2016. december 27., kedd

Odalent



Bosszúállók/Alíz Csodaországban crossover. Szegény Steve, mit is tudhatna a fogfájásról vagy dizájner drogokról...


A bétázásért még egyszer ezer köszönet Bucky Barnesnak! <3



– Azt hittem, a szövetei maguktól regenerálódnak.

– A te szöveteid is maguktól regenerálódnak. Bizonyos helyeken, bizonyos szövetek. A lyukas fogaid mégsem tűnnek el fogorvosi beavatkozás nélkül.

– Nincsenek lyukas fogaim! Tökéletes a fogsorom!

– Nem ez a lényeg, Tony.

Bruce jámbor és szelíd, mint egy türelmesen tovaketyegő időzített bomba. Tony jobbnak látja, ha nem kérdezősködik tovább. Ha Steve-nek fogorvosra van szüksége, akkor ő gondoskodik róla, hogy a legjobb fogorvost kapja.

– Van egy kis probléma. – Bruce a lábfején hintázik előre-hátra, ahogy Tony megfigyelése szerint akkor szokta, amikor valami nagyon készül elbaszódni.

Persze a „készül” nem teljesen pontosan írja le a helyzetet: már két napja voltak kénytelenek Steve szenvedését hallgatni és figyelni, s ami még rosszabb, a férfi az istennek sem volt hajlandó elárulni, miért nem lehet hozzászólni, amikor hajnali kettőkor a fejét fogva fetreng a kanapén.

– Most jött rá, hogy semmit nem érnek a második világháborús kötvények, amelyekbe a megtakarításait fektette – tippelt Clint.

– Most jött rá, miért menekült hanyatt-homlok az a riporternő, amikor megdicsérte a „faintos kis bukszáját” – tette meg a maga tippjét Tony.

– Hagyjátok már békén! Kimaradtak neki a kilencvenes évek. Meg az előttük lévő negyven – vette védelmébe Nat.

– Akkor is, mi a fene az, hogy „faintos”?! Valakinek fel kellene világosítania.

– Nem hiszem, hogy pont te lennél a legmegfelelőbb személy erre – nézett az ügynök morcosan Tonyra. Tonynak erre eszébe jutott, amikor féktelen kamaszkori tivornyázásaik egyike során Rhodey a női tekintet mélységeiről kezdett indokolatlan és furcsa monológba. Hogy mi mindent rejtenek egy nő szemei. Nos, a Natasha tekintetében való olvasáshoz ezúttal nem kellettek egy gyakorlott lélekbúvár képességei: kerékbetörés, élvenyúzás, felnégyelés buja ígérete volt kiolvasható belőle, amennyiben Tony egy szóval is cikizni meri Steve elavult szókincsét.

Végül testületileg Bruce-t választották meg arra, hogy kihúzza Steve-ből a szenvedése okát.

– Fáj a foga – közölte a nappaliban feszülten várakozó csapattagokkal, amikor végzett a vizittel.

***

Steve a folyóparton ül a kedvenc kávézója teraszán, és a rajztömbjébe firkál. Akárhogy ajánlgatta is Tony a Starbucksot, nem tudta megkedvelni. Ellenben ez a kis eldugott olasz presszó a híd alatt, ahonnan közvetlenül rálát a Hudson másik oldalán magasodó Avengers toronyra, pont azt nyújtotta, amire Steve vágyott, mikor nagyritkán kimozdult otthonról: csendet, névtelenséget és bivalyerős feketekávét.

Laposan esnek be a késő délutáni fények, a víz ráérősen áramlik a folyó fölé nyúló terasz alatt, és Steve minden figyelmét az előtte lévő rajz köti le, ami valamilyen oknál fogva egy szmokingba bújtatott bölcsességfogat ábrázol. Épp a féloldalra csapott cilinderen ügyködik, amikor a szeme sarkából mozgásra lesz figyelmes. Nem is maga a mozgás az, ami arra ösztönzi Steve-et, hogy felnézzen a rajztömbjéből, hanem az alak ismerős volta… na és a furcsa ketyegés, ami a zakója alól hallatszik. De nem, nem lehet Coulson, hiszen ő meghalt, Loki megölte…

Márpedig ő az!, döbben le Steve, amikor a megszokott sötétkék öltönyét viselő férfi visszasandít rá, mielőtt felrúgná a terasz másik végében lévő csatornafedelet, hogy aztán uzsgyi, eltűnjön a lyukban.

Steve-t az eseményeknek eme váratlan fordulata arra készteti, hogy hagyja a fenébe a rajzolást, és jobban utánanézzen a dolognak. Kíváncsian kukucskál le a csatornanyílásba, de a kinti éles fények után csak feneketlen sötétség tárul a szemei elé. Fülel, hátha meghallja a férfi távolodó lépteit visszhangozni az alagútban. Igen, mintha csakugyan hallana valamit… De az nem léptek nesze. A ketyegés az, amit már az előbb is hallott. Talán egy időzítő lenne?!

– Mindenki a földre! – kiállt a háta mögé Steve a kávézó vendégeinek, de azok csak megkövülten bámulnak vissza rá. – Nem hallják?! Mindjárt robban! –Ezzel hősies gesztussal a csatornanyílásba veti magát.

Aztán zuhanni kezd. Majd zuhan és zuhan hosszú perceken keresztül. Ugyan mindössze homályos emlékei vannak a bevetésről, amikor a New York-i csatornarendszerben harcoltak a húsevő homárokkal, de arra biztosan emlékszik, hogy nem volt ilyen mélyen egyik alagút sem.  És az sem rémlett neki, hogy a lefelé vezető út mentén neonfények jelezték volna az irányt, meg… Stanley Ginkocsmáját?!  Azt hitte, az Brooklynban van. Talán elköltöztek… Nem lenne meglepő, elvégre elég sok minden megváltozott az utóbbi időben. A városvezetés már a föld alatti területeket is értékesíti, hiába, mindenből igyekeznek manapság hasznot húzni. A múltkor látta a tévében, hogy Kanadából palackozott levegőt exportálnak Kínába. Steve igyekszik nem meglepődni a dolgok ilyentén állásán. (Tony úgyis csak kiröhögné a meglepetését látva, ahogyan szokta.)

– Jó napot! – bólint oda suhantában két kínai turistának, akik a telefonjukat nyomogatva igyekeznek megtalálni a helyes irányt. – Szívesen segítenék, de magam sem tudom, merre az arra – kiáltja, remélve, hogy még meghallják, és nem tartják udvariatlannak, amiért csak így elzuhan mellettük. Mert minden megváltozhat, minden a feje tetejére állhat, de azt márpedig akkor sem fogja hagyni, hogy kivesszen a jómodor a világból.  

Csak legalább lenne valami tájékozódási pont, gondolja, ahogy előhúzza a telefonját, valami, amihez képest megadhatom a helyzetem a többieknek. Abban valamiért biztos, hogy nagyon is messze jár már attól a csatornafedéltől; a fura alagút több helyen is elágazott, és ő zuhantában hol a jobb-, hol a baloldali nyíláson csusszant át. Bal-jobb, bal-jobb, mantrázza magában, épp, mint a seregben, megy ez nekem mint az egyszeregy. Lenéz a kezében tartott telefon kijelzőjére, görgeti a telefonkönyvet, kit is hívjon, végül valamiért Natasha mellett dönt, ám a telefont a füléhez emelve semmi nem történik. Ismét próbálkozik, ezúttal a torony központi számán, de semmi.

Talán nincs térenergiám, gondolja, persze, hiszen abban az alagsori lebujban, ahol egyszer Clinttel kötöttünk ki, ott is ez történt, mit is mondott akkor Clint? Mindegy. Fel kellett mennie az utcára, hogy telefonálni tudjon, emlékszik vissza. Itt viszont ez szóba sem jöhet, mert a zuhanásnak csak nem akar vége szakadni.

Most moziplakátok suhannak el mellette, valamiért olyan érzése van, mintha a Broadway és a Hatodik sugárút vertikális másolata rejtőzne idelent, és most épp azon szánkázna végig. Végül, nagy sokára mégis csak földet (vagy mit) ér, stílszerűen egy púpozott szemétkonténer tetején.

A tér, ahol találja magát, egészen picike, pláne ahhoz képest, hogy a Hatodik Sugárút torkollik bele. Olyan kicsike, hogy inkább egy szobára hasonlít, aminek a falai házak homlokzatának formáját öltik. Nahát, milyen faintos kis terecske, forog körbe a tengelye körül Steve, mert hogy másra nem igazán futja a rendelkezésre álló helyből.

Bárcsak a szérum előtti önmagam lehetnék, hogy rendesen megnézhessem ezt a helyet, akkor az ajtókon is bekukkanthatnék, ábrándozik Steve, és igyekszik még jobban összehúzni magát, nehogy széles vállaival véletlenül letörje az épületek homlokzatát díszítő, művészien faragott vízköpőket. Most, hogy jobban megnézi, egész emberi arca van némelyiknek, ez itt ni, ez például kifejezetten arra a SHIELD ügynökre emlékezteti, mi is a neve… az Istennek sem akar eszébe jutni. Ahogy megint körbeforog, látja ám, hogy mindegyik vízköpőnek ügynökarca van, és erről eszébe jut, hogy Coulsont követve jutott ebbe a – szó szerint - szorult helyzetbe.

Igen, bárcsak visszazsugorodhatnék az eredeti méretemre, akkor könnyűszerrel besurranhatnék a keskeny ajtónyílások egyikén. Ha Coulsont már nem is, de a kiutat talán megtalálnám. Ehelyett most itt szobrozhatok, ki tudja meddig, talán amíg magam is kővé nem válok. Talán velük is ez történt, sandít összeszoruló gyomorral megint a vízköpőkre. Igen, határozottan érzi, hogy kezdenek elgémberedni a tagjai, nem valami jól fűtött ez a helyiség, és ahhoz is kicsi, hogy legalább körbe járva felmelegítse magát.
„Ne legyél már olyan merev állandóan, Kap”, mondta oda neki Tony heti rendszerességgel, és lám, milyen igaza volt! Csak ezt éljem túl, többet nem zsörtölődöm velük a nappaliban széthagyott chipszeszacskók, itt-ott elejtett alsónadrágok miatt, ígéri meg magának Steve.

Ekkor a zsebében rezegni kezd a telefonja.

– Kérem, ne mozogjon – mondja egy ismerős hang, és Steve mit tehet, engedelmeskedik neki, mert valahogy megbízik benne, akárki is ez. Türelmesen várakozik, és amíg ott álldogál, arra lesz figyelmes, hogy az épületek egyre távolodnak tőle. Nem, nem is az épületek távolodnak, ő megy össze, mégpedig rohamosan!

– Halló? – szól bele idegesen a telefonba.

A túloldalon azonban bontják a vonalat, és ezzel szerencsére az ő méretcsökkenése is véget ér.
Hitetlenkedve nézegeti a kezeit-lábait, átkarolja magát, és jé, hát tényleg egészen csenevész lett!  Immár semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy tetszés szerint jöjjön-menjen a térről nyíló számtalan ajtón.

Igen ám, de melyiken?, ötlik fel benne ekkor a kérdés. Valójában persze elég egyformáknak tűnnek az ajtók, sőt, jobban megnézve maguk az épületek is. Az egész tér ugyanannak az oszlopos épületnek a körkörös ismétlődése.

– Ilyet sem pipáltam még – forog körbe tanácstalanul Steve.  – Akármerről nézem, ugyanarra jutok .

Szórakozott nézelődéséből távolról hallatszó ketyegés szakítja ki végül: nekiiramodik, és benyit azon az ajtón, ahonnan a hang ered.

Hatalmas, a kintiekhez hasonló márványoszlopokkal körbevett csarnokba jut. A túloldalán egy üveglift épp felemelkedik, benne Coulsonnal. Kezében még mindig ott ketyeg a bomba.

– A földre, mindenki a földre, nem hallják?! – ordítja el magát Steve, de ezúttal sem hallgat rá senki.
Egy furcsa, jelmezes figura kocogtatja meg a vállát.

– Hé, nagyfiú, mi stresszel ennyire?

– Ne fogdosson! – löki le magáról az életnagyságú madárkabala mellső végtagját. A nagy, horgas csőr mögül jövő hang valahonnét ismerős neki. – Egyáltalán, mi akar lenni ez a hacuka?

– No látod, azt én is nagyon szeretném tudni. Valamiért a kosztümösöknek van ez a heppjük, hogy a női akcióhősöket mindig a célnak teljesen alkalmatlan cuccba bújtassák. De ezúttal önmagukat is alulmúlták, avagy alaposan túllőttek a célon, a lehető legmesszebbre elvetették a sulykot, szóval érted.

– Szerintem egy dodó akarsz lenni. Bár a hangod meg a cinizmusod alapján inkább Natasha vagy.

– Meglehet – húzza fel a dodó energikus mozdulattal a jelmez földet súroló, terjedelmes alfelét.  – Van kedved csatlakozni hozzánk? Épp gyúrunk egy kicsit a srácokkal.  – A terem közepe felé mutat, ahol fekete kezeslábasba (Búvárruha?, találgat Steve) öltözött, egyformára nyírt katonai frizurás férfiak futnak tágas körben, egyre csak körbe-körbe.

Steve felnéz az üvegliftre, ami üresen vesztegel a legfelső emeleten.

– Miért is ne? – von vállat. – Coulsont már úgyis elvesztettem.

– Nos, akkor nyomás, nyomás –kezdi taszigálni meglehet-Natasha, és belöki a körbe. – Nem lazsálunk egy pillanatra sem, mozgasd meg azt a formás valagad! –Közben nehézkesen maga után vonszolja a sajátját, ami külön entitásként, megadóan követi őt.

– Helló – int oda udvariasan a többi férfinak kissé zavartan Steve, de azok csak mereven bámulnak maguk elé; nyilván leköti őket a testedzés. Kicsit a kint látott vízköpőkre emlékeztetik őt, vagy felhúzható játékrobotokra… Robotok, morfondírozik Steve. Hol is láttam mostanában robotokat?

– Gyerünk, szedd a lábad! – sürgeti a dodó. – Lejár az időnk!

– Hogy érted, hogy lejár az időnk? – lihegi Steve.

– Utolsót üt az óra, leperegnek a homokszemek, vége, kaput, kifutunk az időből – már hogy szó szerint, ha nem vennéd észre – mutat lefelé a madár.

Steve lenéz a lábai alá, és azt látja, hogy amit eddig cikornyásan díszített márványpadlónak nézett, az valójában egy hatalmas óra számlapja. A számlap pedig épp az ő haladási irányukkal ellentétesen forog, egyre gyorsabban, úgyhogy a dodó is kénytelen mind gyorsabb ütemet diktálni.

– Futás, futás! – ösztökéli Steve-et és a búvárruhás férfiak hadát.

Steve-nek csak az emlékeiből ismerős az a mellkast összeszorító érzés, ami most fojtogatni kezdi, ahogy minden egyes levegővételért egyre jobban meg kell küzdenie. A látása is elhomályosul az oxigénhiánytól, talán hallucinál is, mert egyszerre egy, a semmiben lebegő mosoly jelenik meg a szemei előtt. A mosoly nem csak lebeg, de dúdol is, blue champaigne, purple shadows and blue champaigne, Bucky fütyülte mindig ezt a számot, ott állt az utcasarkon Steve-re várva, az ujjaival  ütötte a ritmust a vörös téglákon, és fütyörészett. Mielőtt bevonult volna, persze.

– Ez a folyamatos rohanás… – zihálja a vigyornak. – Teljesen kikészít. – A testetlen ajkak még szélesebbre húzódnak.

– Hallottad a dodót. Lejár az időd, Steve. – Igen, határozottan Bucky az, noha most, hogy a látása kezd kitisztulni, azaz a további megerőltetésnek köszönhetően még jobban elhomályosodni, eléggé macska kinézete lett, mióta nem látta. Blue champaigne, purple shadws and blue champaigne, dúdolja a macsek. Átszökken Steve vállára, majd kikapja a telefonját a zsebéből.

– Hé, add vissza, arra szükségem lesz, ha vissza akarok nőni az eredeti, azaz a megváltozott méretemre!

A macska nem hallgat rá, miért is hallgatna: menetiránnyal ellenkezőleg elkezd körbe ugrálni a futóbolondokon, közben a levegőbe dobálja Steve mobilját maga előtt, majd egy ügyes szökkenéssel mindig elé ugrik, és elkapja.

Steve kénytelen kitörni a körből, hogy üldözőbe vegye; ezt persze a dodó cseppet sem nézi jó szemmel. Hatalmas kavarodás támad, amelynek a végkimenetele természetesen az, hogy Steve a macskát veszi üldözőbe, mindenki más pedig Steve-et.

– Csudi jó móka! – kacagja a kandúr, és feliramodik a liftet mozgató fémkábeleken. Steve nem kockáztatja meg a rizikós akrobatamutatványt – sajnos a futkározás után nagyon is tudatában van ismét fennálló fizikai korlátainak –, inkább bevágódik az üvegliftbe. Az ajtók épp az utolsó pillanatban csattannak össze, mielőtt a legelszántabb búvár benyomakodna köztük a fülkébe.

Odafent a liftből kilépve Steve egy tisztáson találja magát, amit magas fák, és sűrű, sötét erdő övez. A tisztást hideg, semleges neonfény világítja meg. Steve-nek borsódzik a háta, ám a fény még így is hívogatóbb, mint a köré záruló nyirkos feketeség. Néhány óvatos lépést tesz előre, miközben jobban szemügyre veszi a különös helyet.

A tisztás közepén egy hosszú-hosszú asztal terpeszkedik, körülötte fényesre suvickolt középkori páncélok foglalnak helyet, csak úgy csillognak a neonfényben. Steve emlékszik az iskolai történelemkönyve illusztrációira, meg arra a lovagi páncélra abban az olasz kastélyban, ahol egyszer elszállásolták az európai turnéja alatt – másnap követelte, hogy a tisztek helyett inkább a közkatonákkal osztozzon egy szálláshelyen. Szóval épp olyanok itt ezek a páncélok is, csupán az egyik üt el tőlük, az asztalfőn. Az inkább, úgy tűnik, egy Vasember-páncél lehet. Az asztal mentén sorban ülő vértek dús virágfejekkel és ágas-bogas levelekkel díszített porceláncsészéket szorongatnak ormótlan fémkezükben.

– Foglalj helyet körünkben! – int neki ekkor a páncél az asztalfőről, ami valóban Tony hangján szólal meg.  – Épp uzsonnázunk. Jarvis majd tölt neked is – mondja, és rögtön elő is lép a fák árnyékából egy, az összes többinél nagyobb páncél, majd fenyegetően Steve fölé tornyosul. A férfi már épp az asztal alá akar vetődni, amikor a páncél keze elsuhan mellette, és megragadja az asztal közepéről a teáskannát, ami kocog-vacog a fémujjak között, majd ezer darabra törik. Az óriáspáncél feje egy darabig csüggedten lóg a romok fölött, miközben Tony dorgálja, ejnye, a héten a huszonötödik, Jarvis. Steve megszánja.

– Majd én töltök magamnak – ajánlja, és már nyújtózik is egy másik kanna után az asztal túlfelére. Szerencsére van belőlük bőven, Tony mindig is szeretett felkészülni a katasztrófákra, amiket legtöbbször saját maga okozott.

Jarvis sértődötten kullog vissza a fák közé, ahol, a hangokból ítélve, azzal szórakoztatja magát, hogy gyanútlan madarakat próbál barátságos szorításába zárni.

– Ügyefogyott – kiáltja utána a fejét csóválva Tony. A fák közül távolodó óriásléptek robaja hallatszik. Jarvis nyilván megunta az inzultusokat.

– Talán nem kéne rábíznod a tea felszolgálását! – csattan fel Steve, és érzi, hogy egészen elvörösödik a robotot ért igazságtalan bánásmód miatt.

– Egy inas arra van, hogy inaljon – tárja szét a kezét Tony.  – Te mire vagy?

– Már hogy elnézést?

– Mindennek megvan a maga funkciója. Az inas inal, az szerelő szerel – mutat itt magára -, te pedig… tényleg, ki is vagy te?

Steve elgondolkozna a válaszon, és a gondolkozáshoz úgy próbál időt nyerni, hogy kortyol egyet a teájából. Aztán sugárban kiköpi az asztal közepére a csésze tartalmát – ami az íze, szaga és végül látványa alapján közönséges gépolajnak bizonyul.

– Olajat isztok?!

A páncélok merev nyakkal, de annál nagyobb beleéléssel bólogatnak.

– Katona vagyok – rukkol elő végre a válasszal Steve.

– És a katona mit csinál? Ennek semmi értelme – ráncolja a homlokát Tony.

– A katona…

– Kattan. Megkattan – siet segítségére a vigyori kandúr Tony válla fölött.

– Ott van! Kapd el! – mutat a macskára izgatottan Steve, de Tony rá sem hederít.

– Mi a különbség a kapitány és a fapipám között? – elmélkedik, miközben egy fapipát forgat meg a kezében, amit ki tudja, honnan húzott elő. Felpattantja a páncél arclemezét, és pöfékelni kezd. – Nos, Kapitány?  - néz rá várakozóan Tony. A kérdés csak elsőre tűnt költőinek, de a férfi arckifejezéséből egyértelmű: válaszra vár.

– Nos, egy kapitány… én… Egy kapitány felelőssége, hogy a csapat… a kapitány…

– Badarság – ejti bele a pipát Tony az egyik teáskannába, majd gyorsan rácsapja a fedelet. A fedél megléte persze nem akadályozza meg a kannát, hogy felrobbanjon Tony kezében, porceláncserepek áradatát lőve a páncélokra, amelyek unott egykedvűséggel tűrik ezt a megpróbáltatást. A kandúr közben persze ismét köddé vált.

– Miért kérdezel, ha nem érdekel a mondandóm?! – háborog Steve, és a frusztrált érzés, hogy Tony gondolatban egészen máshol jár, a legismerősebb dolog, ami aznap történet vele egészen azóta, hogy Coulsont követve lezuhant a csatornába. – Miért kell mindig ilyennek lenned?! – csap az asztalra, hogy a cukortartó nagyot ugrik a jobb ökle mellett, aztán csuklani kezd.

– Ne ordíts, felébreszted! – néz rá megrovóan Tony, és óvatosan elhúzza Steve ökölbe szorult keze mellől a csetreszt.

– Miről beszélsz már megint, ez csak egy darab porcelán!

– Nem a cukortartó, én is tudom, hogy ez csak egy darab porcelán, talán őrültek nézel?

Steve torkát egy hisztérikus kuncogás kezdi csiklandozni valahol mélyen.

– Ő – emeli le a cukortartó fedelét Tony, és Steve felé fordítja az öblös ibriket.

– Szevasz, Clint – integet Steve a cukortartó alján csíkos pizsamában gubbasztó Clint Bartonnak, aki álomtól gyűrött, morcos ábrázattal néz fel rájuk. – Bocs, a robbanás Tony volt – teszi hozzá mentegetőzésképpen, mert úgy érzi, elkél.

– Ne is mondd, mostanában még a szokásosnál is kergébb.

– De hát mi történt vele? – mereng el Steve.

Ekkor a neonfények kialszanak, mégsem sötétül el a Steve szeme elé táruló jelenet: természetes, meleg fény ömlik el a tisztáson. Steve felnéz, a fény forrását kutatva.

– Peggy? – kérdezi hitetlenkedve. Összeszorul a torka.

– Örülök, hogy látlak, Steve – mondja lágy hangon a nő, és lemosolyog rá az égről, az arca sugaras napkorong. Steve-nek valahonnan ismerős a kép, de nem tudja felidézni, honnan. Clint álmosan motyog még valamit a háta mögött, aztán visszacsapja a cukortartó tetejét.

– Peggy… – A nő arca szó szerint ragyog. Steve érzi a tekintetének melegét a saját arcán. – Hiányoztál.

– Tudom. Te is nekem.

– Amióta felébredtem, minden annyira zavaros. Főként ma – ráncolja össze a szemöldökét Steve. – Mindenki teljesen megőrült. – A háta mögött a páncélok Tony vezetésével egy pajzán dalocskába kezdenek mély baritonjukon.

Peggyt szemmel láthatóan mulattatja a zavara, ám mégis, megértés vegyül a mosolyába. – Mindig túl szigorú voltál másokhoz, és leginkább önmagadhoz.

A távolból, a tisztáson és a páncélok dalán túlról halk, de összetéveszthetetlen ketyegés üti meg Steve fülét.

– Lassan lejár az idő, és nekem mennem kell – mondja neki Peggy. A szeme sarkában, ahogy mosolyog, most finom selyemszálakra emlékeztető ráncok jelennek meg.

– Ne menj még! – kérleli Steve. – Előbb mondd meg, hogy jutok ki innen!

A ketyegés egyre közelebbről hallatszik, lassan elnyomja a kórus hangját.

– Hát nem jöttél még rá? – néz le rá őszinte meglepetéssel Peggy a lassan megereszkedő szemhéjai alól.

– Fogalmam sincs!

– Csak vissza kell változnod az eredeti méretedre. – Peggy arca most már egészen ráncos, a finom csontok átsejlenek a papírvékonnyá vált, repedezett bőr alól.

– De hogyan változhatnék vissza?! Várj, ne menj még!

– Ég veled, Steve – suttogja elhaló hangon Peggy, és az napkorong belehalványul a fakó égboltba. Ismét csak a hideg neonfény világítja be a tisztást, az időzítő ketyegése pedig fülsüketítő.

– Az ég szerelmére, nem lehetne… – pördül meg Steve idegesen, hogy csendet parancsoljon legalább a páncélkórusnak, de megdöbbenve veszi észre, hogy a páncélok, a székek, a hosszú asztal rajta a teáskészletekkel mind eltűntek, csak Tony ácsorog ott egy szál maga, közvetlenül Steve háta mögött. Majdnem nekiütközik, amikor nagy svunggal hátrafordul.

– A frászt hoztad rám, Tony!

Tony nagyra nyílt szemekkel mered rá, és a tekintetében félelem bujkál.

– Neked nem tűnik úgy, mintha valami nagyon-nagyon furcsa folyna itt, Kap?

– Végre, valaki másnak is feltűnt! – sóhajt megkönnyebbülten Steve. – Ide figyelj, Tony, haza kell jutnunk! De ahhoz nekem vissza kell nőnöm az eredeti – mármint a második, azaz a szérum utáni – méretemre, ahhoz viszont szerintem szükségem lesz a telefonomra. Azt viszont elvitte a cica.

– Használhatod az enyémet – kotorászik a zsebében Tony, mert időközben megszabadult a páncéljától, és most sortban és farmeringben ácsorog Steve oldalán.

– Talán ez működhet! – lelkendezik Steve, aztán meglátja a készüléket, amit Tony előhúz. A lelkesedése azonnal lelohad.

– Ez egy játéktelefon, Tony. – Bár nincs nagy szakértelme a különböző készülékek terén, azért ezt még ő is kapásból felismeri.

– Ne sértegesd a Stark Művek legújabb, próbafázisban lévő fejlesztését. Szupertitkos.

– Hello Kitty matricák vannak rajta.

– Nem én tettem rá őket!  - tiltakozik Tony, miközben igyekszik Steve kezébe tuszkolni a készüléket, aki mi mást tehetne, mivel nem akarja megsérteni, kelletlenül elveszi azt tőle.

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – motyogja, ahogy felpattintja a műanyag, pink fedlapot, és találomra megnyomja az egyik gombot.

– Várj, ne hagyj itt – kap Steve csuklója után Tony az utolsó pillanatban, miközben eltűnik a szemük elől a tisztás. A sötét erdőben találják magukat ismét.

– Ugyanolyan kicsi vagy – néz végig rajta Tony.

– Ez pazar éppen tőled: még így is egy fejjel magasabb vagyok nálad.


– Nem ez a lényeg. Vajon hol lehetünk? – pillant körbe aggódva Steve.

A fák között ködfelhők gomolyognak sejtelmesen. Az erdő sötét, nyirkos, és a csendet néha-néha kettéhasító madárhangok inkább rémkeselyűkre, mint csalogányokra utalnak.

– Ne kapaszkodj a vállamba!

– Kiver a víz ettől a helytől!

– Hadd gondolkozzam – rázza le magáról Tonyt Steve.

– Sosem volt az erősséged.

– Ezt most miért mondod?!

– Csak úgy. Nézd csak, mik ezek a földön? – mutat a lábuk elé Tony.

– Morzsák?

– Húscafatok?!

– Nem túl bizalomgerjesztő – állapítja meg Steve.

– Szerintem induljunk az ellenkező irányba.

– Mivel ellenkező?

– Hogyhogy mivel ellenkező?

– Hát nem tudunk a cafatok eredetével ellenkező irányba indulni, ha nem tudjuk, melyik a nem ellenkező irány, vagyis az az irány, na, érted – zavarodik bele lassan Steve is.

– Nem – pislog rá bambán Tony. – Mondd, jól érzed magad? Nem ütötted be véletlenül a fejedet?

– Hát, ezt már én is megkérdeztem magamtól. Szóval, ha nem tudjuk, melyik az az irány, mármint ami a rettenetes szörnyeteghez vezet, akkor végül is az ellenkező irány is tetszőleges, tehát bármerre indulhatunk – okoskodik Steve, mire Tony az ingujjánál fogva húzni kezdi maga után.

Csakhamar ráébrednek, hogy amit először gomolygó ködnek véltek, az valójában nem más, mint füst, ami az általuk követett (az, vagy az azzal éppen ellenkező) irányból ered. Mennek-mendegélnek, míg végül egy tisztásra érnek.

A tisztás közepén hatalmas gomba magasodik, a gombán pedig egy gyönyörű, szivárványszín-szárnyú, hét árnyalatban irizáló pillangó pihen. Aki, amikor megfordul, meglepő módon Nick Furynek bizonyul. Egykori személyiségéről az arcán kívül azonban csak a pillangólábakon viselt fekete katonai bakancs tanúskodik.

– Jól áll magának az indigókék – lép a tisztásra barátkozó gesztussal Tony.

A pillangó rögtön morcos kifejezést ölt, ahogy meglátja a férfit. Nem szép látvány egy morcos pillangó, állapítja meg Steve, különösen Nick Fury arcvonásaival nem szép látvány.

– Nem kérdeztem magát, Stark.

– Ne kezdjék már, az ég szerelmére! – szól közbe, mielőtt a két férfi belekeveredne egy újabb végeláthatatlan vitájukba. – Haza kell jutnunk, Nick – néz fel a pillangóra reménnyel csillogó tekintettel Steve. – Maga biztosan tud segíteni nekünk!

– Mégis, miből gondolja, hogy segítek maguknak, Rogers? Megvan a magam baja! Be kell bábozódnom, még napszállta előtt.

A hátuk mögött Tony felröhög.

– Hogy maga mekkora barom! A hernyók szoktak bebábozódni, hogy pillangók legyenek. Hát nem volt gyerekszobája? Képeskönyve? Legalább egy biológiai atlasz abban a katonai bunkerben, ahol felnőtt?

– Kurvára okosnak képzeli magát, mint mindig, Stark – csapja csípőre a kezét Fury, és bakancsos lábával nagyot dobbant a gombán. – Gondolta, hogy így maradok? – mutat a szivárványszín, csillogó szárnyaira. – Hát minek néz engem?

– Pillangónak? – próbálkozik Steve, de Fury egy pillantással elhallgattatja.

– Hát nem, szépen visszaváltozom hernyóvá. Napszálltakor – nyomatékosítja egy újabb adag szivarfüsttel.

– Nézze, bennünket igazán nem érdekel, mik a tervei az önelfogadással kapcsolatban. Viszont tényleg haza kell jutnunk.

– Engem meg nem érdekel a maguk helyrajzi problémája. Ezzel, azt hiszem, kvittek vagyunk – fordul el tőlük Fury, és lehajítja a szivarcsonkot a gombáról; majdnem el is találja vele Tonyt.

– Legalább azt mondja meg, hogy jutunk ki az erdőből – fogja könyörgőre Steve.

– Ez erdőből erre is, meg arra is ki lehet jutni, bár a leggyorsabb a Fekete Királynő Birodalma felé – mutat a tisztás ellenkező végére. -  Azt viszont nem ajánlom.

– Miért nem?

– Rémes ott a sztrapacska.

– Szerintem ő is megkattant – súgja bizalmasan Steve fülébe Tony, miután felvette az eldobott szivarcsikket, és alaposan megszaglászta.  – Biztos ebben lehetett valami.

– A levegőben lehet valami – sandít Tonyra lemondó sóhajjal Steve. – Gyere, menjünk!

– Gondolod, hogy megengedi, hogy megsimogassam a szárnyát? Olyan szépen csillog, ahogy átsüt a fény a fák lombkoronáján – álmodozik Tony.

– A helyedben én inkább nem kérdezném meg – mondja Steve, és elrángatja Tonyt a tisztásról.

– Hé, ne rohanj úgy – hőzöng az. – Hisz azt sem tudjuk, hová megyünk!

– De igen: a Fekete Királynő Birodalmába.

– Igen? – zárkózik fel mellé végre a másik.

– Igen.

Egy darabig csendben sétálnak egymás mellett. Csak a rémkeselyűk vijjognak.

– És miért? – fakad ki végül Tony.

– A sztrapacska miatt.

– Sztrapacska?!

– Rímel arra, hogy macska. A macska, amelyik elvitte a telefonom. Szerintem a Fekete Királynő Birodalmában végre megtalálom.

– Totál értelmes – forgatja a szemeit Tony.

– Totál – vigyorog Steve.

A Fekete Királynő Birodalma a sötét erdőn túl, az azt határoló folyó túloldalán (vagy az innenső oldalán) terül el. Tony és Steve három éjjel és három nap (de az is lehet, hogy csak három óráig, esetleg három percig, vagy a másodpercnek egyetlen háromszázad részéig) mennek, míg végül megpillantják a kietlen síkságot, és a távoli horizonton magasodó felhőkarcolók baljós körvonalait.

– Épp úgy néz ki, mint New York. Ezért lófráltunk annyit a susnyásban? – háborog Tony.

– Hát nem érted? – lelkesedik Steve. – Ez azt jelenti, hogy hamarosan otthon leszünk! – Könnyű léptekkel szökken végig a folyón átvezető lapos köveken.

Tony óvatosságra intené, de Steve már messze bent jár a Fekete Királynő Birodalmában. Kelletlenül követi hát.

– Talán félrevezető a név – csacsog töretlen optimizmussal Steve. – Azért, mert fekete, még nem kell gonosznak és veszélyesnek is lennie.

Tony már épp forgatná a szemeit, de ekkor velőtrázó sikolyok és síkságon átsüvítő, mindent betöltő gonosz kacaj fagyasztják meg az ereikben a vért.

– Oké, lehet, hogy veszélyes és gonosz, de..

– Steve.

– He?

– Fogd be.

Az épületek egyre nagyobbra nőnek, ahogy lassan átszelik a kietlen pusztaságot, végül megérkeznek a városhatárhoz, amelyet nem övez semmiféle kerítés, fal vagy vizesárok: helyette azok a modern beléptetőkapuk zárják el tőlük, amelyek Steve-nek már ismerősek a New York-i metróból.

