Reyklaninak hála már ilyenem is van. A képen én vagyok, három feles után.
Reyklani: Szia Lidércke! Köszönöm, hogy elvállaltad az
interjút! A tapasztalatok azt mutatják, hogy a halálozási arány elenyészően
csekély az interjúvoltak körében, úgyhogy nem kell aggódnod. Kezdjük is egy
egyszerű, bemelegítő, a-könyököm-jön-ki kérdéssel. miért pont Lidércke?
Lidércke: Még a gimiben ragadt rám, amikor elkezdtem
ilyen-olyan oldalakra regisztrálni a neten, és kellett valami becenév, amivel
azonosulni tudok. Irodalomórán került szóba, hogy Madách hívta így a feleségét,
Fráter Erzsébetet, aki Éva alakját is inspirálta. Akkor azért ragadott meg,
mert úgy gondoltam, játékos is, kicsit veszélyes, titokzatos, misztikus, de nem
egyértelműen rosszindulatú, inkább valamiféle huncutságot sugall. És ez akkor
tetszett. Meg még most is, hiszen már vagy hét-nyolc éve megvan, és úgy érzem,
ez idő alatt teljesen a részemmé vált.
R: Nahát, ez nagyon szép történet! És különleges is, és
csendben megsúgom, hogy mélyen irigylem, hogy ilyen történet fűződik a
nevedhez. És ha már szóba került az irodalom, van olyan költő/író, aki
rendszeresen inspirál? Mindegy, hogy kortárs, nem kortárs, magyar, vagy
külföldi.
L: Szégyen - vagy nem - de eddig komolyabb inspirációt, ami
tartósnak bizonyult, és vissza tudom vezetni, inkább külföldi íróktól kaptam.
Marguarite Duras stílusába, látásmódjába például nagyon bele tudok helyezkedni,
nem véletlen, hogy a szakdolgozatom is róla szólt. Nabokovot is rettentően
csodálom, főleg, amikor belegondolok, hogy nem az anyanyelvén írta azokat a
műveit, amelyekkel elismert íróvá vált. Magyarok közül Krúdyt stílusát
szeretem, gyönyörűen ízes és kifejező nyelvet használ. Sok mindenkit
felsorolhatnék még, de most ők jutottak így hirtelen eszembe, és ez talán
jelent valamit. Inspirálódás alatt én általában egyfajta látásmódot értek, ami
nem áll távol a sajátomtól, összeegyeztethető vele, és ezért vonz. Az itt
felsorolt szerzőkben talán az a közös, hogy mindannyian különös - bár más-más
féle - érzékenységgel ábrázolják a választott tárgyukat. Az érzékenység mindig
nagy hatással van rám.
R: A tehetséget észrevenni, dicsérni, példaképnek állítani
vagy ihletet meríteni tőle, nos az egyáltalán nem szégyen és nem szabadna, hogy
az legyen. Sajnos az általad említett szerzők jó felét nem ismerem, de ezt
pótolni fogom. Amúgy te a való életben is érzékenynek tartod magad? Nem
tévesztendő össze a sértődékenységgel! Szóval könnyen tudsz azonosulni
álláspontokkal, megérted, még akkor is ha nem értesz vele egyet?
L: Ez egy igen összetett kérdés. :P Alapból rávágnám, hogy
persze, abszolút. Elég sok problémám volt/van abból úgy általában az életben,
hogy nem tudok egyik oldalra sem állni, mert túlzottan átérzem a másik
indítékait, motivációit is... sokszor ez egy túltelítődéshez vezet, és akkor
minden összezavarodik bennem, hogy a végén már azt sem tudom, én mit akarok,
nekem mi a fontos.
Viszont talán pont emiatt kőkeményen ki is tudom zárni a
világot, embereket, hogy csak az éppen engem érdeklő dologgal foglalkozzam. Ez
utóbbi mondjuk már egy tanulás eredménye, és idő kellett hozzá. Tiniként egy
katasztrófa voltam. :( (Tudom, hogy sokan érezzük ezt így, de én tényleg az
voltam, bárki tanúsíthatja. XD)
R: Ezek szerint megtaláltál egy egyensúlyt, ami nem engedi,
hogy feloldódj a világban, ami nagyon jó. De most evezzünk át más vizekre,
mondjuk olyanokra, amiknek köze van az alkotásaidhoz. A Fragmentary díjat is
nyert, így hát értelemszerűen ahhoz fog kapcsolódni a kérdés. Mi inspirálta a
megírását? Esetleg volt egy jelenet, amiből kigyűrűzött ez az egész
szívösszetörős csoda?
L: Először is, nagyon köszönöm, hogy ilyen szépen szólsz
róla, és persze mindenkinek, aki végig követte és biztatott, na meg jelölte a
díjra. :)
Nem titok, hogy elég sok minden inspirálta. Rengeteg
Sherlock ficet olvastam, mielőtt aktívan bekapcsolódtam a fandomba, főként
angolul. Aztán, amikor elkezdtem magyarul is olvasgatni, belefutottam egy sor
olyan írásba, ahol Sherlockot rettentően OC-nak éreztem, és azt gondoltam, hogy
áááá kell valamit írnom, hogy meglássam, nekem hogy megy. Ebből a hirtelen
felindulásból született a 'Kitörölni John Watsont', és olyan pozitív
visszajelzéseket kaptam, hogy felbátorodtam, és belevágtam a Fragmentaryba.
Leginkább, ami a konkrét stílust illeti, Ivyblossom: The
Progress of Sherlock Holmes című eszméletlen írása hatott rám, például a
zárójelek ötlete innen jött. Amiben eltértem nagyban tőle, hogy nekem az ő
Sherlockja nem hogy nem szociopata, de szinte már hihetetlenül kiemelkedő
érzelmi intelligenciával rendelkező karakter, aki a saját érzelmeit is sebészi
precizitással boncolgatja. Sherlock nekem nem ilyen, Sherlock karakterének a
lényege, hogy nincs jóban az érzelmi oldalával, nincs, vagy csak alig van
rálátása. Ebből aztán írás közben érdekes dolgok születtek, például Sherlock
mindig nagyon filozofikus lett, amikor érzelmek kerültek szóba. Nagyon élveztem,
hogy minden fejezetben valami új motívummal, gondolatmenettel,
szimbólumrendszerrel kell előállnom, nem csak annyi volt, hogy na, akkor vegyük
fel ismét a történet szálait.
Több jelenet is megvolt már a fejemben a legelejétől,
például a jelenet Irene-nel az utazásuk előtt, a nagyjelenet Maryvel, vagy az
esküvő. Viszont sosem úgy fogok neki egy történetnek, hogy precízen
megtervezem, hanem van a fejemben egy pár kép, jelenet, és menet közben
meglátom, hogy passzolnak össze. Olyan is van, hogy valamelyiket el kell
vetnem, de akkor az esetleg később egy másik történetben felhasználom.
R: Mindig is sejtettem, hogy a zseniális írások mögött
kemény munka áll, de örülök, hogy ez bebizonyosodott. Valamint, hogy te is
ugyanannyira élvezted írni, mint mi olvasni. Sherlock karakterével nekem nagyon
nehéz bánnom, és épp ezért különösen csodállak, hogy neked ilyen jól sikerült
őt megfognod. Még egyszer gratulálok! De ha már fandomok, akkor van olyan, ami
a nagyközönség számára esetleg ismeretlenebb, de te szereted és esetleg írtál
is velük, mondjuk füzetbe, vagy írnál velük?
L: Ó, nem jut most ilyen eszembe. Az az igazság, hogy én a
fandomok területén (is) rettentően obszesszív tudok lenni: ha belehabarodok
egybe, akkor kipréselem belőle a szuszt is. Néha egész hétvégéket el tudok
tölteni azzal, hogy ficeket, cikkeket olvasok, képeket, videókat nézek, szóval
szerintem még szerencsém, hogy viszonylag kevés fandom tud megmozgatni. :)
R: Pedig én most titokban imádkozom, hogy minél több
mozgasson meg, hogy még több történetben élvezhessük a stílusodat, írásaidat.
De ez az alaposság ki is érződik a műveidből. Én ez a hirtelen felindulásból
elkövetett típus vagyok, ez is látszik, gondolom. De hamarosan elérkezünk
utolsó kérdésünkhöz. Ez az utolsó előtti. Mary eléggé megosztó jelenség a
rajongói társadalomban. Te hogy vélekedsz Mary/John/Sherlock hármasról?
L: Én nem érzem az írásaidon, illetve inkább azt érzem, hogy
szeretsz kísérletezni, és az azzal jár, hogy kell egy kis idő, amíg az ember
belövi a karaktereket. Én ezt az időt kihúzom úgy, hogy nem írok addig, amíg
nem vagyok biztos magamban, inkább csak olvasgatok - de ez nem vall túl nagy
bátorságra, szóval minden elismerésem, amiért bele mersz vágni viszonylag
ismeretlen dolgokba! :)
No de Mary. Már beszéltünk arról, hogy elég vegyes
érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Egy dolgot le kell szögeznem: nekem
alapvetően Sherlock karaktere az, ami vonzó, amit kimeríthetetlenül érdekesnek
találok, ami elviszi az egész showt. MELLETTE persze a többiek is tökéletesen
ki vannak találva, nem kétdimenziósak, sőt, de kell nekik a Nap, ami körül
keringenek. Mary színre lépését nagyon várom, mert azt gondolom az eddigiek
alapján, hogy az interakciója Sherlockkal biztosan érdekes és szórakoztató
lesz, no és ugye a könyvekből tudjuk, hogy Holmesnak jó véleménye volt Maryről.
Viszont a Johnlock shipper legbelül azért néha feljajdul... igaz, amióta
szégyentelenül Holmescest sztorikat is olvasok/írok, azóta jobban meg tudom
emészteni kettőjük szétköltözésének gondolatát. Most, hogy belegondolok, a
Mycroft/Sherlock kapcsolat felfedezése (mindegy, milyen értelemben) végül is
egy logikus fejleménye az orrvérzésig történő Johnlock shippelésnek: mert hát,
ha a jó doktor otthagyja Sherlockot, akkor már csak Mycroft marad neki.
R: Sherlock, mint Nap, amikor a Naprendszert felesleges
dolognak tartja! Ezen én most jót nevetem, annak ellenére, hogy értettem a
lényeget. Amúgy mit szólsz, csak sikerült némi önző dicsfényezést
belecsempésztetnem veled, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Hát már mindegy.
Viszont itt az utolsó kérdés. Szóval, ha lenne akkora piszok nagy mázlid, hogy
rendezhetnél egy Sherlock BBC-s epizód, milyen lenne? Nyugodtan fejtsd ki,
karakterektől kezdve, a cselekményen át az érzelmi oldalig mindent.
L: Hihi, nekem is eszembe jutott a hasonlattal kapcsolatban,
hogy óóóó, az irónia! :)
A BBC szerintem nem
járna jól az én rendezésemmel, mert én bizony előtörténetet csinálnék, mondjuk
a Carl Powers ügyből, vagy szimplán egy családi drámát a Holmes famíliával… Egy
hatalmas dél-angliai udvarház, sötét titkok, két kivételesen intelligens fiú…
amolyan Gosford Park fílinggel, ha láttad a filmet (ha nem, akkor még a Vágy és
vezeklés hangulata hasonló, mint ami most kavarog bennem.) Valakit megöltek.
Sherlock nyomoz, Mycroft próbálja megállítani. (Az egyik szülő a gyilkos? És ki
halt meg? Családtag? Valaki a személyzetből?) Egy gyerekarc, amit félig kitakar
az ajtószárny, ahogy nézi az íróasztalon szétterülő vértócsát. A holttest az
asztalra borulva. „Nem én voltam az, aki felzaklatta őt, Mycroft!” Vendégség van: sok gyanúsított. Léptek
csikorognak a kavicsos úton a ház mögött. A gyerek Sherlock olyan, mint az
árnyék: mindenhol észrevétlenül ott van. (Ki halt meg? Miért?) Sherlock figyel.
Mycroft aggódik- sejti, mi történt. Tudja, hogy jobb titokban tartani. Fél.
Sherlock megállíthatatlan.
Azt hiszem, most inkább azt láthattad, milyenek a
gondolataim, amikor elkezdek egy sztorin agyalni… És persze ez az egész totál
nem illeszkedik a sorozat világába. XD Ami Sherlockot illeti, inkább maradok a
fanficeknél!
R: Pedig szerintem lenne vevő az előtörténetre is. Az ember
úgyis alig tud valamit Sherlock múltjáról, így hát két kézzel kap minden
információmorzsáért. A filmet nem láttam, ijesztően le vagyok maradva ilyen
szempontból. De nekem tetszik az ötlet, remélem, egyszer viszontláthatjuk
valamilyen formában. Ha lesz rá időd, energiát, kedved, természetesen csak
akkor. Hát, ennyi lett volna mára hölgyeim és uraim! Köszönöm Lidércke, hogy
elvállaltad! Az olvasottság legyen veled!
L: Köszönöm neked is, hála a nagyszerű kérdéseidnek, alig
voltam csak zavarban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése