A gyönyörű Gonosz: A bűn esztétizálása a Hannibál című sorozatban

Ha tudnátok, milyen régóta hever az asztalomon ennek a vázlata. (Pontosan: tavaly május óta). Aztán nem fejeztem be az első évadot, csak egy évvel később, de így legalább a kettőt egyben tudtam megnézni - minek következtében már-már elviselhetetlen kínokat okozott ennek a posztnak a további meg nem írása. 

FIGYELMEZTETÉS: Illusztrációként használok képeket a sorozatból, tehát 18 + !

A gyönyörű Gonosz: A bűn esztétizálása a Hannibál című sorozatban

„Mintha a libabőr volna az első esztétikai kép.”

 Adorno

Bevezetés - A Gonosz a művészetben

Mielőtt rátérnék a sorozatra, szeretnék egy kis áttekintést adni Gonosz és a művészet viszonyáról, az ehhez kapcsolódó főbb problémakörökről-véleményekről. Mivel azonban nem akarlak titeket halálra untatni, és én sem állok lelkileg készen arra, hogy a ficblogomon megpróbáljam átfogóan bemutatni ezt a témát, inkább csak átszökdécselek gyorsan a témáról való gondolkodás lényegesebb kérdésein, momentumain. A rövidség ára azonban a tömörség, szóltam előre. Ezt a kis bevezetőt viszont mindenképpen szükségesnek éreztem.

Hogy is viszonyul a művészet a Gonoszhoz úgy általában, még a sorozat világán kívül maradva? 

A hagyományos dualista (két pólusú) felosztásban a Gonosz a Jó ellentéte a moralitás terén, ahogy az esztétika területén a Szép ellentéte a Rút. Két eltérő viszonyítási rendszerről van tehát szó, így nem kizárt, hogy a Gonosz Szépként, vagy a Jó Rútként legyen ábrázolva. Van is rá példa rengeteg, gondoljunk csak például a jószívű Quasimodo alakjára, vagy a Hófehérke vérszomjas mostohájára. 

A másik lehetőség a két eltérő rendszer összefonódására, amikor a Rút vagy a Gonosz az ábrázolás által mintegy 'megszépül', azaz képes a szemlélőből esztétikai gyönyört kiváltani:

„Vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai”  - mondja nekünk a jó öreg Arisztotelész. "A művészet nem egy szép tárgy ábrázolása, hanem egy tárgy szép ábrázolása" - tömörködik Kant vagy kétezer évvel később. 

Mégis, mi történik a mi moralitásunkkal, erkölcsi viszonyulásunkkal, amikor a művészet valami szörnyűséget tár elénk? Hisz nem tudjuk azt csak úgy kikapcsolni - illetve legtöbbünk nem tudja.

A legelterjedtebb válasz az, hogy azáltal, hogy valami fikcióként jelenik meg, kizárja annak lehetőségét, hogy gyakorlati szempontból közelítsük meg. Magyarul, a színpadon látott gyilkosság nem indít bennünket arra, hogy felpattanjunk a székünkről, és a színészek közé berontva próbáljuk megakadályozni azt. (Legalábbis remélem, titeket sem. Ha mégis, kérlek, próbáljátok visszafogni magatokat.)

Az egyetlen dolog, amit nézőként-olvasóként tehetünk, és tennünk is kell, hogy megpróbáljuk megérteni a Gonoszt, uram bocsáss, még esetleg együtt is érezni is vele... vagy saját moralitásunk magaslatain (vagy mélységein) állva elítélhetjük őt. Mindez attól függ, a művész hogyan és mennyire közelről mutatja nekünk azt a Gonoszt. Mennyire teszi emberivé, megérthetővé.  

Sokáig a negatív hős csak kiegészítőként, a Jó ellenpólusaként kaphatott helyet az irodalomban. Tulajdonképpen Shakespeare-től kezdve jelenik meg a Gonosz, mint a történet főhőse (pl. Macbeth, hogy a legnyilvánvalóbbat említsem), ma pedig már nem akadunk fel azon, hogy egy könyv, film, sorozat a gyilkost helyezi a középpontjába. 

Sok kultúrában, köztünk a miénkben is egy erősen begyökeresedett hiedelem, hogy a a legfőbb Gonosz nem más, mint a Halál, illetve annak különféle megnyilvánulása, kifejeződései, mint például a betegség, a hanyatlás, az oszló test, a holttest. Sokáig tabunak számított ezeknek a témáknak a realista ábrázolású beemelése a művészetbe. Bár vallásos képeken gyakran szerepel a halott, keresztről leemelt Jézus alakja, ez az alak sosem igazi halott, a sebek mindig stilizáltak, inkább emlékeztet egy alvó alakra, mint hullára. 

 Ezért - meg még egy sor más okból kifolyólag, de ezért is - olyan forradalmi jelentőségű Charles Baudelaire A romlás virágai című verseskötetének megjelenése 1857-ben. A kötet eredeti, francia címe 'Les Fleurs du Mal': a francia 'mal' szó jelent rosszat, betegséget, fájdalmat és gonoszt is. Itt jelenik meg először a bomlás, a rothadás, mint esztétikailag értékes kép, Baudelaire ugyanis egy holttestről írt verset, annak leplezetlen valójában, részletesen, közelről bemutatva azt. 
Volt is belőle botrány rendesen. És itt jön be a következő kapcsolódási pont a Gonosz és a művészet között, méghozzá elég erő kapcsolódási pont: mindkettő transzgresszív jellege.

Mit is takar ez a csúnya idegen szó? A transzgresszió jelenti valamilyen határ átlépését, valamilyen törvény 'megerőszakolását', tabu döngetését, sőt, ledöntését. Felforgatása a Rendnek. A művészet lehet transzgresszió, de nem feltétlenül kell annak lennie - például a rokokó művészet pásztor idilljeiben nincs semmi felforgató, mégis művészetnek tekintjük - , viszont mindenkor élhet azzal a jogával, hogy felforgasson. Platón nem véletlenül tiltott volna ki bizonyos műfajokat az általa elképzelt ideális Államából.

 A huszadik század második felében aztán kialakult egy külön kategória 'transzgresszív művészet' címszó alatt, olyan művekkel, mint az Amerikai Psycho, a Trainspotting vagy a Harcosok klubja, de ide tartoznak olyan performanszok, amelynek során a művész (és másik művész) embriókat vagy emberi testrészeket fogyasztott el - hisz a kannibalizmus az egyik legerősebb, máig élő tabunk. (Kannibalizmus mint performansz - juhé, közeledünk a témánkhoz!) A transzgresszívként jelölt művészet témája gyakran valamilyen deviancia, mentális betegség, bűn, bűncselekmény, de ismétlem, a művészet, ha jó művészet, és nem csak cukorkavirág a tányér szélén, mindig együtt jár egyfajta transzgresszióval olyan értelemben, hogy tágítja az addig ismert világ határait, fényt vet olyan területre - legyen ez a terület akár csak egy négyzet mikromilliméter - amely addig el volt fedve a szemünk elől, sötétbe burkolózott.

Paul Fryer: Lucifer

A Gonosznak pedig elidegeníthetetlen része a transzgresszió: gondoljunk Luciferre, aki az angyalként neki kijelölt hatáskörét akarta túllépni - és akinek neve azt jelenti: a fény hozója! A bűn felforgatja a természet rendjét - vagy az Isteni rendet, vallásos meggyőződéstől függően. A legradikálisabb felforgatás a gyilkosság: a természet testén tett erőszak. Innen már szökkenni sem kell, csak elegánsan átlépni a következtetésre, hogy - az eddigi logikát követve - a gyilkosság egyben a legkifejezőbb művészi aktus, a végső művészet.


Hannibal - A Gonosz mint művészet

Térjünk rá ezek után, ha még itt vagytok velem, a szűkebb témánkra, magára a sorozatra.

A show készítői  a képi nyelvvel a kezdetektől egyértelművé teszik,  hogy a gyilkosságokat mind műalkotásokat kell felfognunk. A művészet nyelvét, szimbólumrendszerét, megjelenítési formakeretét használják. Nem bízzák azonban a véletlenre, hogy a néző ezt észreveszi-e magától, Will ugyanis már az első részben kimondja:

 "This is my design."

Vagyis: Figyelj a dizájnra, kedves néző! A gyilkos mondani, kifejezni, mutatni akar valamit, nem csak úgy gyilkolászik itt össze-vissza, kérem. Hisz lehetne a mottó 'This is my plan' - a 'terv' inkább katonai esetleg mérnöki kontextust idéz meg; vagy: 'This is my intention.' - 'Ez a szándékom.' Rendben, ez utóbbi nem hangzik annyira impresszíven, de elképzelhető lenne. Viszont nagyon tudatosan a művészetet idézik meg a 'design' szóval.

"Rather, the killings that occupy the center of each episode are statements on the nature of art and reality, on the aesthetic differences that colour our varied perceptions of the world. People are murdered in Hannibal, often graphically and without warning, not to induce fear or disgust in the viewer, but to show how people express and hide themselves in art and how the artistic process is at once creative and destructive, for the creator but also for the consumer."

A fent idézett cikk is kiemeli, hogy a Hannibalban a gyilkosságot mint allegóriát arra használják, hogy a művészi alkotásról, az alkotási folyamatról állítsanak valamit. Konkrétan annak egyszerre teremtő és pusztító jellegéről.

Adva van a műalkotás - a gyilkosság, a művész - a gyilkos, és ott van Will, aki a jelen allegória szerint az értelmező, műértő szerepét játssza el.  Will érti ezeket a műalkotásokat, ő magyarázza el a beavatatlan FBI ügynököknek - ilyen szempontból kritikus, esztéta. Hannibal ezért figyel fel rá, és ezért van szüksége Willre, ezért akarja magának: szüksége van rá, ahogy a művészeknek a tökéletes nézőkre/olvasókra, akik a mű minden rétegét és azok együttes játékát képesek szemlélni, értékelni. Will a tökéletes közönség - kezdetben legalábbis.

Vessünk most egy pillantást a konkrét 'műalkotásokra'.

A tett színhelye mint művészi installáció

A sorozatban az élettelen emberi test, a holttest mint művészi alapanyag jelenik meg. Illetve némely esetben nem is élettelen az a test... A gyilkosság kegyetlensége itt a művészet, a teremtés kegyetlenségével áll párhuzamban: anyag vagy a kezemben, mondja mindkettő. 

Land art (Robert Morris)

Hannibal az emberi testeket anyagként használja, és a művész az élő világ dolgaival teszi ugyanezt. Itt visszautalnék a bevezetőre: ez is transzgresszió, a természeten tett erőszak, de a művészetnek megvan az a 'mentsége', hogy közben tanít, mondd, mutat valamit a természetről. 

És ne felejtsük el, hogy az ember is  a természet része, anyag. Isten egy marék porból teremti Ádámot, majd annak bordájából Évát - a bibliai teremtéstörténetben  az anyagszerűség, az ember földből vétetett volta nagy hangsúlyt kap.

A sorozatban testeket tehát arra használják, hogy megteremtsék a képet, ami a tökéletes értelmező - Will, de az ő szemein keresztül mi, a nézők - szeme elé tárul. 

Tetszik, hogy ahogyan haladunk előre a sorozatban, úgy követjük nyomon a művészet formavilágának fejlődését is. Az első gyilkosságok primitív, ősi prezentációja és a második évad hideg, muzeális atmoszférája között átvonulunk a fél művészettörténeten. Néhány szemelvény, címszavakkal:

A vallás, művészet, gyilkosság ősi együttlétét idézi meg az első évad mindenki retinájába beleégett képe. A bemutatott áldozat, ahol az áldozás - gyilkolás - aktusa vallási és művészi tett is. Az áldozat bemutatása, mint a legtöbb vallási aktus, az Istennel-istenséggel való kapcsolatteremtést szolgálja, a kapcsolat ápolását, esetleg kiengesztelést. Hannibál Will figyelmét igyekszik felhívni magára. 

Az alábbi totem szintén ehhez a vonalhoz kapcsolódik, itt a figyelemfelkeltés azonban már eltúlzottan hangsúlyos szerepet kap:

A 'Trou Normand' című részből származik a fenti kép. A totem, mint az istenség megidézésének, jelenvalóvá tételének eszköze - azért érdekes ez, annak ellenére, hogy a fenti 'dizájn' megalkotója nem Hannibál, mert itt történik az a hirtelen váltás, hogy Will az egyik pillanatban még a bűntény helyszínén áll, aztán ugyanabban az öltözetben már Hannibál rendelőjében látjuk. Ő maga sem tudja, hogy került oda, mintha vagy valami csoda folytán egyszer csak ott termett volna.  Mint egy megidézett szellem. 

Szintén a vallásos tematikához kötődik (ez végigvonul a sorozaton) a középkori oltárképek stílusát másoló kép, de a gyilkos tettének itt nagyon is gyakorlati szándéka van: hogy az általa állított angyalok megvédjék őt. 

Halált virágzik az erdő: a holttest gombák táptalaja, összeköttetést biztosít. Gombafonalak; a természettel való elveszett egység újra megtalálása. Ez a másik, az egész, a sorozaton végigvonuló téma. Érdemes például összevetni a második évad alábbi két képével:

A jobb oldali kép egyébként dramaturgiailag is nagyon fontos szerepet játszik: "I sawed the seeds and watched them grow. I cultivated a long chain of events leading to this. All of this has been my design."

Már nincs bújócska. Hannibál büszke pompával áll ki Will elé, ezt neked teremtettem, körbevezetlek a kertemben - a művem világában -, járd be az Édent, amit alkottam.

Fentebb említettem, hogy a második évadban van egy letolódás az ősi primitív, illetve a középkori vallásos művészettől a modern művészet felé. Erre legjobb példa Katz testének dekompozíciója: 

Azért nem hagyják annyiban a vallásos tematikát sem, bár egyre kevésbé kifinomult, egyre öncélúbb. 

Színpadiasságban nincs hiány.

Levétel a keresztről: Hannibal (anti)Krisztusként

Egyébként is, az egyik legfontosabb megválaszolandó kérdés: mennyiben öncélú ez az esztétizálás, egy külső máz, amelyhez nem tartozik szétválaszthatatlanul egy mélyebb jelentésréteg? (Habár a "művészet mint forma-jelentés egysége" elgondolással sosem szimpatizáltam, ez most jó megközelítési pontnak tűnik). Azaz mennyiben csak az újdonságra éhes néző vizuális megetetése a cél, és mennyiben kapcsolódik szervesen a történethez, a sorozat egész szimbólumrendszeréhez, mennyire képez önálló világot, saját belső logikával és összefüggésekkel?

Tagadhatatlan, hogy néhány pont, jelenet összekötésével kialakul egy jelentésrendszer, amelyből azonban sok (mondhatni, a legtöbb) gyilkosság, tabló kilóg, nem illeszkedik bele, öncélúan művészieskedő és az erőszakot a moralitástól területéről egy nagyvonalú mozdulattal az esztétika felé tolja, miközben ezáltal nem mondd róla semmit, tehát nincs rá mentsége sem. Túl sok olyan jelenet van, ahol pofátlanul nyilvánvaló, hogy a készítőknek egyetlen célja van: sokkolni, vagy legalábbis meglepni, érdekessé tenni a gyilkosságot - igaz, ezt a kereskedelmi televízió kontextusában valamennyire újszerűen teszik. Meggyőződésem azonban, hogy ha a véres jelenetek, oszló hullák semmitmondóbb felét kivágnánk a műsorból, attól még ugyanúgy, sőt, talán jobban működne, mert nagyobb hangsúlyt kapnának a valóban lényeges elemek.

Továbbá sok jelenet, beállítás túlzottan kimódoltnak, ha jobban tetszik, erőltetettnek tűnik: hiányoznak belőle a finomságok, a néző arcába vágják az utalásokat, amik valójában nem is utalások, csupán a puszta látvány miatt berángatott, összefüggéstelen képek. (Szóljatok, ha csak én vagyok túl érzékeny.) Persze tudjuk, miről van szó: ha néhány szimbólum, utalás tényleges jelentéssel bír, akkor belepakolhatunk még tetszőleges számút a hely kitöltésére, max. 
1, a néző majd azt hiszi, csak ő nem értette meg őket, és mélyen hallgat róla
 2, úgyis belemagyaráz, kivetít rá valamit utólag - fandomok esetén ez elég valószínű amúgy is. 
Tisztes polgári nevén ezt az eljárást parasztvakításnak hívják.

Ezzel nem azt mondom, hogy önmagában az egész zagyvaság - nem, persze hogy nem. Elvégre én is végignéztem a két évadot, sőt, várom a harmadikat. Vannak szálak, tematikák - ilyen például a szarvas, vagy az átalakulás motívuma (erről még később is) - amiket szépen végigvezetnek, kibontanak.  De sok a sehová sem mutató nyíl, zsákutca, önmagáért való, tanácstalan elhagyatottságban rothadó hulla.

 Gaslighting, framing és egyéb finomságok

Az előző fejezetben a holttestről mint művészi alapanyagról beszéltünk, de a Hannibalban még egy módon jelen van a a bűn művészetként való felfogásának témája: ezúttal az élő anyagot, az élő, változó pszichét használja fel alapanyagaként. Megkockáztatom, Hannibal mint művész ebben teljesedik ki iagzán, a gyilkosságok a sorozat elejétől kezdve ezt szolgálják: Will pszichéjének formálása. Will az opus magnum.

Itt kapcsolódnak be az alcímben említett bűnök, mint Hannibal által használt alkotói technikák. Rövid magyarázat, ha esetleg valamelyik fogalom ismeretlen lenne:

Framing: Hamis vád magyarul. Azonban nem csak abban az esetben valósul meg a hamis vád bűncselekménye, amikor valaki név szerint/expliciten igaztalanul megvádol valakit, hanem amikor az eseményeket úgy manipulálja vagy utólag úgy állítja be, hogy azok - hamisan - egy bizonyos személy bűnösségére mutassanak.

Gaslighting:  A manipuláció egy formája, lényegében annak az elérése, hogy az áldozat kételkedni kezdjen a saját emlékei, észlelése hitelességében, szélsőséges esetben a saját épelméjűségében. 

Manipiuláció: Talán a legegyértelműbb, mégis a legnehezebben leírható a három közül- a Wikipédia szócikk amúgy elég használhatónak tűnik. Két leglényegesebb eleme a befolyásolási szándék, és ennek a szándéknak a rejtett, titkolt volta. 

Itt megint felidézném Hannibal Will szájéba adott szavait:

"I sawed the seeds and watched them grow. I cultivated a long chain of events leading to this. all of this has been my design." - Vagyis az egész eseményláncolat az ő dizájnja, és mindez nem más célt szolgált, mint hogy Willt a maga képére formálja. Nem az egyes gyilkosságok számítanak, vagy azok összessége, hanem az események Willre tett hatása.

Will, aki az értelmezés által válik maga is alkotássá, a művészet (gyilkosság) átformáló erejének élő bizonyítékává. A művész, mint kertész, aki gondozza a műalkotást; Hannibal türelemmel gondozza Will pszichózisát.

Randall Tier holttestének kiállítása teszi teljesen nyílttá ezt ezt a tematikát, a művészet átformáló erejének témáját: változtasd meg önmagad! Belőlem az alábbi kép Rilke klasszikusával összeolvasva valami egészen hátborzongató hatást vált ki:

Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái értek. Ám a csonka test mégis izzik, mint a lámpa, melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene melle káprázatot, s a csöndes ágyék íves mosollyal, mely remegve lágy még, a nemző közepig nem intene.

Különben csak torzúlt és suta kő lenne, lecsapott vállal meredő, nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények, mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

(Érdekes egyébként, nem tudom, nektek is feltűnt-e, hogy Tier fizikailag is hasonlít Willre.)

A második évadot lezáró jelenetet a fentiek fényében úgy is értelmezhetjük, hogy a művész szembesül a saját sikertelenségével, és elpusztítja az elvárásainak megfelelni nem tudó mű-torzót. Ez a pusztítás, ahogy sokan kiemelték - maga Hannibal is, ha jól emlékszem -, intim aktus: Hannibal magához öleli Willt, mint egy gyereket.

A köztük elhangzó párbeszéd a kedvencem a sorozatban:

Hannibal: - Did you believe you could change me, the way I've changed you?

Will: - I already did.
Azt gondoltad, hogy meg tudnál változtatni, ahogy én tettem veled?, kérdezi dölyfös elbizakodottságában a Művész az Alkotástól. Már meg is tettem, válaszolja neki az Alkotás. Hannibal bizony nem vette észre, hogy ez egy kétirányú utca. Ezért annyira tragikus, zseniális ez a jelenet. 

Szeretném is itt, a kedvenc videómmal lezárni a gondolatmenetem, mert a sorozat egyszeri megnézése után ennyi jutott hirtelen eszembe. Talán egy második nekifutást követően még belevehetnék pár motívumot, amik felett most átsiklottam, de úgy érzem, a lényegen nem változtatna. Vitatkozzatok, ha nem így látjátok. 

A végére azért még egy kis  könnyed levezetés: ti is megfigyeltétek, hogy egy halom filmben, sorozatban, amikor a főhős elkezd szimpatizálni a sötét oldallal, ezt a nézők számára úgy jelzik, hogy a stílusa 200%-kal menőbb lesz? (Gondoljatok csak Darth Vaderre. Na ugye.)

Season 1: Will próbál drámai lenni, de Hannibalnak egyre csak az angol bálásruha üzlet jut eszébe, ha ránéz szerencsétlenre. 

Season 2: Hannibal arcán az őszinte rettenet, amikor rájön, hogy Will megtalálta a Bergdorf&Goodman törzsvásárlói kártyáját, és így már nem ő a legjobban öltözött szereplő a sorozatban.