2017. január 16., hétfő

Miről szólt a Sherlock?




Véget ért. Hét év, négy évad, tizenhárom rész (plusz a pilot és a mini epizód), százezernél is több fanfiction, megszámlálhatatlan fanart és kiontott könny után tegnap búcsút mondtunk Sherlocknak és Johnnak, ha nem is végleg, de jó időre. A befejező rész rövid értékelése után azt szeretném elmondani, szerintem miről szólt a sorozat.

Egyértelműen SPOILER!



Kezdjük rögtön a legkényesebb kérdéssel, vagyis hogy az egész egy kolosszális queerbaiting volt-e az alkotóktól, vagy sem. Erről saját korlátaimból kifolyólag csak mint magát heteroszexuálisként azonosító rajongó tudok írni, ám talán ez sem elhanyagolható, tekintve, hogy sokan szintén ebből az alapállásból kiáltanak most queerbaitinget.  Hozzám hasonló heteroszexuális nők, akik teljes mellszélességgel támogatják a melegjogokat, és akárkit lekaratéznának, ha a meleg/biszexuális/transznemű barátjukat a jelenlétükben inzultálná (bár nem hiszem, hogy mondott barátaimnak erre szüksége lenne, tekintve, hogy köszönik szépen, mind elég jól meg tudják védeni magukat). Ugyanezek a heteroszexuális nők  alapvetően nem azért akarták Benedict Cumberbatcht és Martin Freemant látni a tévéképernyőn egymásnak esni, mert mély meggyőződéssel hiszik, hogy mindenkinek egyenlő joga van megélnie és kifejeznie a szerelmét és nemi-szexuális identitását. A két részmondat önmagában megállja a helyét, de a kötőszó által kifejezett logikai kapcsolat nem. Így talán abba is lehetne hagyni az önmagunknak való hazugságot, azt hiszem. Esetleg helyette el lehetne kezdeni a meleg kapcsolatok fetisizálásáról, "lecukisításáról", irreális és hiteltelen ábrázolásáról beszélni. Például.

Azt is gondolom, az LGBT közösségnek mára van egy olyan gazdag kulturális öröksége, saját karakterei, olyan termékeny kreativitása, hogy nem szorulnak rá arra, hogy tradicionálisan hetero/aszexuális karaktereket átcímkézzenek. Igen, tudom, hogy sajnos még mindig nem elfogadott sok országban, hogy LGBT karakterek mainstream tévében megjelenjenek, főleg főszerepben. Ez remélhetőleg a jövőben változni fog, ahogy az elmúlt húsz év során (csak amire én emlékszem) is változott a világ sok részén. 

A mostani hiszti a rajongók többsége részéről sokkal inkább arról szól, hogy kitaláltak maguknak valamit, amit akartak - figyelmen kívül hagyva a készítők többszöri, explicit nyilatkozatait a témában -, és most fel vannak háborodva, mert az elvárásaik rajtuk kívül nem érdekeltek senkit.

“[…] There is no hidden or exposed agenda. We’re not trying to fuck with people’s heads. Not trying to insult anybody or make any kind of issue out of it, there’s nothing there. It’s just our show and that’s what these characters are like. If people want to do that on websites absolutely fine. But there’s nothing there.”  Mark Gatiss, 2016
Őszintén szólva eléggé csalódtam a hároméves kisgyerekként viselkedő fandomban. Remek dolog összeesküvés-elméleteket gyártani, kombinálni, álmodozni. És remek dolog tudni azt is, mi a realitás. Ez utóbbit nehezebb szem előtt tartani, ha ott van több száz, több ezer ember, aki tüzeli a fantáziáid, és nyilván egy olyan sokrétegű sorozatba, mint a Sherlock, könnyű mindent belelátni. Hiszen ez is a célja! Ahogy a jó detektívregények is beindítják az olvasókban a spekulációt. Mindez nagyon élvezetes, addig, amíg mélyen magadban tudod, hogy csak játék. És amikor megszűnik annak lenni, akkor értelmét is veszti. Ahogy most a sorozattal is történt: sokaknak már egyáltalán nem volt játék. Az elvárásainkról pedig hirtelen leesni a realitás szintjére - ez kemény zuhanás. (Ha érdekelnek még a témával kapcsolatos kérdésfelvetések, problematikus dolgok, ezt a tumblr beszélgetést is javaslom.)






Ezzel szeretném is magam mögött hagyni a negatív hangulatot, amit a fandom bizonyos részének reakciója keltett bennem, hiszen ha magára az utolsó epizódra fókuszálok, akkor azért összességében nagyon jó érzésekkel - és rengetek ötlettel - csuktam le a laptopom tegnap este. 

Ez a jó érzés az alábbi elemekből épült fel fokozatosan:

- Mycroft rajong a klasszikus hollywoodi filmekért és fejből idézi őket

-  az egyik legrégebbi headcanonom rögtön az elején igazolást nyert - Mycroft esernyője valójában titkos fegyvertár! 

- a gránátos jelenet, és a csendes, visszafogott megértés és szolidaritás a három férfi között. (Ez nekem személy szerint többet ért bármilyen premier plánban történő orális kényeztetésnél tetszőleges karakterekkel, de hát biztos én vagyok a fura. Számtalan fic is bizonyítja az oldalon.)

- Eurus egész története és maga a karakter, különös tekintettel a hegedűduettekre Sherlockkal

- Moriarty. Igaz, ha semmi mást nem mutatnak, csak Moriartyt Queenre táncolni, engem már azzal megnyertek. 



- A repülőgép-metafora, és amire Sherlocknak szüksége volt, hogy megfejtse, valamint hogy mit jelent ez a történetében (erről lentebb bővebben)

- Mrs.  Hudson karaktere, még mindig

- Ahogyan Mycroft színészkedik, hogy Sherlocknak könnyebb legyen megölnie őt

- A befejező képsorok, ahogy Sherlock és John ismét birtokba veszik a Baker Street 221b-t, immár Rosie-val kiegészülve

Persze voltak olyan jelenetek, momentumok is, amelyekkel kevésbé voltam kibékülve, így például a Fűrész-sorozatra emlékeztető morális dilemmák sorozata egy idő után számomra kiszámítható volt. A legelső feladatban pedig mind Mycroft, mind John teljesen karakteridegen módon viselkedtek: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármelyikőjük is ne tudta volna lelőni a kormányzót, tekintve a körülményeket. 

A lezárással kereknek érzem a sorozatot, ám mégis inspirálónak ficírói szempontból. Bár ezt a kettőt általában nehéz összeegyeztetni, ezúttal sikerült.


Jó, de mi volt az értelme? Miről szólt ez az egész?

Itt jön az oroszlánrésze.

Először is, a sorozat címe Sherlock. Nem Sherlock és John. Csak szimplán Sherlock. És bár a sorozat mindig kettőjükről is szólt, és John nagyon is meghatározó eleme, de ahogyan Doyle-nál is, John Watson legfőbb funkciója az, hogy ellenpontot, balanszt adjon Sherlock karakterének. Hogy (a könyvben teljes mértékben, a sorozatban részben) az ő szemén keresztül lássuk a nyomozó zsenialitását. Azonban a sorozat írói John jelentőségét még egy elemmel megnövelték: Sherlock a Johnnal való emberi kapcsolatán keresztül válik azzá az emberré, akitől az utolsó részben elbúcsúzunk - és akit megismerünk az eredeti történetekben. 

Valaki, aki ugyan a józan észt és a racionalitást választja munkaeszközéül, nagyon is érző lélek, és mélyre látó bölcsességgel megérti az emberi szív titkait. Mert a könyvekből megismert detektív ilyen ember. (Olvassátok újra, ha nem hiszitek.) 

Az Rózsaszín tanulmányban Sherlock ettől még nagyon messze áll: nincsenek barátai, és az emberek, akik a munkájuk miatt kénytelenek elviselni a társaságát, komolyan meg vannak győződve róla, hogy szociopata. (Ennek a következménye aztán részben a Reichenbach fall.) Nem érti és megveti az érzelmeket, ahogyan láthatjuk ezt a Mollyval, Johnnal, Lestrade-dal, Mycrofttal való kapcsolatán. 


Egészen a Reichenbachig ez a poénok, gegek egyik fő forrása, és ezt kapargatjuk több irányból is, a sorozat többi szereplője (John, Molly, Irene) segítségével. A csúcspont a piruett a Bart's tetejéről, amikor Sherlockban megtörik valami, mégpedig a szemünk előtt. Ezért is ez a mértani középpontja és a legütősebb jelenete az egész sorozatnak: Sherlock arcáról itt, a Johnnal való beszélgetésük közben csúszik le az érzéketlenség álarca végleg. A legnagyobb mindfuck az volt, hogy bár reménykedtünk benne, de eddig a beszélgetésig nézőként magunk sem voltunk biztosak benne, hogy Sherlock nem szociopata. Szeretni való szociopata, de szociopata. 

A harmadik évadnak innen kellett (volna) folytatnia, és a méretes hibái ellenére azért valamennyire sikerült is neki. Sherlocknak még mindig vannak angyalian szociopatikus pillanatai, de ugyanennyire érti is a körülötte lévők mozgatórugóit, legalábbis tanulgatja - és ebben ezúttal John mellett Mary az egyik legnagyobb szövetségese. Ugyan a sorozatban nem kedvencem Mary karaktere, és az egész bérgyilkos-vonal hiteltelen számomra, azt el kell ismernem, hogy majdnem annyit adott hozzá a két évad alatt Sherlock karakterfejlődéséhez, mint John. (Kövezzetek meg, de így van.)

Talán nem véletlen, hogy a harmadik évaddal és Maryvel bejön egy erőteljesen női vonal is a cselekménybe, aminek a kiteljesedése a Förtelmes menyasszony, majd Eurus megjelenése a negyedik évad végén. Eurus tulajdonképpen - Moriatyhoz hasonlóan, csak a rokoni kapcsolatuk miatt erőteljesebben - Sherlock tükörképe. Ezért is volt kedvencem az üvegfalas jelenet a befejező részben:


Az a Sherlock, akit az első évadban látunk, jóval közelebb áll Eurushoz, mint aki szemtől szemben áll vele az utolsóban. Sherlock mostanra már találkozott Johnnal, Irene-nel, és a szimbolikus halála egyúttal az ártatlanság elvesztését is szimbolizálja, spirituális-érzelmi értelemben.

 Eurust nem érték ilyen hatások, és mint Mycrofttól tujuk (és látjuk is), az érzelmek megértése neki még a Rózsaszín tanulmány Sherlockjánál is nagyobb nehézséget jelent. Az embereket gond nélkül használja kísérleti patkánynak... kinél is láttunk hasonlót?

Nem akarom túlragozni a nyilvánvalót: Sherlock fejlődéstörténetének, annak, ahogyan dedukciógépből emberi lénnyé válik, végső próbatétele Eurus megszelídítése. Az empátiáját (!) használva meg kell értenie azt a rejtvényt, ami a húga: a repülőgépen egyedül lévő ijedt kislány. Ebben a felállásban Johnnak a bajba jutott széphölgy szerepe jut, és ebből mindenki arra következtet, amire akar. 

A befejező jelenetben Johnnal együttműködve építik újra a Baker Street-t lakást: újrateremtik az otthont, amit a második évad végén vesztettek el, amikor közösen elmenekültek onnan. Változott valami? Csak Sherlock szíve. Ja, és gyarapodtak egy bébivel. És ez épp elég.




Valószínűleg még töménytelen sokat fogok írni az Eurus-Mycroft-Sherlock, és persze a Sherlock-John dinamikáról akár fic, akár meta keretében, de ez most nagyon nyomta a szívem így a tegnapi rész után. Egyúttal szeretném felhasználni az alkalmat arra, hogy megköszönjem mindenkinek, aki olvasott, olvas és olvasni fog a jövőben is. Élvezet nektek írni!


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Már legalább 1 éve garázdálkodok az oldaladon (rommá olvastam minden történetet :) és gondoltam most már illendő lenne pár sort is írnom! :) Imádom minden írásod, mindegy milyen fandomban írsz eddig mind tetszett! természetesen a kedvenc a Sherlock. ( lehet Marvel x-man bármi :p Mióta bedarált ez a sorozat végig olvastam minden fellelhető történetet, sajnos mivel kicsit későn ért utol a rajongás nagyon sok blognak már csak hűlt helyét találtam :( de szerencsére ráleltem a tiédre azóta ezt dédelgetem,ha rossz napom ezeket a történeteket olvasgatom :)remélem az új évad hatására sok-sok ihleted lesz új történetekre is. Szóval csak hogy tud van ám egy új olvasód :D
    kicsitigrincs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kicsitigrincs!

      *nagy multi-fandom pacsi*

      Örülök, ha a rossz napjaidon segítek, vagy legalábbis a borzasztó befejezéseimmel elfeledtetem veled, eredetileg miért is voltál szomorú!

      A Sherlocknak tényleg a végére értél ide, de az új évadnak köszönhetően biztos lesz néhány fic, remélem, azok is tetszeni fognak!

      Puszi,

      Lidércke

      Törlés