeptakaró túloldalán. Loki emlékeiben egybefüggő, dús, smaragdzöld szőnyeg szerepelt, nem ez a fakó, helyenként  napégette foltokkal csúfított emelkedő. A nap most is odatűzött a teraszra, fényes délibábbá olvasztva egybe a csorba szélű járólapokat.

Továbbhaladtak az ösvényen, be a fák közé, majd egy újabb kanyar után kiértek a vízpartra, ahol a mocsári ciprusok girbe-gurba gyökerei között mind nehezebb volt követni az ösvényt, míg végül az meg is szűnt egy agyagos lapályra kifutva.

Itt ültek le, ezen az agyagterasszá kiszélesedő partrészen, ahonnan el lehetett látni felfelé, a lassú sodrású, lomha folyókanyarig. Loki egész közel telepedett a vízhez. Ahogyan lehuppantak, és a lépteik után ismét bezárult mögöttük a csend, Thor figyelmét nem kerülte el, hogy Loki önemésztő feszültsége aznap először mintha feloldódott volna a nedves földből gőzölgő párában.

Ő maga kissé hátrébb ült le, és ebből a megfigyelő szemszögből az öccse is inkább a látképhez tartozott, nem különálló testként létezett a táj szövetében: ahogy ott ült, hátát a feléjük boruló fa törzsének támasztva, jobb lábfejét a gyökéren nyugtatva, maga is mintha része lett volna a tájnak.

Része volt a tájnak, és közel volt mindazokhoz az emberekhez, akik benne éltek, igazán benne.

- Nem tudod, mi lett a Varázslóval? Az után nem sokkal tűnt el a birtokról, hogy te elmentél.

Loki némán tépdeste a mellette lévő fűcsomót. Egy hosszabb szálat kiválasztott, és a szájába vette. 

- Fogalmam sincs. Egy olcsó sarlatán volt egyébként is.

Mindketten elnéztek a túlpart felé, ahol az egymásba csimpaszkodó lombkoronák szövevényén egy fabódé bizonytalan körvonali sejlettek át. Üresen állt most is, ahogy gyerekkorukban oly sok éven keresztül. Nem egyszer ide menekültek a szidás elől, pontosabban szólva Loki ide menekült egy-egy csínytevése után, Thor pedig tiszteletbeli tettestársként engedelmesen  követte őt, általában nem is kérdezve semmi, csak fogta a nagy folttakarót és az olajlámpát a verandáról, és mentek elbújni. (Azt, hogy Loki aztán majd előle is úgy elbújik, hogy évekig nem kerül elő, akkor persze még nem sejtette.)

A fa kalyibának egy nap aztán állandó lakója lett, és onnantól fogva nem nyújtott már menedéket nekik, legalábbis Thor nem szívesen tette be a lábát az átható gyökér- és égetett levél szagot árasztó kis kunyhóba. Loki viszont hamar összebarátkozott a messziről jött, különös beszédű emberrel - Thor csak sokkal később tudta beazonosítani a lassú, dallamos magánhangzókat karibi tájszólásként -, és  eleinte hosszú délutánokat, majd egész napokat töltött távol a nagy háztól, kívül a szüleik figyelmének körén.

- Egy időben, ha jól emlékszem, szinte ott éltél vele a kalyibában - bökött arrafelé a fejével Thor.

- Ez azért így pazar kijelentés. Pár napig sűrűbben jártam át, míg Odin fel nem fedezte a bontakozó barátságot, és véget nem vetett neki. Isten őrizz, hogy egy feketével lássák együtt mutatkozni a fiát.

- Ugyan már - forgatta a szemét Thor, és ettől rögtön úgy érezte, Loki jelenléte máris nem kívánt, káros hatással van rá. A szkepticizums felettébb ragadós, állapította meg. - Te is tudod, hogy mindig apa volt az első, amikor ki kellett állni egy munkás mellett a gyárban, vagy amikor adakozni kellett a Telepen élők megsegítésére.

- Igen, igen. Tökéletes homlokzatát nem fenyegeti az a veszély, hogy bárki is rosszindulatú nyelvét köszörülné rajta. Már engem leszámítva, úgy értem. Hisz mindig a feketék ügyének nagy támogatója és érdekeiknek harcos védelmezője volt, mindaddig, amíg tudják, hol a helyük. Amíg szelíden és béketűrően illeszkednek az általa megálmodott ideális világrendbe. De merjenek csak kiállni a saját hagyományaik mellett, csúf kitüremkedésként a vonalzóval megrajzolt harmónián...

- Kérlek - szusszant nagyot Thor. - Amikor abban a nevetséges maskarában jelentél meg az új gyárépület felavatásán, úgy gondolod, hogy valamiféle hagyományt követtél? Már ha nem a mindenkori ízlésficamosok hagyományát... pusztán csak hogy apát bosszantsd.

 - Témánál vagyunk - köpte ki a fűszálat Loki a fogai közül. - Elmondanád, mégis miért gondolod, hogy mindent csak az ő provokálására teszek?

- Mert képtelen vagy felnőttként viselkedni? - kockáztatta meg a másik.

- Eltérő fogalmaink vannak a felnőttségről.

- Nagyon eltérő fogalmaink vannak a 'viselkedésről' is - dübörögte mögötte Thor. 

Ál-méltóságteljes hanghordozásába még  a nedves föld is beleremegett Loki tenyere alatt. Hátrafordult és kihívóan felvetve a fejét.

- Húúúú. Komoly szavak ezek egy kiskutya szájába. 

Nem maradt ideje a szemtelen mosolyt odabiggyesztenie a mondat végére, mert Thor ekkor csakugyan elkapta a gallérját, és visszalökte a fának, hogy nagyot nyekkent bele.

- Tudod, nem kötelességem eltűrni ezt a hangot. Ha nincs más mondanivalód, felőlem akár útnak is indulhatsz megint. - Valamennyire lazított a görcsös szorításon, amivel gombostűhegyre szúrt rovarként a fának szegezte Lokit, de az arcvonásai nem enyhültek. - Őszintén szólva, nem értem, mit keresel még itt egyáltalán.

Loki ádámcsutkája görcsösen rándult, amikor ismét elegendő teret kapott a mozgáshoz. 

- Folyton azt kérdezed, miért jöttem vissza - krákogta. -  Pedig tudnod kellene.

Tudnod kellene, gondolta Loki. Tudnod kellene, mert én nem mondhatom meg, mert ha megmondanám, az egyenlő lenne a vereség beismerésével. Elmentem a világ végére, és tudod mit találtam? 

Thor csak azt látta, hogy Loki, mint annyiszor, kicsusszan a szorításából. Nem fizikai értelemben, persze - nagyon is érezte az ujjai között a fehér pamuting nyirkos tapintását, és alatta a veszekedetten doboló pulzust -, hanem valami alig megfogható váltás, Loki arcának változása elárulta neki, hogy megint egyedül maradt, reménytelenül tapogatózva a sötétben egy árnyék után. Tehetetlenségében megrázta az öccsét.

-    Azért jöttem vissza, hogy lássam őt meghalni - hazudta neki erre kötelességtudóan Loki.