2020. április 5., vasárnap

Polaris - Harmadik fejezet

Mélabús gumimacimajszolás  az új kedvenc kifejezésem. 

Hogy tetszik eddig a történet? Tudom, hogy valószínűleg eléggé különbözik az oldalon olvasható más történetek stílusától.

Visszajelzéseknek mindig örülök, és motiválnak is! De ha csak szimplán megosztanád, hogy telik számodra a karantén, az is érdekel. Több ficet olvasol? Írsz esetleg?



Harmadik fejezet


A napok lassan telnek. L hozzá van szokva a várakozáshoz, még ha nem is viseli jól legtöbbször, ám ez most nem csupán várakozás. Sokkal inkább: felfüggesztett állapot.
A hírek, azok viszont gyorsan terjednek az árvaházban, ahol a növendékek egyik fele nyomozói, a másik fele pedig mesterkém babérokra tör. Lawliet közös megegyezéssel való leköszönése nem lett ugyan hivatalosan bejelentve, mégis érzi a változást a légkörben, amikor a folyosókat rója a keleti szárny felé haladva.

Naponta kétszer teszi meg ezt az utat, csak hogy Mike-kal, az ápolóval beszéljen. Lightot továbbra sem lehet látogatni, legfőképpen neked nem, mondja neki Mike együttérző arccal. Viszont mindig készségesen beszámol L-nek arról, hogyan telnek Light napjai – úgy tűnik, hasonló lassúsággal vánszorogva, mint az övéi, és nem sok javulást felmutatva.

Egy idő után L ezeknek a sétáknak a céltalanságát is megunja, és inkább nem mozdul ki a szobájából, pontosan az ahhoz tartozó csupasz falú irodából, ahol általában a laptopja felett a földön kuporogva azzal tölti napjait, hogy a leégett labor munkatársaitól többet megtudjon az ott végzett kísérletekről. Abba kapaszkodik, hogy bármilyen apró információ segíthet nekik, hogy segítsenek Lighton. Wammy bűntudatos léptekkel kilószámra hordja neki a gumicukrokat és teasüteményeket.

L kiválogatja és katonás rendben felsorakoztatja a piros gumimacikat a laptopja mellett, amelyeket Wammy időnként összesöpör.

Ezt a több napos rutint Mello látogatása töri meg egy délutánon.

A srác megáll az ajtóban, aztán a gerincét a félfának támasztva lecsúszik L szintjére, és hanyagul kinyújtja maga előtt a bőrnadrágba burkolt lábait.

- Rendesen elbánt veled.

- Semmi bajom – L gondosan kiszemezi az utolsó zöld gumimacit a piros halomból.

- Bullshit. Wammy helyében én aggódnék.

- Aggódom is - lép át Mello kinyújtott lábain Wammy, és fellapátolja az L által otthagyott édességeket.

- Miaf… - ugrik fel majdnem Mello. – Végre befejezhetné, hogy lesből támad a diákokra.

- Talán csak éberebnek kellen lenned – kommentálja L az eseményeket.

- Egyáltalán nem kellene itt lenned – mutat rá Wammy.

- Ne kapja fel a vizet, csak fel akartam vidítani L búbánatát, amiért a pasija lapátra tette.

- Látom, remekül sikerült – nyugtázza Wammy a morózus, katatón depresszió határán vegetáló L-re pillantva. – Habár talán igazad van: rá fér egy kis társaság. Kivételesen nem bánom, ha maradsz.

- Semmi bajom – ismétli meg L. – Nem miattam kellene aggódnotok.

- Nyilvánvalóan – néz össze Mello és Wammy.

Wammy minden további nélkül felkapja a maradék édességet is, és egy gyümölcskosarat tesz le L laptopja mellé. L megütközve néz rá, mint macska a lopva mögé csempészett uborkára. Aztán sértettem hátat fordít mindkettőjüknek.

- Egy óra múlva az irodámban akarlak látni – mondja Wammy Mellónak, mielőtt magukra hagyná őket L-lel.

- Remek, van egy egész óránk, hallottad?

L a legcsekélyebb mértékben sem viszonozza Mello lelkesedését. Mello nem hagyja, hogy ez letörje: felkap egy narancsot a Watari által otthagyott kosárból, és fejbe dobja vele L-t. A narancs visszapattan a detektív koponyájáról, és elgurul a sarokba.

- Mi a fenét akarsz, Mello? – csattan fel L. Ritkán szokta elveszteni a türelmét bármelyik kölyökkel is.

- Végre, egy emberi reakció. Jó tudni, hogy még élsz.

- Még élek, és mindjárt lekeverek neked egyet.

- Gyerekbántalmazás! – színlel szörnyülködést a másik.

- Huszonegy vagy. Aligha.

- Ilyenkor nem érzed, hogy megöregedtél? Ezért vagy ennyire magad alatt? Ne aggódj, még jól tartod magad. Biztosan Light is észreveszi majd, amint befejezte a keleti szárny szétbarmolását.

L végre Mellóra emeli a tekintetét, először, mióta az belépett a szobába.

 - Gondolod, hogy tudják, mit csinálnak? – A hangja bizonytalan, és ez Nearre emlékezteti Mellót. Furcsa L-t így látnia. Noha ő a legtöbb árvaházi gyerekkel ellentétben soha nem idealizálta L-t az egekig, a detektív hangját hallva az egész helyzet egyszerre komolyabbnak tetszik.


- Persze, hogy tudják mit csinálnak. Ha valaki, akkor ők biztosan. Elvégre egy egész rakat deviáns gyereket neveltek fel egészséges felnőtté. Többé kevésbé lelkileg is.

- ’A’ nem élte túl.

- Oké, A volt a kivétel. Én sosem találkoztam vele.

- És B, B is kivétel volt?

- Nos, ez vita tárgyát képezi az árvaház lakói között. Többen félreértett zseninek tartják B-t.
L úgy dönt, nem járul hozzá ehhez a vitához a magánvéleményével; valamint azt sem közli Mellóval, hogy néha semmi különbséget nem lát önmaga és B között.

- Light ölte meg őt, tudtad? – mondja inkább helyette.

Mello megingatja a fejét. Honnan is tudná, gondolja L. B más néven volt nyilván tartva a börtönben, ahol meghalt.

- Sok mindenről nem tudsz, Mello. Talán igazad volt. Kölyök vagy még.

Ettől Mellónál végképp elszakad a cérna: hátulról megragadja L pólóját a gallérjánál, és megpördíti L-t, szembe fordítva saját magával.

- Mert te olyan rohadtul bölcs vagy, te talán mindent tudsz? Nézz magadra, nézz szét és vedd észre a szarhegyet, amit teremtettél! Azt mondtad, igen, hallottam, amikor azt mondtad Wammynak, hogy vállalod a felelősséget a tetteidért, de ehelyett csak magadat sajnálod, miközben mások igyekeznek helyrehozni a te hibáidat.

Ez L-nek is túl sok: térdnél kirúgja Mello lábait srác alól, mire az összecsuklik mellette a padlón. Azonban még ez sem fojtja belé a szót.

- Odakint kellene lenned, megoldást keresve.

- Nincs mit tenni, Mello. Lightot biztonságos helyre hoztam, és átadtam minden információt az őt kezelő orvosoknak. Innentől az ő dolguk, és Lighté. A halálistennek igaza volt.

- Halálisten?

- Egy csomót szövegelt lelkekről, döntésekről, meg arról, hogy a halált nem lehet kicselezni.

- Bölcs szavak. Rátehetnéd egy hűtőmágnesre.

- Nem tudom, Mello. – L ismét ülő helyzetbe tornázza magát, a falnak támasztva a hátát. – Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy amit szabad akaratnak neveznek, az mindössze a megértésünk határain túlnyúló komplex következmények rendszere.

Fenébe, remélem nem kezd el filozofálgatni itt nekem. Mello, ahogyan a Wammy-házban tanuló diákok többsége, a formális logikát leszámítva mélyen megvetette a filozófia minden ágát és irányzatát. De ezzel legalább tudok valamit kezdeni, mégis csak jobb, mint a néma önsajnálata.

 - A legtöbb ember, akit az intelligenciája miatt értékelek, nem nagyon hisz a szabad akaratban – feleli L-nek.

- Bocsájtsd meg, ha mégis némiképp megrázta a világképemet, hogy úgy tűnik, bármit is tettem vagy teszek, Light sorsán nem tudok változtatni.

- "Mindannyian bogarak vagyunk borostyánba ragadva" – bólint Mello.

- Ezt is egy hűtőmágnesen olvastad? – kérdezi rezignáltan L.

- Vonnegut, ha tudni akarod.

- Talán megint meg kéne próbálkoznom a szépirodalommal – sóhajt L.  

- Még mindig jobb terv, mint halálra zabálni magad gumimacikkal. Azt hiszem, ideje, hogy befejezd a filozofálást, és tégy valamit.

- Új névre van szükségem. Az L-t te vagy Near fogjátok használni.

- Na és. Végre legalább használhatod a saját neved – néz rá értetlenül Mello.

 L Lawliet nem bírja ki, hogy ne röhögjön fel hangosan.


*

 - Erre egyikünk sem számított.

Mello és Near ezúttal nem ácsorognak, félszegen és tisztes távolságot tartva, hanem egymás mellett, leverten ülnek a tető szélén, lábukat lógázva a márciusi éjszakába.

-  Kicsi volt a valószínűsége, hogy a lehetséges fejlemények közül ez valósuljon meg. – Near a haját tekergeti, mélyen a gondolataiban merülve.

- Én is ezt mondtam – csattan fel Mello -, ne akarj már mindig okosabbnak tűnni.

- Az új helyzetben teljesen irreleváns, melyikünk az okosabb.

- Igaz – sóhajt Mello.

Aznap délelőtt Roger és Wammy összehívta a növendékeket, hogy felvázolják nekik L működésének jövőbeni módját és szabályait. Noha valami már napok óta a levegőben lógott, a vad találgatások közül meglepően kevés bizonyult legalább irányában helyesnek. Legtöbben fogadásokat kötöttek arra, hogy Near vagy Mello lép-e most L nyomdokaiba; arra, hogy L ezentúl nem egyetlen személy lesz (ahogy mellesleg már az utóbbi öt évben sem az volt), hanem egy, a rangidős növendékekből összeállított csapat, arra valóban egyikük sem számított.

- Talán ezek a találkozók sem relevánsak már többé – sandít oldalra, Near irányába Mello. Near hajának platinafehér színe kirí az éjszaka sötét körvonalai közül. A fiú egyre gondterheltebben mered maga elé.

- Lehetséges – hagyja Mellóra.

- Most rengeteg alkalmunk lesz majd mindent megbeszélni.

- Bizonyos ügyekről nem szívesen beszélek mások előtt. Még Matt előtt sem.

- Mi bajod van Mattel?

- Nem mondtam, hogy bajom van vele. De ő nem ismeri L-t, ahogyan mi. Hisz még nem volt itt a Kira-ügy előtt.

Mello tudja, mire gondol Near: noha Matt két éve történt betoppanása óta viharos gyorsasággal tette magát nélkülözhetetlenné a Wammy-házban a programozói és hackeri képességeivel, mégsem számított L örökösének, bizalmasának, kvázi kisöccsének, ahogyan Near vagy ő maga.

- Apropó L – folytatja Near -, beszéltél vele?

- Tegnap délután. Nincs valami jó passzban az öregfiú.

- Lehet, hogy nem vagyok jó passzban, de kikérem magamnak az öregfiúzást – szól egy jól ismert monoton hang a hátuk mögül.

Near és Mello egyszerre pördülnek meg; Mello majdnem az egyensúlyát is elveszti a tető szélén, de még időben sikerül megkapaszkodnia.

- A frászt hoztad ránk!

- Már tegnap is mondtam, hogy éberebbnek kellene lenned. Íme, az újabb bizonyíték.
A sötétben csoszogó léptek zaja hallatszik, és egy harmadik alak kuporodik a másik kettő mellé, felhúzott térdekkel, mint egy groteszk vízköpő a kúria tetején.

- Meguntad a mélabús gumimacimajszolást?

L zsebre dugja a jobb kezét, és előzúz egy maroknyit az említett édességből. A gumimacik olvadtak és deformáltak, mintha tömegszerencsétlenség áldozatai lennének.

- Kértek?

Mello és Near udvariasan elvesznek egy szemet, inkább csak hogy L kedvében járjanak.
Odalentről dübörgés hallatszik – valamelyik szobában a gyerekek épp semmibe veszik a takarodót. Kisvártatva az egyik nevelő hangja csendül, de nem lehet kivenni, hogy mit mond. Aztán csend ereszkedik az épületre, csak a távolabbi erdőből szűrődő halk neszek jutnak el hozzájuk.

- Nem lennék most a helyedben – bokszol bele ernyedt karral Mello L vállába.

- Értékelem a szimpátiád. Remélem, nem okozott túl nagy csalódást, hogy egyikőtök sem lép a nyomdokaimba végül.

- Mindannyian a nyomdokaidba lépünk – mondja Near, aki a teljes érzelemmentesség álarca alatt valójában javíthatatlan optimista tud lenni. Ezt az oldalát azonban csak L és Mello ismeri.

- Így van, miattunk ne aggódj. Lehet, hogy Neart előbb-utóbb lerúgom a tetőről, de ez valószínűleg nem ma este fog bekövetkezni.

- Muszáj állandóan verbális agressziót alkalmaznod ellenem? Most igazán nem adtam okot rá.

- Megnyugtató, hogy veletek minden a régi – bólint L.

- Minden rendben lesz, ami az ügyeket illeti. Már csak a te helyzeted kell megoldanunk.

- Nos, ha már felhoztad…- L zavartan dobol a lábujjaival a kőpárkányon. – Van valami, amiben segíthetnétek. Megfogadtam a tegnapi tanácsod – tennem kell valamit. Látnom kell Lightot. Beszélni akarok vele.

- Hohóó – emeli fel maga előtt a kezeit Mello -, én ezt nem tanácsoltam. Nem szeretném, ha a nevem még említés szinten is felmerülne ennek a katasztrofális ötletnek a kapcsán.

- Talán katasztrofális, de ez az egyetlen lépés, aminek jelenleg értelmét látom. Ahhoz, hogy döntést hozzak a jövőt illetően, előbb beszélnem kell Lighttal. – L nem kezdett el arról lelkizni a két fiatalabb kiadásának, hogy mennyire szánalmasnak érzi magát, amiért az ő segítségükre van szüksége, hogy a saját otthonában bemehessen egy szobába, a saját partneréhez. Pár hete még legszigorúbban őrzött börtönök ajtajai is egy szavára tárultak fel… sic transit gloria mundi. Ez van, innen kell elindulni, gondolja. Felesleges időpocsékolás lenne továbbra is sajnálnia önmagát, ahogyan arra Mello is rámutatott tegnap.

- Tulajdonképpen nem nehéz bejutni a keleti szárnyba észrevétlenül. Egyedül is megoldanád, ha nem lenne ott az ápoló. Az ő figyelmét könnyedén leköthetjük egy időre Mellóval – darálja Near olyan monotonitással, hogy hozzá képest L hanghordozása érzelgős áriának tűnik.

- Épp tőled nem vártam, hogy azonnal a sorsüldözött szerelmesek oldalára állj – böki oldalba Mello.   – Gondolom, én le vagyok szavazva, eh?


*

Március volt Tokióban, és L-t, aki pedig igazán nem volt hajlamos babonákra és misztikus képzelgésekre, kirázta a hideg a cseresznyefa alatt állva. A gerince mentén végigfutó fagyos lehelet arra invitálta, hagyja ott az árnyékos foltot a gyepen, ahonnan a kitóduló diákokat tartotta szem előtt, és rejtőzzön el a fekete limuzin jól megszokott, fülledt bezártságába.

A lehulló cseresznyevirágok függönyé keresztül is azonnal kiszúrta Yagami rendőrfőnök fiát, amint az kilépett az épületből és megáll a lépcső tetején, nem azért, hogy bevárja a társait, hanem hogy kisimítsa a táskája megtekeredett pántját. Light Yagami aktájának tartalmát L betéve tudta, a gyerekkori betegségeitől kezdve a legutóbbi félévi jegyeiig, azonban a fiú, aki most hús-vér valójában jelent meg előtte, nem is különbözhetett volna jobban a hipotetikus alaktól, akit L elméjében megalkotott annak adatai alapján. Arra számított, hogy a korcsoportra jellemzően Light diáktársai gyűrűjében hagyja el az iskolát az oktatás végeztével. Nem magányos farkasnak képzelte Lightot, aki egy gyors ’viszlát’ után szemmel látható megkönnyebbüléssel szakad le a nyüzsgő diákseregtől. A komoly tekintet súlyát sem magyarázta semmi, amit L kiolvashatott volna Light aktájából; a lépteket, amelyek mintha mélyebben nyomódtak volna a talajba, mint a körülötte szétrebbenő diáktársaié. És mégis: a komolyságon, a léptek súlyán, a magány vastag rétegein is átragyogott a fiú arcáról sugárzó küldetéstudat. Light Yagami, mit sem törődve a körülötte nyüzsgő diákokkal, a cseresznyevirágok tornádójával és a hideg verítékkel borított, lesben álló L-lel, valamitől ragyogott azon a tokiói tavaszon.

L hirtelen eszmél fel az emlékeiből, amint Mello megadja neki a jelet, hogy tiszta a levegő. A kis irodán keresztül, amit Mike, az ápoló átmeneti szobának rendezett be maga számára, könnyen eljut Light szobájának ajtajáig. A belépőkártyát már napokkal ezelőtt megszerezte.

Csend és egy rendezett szoba nyugodt látványa fogadja. Light az ágy szélén ül, a rá jellemző egyenes testtartással, lábai pedáns párhuzamossággal egymás mellett a padlón. A pizsamája egyetlen gyűrődés nélkül, makulátlan kékséggel öleli körbe az alakját. Az ég világon semmi nem utal rá, hogy egy pszichotikus epizódot élne át éppen, még a világ három legjobb detektívjét egyszemélyben megtestesítő L számára sem. Csak ahogy L a tekintettével végigpásztáz a szobán, tűnnek fel azok a részletek, amelyek nem hétköznapi állapotokra utalnak: biztonsági zár a vastag plexi ablakon; az üveg- porcelán- és fémtárgyak teljes hiánya; a műanyag pohár  Light mellett az éjjeliszekrényen; a padlóhoz rögzített bútorok.

- Ryuzaki – néz fel most Light a belépő L-re.

L-t ugyan meglepi, hogy Light a rég nem használt álnevén szólítja, de igyekszik természetesnek venni.

- Különös, de nem emlékszem, hogy épp felkeltem, vagy lefeküdni készültem – ráncolja a homlokát Light, akit L betoppanása valószínűleg kizökkentett az eddig zárt világából.

- Este nyolc van, Light.

- Hogyhogy ilyen korán befejeztük ma a munkát? A többiek hazamentek már?

Ebből az utolsó megjegyzéséből L számára világossá válik, hogy Light nem a jelenben tartózkodik, még csak nem is a közelmúltban, hanem valahol a Kira-nyomozás távolabbi idejében. Mike beszámolóiból azt is tudja, hogy ezek Light nyugodtabb pillanatai, amikor menedéket talál a dühtől, gyűlölettől, bűntudattól, és mindazon érzelmek mérgező keverékétől, amik a jelennel tisztában lévő Lightot szokták kínozni. Vajon melyik a rosszabb, gondolkozik L, tisztában lenni a tényekkel, és majd belepusztulni, vagy a nyugodt feledés és tudatlanság? Szerette azt gondolni, hogy saját maga számára mindig, minden körülmények között az első lehetőséget választaná… ám Lightnak mégis a feledést jelölte ki. Gyengébbnek tartja-e ezáltal Lightot? Valakinek, akit meg kell védenie a saját emlékeitől is? Ha így van, Light teljesen jogosan lehet rá dühös emiatt.

- Mindenki nagyon keményen dolgozott ma, így előbb hazaküldtem őket – bólint L, belépve a Light elméje által teremtett valóságba, az iménti morfondírozása ellenére tovább játszva a játékot.

Light ezen elgondolkozik.

- A lánc – mondja aztán. – Eltűnt a lánc.

L erre nem tud, és nem is akar, felelni.

Light arca így is felderül a következő pillanatban, ahogy L-re néz.

- Örülök, hogy végre tisztázódtam minden gyanú alól. Iszonyú volt minden percet azzal a tudattal tölteni, hogy arra gyanakszol, én vagyok Kira.

L-ben most az is felmerül, hogy Mellónak, sőt, Wammynak és Rogernek is igaza volt. Nem kellett volna idejönnie. Lighttal szeretett volna beszélni, de őt most nem fogja itt találni; azt a Lightot legalábbis, akivel megosztotta az elmúlt öt évét.

De akivel öt évig együtt élt, ő sem az igazi Light volt, nem igaz? Azt a Lightot is csak az ő mesterkedései teremtették, hogy megmentse a fiút a kivégzéstől. És előtte… a Light, akivel össze volt bilincselve? Hiszen az sem a valóság volt: Light saját cseles taktikája, hogy önmaga elméjéből is eltüntesse a nyomokat, amelyek L-t hozzá vezethetnék.
Magaddal rángattál ebbe a saját magaddal folytatott bújócskába, és mindketten eltévedtünk, gondolja L, ahogy ernyedten rámosolyog Lightra.

- Igen, Light-kun csakugyan minden gyanú alól tisztázta magát.

Light öröme azonban nem tart sokáig, mielőtt ismét zavartan nézne körbe a szobában.
- De miért nem a főhadiszálláson vagyunk? Mi ez a hely?

- Egy… óvóhely – sóhajt L, frusztráltan, hogy megint hazudni kényszerül.

- Igen – mondja Light lassan, ahogy oldalra dönti a fejét, összeszűkült szemekkel, mintha erőltetnie kellene a szemeit, hogy lásson valamit a távoli múltban. – Igen, emlékszem, hogy megtámadott minket…

- Ne aggódj, itt biztonságban vagyunk. Kira itt nem férhet hozzád – igyekszik megnyugtatni L. És ebben a pillanatban megengedi magának, hogy elhiggye a saját hazugságát. Ha értelmetlen, felesleges és fájdalmas is ez a látogatás, legalább egy időre enyhítsen az elmúlt hetek elszigeteltségén: ha Light nem képes elviselni L valóságát, akkor ő csatlakozik Lighthoz annak tévképzeteiben.

Light felnéz rá, mert L most egészen közel áll előtte.

- Ebben nem lehetsz biztos. De bízom benne, hogy ketten összefogva megbirkózunk vele, Ryuzaki. Nincs esélye ellenünk.

L fáradtnak érzi magát, olyan ólmos fáradtsággal, amihez foghatót még a legidegfeszítőbb nyomozásai lezárta után sem tapasztalt sosem. Mintha attól a pillanattól fogva, hogy először megpillantotta Lightot, ott Tokióban, a gimnázium előtt, a cseresznyefa árnyékába húzódva, mintha azóta folytonosan egy labirintusban bolyongana, tükörlabirintusban, amelyet Light és az ő elméjének végtelen egymásba tükröződéséi teremtenek, és ezért a kiút megtalálására nem is lehet reménye.

- Fáradt vagyok, Light – ismeri be.

Belefáradtam, hogy igazságot szolgáltassak ebben az ügyben, amelyben nem lehetek pártatlan, mert a részévé tettél… beszippantottál a labirintusba, ahonnan nem szabadulhatok, csak a te segítségeddel. A te szabadságod megőrzése börtönbe zárt engem, és belefáradtam, hogy logikával és érvekkel dörömböljek a falakon.

- Ne haragudj – pattan fel Light előzékenyen. – Dőlj le egy kicsit, Ryuzaki, majd én addig rajta tartom a szemem a kamerákon – mondja, és kutatva néz körbe, tekintetével a megszokott képernyőfalat keresve. 

- Hagyd csak, Light. Watari majd rajtuk tartja a szemét – mondja L, ahogy végigdől az ágyon. Érzi, ahogy az ágy lesüpped, amint Light visszaereszkedik rá. Továbbra is magyaráz valamit:

- … igen, az elmúlt napokban több jelentős előrelépés is történt az ügyben. Végre sikerült tisztáznom magam. Ryuzaki már nem gondolja azt, hogy én lennék Kira – bíztatja magát Light, látszólag teljesen elfeledkezve arról, hogy a fent nevezett nyomozó itt van mögötte.

L Lightnak a saját ártatlanságát még mindig mániákusan bizonygató duruzsolására alszik el, mély, álomtalan álommal.


*


Valamivel később arra ébred, hogy egyedül fekszik az ágyban. Nem tudja megmondani, mennyi idő telhetett el azóta, hogy elaludt. Régen, hetek óta nem aludt ilyen mélyen, és először nem is érti, mi ébresztette fel. Aztán meghallja odakintről a szaladó léptek zaját.
Valaki kiabál, nem túl messze tőle a folyosón.

Mi történik?

Light…, villan be neki a következő pillanatban, de addigra már talpon van, és álmosan kóvályogva megindul az ajtó felé. A folyósóra kitekintve senkit sem lát, így zaj forrása felé veszi az irányt.

Az épület két szárnyát összekötő csarnokban elé táruló látvány azonnal megmagyarázza a hangokat, amik valószínűleg felébreszthették: a helyéről kidöntött dupla bejárati ajtó, és az azt kívülről biztosító, még ép rács előtt Light – vagy inkább Kira? – áll, kezében kés, és a másik keze szorításában pedig az egyik növendék, Han, ismeri fel L a sötét hajú ázsiai fiúcskát.

- Nyissa ki a rácsot – követeli Light Rogernek, aki a legközelebb áll hozzá, az odasereglett növendékek és tanárok gyűrűjéből kiválva. A tanárok igyekeznek visszaterelni a diákokat a szobáikba, több-kevesebb sikerrel. L látja, ahogyan Mello türelmetlenül lerázza a válláról a matematika professzor kezét.

- Tedd le a kést, Light. Semmi szükség arra, hogy fenyegetőzz. Amennyiben távozni szeretnél, megteheted, miután meggyőződtem arról, hogy tisztában vagy az opcióiddal.

- Opcióim? Ne nevettessen. Eddig nem úgy tűnt, hogy lennének bármiféle opcióim!

- Mindenkinek joga van megfelelő igazságszolgáltatásra. Ez a te esetedben sincs másként.
- Igazságszolgáltatás? – kacag fel Light.

A nevetése hisztérikus; L-nek beleborsódzik a háta. Kira… Noha a szeme sarkából észleli, hogy a tanároknak sikerült végre elparancsolnia a növendékeket, és időközben csaknem kiüresedett a csarnok, L képtelen elszakítani a tekintetét Light alakjától, amely fenyegető uralma alatt tartja a jelenlévőket. L számára lenyűgöző az átváltozás a halkszavú, udvarias férfitól, aki mellett egy-két órával ezelőtt elszenderedett, a kést szorongató alakig, akiknek a tekintetében lobogó harag nem hagy kétséget afelől, hogy gyilkolni fog, ha nem kapja meg, amit követel.

- Nem kérek L igazságából!

- Talán Kiráé jobban megfelel? – lép előre most Mello, figyelmen kívül hagyva Roger pillantását, ami a Light kezében lévő késnél is élesebb. – L legalább soha nem fenyegetett gyerekeket…

Light pillantása, ha csak egyetlen másodpercre is, a fiúra téved, és ez éppen elég: következő pillanatban eszméletlenül csuklik össze. L körbenéz, magyarázatot keresve, de ekkor már Near is előre lép a nyugati szárnyba vezető folyosót leválasztó boltív mögül, kezében egy kábítólövedékes puskával.

- Azt honnan szerezted?! – üvölt rá Roger, nyilvánvalóan maga is az idegösszeomlás szélén. Nyoma sincs már a Lighttal szemben alkalmazott higgadt hanghordozásnak. Azonnal elveszi a puskát a megszeppent Neartől.

- Arra az alkalomra tartogattam, ha Mello ámokfutásba kezdene. De most pont jól jött.
L ismét megállapítja magában, hogy a közvélekedéssel ellentétben Nearnek igen kitűnő a humora.

Azonban nem sokáig van lehetősége mulatni magában…

- Te – szegezi rá az ujját Roger. L azt hitte, sikerült mindezidáig észrevétlenül meghúzódnia a balusztrádon. Utál tévedni. – Az irodámba – mennydörgi Roger, és L-t kissé nyugtalanítja, hogy az igazgató még mindig a kezében tartja a nyugtatópuskát...


*


- Ne is fárassz a kifogásaiddal – veti oda neki, miután L a lehető legfinomabban becsukja mögöttük az ajtót.

Roger közben szerencsére megszabadul a puskától.

- Nem akartalak a kifogásaimmal fárasztani. Ennél többre becsülöm mind a te idődet, mind a sajátomat. Kétségtelenül hibáztam

- Hibáztam?! Ennyi? Nem, Lawliet, nem most hibáztál. Most csak ahelyett, hogy hagynád, hogy mások helyrehozzák a te hibádat, megnehezíted mások munkáját, és veszélybe sodrod a növendékeket. És még csak azzal sem mentegetheted magad, hogy nem tudtad, Light mennyire kiszámíthatatlan… hiszen eleve ezért kellett visszajönnötök a Wammy-házba! Mert akkor sem számoltál Lighttal! Mond, ismered őt egyáltalán? A markáns állán kívül mást is észreveszel belőle?

L-nek el kellett ismernie, ez egy teljesen jogos kérdés volt ebben a helyzetben. Ám ettől nem kevésbé fájdalmas.

- Azért hívtál be, hogy lehordj?

Roger végre lehuppan a háta mögött lévő székre, és így nem közvetlen közelről ordítja L arcába a véleményét.

- Nem, Lawliet, nem azért hívtalak. Azért hívtalak, hogy egy ultimátumot adjak: vagy találsz magadnak valami elfoglaltságot a Wammy-háztól távol még a jövő hét folyamán, vagy nem bújtatjuk tovább Lightot a hatóságok elől. Így is csak a rád, és főként a Wammyra való tekintettel álltam mellétek, amikor meg kellett győzni Spencert. De kezdem elveszteni a türelmem.

- Nem adhatod át Lightot a hatóságoknak – fehéredik el L, noha pontosan tudja, hogy Roger megteheti ezt. – Akkor ki fogják adni Japánnak, ahol kivégzik.

Nem, nem, ezredszer is nem. Nem lehet minden hiábavaló. A pánik, mint egy halálisten hideg, nyirkos ujjai érintik meg L torkát.  Vagy talán a saját ujjai ezek… karomszerű, görcsös ujjak, amik Lightba kapaszkodnak? De nem, nem engedheti el őt.

Vér, Light vére, a fürdőszobapadlón, a kezein. A helikopter, Wammy mond neki valamit, de ő nem fordul oda, nem engedheti el Lightot. Light, aki meg akart halni… Ezért vette volna fel az égből hulló füzetet? Minden el volt rendelve az elejétől?

- Lawliet? - Roger hajol feléje, és a hangja most megint nyugodtabb, ahhoz hasonló, amikor nem sokkal ezelőtt Lighthoz intézte a szavait. - Egy pár pillanatra mintha máshol jártál volna.

- Csak elgondolkoztam – szedi össze magát L. Roger még mindig gyanakodva néz rá, de nem teszi szóvá L hatalmasra tágult szemeit.

-  Lightnak is jobb lenne, ha egy kis szabad teret kapna. Talán hamarabb összeszedné magát, ha tudná, hogy nem folyamatosan a te figyelő tekinteted előtt van. Nem gondoltál arra, hogy a ma esti kis műsor elsősorban neked szólhatott?

De, L gondolt erre. Ezért is nem csatlakozott a nézősereghez a csarnokban.

- Félek itt hagyni őt – ismeri be. – Engem és Wammyt leszámítva csupa idegen veszi körbe.
- És talán most épp ez a legjobb neki. Itt biztonságban van. Mitől tartasz?

L először nem akarja, nem meri felhozni B-t. Ezzel csak olajat öntene a tűzre… De annyi év hallgatás után talán most jött el az ideje, hogy tisztázzák ezt Rogerrel.

- B akkor hagyta itt az árvaházat, amikor egy nyomozás miatt távol voltam. Ha itt lettem volna, meg tudom akadályozni, Hallgatott volna rám.

- B soha nem hallgatott senkire, és ezt te is nagyon jól tudod. Tényleg hinnem kell Wammynak, hogy mostanában valamiért rákaptál arra, hogy mindenért magadat hibáztasd, és Isten látja lelked, talán meg van rá az okod. De ideje, hogy elengedd Light kezét, mert jelenleg többet ártasz neki, mint használsz. 

- B azt írta az üzenetben...

- Lawliet. - Roger lehunyja a szemét, összpontosítva arra, amit mondani készül. - Sajnos Wammyval néha hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy akármennyire zseniális kölyök voltál, de mégis csak: kölyök voltál. És ezt ideje végre magadban is tudatosítani. B-ért nem téged terhel a felelősség, hanem bennünket. Túl sok időnek kellett eltelnie, hogy belássuk, ahogyan az árvaházat vezettük, káros volt a növendékeknek... a folyamatos versengés, a mesterségesen felerősített küldetéstudat... B ebbe roppant bele. Hogy te hogyan maradtál meg legalább annyira épnek, amilyen most vagy, ezt nem tudom. De Wammy azt mondja, mindig is kivételesen erős voltál, és igazat kell adnom neki. 

L, aki eddig meg volt győződve róla, hogy Roger éppen hogy őt hibáztatja nem csak Light, hanem B miatt is, most csodálkozva pislog az igazgatóra. 

- Azonban - folytatja Roger -, az ultimátumom továbbra is áll, Lawliet. 


*

- Szerintem baromi szarul nézel ki benne – dobja fel csizmás lábait Mello az íróasztalra.

- Gondolod, hogy a szemüveg túlzás?

- Nem hiszem, hogy az a legkényesebb pont – vált diplomatikusba Mello, miközben tekintetével végigpásztáz a laborköpeny földet söprő ujjain, amelyeket L a szokásos görnyedt járásával vonszol maga után, mintha nem is zavarná, hogy a kezei így használhatatlanok. Habár L-t ismerve, gondolja Mello, valószínűleg tényleg nem zavarja. Majd úgyis valaki mást ugráltat. Azért azt meg kell hagyni, L könnyedén simul a fiatal orosz kutató szerepébe: született tehetséggel hozza a kockát, állapítja meg Mello, de ezt eddig is tudtuk. Alig kell színészkednie.

- Aztán nehogy elkapd a lépfenét.

- Nem biztos, hogy meging anthrax fertőzésről van szó. Több ponton eltér az eset a három évvel ezelőttitől.

- Near azt mondja, a koreaiak lehetnek benne.

- Valóban nincs kizárva.

Az elmúlt négy napban L-nek nem volt ideje a Lightnál tett, balul elsült látogatásán töprengeni, tekintve, hogy a mikrobiológiai ismereteit kellett egy szakértő szintjére felfejlesztenie. Ezért még hálás is volt - szinte megérte miatta elvállalni a potenciálisan végzetes küldetést miatta. Ezúttal nem L-ként működve utazik, és Wammy sem tart vele. Mélyen be kell épülnie az orosz katonai kutatásba, és ehhez leghatékonyabb, ha egyedül jár el.

A fatalizmus, ami pár héttel ezelőtt a kórházi folyosón kerítette hatalmába, és azóta nyomasztotta, most egyszerre megkönnyítette számára a dolgokat. Ehhez persze köze volt Roger ultimátumának is, amely nem hagyott számára sok választást. Mégis, életében először L Lawliet készen állt arra, hogy átadja másoknak az irányítást. Noha magában nem ment el addig, hogy egy felsőbb hatalmat feltételezzen, de annak a lehetősége, hogy bizonyos kimeneteleket nem érthet meg klasszikus logikával - mint ahogyan a Kira-ügyet sem sikerült logikával megoldania -, már nem tölti el rettegéssel. Különös belenyugvást érez, amely eddig teljességgel idegen volt tőle. Felsőbb hatalom helyett azonban inkább a káoszelméletben és a kvantumfizikában keres vigaszt. A kvantum-összefonódás azt tanítja, hogy két összefonódott részecske viselkedése, legyenek azok bármilyen távol is, hatással van egymásra.

Talán ahhoz, hogy Light változzon, neki magának is változnia kell.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése