Gyors reakció az Amerika Kapitány: Polgárháború és az X-men: Apokalipszisra

Termékeny hónap áll mögöttünk szuperhős-filmek terén, és ezt nem tudom szó nélkül hagyni. Értelemszerűen: SPOILER!

Amerika Kapitány: Polgárháború, avagy két csapat kölyök a hátsó udvaron összeverekszik egy félreértés miatt, amit egy kétperces beszélgetéssel tisztázhaznának

Lényegretörő leszek: számomra csalódás volt a Polgárháború. Nagyon vártam, nagyon sokat spekuláltam, és a hozzá fűzött várakozásokból semmit nem váltott be. Vagy alig valamit. 

Kezdjük az elején. Azt már egy ideje sejteni lehetett, hogy valamiképpen Bucky köré összpontosul

majd a konfliktus, ő lesz az események - és főleg Steve cselekedeteinek - mozgatórugója. Ettől féltem egy kicsit, hisz a képregényekben sokkal inkább az egymásnak ütköző értékrendszerekre-elvekre hegyezik ki a két fél szembenállását. Mondjuk konkrét kiváltó ok azért ott is kellett, tehát úgy voltam vele, hogy rendben, talán a filmben is elsülhet jól a dolog. Nem így lett. Nem csak hogy Steve mozgatórugóit egyszerűsítették le a végletekig, de Tonyét is: Tonynál előrángatják a szokásos bűntudatot, ami mindig működik, illetve  - jó előre foreshadowingolva - a film fordulópontján a szülők elvesztésének traumáját. Itt egy kicsit olyan érzésem kezdett lenni, hogy véletlenül a Bambira ültem be. (Vagy a Superman vs. Batmanre.)

Nem, nem azzal van a baj, hogy a készítők személyes indokokat is adtak kettőjüknek, hanem hogy csak azt adtak.  Ezzel két felnőtt férfit, akik mindketten nem kevés tapasztalattal rendelkeznek  vezetés, taktika, stratégia területén - ráadásul az egyikük köztudottan kifejezetten zseni -, leredukálnak megbántott óvodások szintjére, akik elvakultan csak a saját érzelmi idokaiktól vezete püfölik egymást. 

Az elejétől fogva nem értettem, Steve miért nem képes átlátni, hogy külső szemszögből Bucky valóban bűnösnek tűnik, hisz senki nem tudja, hogy kimosták az agyát. (Sőt, ezen a ponton még maga Steve sem tudja biztosan, csak nagyon akarja hinni.) Mennyivel könnyebb lett volna, ha ő maga kíséri be, és aztán szerez bizonyítékokat arra nézve, hogy valóban úgy történt, ahogy állítják, ahelyett, hogy a fél világon végigharcolják magukat, csak hogy végül Buckyt a saját kérésére vonják ki a forgalomból amúgy is?! Vagy, rendben, nem bízik a SHIELD-ben/kormányban/parkőrségben, akkor miért nem beszél Tonyval az aggályairól, miért nem beszél őszintén a Bosszúállókkal és kéri a segítségüket? Az a kevés beszélgetés, ami esik köztük, mintha épp azt nem érintené, ami miatt egyébként tulajdonképpen harcolnak a filmben. 

Tony is és Steve is egyformán hülyén és érthetetlenül viselkedik, sőt, a film vége felé Tony kicsit még hülyébben. Pedig az első jelent, ahol találkozunk vele, nagy reményeket ébresztett bennem. Flashback a múlból. (A megfiatalított Robert Downey zseniális húzás volt.) Egy terápiás eszköz kifejlesztésén dolgozik, újraéli az utolsó találkozást a szüleivel. (Durva foreshadowing, amint már említettem.) Szakított Pepperrel. (A film igyekszik lépést tartani a ficekkel, ezt is értékelem.) Aztán BAM!  a megölt srác anyukája, és a kalapból sokadszorra előrángatott bűntudat. Ami még önmagában nem is lenne baj, mert a bűntudat motívuma a képregényekben is gyakran előjön - Tony egyik alapvonása, hogy néha nagyon tudja gyűlölni magát -, csakhogy itt erőltetett, sablonos, elnagyolt, hiszen nincs is idő rendesen kibontani. Ahogy később aztán a szülők meggyilkolásával való szembesülést és a rá adott reakciót is beerőltetik két akciójelenet közé, illetve nem is közé, hanem bele az akciójelenetbe. 

Az egyetlen értékelhető vonal az Tonynak a Peterrel kibontakozó mentor-tanítvány kapcsolata. Ezek a jelenetek üdítően hatottak, és azt kívántam, bárcsak arról szólna az egész film, ahogy válogatott szemtelenségekkel csesztetik egymást, miközben Peter egyre többet tanul a szuperhős-lét nehézségeiről.

Ja, meg a levél. El ne felejtsem Steve Tonyhoz írt levelét. Ami csak megerősítése annak a bensőséges baráti viszonynak, ami Steve és Tony között létrejött a Bosszúállóktól kezdve, és amire még a Polgárháboróban is számtalan utalást kapunk - például az első csapat meetingen Steve és Tony rögtön egymás tekintetét keresi, a másik véleményére kíváncsi mindenek előtt -, és ami csak még érthetetlenebbé teszi magának a filmnek a történéseit. Végig nem tudtam lerázni magamról a bosszantó érzéset, hogy nem igazi érdekkonfliktusokról van szó, hanem egy szimpla félreértésről, kommunikációs zavarról, valamiről, amit tényleg egyetlen beszélgetéssel rendezni lehetne. Ez a filmet egyrészt súlytalanná, másrészt rettentő módon idegesítővé tette számomra. 

X-men: Apokalipszis, avagy végre megtudjuk, mi történt Charles hajával

Az Apokalipszist valamivel kevésbé izgatottan vártam, és ennek megfelelően kisebb volt a csalódás esélye. Számomra az X-men filmek (talán az Eljövendő múlt napjait kivéve) mindig elég kiszámítható séma szerint zajlanak, és ez most is így történt. Az alapvető belső megosztottság ellenéte szokás szerint együtt győzik le a közös ellent, de a végén Charles és Erik sokadszorra is megállapítják, hogy mégsem tudják ugyanazt az utat járni. Ezt kaptuk most is. Sem a történet, sem a főbb karakterek feljődése szempontjából semmi újdonság nem igazán történt. Erik újabb okot kapott arra, hogy utálja az embereket, akiket eddig is utált; Charles továbbra is megingathatatlanul hisz a Jóban; Raven ránézésre egy strong, independent woman, miközben hol Erikhez, hol Charleshoz csapódik. 

A frissességet az új generáció, elsősorban Scott és Jean hivatott biztosítani, de az ő történetükben sincs igazán olyan elem, amit ne láttunk volna már korábbi filmekben. A saját képességeikkel való hadakozás majd elfogadás, új barátokra találás, bontakozó szerelem. 

Azt kicsit sajnáltam, hogy a Jean-Charles párhuzamot, kapcsolatot nem bontották ki még jobban, noha azért így is az egyik központi elem volt. Úgy látszik, mostanában van valami becsípődésem a mester-tanítvány viszonnyal, mindenesetre hihetetlenül érdekesnek találom, ahogy Charles és Jean képességei tükrözik egymást, és azáltal, hogy Jeannek segít elfogadni azokat, Charles is újraéli a saját tanulási folyamatát. A film végén, amikor Apokalipszissel harccol, és ráereszti mindazt a borzalmat, amit a telepátiájának köszönhetően nap mint nap átél, akkor a Jeannel való beszélgetése köszön vissza a film elejéről. Szenvedés, amit valahogy megtanult a saját oldalára állítani.

Az auschwitzi jelenet érdekes húzás volt Erik történetében. Nem tehetek róla, de az járt a fejemben, mennyire másképp alakult volna a dolog, ha Charlesszal látogatnak el ide. Gondolatban egy párhuzamos jelenet pergett előttem, amelyben az eredeti traumát újraélve Erik egy nagy lépéssel közelebb kerül a gyógyuláshoz. Javíthatatlan idealista vagyok, úgy tűnik.

Leginkább egyébként az tetszett a filmben, hogy amíg mindenki szuperfuturisztikus-szupercool harci hacukában parádézik fel-alá, addig Charles csak lazán elücsörög a cuki kis rózsaszín  pólójában lila pulóverében. 

Nektek mi a véleményetek a filmekről?