– Mit gondolsz, hogy jutunk át? – néz tanácstalanul Tonyra, amikor puszta erővel nem sikerül mozgásra bírnia a fémkart.

– Hát a beléptetőkártyával – néz vissza rá Tony, mint egy idiótára.

Steve csakugyan idiótának érzi magát, amikor lepillantva meglátja a nyakában egy piros szalagon himbálózni a plasztik kártyát, Steven Rogers, Fekete Királynő Birodalma, BELÉPŐKÁRTYA felirattal.

– Hát jó - érinti a lézeres leolvasóhoz, és már bent is vannak. Miért van az, hogy amikor Tony elmagyarázza, egyszerre minden olyan egyértelműnek tűnik, és ő úgy jön ki a dologból, mint valami tájékozatlan kis pöcs? Hirtelen nagyon szeretné hátba öklözni Tonyt, de gyorsan felméri, hogy a körülmények most határozottan nem alkalmasak rá. Talán majd máskor, majd otthon.

A város azzal ellentétben, amire számítottak, egyáltalán nem kihalt. Mint kiderül, Coulson lakik benne. Az oly jellemző szürke öltönyében a férfi ott van mindenhol: sorban áll a sarki francia pékség előtt, a buszra vár, de ő a buszvezető is, sőt, a buszon ülő utasok is mind ő. Coulson a kutyát sétáltató férfi az utca túloldalán, és Coulson a tűzoszlopot oldalba vizelő kutya is. Steve egyedül csak az időzített bombát hurcolászó Coulsont nem látja sehol.

– Milyen furcsa.

– Nekem mondod? – takarja el a szemét Tony, ahogy a padon a Coulsonnal csókolózó Coulson mellett haladnak el.  – Találjuk meg azt a macskát nagyon gyorsan, vagy komoly bajok lesznek!

– Azon vagyok! De ötletem sincs… Várjunk csak! Hisz az egész itt kezdődött, New Yorkban. A kávézóban! – csillan fel a szeme. – Azt hiszem, vissza kell mennünk a kávézóba, a folyópartra – iramodik máris. Tony a nyomában.

Lihegve futnak be a még mindig napfényben fürdő teraszra, ahol az egyik asztalnál megpillantják Steve-et, aki még mindig a tömbje fülé görnyedve rajzol. Steve-nek különös érzés kívülről látnia önmagát... Tényleg ennyire lelapul a haja a tarkóján?!  

Akárhogy is, ezzel ráér később foglalkozni. 

– Mindjárt feltűnik – suttogja Steve (az első számú, Tony mellett a falhoz lapulva).

Valóban, a következő másodpercben meghallják a ketyegést, és rövid lábain iszkolva Coulson jelenik meg a színen, a csatornafedél felé iparkodva. Ezúttal azonban Steve még időben lecsap rá, és a gallérjánál megragadva a levegőbe emeli.

– Hékás, ne olyan gyorsan! Mondd meg nekem, hogy jutunk el a Királynőhöz! S a vigyori kandúrt hol találjuk?

Coulson válasz helyett csak sejtelmesen mosolyog, és Steve-et ez cseppet sem nyugtatja meg. Az pedig kifejezetten a pánikig fokozza a baljós előérzetét, amikor felrobban a Coulson kezében tartott bomba.

– Utálom, amikor ez történik – morog Tony is a robaj közepette, ami hármójukat kiszakítja a tér-idő megszokott áramlásából. 

– Gondolod, hogy a robbanás végre hazarepít?

– Kötve hiszem – néz maga elé sötéten Tony, ami igazán vicces, tekintve, hogy a szemgolyói jelenleg épp a koponyáján kívül tartózkodnak.

Végül csak elül a robaj, és ők régi sértetlen állapotukban lehuppannak egy kemény kőpadlóra, egy (Tony tippje szerint) szuperelegáns Fifth Avenue-i dizájnerüzlet közepén.

– Ki hitte volna, hogy a féreglyuk a Versace bemutatótermébe vezet – néz körül Tony némiképp meglepődve, márpedig ő azt tartja magáról, hogy nem egykönnyen lepődik meg.

A terem túlfelén magasodó cikornyás faragványokkal díszített aranytrónuson pedig nem más foglal helyet, mint Loki.

– Ááááá, úgy tudtam! – csattan fel Tony. – Ki más választhatná ezt a tobzódó stricibarokk megdicsőítését szégyentelenül ünneplő miliőt, ha nem te?

– Vigyázz, mit beszélsz, halandó!

Steve figyelmét az enteriőrdizájn által képviselt rémálom helyett sokkal inkább a vigyori macska köti le, aki békésen dorombol Loki lábánál. Most nagyon körmönfontnak kell lennie, nehogy elijessze…

– Ne már, komolyan, még aranysmukk is van a nyakadban? Nézzél már tükörbe, ember!

– Ne merd tiszteletlen szóval illetni az én drágaságom – szólal meg felháborodva ekkor Thor, aki eddig teljesen eltűnt Loki vastag lila szőrmegallérral díszített, fényes aligátorbőr kabátjának takarásában. (Mivel pedig Thor maga is igen szép szál legény, ebből következtetni lehet a szőrmegallér méreteire.)

Steve kihasználja, hogy ezek itt mindjárt összeszólalkoznak, és kizárólag a lábujjainak mozgatásával – egy titkos taktika, amit még a seregben tanult – egyre közelebb settenkedik a vigyori kandúrhoz. Az a füle bojtját sem mozdítja a perpatvarra, csak derűsen szendereg tovább.

– A Fekete Királynő minden ellenségének velem, a királlyal gyűlik meg a baja! – hecceli bele magát egyre jobban Thor.

– Ez teljesen gusztustalan. Nem lehet ő a királynőd, már csak a rokoni kapcsolat miatt sem. Plusz nem tudom, feltűnt-e, de…

– Még hogy én az ő királynője?! – emelkedik fel ekkor Loki méltóságteljesen. Steve azon imádkozik, hogy a macska, aki már majdnem kartávolságban van, és aki az ő telefonja köré kucorodik álmában, nehogy felébredjen a mozgolódásra.

– Az európai uralkodóházakban végül is sosem volt akadály a vérségi kötelék – szólal meg Coulson, aki eddig igyekezett csendben meghúzódni a sarokban. – És pont magáról nem gondoltam volna, Stark, hogy olyan nevetséges nemi sztereotípiákat táplál, mint…

– Én csak azt mondom – vág közbe Tony –, hogy ha már felrúgjuk a szerepeket, rúgjuk fel rendesen! Minek kell pont egy darab király és egy darab királynő?

– Ssss – pisszegi le Thor, de késő. Loki hófehér arca lassan tűzvörösbe vált, és a bátyja felé fordul.

– Hát nem ezt mondtam neked én is! Teljesen nevetséges, a te idióta ötleted volt, hogy így oldjuk meg a ’két örökös-egy trón’ problémáját, de tudod mit, szerintem ez tarthatatlan. Senki nem vesz így komolyan minket!

– Ahhoz azért az outfitnek is lehet valami köze, drága – méri végig Tony.

– Oké, akkor legközelebb leszek én a királynő – lógatja az orrát bűntudatosan Thor. Szemmel láthatóan bármibe hajlandó lenne belemenni a családi béke megőrzésének érdekében.

Szerencsétlenségére azonban Steve épp ezt a pillanatot választja, hogy a macskára vesse magát, aki viszont azonnal felébred, és karmait tövig mélyeszti Loki lábszárába. Loki felugrik, megpördül a saját tengelye körül, igyekszik lerázni magáról a cirmost. Thor segítene neki, Steve viszont Thort próbálja lefogni. Tony a fejét fogja. A telefon rég ripityára zúzva hever a hadakozók talpa alatt.

Végül a macska tér először jobb belátásra: szokásához híven egyszerűen köddé válik.

– Te bugyuta, kétbalkezes mamlasz! – fakad ki Loki, remegve az idegtől. Cseppet sem passzol a paprikavörös arcszíne a lila gallérjához. Tehetetlen dühödében ütlegelni kezdi Thort, aki egy darabig hősiesen állja a rá záporozó ökölcsapásokat, aztán egykedvűen odébb sétál. Lokit viszont nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja: az ütlegelések közben simán lépést tart a bátyjával, míg csak el nem tűnnek a teremből, és végül a hangjuk is elhal valahol a hátsó traktusban.

Tony és Steve a közös hitetlenkedésben osztozva pislognak egymásra, mielőtt azonban bármelyikük is szóhoz juthatna, egy árnyék suhan át a csarnokon. Steve felnéz: Fury repül el a fejük felett, a szárnyai színes szikrákat szórnak a kristálycsillárok fényében.

– Az hittem, bebábozódott, és visszaváltozott hernyóvá – kiáltja fel neki.

– Ostoba megingás volt csupán, a kétségbeesés mondatta velem. Csodás pillangó vagyok és az is maradok, mindörökre! Mindannyian csodás pillangók vagyunk, és a kék ég egy végtelen azúr papírlap, amelyet teleírunk szikrázó szárnyalásunkkal! – piruettezik a fejük felett.  – Bármik lehettek, csak akarnotok kell!

– Hogyhogy otthagyta a gombáját? – morfondírozik Tony.

– Bizonyára mind megette – találgat Coulson.

– Hát már sosem jutok haza – lógatja az orrát Steve.

– Álljon a sarkára, Rogers! – kiálltja neki a pillangó, mielőtt kirepülne a nyitott tetőablakon.

– Ez meg miféle badarság már megint?

– Nem, nem, igaza van! – mutat Steve lábára Tony izgatottan. – Nézd, a cipőd!

– Nahát, tényleg – veszi észre végül maga Steve is a piros lábbeliket. Erre jól emlékszik: az Óz, a csodák csodáját karácsonykor nézték Thorral, Bruce-szal, Tonyval és Natashával.  – Össze kell csapnom a sarkam – esik le neki. – Vajon mindvégig hazajuthattam volna?

– Ezen ráérsz később filozofálni, rajta, csináld már!

Steve háromszor összecsapja a sarkát. Nem megy könnyen, mert a cipőnek magas sarka van, komoly egyensúlyozást igényel, meg az is feszélyezi, hogy Tony és Coulson bámulják.

– Aztán ne felejts el minket – integet neki Tony.

– De hát te nem jössz? – kérdezi Steve, és izgatottsággal vegyes meglepetéssel látja, hogy a kép kezd elhalványulni, a két férfi arca egyre homályosabb.

–  Ugyan, csak nem hiszed, hogy hagynám magam lerázni? – vigyorog rá Tony, de a mosolya beleolvad a fehérségbe, ami mindent elborít, és ami lefelé húzza Steve-et. Nehéznek, fáradtnak érzi magát.

A fehérség puha, magába fogadja. Nem tudja, meddig tartózkodik benne, csak azt, hogy egy ponton hangok törnek át hozzá ismét.

***

– Kap! Hé, Kap!

– Steve, ha hallasz, mozdítsd meg a kezed! – Ez Bruce hangja, rögtön felismeri. Megpróbálja kinyitni a szemét, de a szemhéjai még túl nehezek.

– Ébren van – szólal meg ekkor Natasha valahonnan a háttérből.

– Hála az égnek. Legközelebb talán mégse rajta próbáljuk ki a földönkívülieknek szánt szedatív szereidet – kapcsolódik be Tony is némiképpen dorgáló hangon, ami egyáltalán nem vall rá, de Steve efelett most könnyedén átsiklik.

– Alig mentünk a küszöbdózis közelébe. A fene gondolta  volna, hogy érzékeny a benzodiazepinek és ópiátok kombinációjára.
– Még mindig álmodom? – szólal meg végül erőtlen hangon Steve, habár a szemeit továbbra is kényelmesebb csukva tartania.
– Csak szeretnéd – szorítja meg a vállát Tony.  – Tudod, egy fél pillanatra ránk ijesztettél.
– Volt az kettő is – így Clint.

Még mindig álmodom, nyugszik bele Steve, de legalább a fogfájásom elmúlt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése